Fáradtan érkezem haza az utamról. Az öt órás repülőút teljesen kiszívta a megmaradt erőm. Más vágyam sincs, mint magamhoz öleljem gömbölyded feleségem, és bezuhanjak az ágyba. Sajognak a tegnapi ütések. Jó meccs volt, de most nem tudok igazán odafigyelni a karrieremre.
Pedig ezt terveztük, amikor megházasodtunk. Annyira szép volt Sylvia abban a csipkeruhában. A középiskola első évében ismerkedtünk meg, amikor bukásra álltam irodalomból. Csendes, éltanuló volt. Én, mint élsportoló, egyáltalán nem illettem hozzá. Ő korrepetált engem, hogy jobbak legyenek a jegyeim. Nem tudott lekötni irodalommal, de a szenvedély ahogy beszélt, ahogy ma is beszél róla, tüzet gyújtott bennem is. Szerelmünk lassan bimbózott ki, és az évzáró bálon megkértem a kezét. Addigra két éve voltunk együtt. Amikor csak lehetett szerelmes perceket loptunk magunknak.
Sok időt töltött nálam, néha ott is aludt.
Persze ennek a szüleink nem örültek.
Egyetemre készültünk. Nem akartunk gyereket. Egyáltalán nem. Sikeres felnőttek és jó módúak szerettünk volna lenni.
Az egyetemet követő tavaszra terveztük az esküvőt, amiről a szüleink lebeszélni igyekeztek. Szerintük túl korán volt még. Előbb az egyetemmel kellett volna foglalkoznunk. Nem hagytak minket, így látszólag feladtuk a terveinket, de titokban még karácsony előtt megházasodtunk.
Boldogok voltunk egy egész hétvégén át. Utána visszautazott a Cornellre én pedig a Stanfordra. Az ország két végén voltunk. Ezzel az állapottal csupán a szüleink voltak elégedettek. Őrületesen hiányzott, de amíg távol volt, kezdett beindulni a bokszolói karrierem. Feketén is vállaltam meccseket, hogy szerezhessek egy kis pénzt. Az edzőm nem örült neki, de nem csak ő nem. Néha nem mertem Sylvia szeme elé kerülni, még hétvégén sem, mert laposra vertek egy-egy meccsen. De az ingázás megmaradt.
Leginkább neten, és telefonon tartottuk a kapcsolatot, de volt, hogy a másikhoz utaztunk. Többnyire én hozzá.
A félévi vizsgák után felhívott.
Remegő hangon közölte, hogy otthagyja a Cornellt. Nem értettem. Imádta a fizikát, és Nobel-díjas fizikusoktól leshette el a tudnivalókat.
Mikor rákérdeztem miért, remegő hangon közölte, hogy állapotos. Egy pillanatig szólni sem tudtam. De mi nem akarunk gyereket. Egyáltalán nem. Még olyan sok mindent akarunk…
Sylvia közölte, hogy ha tetszik, ha nem, megtartja. A válaszom az volt, hogy ezt azonnal meg kell beszélnünk személyesen, és elutazok hozzá.
Nehéz hétvége volt. Tele könnyekkel, nevetéssel és nehéz döntésekkel. Sylvia végül végig vitte az első évet, de a következő félévre halasztást kért.
Otthon bevallani sem volt apróság. A szüleink ordibáltak egymással és velünk. Mi pedig az asztal alatt kitartóan szorítottuk egymás kezét.
Remegő szívvel vágtunk bele az óriási kalandba. Nem akartunk a szüleink nyakán élősködni, ezért munkát vállaltam az egyik helyi edzőteremben. Az edző meglátta a tehetséget bennem, és felkarolt. Hamarosan újra fent ültem a bokszolói karrier vonatán. Amikor nem edzettem akkor segítettem a teremben, hogy el tudjam látni a feleségem, és a gyermekem. Mire elértünk a nyolcadik hónapig nem értettem mi a fenéért nem akartuk mi ezt a gyerekvállalósdit?
Persze Sylvia nem volt ilyen könnyű helyzetben. A szemeszter alatt sokat fogyott az állandó rosszullétek miatt, és ez nem javult sokat a továbbiakban sem. De a gyermeket akarta. Mindennél jobban. Én pedig támogattam.
Anyámékat nem láttuk a beszélgetés óta. Nem kerestek engem. Ez mélyen megviselt, persze Sylviának azt mondtam, jól vagyok. Dühöm, fájdalmam mind a bokszzsákon vezettem le.
Szerencsénkre Sylvia mamája támogatott minket. Ahogy még most is.
Nem sok van már hátra a szülésig. A szép, karcsú Sylvia sehol nincs már. Rengeteget hízott, és alig bírt mozogni. Lábai sűrűn feldagadnak, és gyakran ingerlékeny. Van, hogy naponta hazaköltözik.
Remélem, ma este kedves lesz velem. Nagyon hiányzik. Azt ígérte, kijön elém, ha nem lesz túl fáradt.
Ám a reptéren csak az anyósom vár.
– Hol van Sylvia?
– Csak nyugalom fiam. Tegnap rosszul lett és kórházba került. – Rettegés lobban a mellkasomban a szívem elfelejt verni. – Mi történt?
– Jól vannak.
– Irány a kórház! – döntésem visszavonhatatlan. Csak akkor nyugszom meg, ha látom őt. – Miért nem szóltatok?
– Sylvia nem akart. Azt mondta ez egy fontos meccs, és nem akarja elvonni a figyelmed.
A félelem mellé bekúszik a szerelem. Tudja milyen fontos nekem a boksz. De azért szólhatott volna. Akkor már a meccs után hazaindulok.
Az anyósom nem beszélget. Hallgat és ez számomra ijesztőbb, mint bármi más. Remegő térdekkel szállok ki a kocsiból és kísérem fel a negyedikre. Haragszom rá. Neki szólnia kellett volna. A fertőtlenítő szag mindent áthat, de a pulton álló virágok látványa mintha enyhítené.
– Hozok egy kávét neked. Elég gyűrött vagy. A hetes szobában van. Egyedül.
– Köszönöm.
A nővérpultnál megállít a nővérke, hogy már nincs látogatási idő.
– Legyen szíve nővér, egy hete nem láttam őt. Csak megkukkantom őt és a fiam, utána már itt sem vagyok. Csak pár percet kérek.
A fiatal nővérke gyorsan körbepillantott és csak azután szólal meg.
– Még húsz perc van az ellenőrző körutamig. Ha valami rendellenességet tapasztalok, hívom a biztonságiakat. Este nyolc után nincs itt senkinek semmi keresnivalója.
– Köszönöm – suttogom és ragyogó mosolyt villantok rá.
Sietős léptekkel közelítem meg a szobát, de az ajtóban megtorpanok. Mit mondjak neki? Miben segíthetek neki? Ezekhez a női dolgokhoz én nem értek. Halk kopogás vonja magára a figyelmem. Megfordulok és a nővér engem néz, majd céltudatosan az óra felé pillant.
Nagy levegőt véve belépek.
Sylvia szeme csukva van. Csendesen megyek be, nem akarom felkelteni. Kimerültnek, nyúzottnak látszik. Haja tincsekbe összetapadva, kócosan terül el körülötte. Törékeny alakja alig változott. Könnyű takaró fedi, ami tiszta, mint a friss hó. Sylvia pedig olyan sápadt, hogy elveszik az ágyneműben. Csokoládébarna haja is mintha megfakult volna.
Széket hozok mellé és leülök. Nem bírom ki, muszáj megérintenem, így hatalmas tenyeremmel betakarom az ő finom kezét.
– Chris?
Ahogy felnézek egy ragyogó szempár fogad.
– Sylvia. Hogy érzed magad? – tisztában vagyok, hogy lökött kérdés, hisz magam is látom a változást, de olyan sutának érzem magam, hogy csak ez jut eszembe.
