M.Z. Chapelle: Újraírt pillanatok

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

Brigitte nehéz léptekkel haladt végig a körfolyosós ház keskeny, poros gangján. A lifthívót hiába nyomkodta, a felvonó ma nem működött, ezért kénytelen volt felcígölni a megpakolt szatyrokat a harmadik emeletre. Már a lépcső tetejére érve meghallotta, hogy ordít a tévé a második lakásból.

Nagyot sóhajtott. Florence nagymama nem volt siket, egyszerűen csak furcsa szokásai közé tartozott, hogy szerette, ha mindenki pontosan tudja, milyen műsort néz. Brigitte-et rettentő mód idegesítette, szégyellte magát a szomszédok előtt, de nem tehette szóvá. A nagyanyja nem egy könnyű eset. Habár ő nevelte fel, Brigitte alig várta, hogy tizenhat évesen ösztöndíjasként külföldön folytathassa a tanulmányait.

Ahogy a kulcsot elfordította a régi zárban, a gyomra egy csapásra görcsbe rándult. Mintha hirtelen múltja megkopott filmkockáit indította volna el a vetítőn.

Szeme előtt felrémlett kiskori önmaga. Ahogy jött haza egyik nap iskola után, és megkérdezte Florence nagymamát, feljöhet-e hozzá Charlotte, az osztálytársa. Brigitte mindenből ötös volt, sosem maradt le a tanulmányaival. A néni mégsem engedte. Dühbe gurult, és olyanokat vágott a kislány fejéhez, amiket sosem értett meg igazán, utána se.

− Kit akarsz meghívni az otthonomba? Charlotte Herbert… ismertem a nagyszüleit. Ide még egyszer be nem teszi a lábát. Remélem az ezüstkanalak egyike megakadt azóta a torkán!

Brigitte közben lepakolt az előszobában, és fogasra akasztotta a kabátját. A zacskók egy részét a konyhába vitte. Minden alkalommal ugyanazokat a dolgokat kérte tőle a nagymamája, így rutinos gyorsasággal rendezte el a spejz mélyére az árut, majd az Angliában vásárolt teakülönlegességeket az üvegajtós konyhaszekrény alsó polcára rakta. Miután végzett, a résnyire nyitott szobaajtóhoz lépett.

− Csaphatnál egy kicsit nagyobb zajt, hacsak nem az a terved, hogy szívroham vigye el a nagyanyádat – morogta köszönés helyett Florence nagymama, amint meglátta unokáját.

Igen, pontosan, akárcsak tízéves korában.

A nappaliban tisztaság és katonás rend uralkodott, leszámítva a szerteszét heverő könyvkupacokat, amiket látva Brigitte nosztalgikus megkönnyebbülést érzett. Itt tényleg semmi nem változott.

Az öreg tévékészülékhez sétált, és benyomta a némító gombot. Florence nagymama nem tett rá megjegyzést, ugyanolyan kifejezéstelen tekintettel nézte tovább a vetélkedőt, mint egy perccel korábban. Unokája hozzászokott mindehhez, ezért nem is zavartatta magát, kipakolta a bevásárló szatyrok tartalmát, feltöltötte a hűtőt, majd elmosogatott. Szélesre tárta a Rue Lacratelle-re nyíló hálószobaablakokat. A napfényes macskaköveken néhány iskolás tartott éppen hazafelé, kacagásuk felszökött az emeleti lakás párkányáig. Brigitte kedélyes mosollyal az arcán tért vissza a nappaliba, ahol letelepedett az egyik fotelbe. Tekintete a dohányzóasztalt díszítő csontszínű, csipketerítőre tévedt. Még a Porte de Clignancourt melletti antikvitás vásáron vette jó pár évvel ezelőtt. Soha máskor nem látta annyira örülni valaminek a nagyanyját. Azt mondta, nagyon emlékezteti a gyerekkori lakásuk egyik terítőjére, amit még az anyja készített saját kezűleg.

Brigitte-et melegséggel töltötte el a kedves emlék. Megköszörülte a torkát, de nem szólalt meg. Kivételesen meg akarta várni, amíg Florence nagymama kezdeményez beszélgetést, hogy legyen ideje bátorságot meríteni.

− Na és hogy mennek a dolgaid? – kérdezte egyszer csak a néni.

− Férjhez megyek, nagymama.

Florence Bloch elkapta a tekintetét a tévéről, és az unokáját kezdte vizslatni. A szeme közti ráncok elmélyültek, ahogy láthatóan nem túl örömteli gondolatok keringtek a fejében. Brigitte őt figyelte, majd csalódottan az ajkába harapott. A falióra mutatójának ütemes kattogása a szótlan perceket fájdalmas kínlódássá torzította.

Brigitte körmei a tenyerébe vájtak, miközben mosolyt erőltetett magára.

− Már meséltem róla, a neve Tom. Thomas Perry.

− Még csak nem is francia… − húzta el a száját Florence nagymama.

Brigitte nyelt egy nagyot. Képtelenség szót érteni vele, egyszerűen évről évre nehezebb türtőztetnie magát, amikor végre hazalátogat.

− Nem muszáj eljönnöd, ha nem szeretnél – mondta Brigitte. – Folkestone-ban tartjuk, ott él Tom családja. Tudom, hogy nem akarnál repülőre ülni, és a vonatokat is utálod.

Nem kellett túlragoznia a dolgot. Valahol mélyen bűntudat mardosta, mert titkon nagyon is számolt azzal, hogy Florence nagymama nem fog eljönni, ezzel pedig saját magát és Tomot is megkímélné egy kellemetlen élménytől. Az esküvőjén pedig más sem hiányzik neki, minthogy a mindenen akadékoskodó nagyanyjának károgását hallgassa. Folkstone tehát, amellett, hogy vőlegénye családja valóban odavalósi volt, pont jól jött neki. Tudta, hogy a vonatokkal megfogja majd a nagyanyját.

Emlékei közül hirtelen előugrott egy réges-régi beszélgetés, amikor hatodikos korában osztálykirándulást szerveztek Calais környékére. Mindenkit elengedtek a szülei, őt kivéve. Florence nagymama egyszerűen megtiltotta. Indoklás nélkül, könyörület nélkül. Brigitte-ben fájó szilánkként hasított az érzés, amikor osztálytársai lelkesen mutogatták neki a vonaton készített képeket.

Néhány perces erőltetett csevej után lopva az órájára pillantott, majd sajnálkozva elköszönt a nagyanyjától. Már attól fellélegzett, hogy kilépett a nappaliból.

 − Hívj fel, ha hazaértél! – szólt utána váratlanul Florence nagymama.

Brigitte meglepetten visszapillantott.

− Hát persze, felhívlak. Még néhány napot itt leszek Párizsban, ha valamire…

− Az ajtót pedig zárd be magad után, de ne csak a képzelőerőddel, mint legutóbb.

Brigitte ajka megremegett. Néha gyűlöli azért, amiért nem könnyíti meg a dolgát, hogy szeretni tudja.

Magára kanyarintotta széles sálját, amikor eszébe jutottak a fényképek. Hogy mehetett ki a fejéből, hiszen részben emiatt jött ma el! Tommal egy különleges ajándékot találtak ki az esküvőre meghívott rokonok számára, és egy kicsit saját maguk számára is. Egy rövid diavetítést terveztek készíteni a kettejük családjáról, felmenőikről. Ehhez Brigitte-nek egyetlen forrása Florence nagymama régi faládikája volt, amit féltve őrzött a hálószobája melletti kétajtós szekrény egyik felső polcán.

Brigitte pontosan emlékezett rá, hogy néz ki a doboz, szinte maga előtt látta cikornyás mintázatát, a festék alól felsejlő fa erezetét, megkopott barna színét. Dobogó szívvel lépett a szekrényhez, kitárta, és leemelte a ládát. Régi papír szaga csapta meg az orrát.

− Mit művelsz? – hangzott fel a kérdés a háta mögül. Florence nagymama szemöldökráncolva közelített felé, majd megállt az előszobában.

− Nagymama, nem vagyok már gyerek – küldött felé egy mosolyt Brigitte. – Nem fogom elszakítani őket… Még mindig félted tőlem a képeket? – Próbálta elővenni legszelídebb hanghordozását, de a másik arcára pillantva, egy csapásra visszatért a gyomortájéki fájdalom. Mintha egy vonat robogna át rajta, úgy szorult össze a bensője ennek a pillantásnak a súlya alatt.

Érezte, hogy zavarodottsága most fásultságba csap át, semmi energiája és türelme nem maradt újfent veszekedni. Már megint itt tartanak. Annyiszor kérte az évek alatt, hadd nézegesse meg nagyanyja kiskori képeit, hogy lássa rég elhunyt családtagjai arcait, de ő mindig megtagadta tőle.

Brigitte nagy levegőt vett, majd megrázta a fejét. Könnyek gyűltek a szemébe, és elkezdte visszapakolni a kezében tartott néhány képet.

− Ezekhez a fotókhoz nem nyúlhatsz – közölte szigorú hangon Florence nagymama, majd érthetetlen motyogásba kezdett az orra alatt.

Brigitte letörölt egy kicsorduló könnycseppet. A díszes kis faládika megbillent remegő ujjai között, majd a földre zuhant. A benne tárolt képek fekete-fehér falevelekként lepték be a padlót körülötte.

