Madaras Márton: Mert minden dübörögve menetelő csizma és véráztatta köpönyeg elég

Figyelmeztetés: erőszakos tartalom

 

Tízévesen láttam először derékba törést. Klára volt, az asztalos lánya. Három, hányásszagú rongyos férfi fogta le. Azután is sikoltott, hogy gerincen vágták puskatussal.

1944-ben sok vendéget fogadtunk a családi házunkban. Először a németek jöttek el hozzánk. Őszintén szólva, velünk mindig kedvesek voltak. Legalábbis én így éreztem. Az istálló előtt egy óriási kondérban főzték reggelente a zabkását. Pár naponta volt, hogy egy tábla csokoládét is belekevertek, ilyenkor mindig megkértem édesanyámat, hogy én vihessem nekik a friss tejet, mert tudtam, hogy velem fogják megkóstoltatni az édességet. Jót nevettek, mikor megégettem a nyelvem a forró étellel, de aztán bíztatóan megveregették a vállam:

„Guter Junge, kluger Junge!”

Anyám nem mondta ki, de rettegett tőlük. Apám nem mondta ki, de gyűlölte őket.

Bár már hozzászoktunk, hogy a fegyverropogás ébreszti a kakast hajnalban, apám nem akarta elfogadni, hogy megváltozott az életünk. Arc és fogmosás, reggeli, a tegnapi ebéd maradékát kivinni a disznóknak. Ha szükséges, akkor ganézás, zabot rakni a lovak elé, majd indulás a szőlőbe dolgozni. Miközben apám mögött zötyögtem a lovaskocsin, fegyveres katonák rohangáltak mellettünk, akiket a front egyik szakaszáról a másikra vezényeltek át.
„Káposztazabálók… Büdös Friczek…”

Morgott mindig apám, miközben a talpas cigarettáját rágcsálva hajtotta a lovakat. Talán fontos megemlítenem, hogy nem a Birodalmi kormányt utálta, de még csak nem is a németeket. Apám mindent gyűlölt, ami a falun kívülről érkezett. Az egész életét ebben a háromezer fős lugasban élte le, és itt is hunyt el.

Pár hónapig csak a fegyverropogás zaját ismertük, de ahogy a front haladt egyre nyugatabbra, a háború kénes bűzét is hozta magával. Anyám egy ideig próbált mondvacsinált feladatokkal otthon tartani, hogy ne lássam mi is folyik a kapunkon kívül. Miután kifogyott a különböző haszontalan munkákból, igyekezett a józan eszemre hatni:
   „Józsika, ha bajod esik, szíjat hasítok a hátadból.”

Én rá sem hederítve húztam föl a bakancsom, és szaladtam a barátaimhoz, hogy együtt nézhessük a kishegy tetejéről a front érkezését. Aznap, mikor az egres mögött guggolva   sutyorogva beszélgettünk egymással, megfogalmazhatatlan dolgokat láttunk. Olyan dolgokat, amik miatt nyolcvan évesen is hidegverejtékben fürdőzve ébred az ember. Négy fiatal guggolt akkor az egres mögött. Tízév körüli fiúk, akik azt hitték óriási kalandban lesz részük. Akik azt hitték évek múltán majd felemlegetik az ott látottakat. Ehelyett, a halált láttuk érkezni, és a pokol követte. Hatalmat kaptak a földnek fenevadai, és öltek. Elpusztítottak mindent, tűzzel, fegyverrel és vascsizmával.

Sándor meghalt azon a napon, és egy szörnyeteg született benne újjá. Később láttam ahogy egy kutyát kínzott a patakpartján. Egy ideig a bányában dolgozott, de úgy tudom nem sokkal később börtönbe került. Egy idő után már nem tartottuk a kapcsolatot. Egy idő után már nem az ő hangját hallottam mikor megszólalt. Áron barátom pár napra rá meghalt, egy eltéved repesz levitte a fél koponyáját miközben tehenet fejt a pajtájukban. Az állat is megdöglött másnap reggelre. Miklós teljesen megsüketült. Találtunk egy aknát a falu melletti mezőn, és célba dobtunk rá, mert azt akartuk, hogy felrobbanjon. Az enyém volt a győztes találat. Miklós járt a legrosszabbul, néha látom inni a helyi kocsmában. Mára már beszélni is alig tud, mivel hosszú-hosszú évek óta nem hallott semmilyen hangot, a sajátját is beleértve. Olyan kásásan ejti a szavakat a ritkán használt nyelvével, mintha állandóan részeg lenne. Talán így is van. Az eset után, én is napokig véreset hugyoztam. A légnyomás művelt valamit bennem, amitől olykor mind a mai napig hányinger tör rám a reggeli vizelés során.