– Én jól vagyok. A babák nem. Koraszülött. Olyan korán van még. Annyira picike. Az orvos szerint van esélye, de annyira picik. Elférnének a tenyeredben. – Figyelem ahogy a kezemet szorítva összegömbölyödik és sírni kezd. Most a tisztaság illatán át érzem az ő finom virágillatát. A félhomályban nem látom teljesen, mégis ez a sötétség valahogy, olyan puha és védelmező.
– Babák? – Képtelen vagyok elrejteni a döbbenetet a hangomban. – Ketten vannak?
– Igen. Az orvos is megdöbbent. A második fiú még kisebb, mint a bátyja. Annyira…
Átülök az ágyra és magamhoz húzom.
Életemben másodszor van szükségem arra, hogy a bokszoláshoz tanult türelmet és nyugalmat magamra erőltessem.
– Ne sírj Sylvia, minden rendben lesz. Majd meglátod. Erős fiúk. Küzdeni fognak, mi pedig imádkozunk értük. De ne sírj, mert neked is meg kell erősödnöd, hogy tudj ránk, fiúkra vigyázni.
Sokáig sír, de érzem, ahogy lassan megnyugszik. Eddig erősnek kellett lennie. Mostantól támaszkodhat rám.
– De mi lesz ha…
– Nincs mi lesz ha, Sylvia. Élni fognak, mert az én fiaim. Én sem adom fel soha. Ők sem fogják. – eleresztem és letörlöm a könnyeit. – Pihenj. Szeretlek.
– Én is. Nem hiszem, hogy beengednek.
– Megnézem a fiaim. Megmondom nekik, hogy itt van az apukájuk.
– De már későn van.
– Ne törődj vele. Csak pihenj, hogy minél előbb haza jöhess. Szeretlek, és nagyon hiányzol.
– Te is nekem – mosolyog rám.
Egy kicsit még ott vagyok mellette, és figyelem, ahogy a kimerültségtől lassan elnyomja az álom. Próbálom feldolgozni a hírt, hogy két fiam született. Két aprócska baba. Elfelejtettem megkérdezni Sylviát, mi lett a fiúk neve.
Mégis valahogy megkönnyebbültnek érzem magam. Bármi fog is történni, Sylvia itt van mellettem. Együtt túlélünk bármit.
Megigazítom a takaróját, és puszit nyomok a homlokára.
– Álmodj szépeket – suttogom neki.
Visszatérek a nővérpultot.
– Kisasszony, esetleg a fiaim…
– Késő van már, uram.
– Kérem. Csak egy perc.
Igyekszem kiskutya szemeket vetni rá, hátha meghatom, de nem úgy tűnik.
– Ana, Mr Gonsales bemehet a fiaihoz pár percre.
Robert az ügyeletes orvos nagy rajongóm, ő Sylvia fogadott orvosa is. Most megkönnyebbülök. Kezet fogok az orvossal.
– Köszönöm, Robert.
– Ugyan, remek meccs volt a tegnapi! Ennyit megérdemel a győztes – mosolyodik, el és int a nővérnek.
– Igen, doktor úr. Erre.
Látom rajta, hogy nem rajong azért, hogy bekísérhet az intenzívre. Itt erősebb a fertőtlenítőszag és melegebb is van.
– Be kell öltöznünk. – Figyelmeztet a nővér, mielőtt tovább mehetnék. Már izgatottan várom, hogy lássam őket, de előbb a fakózöld anyaggal kell megküzdenem.
– Rendben. Amit csak kell.
– Nem tudja felvenni a babákat, lélegeztetőgépen vannak. Nagyon picikék. De erős fiúk – próbál vigasztalni.
Persze ezeket a holmikat nem olyan egyszerű felvenni, előre teljesen belegabalyodok. Ana mosolyogva segít megigazítani, hogy jól álljon.
– Erre – mutatja az utat.
A szoba tele van gépekkel és inkubátorokkal. Csipognak, pittyegnek a gépek. A kicsik alig látszanak a gépek falain túl olyan pöttömnyiek. De mind küzdenek. Minden egyes percért.
– Az az inkubátor – mutat Ana az egyikre, ami körül elég sok gép van. Megállok és próbálom feldolgozni a látványt. A csövek mind befutnak az inkubátorba. ezek tartják életben a fiaim?
Nagyot nyelve lépek közelebb.
A fiaim olyan aprók, hogy a kesztyűs kezem nagyobb, mint ők ketten együtt. Összeszorul a szívem és könnyek kezdik szúrni a szemem. Puha meleg takaró van köréjük terítve, ahogy egymást ölelve alszanak. Vékony csövek hálózata fogja körbe őket.
– Megérinthetem a kezét? – nézek a nővérre. Megmutatja, hogy tudok benyúlni kesztyűs kezemmel és megérinteni.
– A csövekre vigyázzon – figyelmeztet.
– Rendben. – Remeg a kezem, ahogy meccs előtt még soha. Ez az érintés sokkal többet jelent most, mint bármi más az eddigi életemben. Ezeket az aprócska teremtményeket segítettem létrehozni. Ez a két fiú a legjobb dolog, amit valaha is csináltam.
Az ujjai szinte áttetszőek és annyira aprók, hogy ujjbegyem alatt nem is látszik az egész ökle. Óvatosan végig cirógatom a hátát. Annyira…
Elszorul a torkom. Istenem, könyörgöm, add nekem ezt a két fiút. Vigyázni fogok rájuk, és felnevelem őket tisztességesen. Ne vedd el őket, mert Sylvia azt nem éli túl.
Megérintem a másik fiam is. Csöppnyi keze megmarkolja az ujjam, és belekapaszkodik. Többé képtelen vagyok elfojtani a könnyeim. Ilyen boldog soha életemben nem voltam. Két fiú. Olyan büszke vagyok. Majd szétveti a mellkasom a sok érzelem. Olyan csodálatosak. Ha nem lennék szerelmes, akkor most érteném meg igazán milyen a szeretet. Ez a két fiú máris elrabolta a szívem. Megnézem a karjukra rögzített picike táblát. Maximilian. Sylvia apját hívták így. Elégedetten bólintok. Ezt szerettük volna. Hogy így hívják a fiunk, emlékeztetve minket az öregre.
Megkukucskálom a másik fiam táblácskáját. Alexander.
Nagyot dobban a szívem. Apám nevét adta neki. Még akkor is, abban a helyzetben is gondolt rám. Annyira szeretem és ezt csak a fiaim iránt érzett érzelmeim múlják felül.
– Alex és Max. – suttogom. Rekedt a hangom az elfojtott érzelmektől. – Itt van az apukátok. Nőjetek gyorsan nagyra, hogy hazavihesselek titeket.
A nővér megérinti a karom, és biccentek. Nem merek megfordulni. A könnyek ott égnek a szememben. Nem akarom, hogy lássa. Képtelen vagyok felfogni ekkora boldogságot.
Végül magukra hagyom a fiaim.
Ahhoz, hogy hazavihessük őket két hónapnak kellett eltelnie. Rengeteg új élménnyel gazdagodtam ez alatt az idő alatt. Megtudtam, hogy kék szemük van a fiaimnak. A legcsodálatosabb kék szempár, amit láttam. Az első hónap végén végre a kezembe vehettem mindkettőjüket. Alex gyorsabban gyarapodott, mint Max, de végül őt is a karomban tarthattam. Földöntúli érzés volt.
Sylviát megviselte ez az idő, mert ingáznia kellett a korház és az otthonunk közt.
Értesítettem anyám, hogy két fiú unokája született és a fiaimnak hála, helyre állt a családi béke.
De ma végre egy mózeskosárban hazafelé utaznak velünk az új otthonukba. A családunk körébe.
*