Brigitte ijedten a szája elé kapta a kezét.

− Annyira sajnálom − suttogta. – Mindent visszapakolok…

Már térdelt is le, hogy visszarendezze egy élet kimerevített pillanatait. Hallotta, hogy a háta mögött Florence nagymama leroskad a karosszékbe, és szaggatottan felsóhajt.

Minél előbb szabadulni akart erről a helyről, ami már gyerekként is felemésztette, amitől minél távolabb igyekezett kerülni, mégis mindig kísértette, és sosem hagyott nyugtot neki teljesen, mert a benne lappangó titkok kimondatlanul is vele maradtak.

A doboz, amihez nem nyúlhat.

A barátok, akik nem láthatják az otthonát.

Az osztálykirándulás, amire a nagyanyja nem engedte el, mert vonatra kellett volna szállnia.

A farsangi kirakodóvásár, ahol a néni aprósüteménnyel tömte tele oldalán szorongatott vászontáskáját, és mindenki rajta nevetett.

Florence nagymama rémálmai, amikből sikítva, idegennyelvű, felismerhetetlen szavakat kiabálva riadt fel az éjszaka közepén.

Mindez része lett Brigitte életének is, hiába küzdött ellene.

Ekkor valami megállásra késztette. A fotográfia, ami megakadt a kezében négy gyereket ábrázolt. Az aprócska Florence Bloch állt rajta bátyjaival, egy széles lombú fa alatt. Biztos, hogy testvérek voltak, annyira hasonlítottak egymásra, ugyanaz a hosszúkás orr, ugyanaz a kissé közel eső, érdeklődő szempár jellemezte mindannyiukat.

Valamelyik közeli parkban készülhetett, Brigitte felismerte a háttérben látszódó padok formáját, amik még ma is ugyanúgy festettek.

Nem bírta levenni a szemét a gyerekek arcáról. Florence négyéves lehetett, a fiúk jó pár évvel idősebbek. Gyermekek voltak még, komoly tekintetükből mégis mély szomorúság áradt, és valami megfoghatatlan komorság, amit Brigitte nem tudott megfejteni. De valahogy azt érezte, ez volt az utolsó kép, amin így együtt lehettek a testvérek. Vajon miért nem mesélt róluk soha?

A nagyanyjára pillantott. Megrogyva ült a székben, két keze az ölébe hullott, a szemét pedig ugyanolyan szomorúság felhőzte, mint annak idején gyerekként.

Brigitte-et megrendítette a látvány.

Szóra nyitotta a száját, de kiszáradt ajkára nem jöttek a szavak. Tekintete újra a képre siklott. És csak ekkor vette észre.

Szívébe mart a fájdalmas felismerés, és hirtelen választ kapott valamennyire kérdésére. Szédülve kapaszkodott a szekrényajtóba, miközben hagyta, hogy a könnyek megtisztítsák az arcát, a sírás pedig a lelkét.

Mi mindenre képes egyetlen, apró, kabátkákra varrt jelkép. Mennyi fájdalmat, titkot gerjeszt nemzedékeken át. Mennyi életet emészt fel.

− Találtál valami érdekeset? – kérdezte Florence nagymama fáradt sóhajjal.

− Nem, én csak… máris visszapakolom.

− Mit is mondtál, hol lesz az esküvő?

Brigitte szeme ismét elnehezült. De ezek most nem a fájdalom könnyei voltak. Csak néhány másodpercig tétovázott a válasszal.

− Még nem tudom, nagymama. Meg kell beszélnem Tommal, de azt hiszem… azt hiszem mindenképp Franciaországban fogjuk tartani.

*

Zucker-Kertész Lilla vagyok, Budapesten élek. Kiskoromtól kezdve írok hosszabb, rövidebb történeteket, amik egyrészt szórakoztattak és motiváltak, másrészt átsegítettek a nehezebb időszakokon.

Leginkább a fantasy áll közel a szívemhez, de igyekszem a legkülönfélébb zsánerekben kipróbálni magam, így az Aranyrög pályázatra is egészen más típusú írással neveztem.

Eddig különböző online magazinoknál jelentek meg novelláim, például a Holnap Magazinnál és a Libellus Magazinnál. A 2021-es Stigma című novellaantológia kiadásában szerzőként és szervezőként is részt veszek.

Munkáimat M.Z. Chapelle írói álnéven publikálom, ezen a néven működtetem az Instagram, a Facebook és a Wattpad felületein megtalálható szerzői oldalamat is.

https://www.wattpad.com/user/MZChapelle
https://www.facebook.com/MZChapelle