Madaras Márton: Én vétkem

Valami égett. Szikkadt fű, faggyú és füst szag ömlött végig a Hortobágy tükörsima birodalmán. Miklós rezzenéstelen tekintettel figyelte a lángoló halmot. Két test feküdt a tűzben.

Rackajuhok serege árasztotta el a falu határát, a bégetésük elnyomta még az ébredező kakasok munkára szólító rikácsolását is. A három pásztor a szúrós fűben üldögélve, atyai büszkeséggel figyelte a több száz állatot.
– Látjátok azt a feketét? – mutatott Miklós az állomány szélén ácsorgó példányra. – A nyírségből hoztam. Erős. Jófajta tenyészkos lesz. Nem olyan bélférges, mint a tiéd, János.
Miklós egy halk szavú, nagydarab, vörös szakállas férfi volt, napcserzett arccal, mély ráncokkal a szeme és szája sarkában.
János csak mordult egyet, majd a piszkos körmével a ritka, fekete borostáját kezdte vakargatni és inkább témát váltott.
– Mikor indulunk öreg? – a legidősebb juhász a fáradtan kelő napot figyelte. Kopasz, májfoltos fejétől, egészen a pásztorbotot szorongató bütykös kezéig mély ráncok hálózták be a testét.
– Ha a nap teljesen felkelt. Had figyelje meg jól az ég, hogy mit viszünk ki egész nyárra.
Miklós már megszokta az öreg pásztor babonáit, de nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Továbbra is a feketejuhot figyelte.
Indulás előtt nem sokkal, egy nagydarab asszony jelent meg a falu határában, egy görnyedt alakkal az oldalán. Miklós csak intett a társainak, és összeráncolt homlokkal indult a páros felé.
– Mit akarsz?– az asszony nem lepődött meg a férfi stílusán, ezért csak a mellette ácsorgó fiatal férfi felé intett.
– Vidd ki magaddal.
– Ezt már megbeszéltük. Nem neki való ez a munka, asszony. – Miklós arca gyorsan bíborba borult a haragtól. – Azt akarod, hogy egy egész nyárra a pusztára vigyem? Eszednél vagy?
– Meg kell tanulnia valamit, Miklós – a nő hangja kérlelőbe váltott, és a férfi karja felé nyúlt.
Miklós arrébb húzódott a feleségétől, és újra a juhok felé fordult.
– Tudjuk, hogy más, mint a többi – lépett újból közelebb a nő. – De csak mi vagyunk neki. Miklós, segítened kell a fiadnak.
Miklós most először nézett a közelben ácsorgó férfira. Egy húszas évei elején járó sovány, egészségtelenül görnyedt alakot látott, aki a kezével játszott.
– Nézz rám – a fiatal nem reagált. – Ábel! Nézz rám!
Ábel összerezzent, az apja ordításától, és idegesen felnézett a nagydarab férfira, erősen kerülve a szemkontaktust.
– Kint a bárány, bent a farkas, hízik a bárány, szárad a farkas… – motyogta az orra alatt.
– Kijössz legeltetni apáddal, Ábel – vetette hátra a válla fölött Miklós, és ekkor már újból a juhokat figyelte. – Ideje, hogy hasznos legyél a család számára. Igyekezz, nem láb alatt lenni.

