Madaras Márton: Én vétkem

Valami égett. Szikkadt fű, faggyú és füst szag ömlött végig a Hortobágy tükörsima birodalmán. Miklós rezzenéstelen tekintettel figyelte a lángoló halmot. Két test feküdt a tűzben.

Rackajuhok serege árasztotta el a falu határát, a bégetésük elnyomta még az ébredező kakasok munkára szólító rikácsolását is. A három pásztor a szúrós fűben üldögélve, atyai büszkeséggel figyelte a több száz állatot.
– Látjátok azt a feketét? – mutatott Miklós az állomány szélén ácsorgó példányra. – A nyírségből hoztam. Erős. Jófajta tenyészkos lesz. Nem olyan bélférges, mint a tiéd, János.
Miklós egy halk szavú, nagydarab, vörös szakállas férfi volt, napcserzett arccal, mély ráncokkal a szeme és szája sarkában.
János csak mordult egyet, majd a piszkos körmével a ritka, fekete borostáját kezdte vakargatni és inkább témát váltott.
– Mikor indulunk öreg? – a legidősebb juhász a fáradtan kelő napot figyelte. Kopasz, májfoltos fejétől, egészen a pásztorbotot szorongató bütykös kezéig mély ráncok hálózták be a testét.
– Ha a nap teljesen felkelt. Had figyelje meg jól az ég, hogy mit viszünk ki egész nyárra.
Miklós már megszokta az öreg pásztor babonáit, de nem tulajdonított nekik nagy jelentőséget. Továbbra is a feketejuhot figyelte.
Indulás előtt nem sokkal, egy nagydarab asszony jelent meg a falu határában, egy görnyedt alakkal az oldalán. Miklós csak intett a társainak, és összeráncolt homlokkal indult a páros felé.
– Mit akarsz?– az asszony nem lepődött meg a férfi stílusán, ezért csak a mellette ácsorgó fiatal férfi felé intett.
– Vidd ki magaddal.
– Ezt már megbeszéltük. Nem neki való ez a munka, asszony. – Miklós arca gyorsan bíborba borult a haragtól. – Azt akarod, hogy egy egész nyárra a pusztára vigyem? Eszednél vagy?
– Meg kell tanulnia valamit, Miklós – a nő hangja kérlelőbe váltott, és a férfi karja felé nyúlt.
Miklós arrébb húzódott a feleségétől, és újra a juhok felé fordult.
– Tudjuk, hogy más, mint a többi – lépett újból közelebb a nő. – De csak mi vagyunk neki. Miklós, segítened kell a fiadnak.
Miklós most először nézett a közelben ácsorgó férfira. Egy húszas évei elején járó sovány, egészségtelenül görnyedt alakot látott, aki a kezével játszott.
– Nézz rám – a fiatal nem reagált. – Ábel! Nézz rám!
Ábel összerezzent, az apja ordításától, és idegesen felnézett a nagydarab férfira, erősen kerülve a szemkontaktust.
– Kint a bárány, bent a farkas, hízik a bárány, szárad a farkas… – motyogta az orra alatt.
– Kijössz legeltetni apáddal, Ábel – vetette hátra a válla fölött Miklós, és ekkor már újból a juhokat figyelte. – Ideje, hogy hasznos legyél a család számára. Igyekezz, nem láb alatt lenni.

A Hortobágy aranyló földtükrén óriási rackanyáj hömpölygött végig. János és az öreg megjegyzés nélkül fogadták, hogy még egy fővel gyarapodott a társaságuk. Két lovat és két kutyát vittek magukkal. A málhásokra a sátorlécek és a munkaeszközök szállításához volt szükség, a kutyák a nyájat tartották egyben. Ábel leginkább az állatok társaságában érezte jól magát, ezért ő vezette őket.
Este, mikor letáboroztak tábortüzet gyújtottak és szalonnát kezdtek sütni rajta. Ábel, mielőtt helyet foglalt volna a tűz mellett, körbejárta a három férfit, és mindegyikük vállát megérintette egyszer.
– Szabad a vásár mindennek, gazdagnak és szegénynek, hízik a bárány, szárad a farkas…
– Nem fogunk fogócskázni, fiú – mordult egyet János, miközben szalonnát és hagymát tömött a szájába.
– Hagyd, ne foglalkozz vele – dörmögte az orra alatt Miklós, miközben mellé telepedett a fia. Ábel az ujjait számolva rémülten pillantott végig a társaságon, és közelebb húzódott az apjához. Miklós hagyta, hogy a rémült fiú hozzábújjon a birkabőr borította oldalához, miközben némán irdalta magának a kenyeret.
– Megátkozták? – kérdezte az öreg az ujját szopogatva.
– Nem. Ne beszélj – válaszolt Miklós ingerülten, majd finoman felültette a fiát. – Egyél.
Nyújtott felé egy szelet kenyeret, és egy nagydarab szalonnát, paprikával.
Ábel óvatosan pillantgatott az étel felé, majd az apjára nézett.
– Apa, felvágod? – Miklós nagyot mordulva dobta a fia lába elé az ételt, a bicskájával együtt.
– Vágd fel magadnak, és a szemembe nézz, ha hozzám beszélsz.
A vacsora többi részét némán fogyasztották el. Miklós a fiát figyelte, ahogy ügyetlenkedik a késsel, majd inkább elkezdi harapni az ételt. Miután mindenki végzett, a disznóbőrt és a paprika csumát odadobták a kutyáknak, majd gyorsan nekiláttak a sátrak felállításának.
– Az lesz a te sátrad, fiú – mutatott Miklós a tábor széle felé. Ábel nyüszített, és megpróbált hozzábújni az apjához.
– A sötétben lakik az ördög. Szarva van és nagy szőre… – Ábel arcáról halálos rettegés tükröződött, és szorosan ölelgette az apja derekát.
– Ábel! Ne hozz rám szégyent – ragadta meg durván Miklós a rémült fiút. – Menj a sátradba!
Ábel arca elfacsarodott, ahogy próbálta visszafojtani a sírást, majd megindult a tábor széle felé. Miklós egy ideig nézett a fia után, majd ő is nyugovóra tért.
A hajnal első sugaraival ébredtek. Mikor Miklós kilépett a sátrából, a fiát annak ajtaja előtt magzatpózban kuporogva találta. Ezután mindig egymásmellé állította fel a sátraikat.
Ábel nem bizonyult túl tehetséges pásztornak. A napjai nagy részében vagy a gyér árnyékában kuporogva számolta az ujjait, vagy a kutyákkal játszott sivalkodva.
– Elvonja a kutyák figyelmét – mordult oda egyik reggel János, Miklósnak miközben a bukdácsolva, sántán futó Ábelt figyelték, ahogy az egyik kutyát kergette.
– Ne foglalkozz vele, nem zavar sok vizet.
– Nem való ide, Miklós – nézett keményen a társa szemébe a borostás férfi.
– Azt mondtam ne foglalkozz vele – Miklós egy ideig állta a barátja pillantását, majd lesütötte a szemét. – Nem fogom többet magammal hozni. Hagyjátok figyelmen kívül a jelenlétét, nem okoz kárt.
Egyik éjszaka egy rövid, ám annál intenzívebb vihar csapott le a Hortobágyra, ami megrémítette az állatokat. Reggelre pár juh el is kóborolt a nyájtól.
– Ábel, gyere velem és hozd az egyik kutyát is – csatolta föl az övét Miklós. A kutya előttük loholva követte az elszökött állatok nyomát.
– Kint a bárány, bent a farkas, hízik a bárány, szárad a farkas… – Ábel magában motyogva az apja övét szorítva próbálta tartani a tempót, amint végig caplattak a Hortobágy szúrós bozótosaitól szabdalt vidékén. Nagyjából másfél kilométer után, végül hangos csaholásra lettek figyelmesek. A fekete rackajuh volt az, beleakadt egy rózsabokorba.
– Segíts – vetette oda a fiának, és a kését lecsatolva már indult is meg a bajbajutott állat felé.
– Ördög… ördög… – Miklós először észre sem vette a fia motyogását annyira hozzászokott már, azonban idővel kezdett egyre hangosabb lenni.
– Ördög! Ördög – Ábel sikoltozva kiabált, miközben a fekete racka felé mutogatott. Miklós értetlenül fordult a fia felé, aki ekkor már összegömbölyödve ült a porban. – Szarva van és nagy szőre! A sötétben lakik, a paplan alól beszél! Kint a bárány, bent a farkas…
– Elég – szólt hátra foghegyről, miközben a tüskés bozóttal bajlódott. A kiabálás kezdett artikulálatlan ordításba átcsapni, ezért Miklós felállt és a földön fetrengő férfihoz lépett.
– Azt mondtam elég! – Miklós pofonja akkorát csattant Ábel arcán, hogy a közelben csaholó kutya nyüszítve kuporodott le a földre. A fiatal férfi inkább a kábulattól, mint a döbbenettől, ernyedten lógott az apja két vasmarka között. – Hagyd abba te szörnyszülött! Hát nem hoztál már így is eléggé szégyenbe?
Miklós úgy üvöltött, hogy tajték verődött a szája sarkába, miközben a fiát rázta.
– Elég! Elég volt! Egy toportyán kölyköt szívesebben nevelnék föl, mint téged – a földre dobta a kába férfit, majd újból a bajbajutott állat felé fordult. – Maradj a földön, holnap reggel hazaviszlek anyádhoz.
A nap végére sikerült az összes elkóborolt állatot befogniuk. A történtek után Ábel meglepően csöndes volt, nem kiabált, nem motyogott magában, nem játszott a kutyákkal. Végig, csak a fekete juhot figyelte, ahogy baktat vissza a csordájához. Miklós fejében már az is megfordult, hogy tényleg csak egy atyai pofonra volt szükség ahhoz, hogy végre helyre rázza az agyalágyult fia fejét. Estére, szinte vidám hangulatban ült le a tábortűzhöz, ahol még egy butykosüveg is előkerült az öreg tarisznyájából.
– Fuh öreg, életemben nem ittam még ilyen moslékízű bort – köpködött nagyokat János.
– Ez pálinka fiam – vigyorgott rá fiatalabb társára az aggastyán.
– Egy egész butykosnyi pálinkát hoztál? Akkor ezért remeg mindig a kezed vénember! Többé ne merészeld a korodra fogni.
Ahogy mindenki egyre többet ivott, a pásztorok számára szinte szokatlan kacajok száma is kezdett megszaporodni. Miklós figyelmét azonban nem kerülte el, hogy Ábel nem járta őket körbe, hogy elmondja a fogócskához szükséges mondókát, ami mostanra már szinte szertartássá vált. Ahogy az sem, hogy nem reagál sem a feléje nyújtott ételre, sem pedig az italra. Egy pillanatra, tőle szokatlan lelkiismeretfurdalás is eluralkodott rajta, mivel megfordult a fejében, hogy a pofon miatt a fia egyébként is rossz agya, mégjobban meghígult. Végül azonban a társai vidám hangulata rá is átragadt, és János felé fordult aki éppen a megkérdőjelezhető hitelességű női kalandjairól számolt be.
Miklós csaholásra ébredt. Ahogy kilépett a sátrából, Ábelre lett figyelmes, ahogy a tűztől nem messze háttal állt a tábornak. A kutya tőle két méterre, a hátát felborzolva ugatott felé.
– Ábel! – Miklós nem értette, hogy mi történik. A többi pásztor figyelmét sem kerülte el a hangzavar és nagyokat szitkozódva kezdtek kibújni a sátraikból.
– Mi lelte ezt a dögöt? – dörzsölte a szemét János.
– Ábel! – Miklóst rossz érzés kerítette hatalmába. Valami feküdt Ábel előtt. Ahogy közeledett, a kutya nyüszítve bújt a lábához.
– Ábel! – Miklós döbbenten lépett egyet hátra, miután a fia mellé ért. – Mit műveltél?
– Szabad a vásár mindennek, gazdagnak és szegénynek, hízik a bárány, szárad a farkas… – Ábel kifejezéstelen dülledt szemekkel állt a kibelezett fekete juh előtt. – Megöltem az ördögöt, apa. Meghalt az ördög. Most már nem beszél többet a dunyha alól, apa!
Közben János és az öreg is odaértek hozzájuk és ők is szörnyülködve néztek a kibelezett tetemre.
– Jézus hatalmas nevében, omoljon össze és semmisüljön meg a sátán országa, ami ellenünk támad – vetett kereszteket az öreg remegő szájjal.
– Ábel – Miklós kifejezéstelen arccal ragadta meg a továbbra is magában beszélő fia karját. – Feküdj le, fiam.

– Nádifarkas az van – rágcsálta a pipaszárát János. – De láttak erre már medvét is. Kóborkutyák is támadnak olykor az emberre a pusztán.
Miklós elgondolkodva nézte a tüzet. Két nap telt el azóta, hogy Ábel megölte a juhot, és az óta újra teljes némaságba burkolózott. Nem érintgette többé a vállukat a tábortűznél, nem ismételgette a mondókáját. Csak ült és bámult maga elé.
– Öreg, mit gondolsz? – pillantott János a butykosüvegét húzogató vénember felé.
– Ez Miklós döntése – Miklós csak mordult egyet, majd a fia sátra felé indult, ami olyan közel volt az övéhez felállítva amennyire csak lehetett.
– Ábel! – rázta meg finoman a fiát, aki erre erőtlenül kinyitotta a szemét. – Ábel, fogócskázni fogunk. Szeretnél?
A fiatal férfi, gyermekded örömmel pattant föl ültében és nagyokat bólogatott. Miklós örömtelenül elmosolyodott a fia lelkesedését látva.
– Kint a bárány, bent a farkas, hízik a bárány, szárad a farkas… Mi hárman leszünk a fogók.

Miklós rezzenéstelen tekintettel figyelte a lángoló halmot. Égett hús bűze nyomta el a szikkadt fű és faggyú illatát. János és az öreg arcán a saját rezzenéstelen elkötelezettsége tükröződött.

Már október volt, mikor visszatértek a faluba. A nyáj piszkosfehér tengerként hömpölygött végig a Hortobágy sárguló földtükrén. Az asszony ott állt, ahol a nyár elején hagyta. Három férfi érkezett meg többszáz juh oldalán.
– Miklós! Hol van a fiam? – az asszony értetlenül nézett a három férfira. Szó nélkül, mentek el mellette a falu irányába. – Miklós! Hol van a fiam?!
Miklós megtorpant. Egy ideig szó nélkül állt, már úgy tűnt, hogy válasz nélkül fog tovább haladni. Nem fordult meg, mikor végül megszólalt.
– Elragadták a farkasok.

A novella az Írástudó Íróiskola egy hallgatójának írása.

Aktuális kurzusainkat itt találod: https://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/iroiskola