Kevés dolgot ismertem a háborún kívül, ezért teljesen természetesnek tűntek ezek az élmények számomra. Azonban az, ami a fronttal érkezett, az velem is megismertette a rettegés fogalmát.

A legtöbben lóval jöttek, kucsmában és különböző bűzös szőrmékben. Apám kozákoknak hívta őket, és mindig nagyokat köpött mikor kimondta a nevüket. Nem olyanok voltak, mint a németek. Nem főztek reggelente zabkását, és nem veregették nevetve a vállam. Egy alkalmat leszámítva.

A front változásával, a német bakák is kiköltöztek tőlünk. Az egyikük, aki a legfiatalabbnak nézett ki, és akit a többiek csak Neueinsteigernek hívtak, egy rózsát adott anyámnak mikor elmentek. A szomszéd virágágyásáról vágta le. A helyüket négy kozák vette át. Az éjszaka közepén, részegen másztak át a kapun, és lelőtték a kutyánkat. Apám nem engedte, hogy nevet adjak neki, mert neve csak az embernek van, így nem tudtam megemlékezni róla. Anyám megtiltotta, hogy megsirassam, de olykor titokban megtettem. A kozákok kikötötték a lovaikat a mieink mellé, majd átrakták nekik az abrakot, az állataink dühös prüszkölésével egyáltalán nem törődve. Ezután az útjuk a borospincébe vezetett, ahol negyven hordó vörös oldalát lőtték ki, hogy bajszos pofájukat alá tartva vedelhessenek.

Aznap este apám nagyon megvert. Úgy őrjöngött, mint aki eszét vesztette. Másnap próbáltam jóvátenni az ismeretlen hibámat, és visszaraktam az abrakot a mi lovaink elé. A kozákok, mikor kitámolyogtak a pincéből, üvöltöttek velünk. Nem értettük mit mondanak, de tudtuk, hogy miről beszélnek. Felemeltem a kezem, jelezvén, hogy én voltam az, aki elvette a lovak elől az abrakot. Apám jól belém verte, hogy egy férfi mindig vállalja a tettei következményét. Az egyik büdöspofájú kozák a hóna alá csapott, és az ellenkezésem ellenére a fal elé cipelt. Anyám sikoltott, apám a bajuszát rágta. Én nem értettem mi történik, de nem mertem túlzottan szembeszállni az új vendégeinkkel. A dülöngélő kozákok nagyokat röhögve beszélgettek egymás között, miközben az egyikük felemelte a fegyverét és körbe géppuskázott. Anyám elájult, apám dermedten állt továbbra is. Én csak nevettem. Néha azt hazudom magamnak, hogy azt hittem, ez valami játék, de valójából tudom, hogy a sokk váltotta ki belőlem ezt a szokatlan reakciót. A nevetésemet látva a kozákok először ledöbbentek, majd ők is elkezdtek velem együtt kacagni. Apám hulla sápadtan állt az ajtóban az ájult anyám mellett, és csak nézte, ahogy a röhögő kozákok csapkodják a vállam:

„Umnyy rebenok, khoroshiy rebenok”.

Nem olyanok voltak, mint a németek. Minden reggel másnaposan vagy részegen másztak elő a borospincéből. A nagybögréből kérték a tejet, ezt az egy szót megtanulták magyarul. A nagybögre az elhunyt öregapám éjjeliedénye volt. Miközben arra vártak, hogy kiegyensúlyozzam a serblibe töltött friss nedűt, általában a még el nem menekült macskákra és verebekre lőttek célba.

Anyám és apám nem mondták ki, de rettegtek tőlük.

Nem olyanok voltak, mint a németek

Miután megitták a tejet, mindig lóra szálltak, vagy gyalog indultak neki a frontszakasznak. Párszor Sándorral és Miklóssal elmentünk megnézni a háborút. Ekkor már nem voltunk gyerekek, bár testben továbbra is annak néztünk ki. Sándor sokszor szinte vidáman mutogatta nekünk egyes emberek halálát. Ekkor már biztos voltam benne, hogy Áron után még egy barátomat elvesztettem. Miklós már nem hallott semmit, és nem is beszélt. Mi úgy éreztük az a legjobb, amit tehetünk, hogy mi sem szólunk hozzá, csak hagyjuk, hogy kövessen minket.

A németek a falu határában állítottak fel egy pár géppuskafészket. A parancsnokuk egy negyvenes évei közepén járó férfi volt, aki mindig pipázott. Soha nem tudtam meg a nevét.

A kozákok rohamoztak. Karddal, lóval, gyalog, puskával céltalanul lövöldözve. Úgy kaszálták le őket, mint apám nyaranta az elburjánzó füvet. Soha nem felejtem el, hogy egyszer láttam, ahogy egy találat letépi az egyik kozák lovának a lábait. A férfi átbucskázott a sikoltva összerogyó lován, és ahogy felült, kificamodott könyökkel, csak röhögött. Annyira részeg lehetett, hogy nem is értette mi történik körülötte. Sándor ezt látva úgy nevetett, hogy azt hittem lefog esni a fáról, amin meghúztuk magunkat. Ezek az összecsapások nem tartottak tovább pár óránál. A sebesültek az utcánkban lévő hadikorházba vitték, amit az állatorvos rendelőjéből alakítottak ki. Kozák és német feküdt egymás mellett. A jegyző lánya mesélte, akinek bent ápolták az anyját, mert megvakult egy robbanásban, hogy a sebesült katonák viccelődve beszélgettek egymással. Nem hittünk neki, hazugnak csúfoltuk és egeret dugtunk a ruhájába. Miután sírva elszaladt Sándor barátom azt kiabálta utána, hogy reméli, meghal az anyja.

Egy hétre rá bombatalálat érte a hadikorházat. Soha nem tudtuk meg, hogy a németek vagy a kozákok lőtték e ki a rakétát. Ezután ölték meg a papot is, aki a zsidókat bújtatta. A kozákok felakasztották a templomban, mert nem árulta el, hogy hol tartja a misebort. Nemsokkal később megtalálták a paplakban, és egész éjszaka üvöltve énekeltek az utcában. Miután elmeséltem apámnak, hogy mi történt ő csak köpött egyet és azt mondta, így kell annak a büdös csuhás disznónak. Ezután a kozákokat is elkezdte szidni.

Ekkor már úgy éreztem, hogy megfojt a falu, menekülnöm kell. El akartam hagyni a háború bűzét, a folyamatos ágyúdörgést, rohanni akartam. Itt már féltem. Megtanultam, hogy mit jelent a rettegés.

Másoknak gyáva voltam beszélni a félelmeimről, ezért Sándornak azt mondtam, hogy meguntam a háború zaját, szökjünk ki a közeli erdőbe megkeresni a legendás német mesterlövészt, akit Holdvilágnak hívtak. A nevét onnan kapta, hogy éjszaka lehetett hallani, ahogy dolgozik. Az öregektől hallottuk, hogy már egy ideje nem dörren esténként Holdvilág, ezért elhatároztuk, hogy megtaláljuk és rávesszük, hogy lője ki a hozzánk beköltözött kozákokat. Miklósnak ekkor már nem szóltunk. Már nem volt értelme szólni. Elvesztettem az utolsó barátomat is, és sétáltam tovább a szörnyeteggel, aki még maradt nekem. Sándor úgy tudta, hogy Holdvilág a Csepegőforrás közelében szokta meghúzni magát, ezért arra felé vettük az irányt. A némettel nem találkoztunk, de találtunk helyette egy pár edényt, egy összedőlt sátrat, illetve egy fejfát:

 

„Itt fekszik egy gyöngyvirág,

Kinek neve Holdvilág”

 

Igaz volt tehát a pletyka, hogy a molnár lánya összejár a német katonával. Másnapra már mindenki tudott a viszonyukról a faluban. Nem én árultam el. Miután pár huligán leborotválta a fejét, hogy megszégyenítse, amiért összeszűrte a levet egy megszálló némettel, a megáradt patakba vetette magát. Ekkor láttam először valakit fegyver nélkül ölni. Sándor csak nevetett miután hallott a történtekről. Többet nem beszéltem Sándorral, így szabadultam meg végül a szörnyetegtől is, és maradtam egyedül a borzalmakkal.

Persze a családom még ott volt. A rettegő anyám, és a mindig ingerült apám. A munkába temetkeztem. Az állatok és a szőlő gondozásába, illetve a kozákok kiszolgálásába. Többet nem mentem a frontra. Többet nem akartam halált látni. Érdekes belegondolni, hogy egy olyan apró településen, mint ami a falunk volt, mennyire el tudta különíteni az ember a háború aktív hatásait, ha erőszakkal törekedett rá. A törekvéseim azonban nem vezettek végül eredményre.

Az egyik kozák, aki nálunk lakott, valamivel nagyobb hajlandóságot mutatott a társainál arra, hogy megtanuljon pár magyar szót. Ha jól emlékszem, Minyihanovnak hívták. Egyszer mikor apámmal takarítottam a disznóólat, szemet vetett a csizmájára:

„Csizma! Csizma!”

Mutogatott apám lábbelijére és a saját rongyos lábára. Egy sokat megélt átlagos bőrcsizma volt, amit apám már vagy húsz éve használhatott. Apám arca elfehéredett. Tapasztalt kocsmai verekedő volt, mindig haragjában sápadt el, mert a teste tudta, hogy a végtagjaiban több vérre lesz szüksége, mint az agyában. Akkor azt hittem, hogy neki fog menni Minyihanovnak és szemtanúja leszek apám halálának. Igazam is volt, meg nem is. Apám nem ütötte meg a kozákot, de nem is adta oda neki a csizmáját.

Aznap, mikor a szőlőben dolgoztunk gránát találat érte apámat. Húsz méterre lehettem tőle, engem is földre terített a robbanás. Nem sírtam, mikor megláttam mi maradt belőle. Véres-sáros massza, szanaszét vetett végtagokkal. Sokáig álltam fölötte szótlanul. Megszoktam a halál látványát, de ez valahogy más volt. Nem sokkolódtam, nem is törtem össze. Egyszerűen csak nem értettem, hogy apám, aki számomra tíz évesen az Isten, a mindenható volt, hogy tűnhet el másodpercek alatt a létezésből. Észre sem vettem, mikor nagy csörtetések közepette Minyihanov előkúszott a szúrós bokrok közül. Szörcsögve-dörmögve mászott oda apám maradványaihoz, majd a leszakadt lábával kezdett el matatni. A csizmát próbálta lefeszegetni róla. Csak az egyik pár maradt meg a kettőből. Nem szóltam, nem ellenkeztem, csak néztem a meggyilkolt Parancsolóm szétmarcangolt darabjait. Minyihanov nem bírta leszedni apám eldeformálódott lábáról a viseltes bakancsot ezért nagyot horkantva odébb dobta. Egy ideig csak bámult maga elé, magában beszélve majd kicsivel később fölállt, kést vett elő az övéből, levágta a magányos végtagról a bocskort, majd a saját szétmállott, lyukas lábbelijére húzta és elszaladt.

Akkor sem mozdultam, mikor német katonák tűntek föl a szőlőhöz vezető úton, és elvonultak mellettem. Egyikük sem szólt egy szót sem, a szemükből csak a saját ürességem tükröződött vissza. Őket nézve, hosszú percek után egyetlen gondolat fogant meg a történtek által kilúgozott agyamban:

„Ismét elmozdult a front.”

 

A szerző az Írástudó Íróiskola hallgatója volt