A Hortobágy aranyló földtükrén óriási rackanyáj hömpölygött végig. János és az öreg megjegyzés nélkül fogadták, hogy még egy fővel gyarapodott a társaságuk. Két lovat és két kutyát vittek magukkal. A málhásokra a sátorlécek és a munkaeszközök szállításához volt szükség, a kutyák a nyájat tartották egyben. Ábel leginkább az állatok társaságában érezte jól magát, ezért ő vezette őket.
Este, mikor letáboroztak tábortüzet gyújtottak és szalonnát kezdtek sütni rajta. Ábel, mielőtt helyet foglalt volna a tűz mellett, körbejárta a három férfit, és mindegyikük vállát megérintette egyszer.
– Szabad a vásár mindennek, gazdagnak és szegénynek, hízik a bárány, szárad a farkas…
– Nem fogunk fogócskázni, fiú – mordult egyet János, miközben szalonnát és hagymát tömött a szájába.
– Hagyd, ne foglalkozz vele – dörmögte az orra alatt Miklós, miközben mellé telepedett a fia. Ábel az ujjait számolva rémülten pillantott végig a társaságon, és közelebb húzódott az apjához. Miklós hagyta, hogy a rémült fiú hozzábújjon a birkabőr borította oldalához, miközben némán irdalta magának a kenyeret.
– Megátkozták? – kérdezte az öreg az ujját szopogatva.
– Nem. Ne beszélj – válaszolt Miklós ingerülten, majd finoman felültette a fiát. – Egyél.
Nyújtott felé egy szelet kenyeret, és egy nagydarab szalonnát, paprikával.
Ábel óvatosan pillantgatott az étel felé, majd az apjára nézett.
– Apa, felvágod? – Miklós nagyot mordulva dobta a fia lába elé az ételt, a bicskájával együtt.
– Vágd fel magadnak, és a szemembe nézz, ha hozzám beszélsz.
A vacsora többi részét némán fogyasztották el. Miklós a fiát figyelte, ahogy ügyetlenkedik a késsel, majd inkább elkezdi harapni az ételt. Miután mindenki végzett, a disznóbőrt és a paprika csumát odadobták a kutyáknak, majd gyorsan nekiláttak a sátrak felállításának.
– Az lesz a te sátrad, fiú – mutatott Miklós a tábor széle felé. Ábel nyüszített, és megpróbált hozzábújni az apjához.
– A sötétben lakik az ördög. Szarva van és nagy szőre… – Ábel arcáról halálos rettegés tükröződött, és szorosan ölelgette az apja derekát.
– Ábel! Ne hozz rám szégyent – ragadta meg durván Miklós a rémült fiút. – Menj a sátradba!
Ábel arca elfacsarodott, ahogy próbálta visszafojtani a sírást, majd megindult a tábor széle felé. Miklós egy ideig nézett a fia után, majd ő is nyugovóra tért.
A hajnal első sugaraival ébredtek. Mikor Miklós kilépett a sátrából, a fiát annak ajtaja előtt magzatpózban kuporogva találta. Ezután mindig egymásmellé állította fel a sátraikat.
Ábel nem bizonyult túl tehetséges pásztornak. A napjai nagy részében vagy a gyér árnyékában kuporogva számolta az ujjait, vagy a kutyákkal játszott sivalkodva.
– Elvonja a kutyák figyelmét – mordult oda egyik reggel János, Miklósnak miközben a bukdácsolva, sántán futó Ábelt figyelték, ahogy az egyik kutyát kergette.
– Ne foglalkozz vele, nem zavar sok vizet.
– Nem való ide, Miklós – nézett keményen a társa szemébe a borostás férfi.
– Azt mondtam ne foglalkozz vele – Miklós egy ideig állta a barátja pillantását, majd lesütötte a szemét. – Nem fogom többet magammal hozni. Hagyjátok figyelmen kívül a jelenlétét, nem okoz kárt.
Egyik éjszaka egy rövid, ám annál intenzívebb vihar csapott le a Hortobágyra, ami megrémítette az állatokat. Reggelre pár juh el is kóborolt a nyájtól.
– Ábel, gyere velem és hozd az egyik kutyát is – csatolta föl az övét Miklós. A kutya előttük loholva követte az elszökött állatok nyomát.
– Kint a bárány, bent a farkas, hízik a bárány, szárad a farkas… – Ábel magában motyogva az apja övét szorítva próbálta tartani a tempót, amint végig caplattak a Hortobágy szúrós bozótosaitól szabdalt vidékén. Nagyjából másfél kilométer után, végül hangos csaholásra lettek figyelmesek. A fekete rackajuh volt az, beleakadt egy rózsabokorba.
– Segíts – vetette oda a fiának, és a kését lecsatolva már indult is meg a bajbajutott állat felé.
– Ördög… ördög… – Miklós először észre sem vette a fia motyogását annyira hozzászokott már, azonban idővel kezdett egyre hangosabb lenni.
– Ördög! Ördög – Ábel sikoltozva kiabált, miközben a fekete racka felé mutogatott. Miklós értetlenül fordult a fia felé, aki ekkor már összegömbölyödve ült a porban. – Szarva van és nagy szőre! A sötétben lakik, a paplan alól beszél! Kint a bárány, bent a farkas…
– Elég – szólt hátra foghegyről, miközben a tüskés bozóttal bajlódott. A kiabálás kezdett artikulálatlan ordításba átcsapni, ezért Miklós felállt és a földön fetrengő férfihoz lépett.
– Azt mondtam elég! – Miklós pofonja akkorát csattant Ábel arcán, hogy a közelben csaholó kutya nyüszítve kuporodott le a földre. A fiatal férfi inkább a kábulattól, mint a döbbenettől, ernyedten lógott az apja két vasmarka között. – Hagyd abba te szörnyszülött! Hát nem hoztál már így is eléggé szégyenbe?
Miklós úgy üvöltött, hogy tajték verődött a szája sarkába, miközben a fiát rázta.
– Elég! Elég volt! Egy toportyán kölyköt szívesebben nevelnék föl, mint téged – a földre dobta a kába férfit, majd újból a bajbajutott állat felé fordult. – Maradj a földön, holnap reggel hazaviszlek anyádhoz.
A nap végére sikerült az összes elkóborolt állatot befogniuk. A történtek után Ábel meglepően csöndes volt, nem kiabált, nem motyogott magában, nem játszott a kutyákkal. Végig, csak a fekete juhot figyelte, ahogy baktat vissza a csordájához. Miklós fejében már az is megfordult, hogy tényleg csak egy atyai pofonra volt szükség ahhoz, hogy végre helyre rázza az agyalágyult fia fejét. Estére, szinte vidám hangulatban ült le a tábortűzhöz, ahol még egy butykosüveg is előkerült az öreg tarisznyájából.
– Fuh öreg, életemben nem ittam még ilyen moslékízű bort – köpködött nagyokat János.
– Ez pálinka fiam – vigyorgott rá fiatalabb társára az aggastyán.
– Egy egész butykosnyi pálinkát hoztál? Akkor ezért remeg mindig a kezed vénember! Többé ne merészeld a korodra fogni.
Ahogy mindenki egyre többet ivott, a pásztorok számára szinte szokatlan kacajok száma is kezdett megszaporodni. Miklós figyelmét azonban nem kerülte el, hogy Ábel nem járta őket körbe, hogy elmondja a fogócskához szükséges mondókát, ami mostanra már szinte szertartássá vált. Ahogy az sem, hogy nem reagál sem a feléje nyújtott ételre, sem pedig az italra. Egy pillanatra, tőle szokatlan lelkiismeretfurdalás is eluralkodott rajta, mivel megfordult a fejében, hogy a pofon miatt a fia egyébként is rossz agya, mégjobban meghígult. Végül azonban a társai vidám hangulata rá is átragadt, és János felé fordult aki éppen a megkérdőjelezhető hitelességű női kalandjairól számolt be.
Miklós csaholásra ébredt. Ahogy kilépett a sátrából, Ábelre lett figyelmes, ahogy a tűztől nem messze háttal állt a tábornak. A kutya tőle két méterre, a hátát felborzolva ugatott felé.
– Ábel! – Miklós nem értette, hogy mi történik. A többi pásztor figyelmét sem kerülte el a hangzavar és nagyokat szitkozódva kezdtek kibújni a sátraikból.
– Mi lelte ezt a dögöt? – dörzsölte a szemét János.
– Ábel! – Miklóst rossz érzés kerítette hatalmába. Valami feküdt Ábel előtt. Ahogy közeledett, a kutya nyüszítve bújt a lábához.
– Ábel! – Miklós döbbenten lépett egyet hátra, miután a fia mellé ért. – Mit műveltél?
– Szabad a vásár mindennek, gazdagnak és szegénynek, hízik a bárány, szárad a farkas… – Ábel kifejezéstelen dülledt szemekkel állt a kibelezett fekete juh előtt. – Megöltem az ördögöt, apa. Meghalt az ördög. Most már nem beszél többet a dunyha alól, apa!
Közben János és az öreg is odaértek hozzájuk és ők is szörnyülködve néztek a kibelezett tetemre.
– Jézus hatalmas nevében, omoljon össze és semmisüljön meg a sátán országa, ami ellenünk támad – vetett kereszteket az öreg remegő szájjal.
– Ábel – Miklós kifejezéstelen arccal ragadta meg a továbbra is magában beszélő fia karját. – Feküdj le, fiam.

– Nádifarkas az van – rágcsálta a pipaszárát János. – De láttak erre már medvét is. Kóborkutyák is támadnak olykor az emberre a pusztán.
Miklós elgondolkodva nézte a tüzet. Két nap telt el azóta, hogy Ábel megölte a juhot, és az óta újra teljes némaságba burkolózott. Nem érintgette többé a vállukat a tábortűznél, nem ismételgette a mondókáját. Csak ült és bámult maga elé.
– Öreg, mit gondolsz? – pillantott János a butykosüvegét húzogató vénember felé.
– Ez Miklós döntése – Miklós csak mordult egyet, majd a fia sátra felé indult, ami olyan közel volt az övéhez felállítva amennyire csak lehetett.
– Ábel! – rázta meg finoman a fiát, aki erre erőtlenül kinyitotta a szemét. – Ábel, fogócskázni fogunk. Szeretnél?
A fiatal férfi, gyermekded örömmel pattant föl ültében és nagyokat bólogatott. Miklós örömtelenül elmosolyodott a fia lelkesedését látva.
– Kint a bárány, bent a farkas, hízik a bárány, szárad a farkas… Mi hárman leszünk a fogók.

Miklós rezzenéstelen tekintettel figyelte a lángoló halmot. Égett hús bűze nyomta el a szikkadt fű és faggyú illatát. János és az öreg arcán a saját rezzenéstelen elkötelezettsége tükröződött.

Már október volt, mikor visszatértek a faluba. A nyáj piszkosfehér tengerként hömpölygött végig a Hortobágy sárguló földtükrén. Az asszony ott állt, ahol a nyár elején hagyta. Három férfi érkezett meg többszáz juh oldalán.
– Miklós! Hol van a fiam? – az asszony értetlenül nézett a három férfira. Szó nélkül, mentek el mellette a falu irányába. – Miklós! Hol van a fiam?!
Miklós megtorpant. Egy ideig szó nélkül állt, már úgy tűnt, hogy válasz nélkül fog tovább haladni. Nem fordult meg, mikor végül megszólalt.
– Elragadták a farkasok.

 

A novella az Írástudó Íróiskola egy hallgatójának írása.

Aktuális kurzusainkat itt találod: https://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/iroiskola

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (1 vote cast)
1 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Hamar behúzott, jó a hangulatteremtés, szépen is van megírva. (nyilván egy szerkesztés ráférne, de csak kevés komoly hibát láttam) Ám amit igazán hiányoltam belőle, az a „miért”. Valami (zörnyű és ostoba) babonaság vagy valami egymásközti megállapodás, hogy akár kutya, farkas, akár ember öli meg a rájuk bízott állatot, annak lakolnia kell.
    Mert így, megöltek egy autista embert, aki igazán, de igazán nem zavarta őket, és megtehették volna azt is, hogy kikötik, láncon tartják, hogy több állatot ne öljön meg vagy bármi logikus szörnyűséget. De ők egyszerűen csak megölték minden ok nélkül. Lehetett volna valami teljesen közönyös megnyilvánulásuk, amikor elpusztítanak valamit, ami nyűg nekik. Beteg állatot, sánta kutyát. valami jelzést arról, hogy ez nekik így van rendben. Szerintem az nem elég ok, hogy megölte a juhot, mert nem volt kifejtve, hogy az mekkora hasznot hozott volna az apának (mondjuk minden pénzét abba ölte) vagy mit gondoltak erről az esetről, mitől féltek. Szerintem az indokban még elfért volna valami misztikum, rengeteg düh, gyűlölet, egy kis horror a nélkül, hogy a gyilkosság pillanatát konkrétan le kellene írni. Az jó, hogy nem volt leírva.
    A vége jó. 🙂 Durva, közönyös, egyszerű, felkavaró.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük