M.H. Sethemba: P.S. I love you

Díszes csomagolásában egy óra ketyeg halkan, mutatva a tovaröppenő, soha meg nem álló időt.

Számomra igazi élmény volt elkísérni a párom az új dal klipjének forgatására. Nem tudtam mit fognak forgatni, így nagyon izgultam. Sato eddig azzal a kifogással hárította el a kéréseimet, hogy nem szereti összekeverni a munkáját a magánélettel. Az pedig nyilvánvaló, hogy számára a zene nem csak a munkája, hanem az élete is. Mostanában már nem is hordja haza. Volt idő, amikor órákat töltött az itthoni stúdiójába zárkozva és dallamokat jegyzett fel vagy szövegeket próbálgatott. De mostanság nem zenél. A zenét, amit úgy szeret, a stúdióban hagyja, vagy marad ő is. Csalódott vagyok, mert nekem szinte sosem énekel. Szeretem őt, nagyon izgalmas vele az élet, de olykor nagyon unalmas is. Sokszor marad éjszakában nyúlóan a stúdióban. Elrohan felette az idő, mellette tovatűnik az élet.
Sokáig kellett könyörögnöm, hogy hozzon el magával, végül csak sikerült rábeszélnem.
Csendesen állok egy sarokban, és figyelem az embereket. A sminkessel csacsog, jókedvű és feldobott. A lány nevetgél a viccein, és néha megdorgálja, hogy maradjon nyugton.
Bensőségesnek tűnik a kapcsolatuk. Kicsit féltékeny is vagyok rá. Ő olyan világban érintkezik kedvesemmel, ahol én nem érhetem el, mert bezárja előttem az ajtót.
Az emberek ide-oda rohangálnak, épp egy kanapét állítanak be a hatalmas csarnok egyik végébe, míg a másik sarkában egy teljes szoba készül. A percek gyorsan rohannak, mindenki kapkod. Kész akarnak lenni még ma.
Egy ágy, barna ágyterítővel, kissé gyűrötten, mintha rajta aludtak volna. Kedvesem is sokszor csinált ilyet. Kis dohányzóasztal és egy fotel. Az asztalra egy poharat állítanak. Komoly képű színész ül le a díszletbe. Hozzá igazítják a tárgyakat. Kicsit még ő is igazít rajtuk. Egy fiatal lány sápadtfehéren áll fel különös turbánnal a fején, és egy maszkot cipel magával, meg egy piros telefont.
Órák röppennek tova, míg a csarnokba berendeznek minden helyiséget, amire a forgatás során szükség lesz.
Számtalan kamerával zsúfolják tele a helyet. Minden szögből jól látható legyen.
– Te! Ne csak ott álldogálj, hanem vigyél inni Sato-sannak Ne legyen nagyon hideg a víz és tiszta, bontatlan legyen. Szedd a lábad! – döbbenten nézek a rám kiabáló férfira, majd vállat vonva elindulok, hogy megkeressem az italospultot. Ahogy állítják fel a lámpákat, azok egyre melegebbé teszik a levegőt.
Végül egy félreeső zugban megtalálok egy fiatal lányt, aki épp sírva kér bocsánatot a falfehérre mázolt színésznőcskétől, amiért nincs bionarancsleve.
– Jó lesz neki víz is – szólalok meg.
– Nem iszom vizet! Az olyan…
– Milyen? Várjon csak! Megkérdezem Sato-sant, hogy milyen vizet inni! Kérhetek számára egy bontatlan vizet? Ne legyen túl hideg.
– I-igen – makogja a lány.
– Ha Sato vizet iszik, én is olyat kérek. Te pedig nem sokat tudhatsz róla, ha langyos vizet viszel neki.
– Valóban! – Hagyom rá. A vizet osztogató lány hálásan néz rám, de én csak legyintek. Ugyan, nem tartott semmiből.
A díszleteket és a díszlethordókat kerülgetve Sato felé indulok.
– Hello – állok meg a tükör mellett. – Mond csak, minden nagy sztár csodája magát fellépés előtt?
– Nem – mosolyog rám. – Ezt csak az igazán nagy sztárok teszik.
Nevetek. Nem értem, mert józanul felfogva semmi poénosat nem mondott, mégis nevetek. Vele.
– Az az úr felettébb bájosan megkért rá, hogy vágjak a csillogó sztárhoz egy kis vizet, hogy ki ne pusztuljon a sivatagi melegbe – élcelődöm.
– Köszi – átveszi az üveget és kicsit kortyol. Amikor megfelelőnek találja a hőmérsékletét, nagyot nyelve elfogyasztja majdnem felét.  – Ez jól esett. Nem unatkozol?
– Ennyi csillogó sztár közt? Ugyan! – Sosem vallanám be, hogy izgatott vagyok. Azelőtt soha nem jártam klipforgatáson. – Miattam ne aggódj!
– Nem azért küldtelek ide, hogy zavard Sato-sant! – dörren rám a rendező, akit eddig észre sem vettem.
– Elnézést! – motyogtam azon gondolkodva felvilágosítsam-e, és Sato-nak sem hagytam.
– Menj a dolgodra! Segíts bepakolni a kórházi díszletet.
– Igen, uram. Köszönöm – biccentek kedvesemnek és elindulok a díszlet felé.  Még egy pillanatra látom csodálkozó arckifejezését, de már közbe is vág a rendező izgatott hangon:
– Sato-sama, ha kérhetném a figyelmét… – A többit elnyeli mások zsibongása.
Aztán engem is benyel az emberek tömege, ide-oda szaladgálok, jelmezeket, kellékeket cipelek. Nagyon élvezem, hogy részt vehetek egy klip forgatásán.

 

A lakás kihalt. Színtelen. Színeket csak egy helyen találok. Az órákban, melyeket tervezett. Színes, aprólékos rajzok sokasága sorakozik előttem. Minden lapon más és más.
A mappa közepén meglelem őt is. Alive. Csak ennyi áll felette. Ám ez az óra már nem olyan szép, mint elsőre tetszett.
Bár soha ne találta volna meg. Akkor még most is küzdene!
Hajtok még egyet, bár tudom, hogy ott nem fogad más, csak üres lapok.
Percekig csak bámulok. Írása már nem volt a régi, a fájdalom nyomott hagyott rajta. Mégis ez a búcsúüzenet fagyos markával szorítja össze a szívem.
Már képtelen vagyok nélküle létezni. Elveszett a szívem. Magával vitte.

 

A feszültség csak fokozódik, ahogy kedvesem besétál az egyik díszletbe, leül a kanapére és felvesz két vagy három hófehér lapot. Komoly tekintettel, koncentrálva nézi. Valahol bekapcsolnak egy szélgépet, és az onnan érkező levegő lágyan lebbenti meg a háttérben elhelyezett függönyt.
Ahogy lassan énekelni kezd, halk sóhaj szakad fel több emberből is. Én is a sóhajtozok táborához csatlakozom, ahogy hangja betölti a parányinak nevezhető teret. A fájdalom hullámokba szorítja össze a szívem, ahogy kibontakozik előttem a dal. Valaki halkan szipog mögöttem, de a rendező éles füle kiszúrja.
– Kezdjük elölről és az isten szerelméért, aki nem bírja idegekkel, menjen haza! Szomorú dal! Pont. Nem akarok holnap estig itt ülni.
Némi állítgatás, és a sminkes gyors pepecselése után minden újra kezdődik. Kedvesem mély levegőt véve újrakezdi az egészet.
Egyszer felpillant a levelekről, és a rendező megint újra kezdeti a felvételt. Ezután már nincs megállás.
Az egyik díszlet takarásában állok, majdnem szemben vele. Tudom, hogy ő nem láthat, de én látom őt. Látom, ahogy hangjában megelevenedik Akira szerelme a lány iránt. A hangja bársonyos. Incselkedő, játékos szerelemmé válik a dallam. Majd sokkolóan fájdalmassá. Szinte kettétörik az érzelmek súlya alatt. Egyszerre bujkál benne a végtelen szerelem és az iszonytató félelem. Csupán remélni merem, hogy én látom csak, ahogy a szeme könnybe lábad.
De nincs ilyen szerencsém. A sminkeslány is kiszúrja, és gyorsan közbe is lép. A rendezőhöz megy, és halkan a fülébe suttog.
– Ennyi! Igyekezzen! – förmed a lányra, aki elrohan a táskájáért. Kedvesem nem moccan. Pontosan tudja, ha pislog, akkor a könnyek végig folynak az arcán.
A leányzó vidáman csivitelve robban a képbe és valami buta kis ráncféléről hablatyol, kedvesem szeme körül, ami bizonyosan a sok nevetéstől teszi szebbé az arcát, tiszta kendővel lopva letörli a könnyeket. Még egy félig rejtett, megértő mosolyra is futja az idejéből, mert mire elfogy a rendező türelme, már ki is suhan a díszletek közül. A felvétel pedig folytatódhat.
Amikor újfent elakadnak, Satonak a rendező kezd el magyarázni, arról, hogy milyen érzelmeket akar látni, hallani. Ő pedig türelmesen bólogat, egyszer-kétszer lopva körül lesve. Azt hiszem, engem keres.
A helyemen maradok, megígértem, hogy nem zavarok.

あい

Félek. Mit fog mondani? Talán nemet? Sakura olyan kedves, csendes. Sokat mosolyog. Már három éve figyelem őt. Felső-középiskola óta. Most, hogy ugyanazon az egyetemen tanulunk, talán lesz elég bátorságom megszólítani őt. Végül is már felnőttem. Férfi vagyok. Ideje összeszednem a bátorságom.
Most is itt van. A tetőn. Nem ebédel, sosem teszi. A mappája fölé hajol, és szorgalmasan dolgozik valamin. Aztán felpillant, és elmereng a kék eget bámulva. Vajon mi járhat a fejében? Miért szeret itt lenni, ahol a konyhai terítők száradnak? Beléjük kap a szél, meglobogtatja őket, és egy szemvillanásnyi időre megmutatja nekem Sakurát, mintha játszana velem. Kíváncsian félrelegyinti megint az egyik terítőt, lesekszem-e még? Elégedetten engedi el, amikor látja, ott állok, és sóvárogva bámulok egy lányt, de megszólítani gyáva vagyok.
Vagy talán mégsem? Csak egy lépéssel kell közelebb mennem, hogy a pillekönnyű szél ne űzhessen velem kegyetlen tréfát, ne takarhassa el őt előlem. Remegő kézzel lépek előre, és félretolom a szélfútta fehér, dagadt vásznat.  Sakura pedig elrejti arcát a tincsei mögé, ahogy elmélyülten hajol a lap fölé, és lelkesen radírozza a lapot.
Már tudom, mi van rajta. Egy óra.
Szeretem az órákat. Tökéletes, pontos szerkezetek.
Könnyed léptekkel megyek oda, átnézek a válla fölött egy pillanatra.
– Ez tökéletes. Elkészíted? – Sakura felpillant, szemében öröm szikrázik.
– Ugyan, ez cseppet sem tökéletes. Csak egy óra. Ha elkészül az óratervem, akkor majd meglátod. Az tökéletes lesz. Minden ízében remekmű!
– Ez is csodálatos. – Talán kissé nyálasan hangzik, de nekem valóban tetszik.
Sakura rám néz, és magyarázni kezd. Elmondja mennyire fontos az óraszerkezet. Elmeséli, hogy egész kislány kora óta kutatja, keresi magában a tökéletes órát. De még nem találta meg. De magabiztosan állítja meg fogja találni.
Istenem! Te is hallod? A hangja csodálatos. Finom dallamokkal ejti a szavakat, mintha énekelne. Ahogy az órákról beszél, olyan, mintha a szerelemről mesélne. Elragad és elvarázsol.

あい

A felvétel folytatódik. A színészek csendben várnak. A rendező még egyetlen szót mond kedvesemnek, aki zárkózottá válik. Látom, hogy heves viharokat ébresztett benne az. Próbálja tagadni a lehetetlent. Nem akar az Ő elvesztésére gondolni. Álkapcsa megfeszül az erőlködéstől, ahogy próbál menekülni a gondolatok elől. Nem menekülhet.
Visszaül a kanapéra, és a lapra mered. Furdal a kíváncsiság, hogy mi állhat a lapon.
Sato hozta magával. Az Ő lapjai. Reggel sokáig volt a saját kis stúdiójába, majd ezeket a lapokat gondosan elrakva készült fel a mai napra.
Pontosan tudom, kinek a szavai állnak rajta. Egy halottal nagyon nehéz versenyezni. Sato rég elvesztett szerelme szavai. Fáj, ahogy arra gondolok, azé a másiké még most is a szíve egy darabja. Talán azért, mert sosem tudott igazán elbúcsúzni tőle. Nem volt rá alkalma. Elérhetetlenül messze volt, amikor elragadta mellőle a halál. Összeköti őket a közös ritmus. Még most is benne szól a közös zene, de minden perccel távolodik tőle.
Sato jól átérzi ennek a férfinak a helyzetét. Évek teltek el, benne mégis továbbra is ott él az elvesztett szerelem emlékébe. Talán ettől ennyire tökéletes ez a dal. Pontosan tudja, miről énekel.
Igyekszik uralkodni magán, kontrollálni, elzárni az érzelmeit.
Hangja rekedté válik, amitől a rendező dühös lesz, és az elpocsékolt időről kiabál Satoval. De Sato nem foglalkozik az idő múlásával, csak követi a benne ketyegő gyönyörű és fájdalmas dallamot.
Kiadhatja magából az évek óta őrzött fájdalmát. Hangját mély érzelmek hatják át. A változás pillanatnyi, mégis szembetűnő. Hangja elakad, és feláll. Nem törődik a kamerákkal, a felvétellel.
A rendező feje lilulni kezd. Talán csak én értem milyen kínok nyúlnak végtelennek tűnő percekké.
Sato a díszletek között járkál. Próbálja visszaszerezni az önuralmát.

 

Papírzsebkendős dobozok járnak körbe.
A dal ritmusa fájdalmasan gyorsulni kezd, ahogy az érzelmi tetőpontjára hág a történet.
– Ennyi! Megvagyunk. Fiúk, mehet a vágóba, Sato, te pihenj!
De Sato nem mozdul. Arcára torzult a fájdalom, most már túl mélyen van, képtelen kilépni a kínok közül, amit az emlékek hoztak magukkal.
A sminkes kislány most is toppon van, besuhan a díszletbe, hátra hajtja szerelmem fejét és már lebben is a kendő, eltakarva az arcot. Egy valamit adhat neki, ami most minden kincsnél többet ér, időt. Számára az idő most menedék. A múlt elől vagy a valóság elől.
– Most hidratálunk, hogy ne száradjon ki a bőrünk. Ez a kendő jót fog tenni. Hagyd csak így legalább negyedórát, de jobb, ha tovább is fent marad. Szívdöglesztőnek kell lenned.
Amíg csacsog a leányzó kedvesem figyelem, ahogy eltompulnak körülötte a fények. Már nem kellenek, lekapcsolják őket. A fény lassan fogy el, ahogy az idő is tovacsepeg. A terem majdnem félhomályba burkolózik ezen a részen. De azért jól látom, ahogy hevesen emelkedik a mellkasa, küzd a feltörő könnyek ellen.
– Még… – kezdi az egyik fotós, a kendő felé nyúlva.
– Eszébe se jusson! – penderül oda a lány. – Csodás képeket akar, nem? Akkor meg sicc! Hagyja pihenni még pár percig, hogy feltöltődjön a bőre. A sminkjét kiigazítom utána.
Látom, ahogy kedvesem rémülten beszívja a levegőt, a fotós szavaira és benntartja, majd Mako hangjára megnyugszik.
Igazi kincs ez a lány. Annyira szeretnék én is ilyen közel állni hozzá. Odamenni és forrón megcsókolni, hogy elfeledtessem vele a múltat. De nem tehetem. Megígértem! A szavam adtam, hogy nem lépek be a díszletekbe.
Csendben várakozom.

あい

Hetek futottak tova, hónapokkal karöltve. Sakura és én boldogok voltunk. Visszagondolva egyáltalán nem értem miért voltam olyan gyáva, olyan sokáig. Olyan könnyű boldoggá tennem. Elég pár csók, és néhány órákról szóló kép, szaklap.
Észre sem vettem mikor történt, de a csodaszép órák képeinek gyűjtése a szenvedélyemmé vált. Sakura arca minden egyes alkalommal olyan boldogságot sugárzott, amikor megleptem őt egy különleges óra képével vagy egy kiállítással, csodás órákról. Sakura szenvedélye kettőnké vált, ahogy a szívünk összeforrt, ahogy egy kivételesen precíz óraszerkezete működik, teljes összhangban, pontosan mutatva az időt. Fogaskerekekké, rugókká váltam, míg Sakurából egy varázslatos óra elbűvölő számlapja nem lett. Ezek voltunk mi. Eszményien ketyegtünk együtt.

 

Két héttel az esküvőnk után összeesett. Egyszerűen csak lerogyott a földre, körülötte szétterültek a képek. Riadtan ugrottam hozzá. Azonnal kórházba vittem. Tiltakozott, ám nem engedtem neki. Hisz az órásmesterek is beállítják olykor a kis ketyegőket! – vágtam rá, mikor ellenkezett.
Odabenn a kórházban a pillanatok hosszú sora lassan haladt előre. Percekké dagadt, órákká nyúlt. Végtelenné vált.
Sápadtan, kimerülten várt rám egy orvosi vizsgálóban. Én próbáltam megnyugtatni. Minden rendben. A sors nem bánthatja, amíg meg nem találja a tökéletes órát! Hisz ez az ő élete. Sakura pedig az enyém.
Talán semmi rossz dolog, csak valami könnyű, kezelhető dolog. Reménykedtem, a doki jó híreket hoz. Nagyon szerettem volna gyermeket, aki örökli a mi közös természetünk, szeretetünk egymás iránt.
De tévedtem! Az orvos lassan beszélt. Mégis felfoghatatlan volt, amit mondott.
Szavai halálosabbak voltak a tartalmuknál is. Mindkettőnk szíve jéggé fagyott.
Aztán megértettem. Küzdhetünk! Küzdenünk kell!
Az orvos lehűtötte a reményeim. Szinte a nullával egyenlők Sakura esélyei. Vörös düh lobbant bennem. Hogy mondhatott le róla máris? Hogy volt képes megölni, mikor még él? Miért akarja magára hagyni? Magunkra hagyni a harc előtt? Még csak meg sem próbálja? Hogy teheti?
Sakura nem szólt. Nem könnyezett. Felállt és elment. Vissza a kórterembe.
Féktelen dühömben csak kiabálni tudtam, mert biztos voltam benne, ha abbahagyom, az életet adó finom rugók eltörnek bennem. Akkor pedig nem lehetek megfelelő támasza az én kedvesemnek. Erősnek kell maradnom.

あい

Elkezdődtek a további felvételek, de Mako továbbra is kedvesem őrzi, mint egy féltékeny hárpia. Valahonnan füleseket varázsolt elő egy mp-4 társaságában, és bedugta vele a fülét. Nem tudom, milyen zene szólhat benne, de kedvesem lassan megnyugszik. Hamarosan lekerül róla az arcát eltakaró kendő. Szeme nedvesen csillog az el nem sírt könnyektől, de túljutott a mélyponton. Megváltozott a tekintete. Elengedte őt. Engedi, hogy a múlt átkarolja és beburkolja, pihekönnyű fátylával elrejtse. Az az óra végleg megállt.
A szívem hevesebben kezd verni, ahogy meglát engem. Észre sem vettem mikor léptem ki a díszletek közül, de most odainteget nekem. Nekem. Legszívesebben repülnék a karjába. Int és én átszellemült mosollyal az arcomon billegek oda hozzá.
– Csodálatos voltál.
– Ugyan, kérlek, ne túlozz. Ez csupán erősen közepes volt. – Hangja kissé rekedt.
– De főnök – csicsergi a lány. – Én elhittem magának, hogy létezik örök szerelem. Az, amit a hangja ígért.
– Mako, ne vágyj fájdalmas dolgokra. Ki fogja felvidítani a szívem? – Kacsint mosolyogva a lányra.
– Majd a kedvese – mosolyog a lány.
– Miből gondolod…?
– A kisasszony olyan pillantásokat vetett rám, amitől még az életemet is félteni kezdtem. Különben is, rúzsfoltos volt ma reggel a nyaka – kuncog a lány.
– Köszönöm, hogy itt lehetek. Csodálatos volt, ahogy énekeltél. – Mosolygok rá, és nézem, ahogy a lány elsiet. – Tudom, hogy Neki szólt a dal és nem nekem, de annyira csodálatos volt, hogy beleremegett a szívem.
– Nem vagy féltékeny rá? – Sato hangja tompán kondul az említésére, de fájdalom nem bujkál benne. Mintha kezdene túljutni az elvesztése emlékein.
– Vele nem versenyezhetek. Ezzel nem versenyezhettem. De itt vagy velem és tudom, hogy a szíved egy kis része az enyém. Szeretsz engem. Tudom, hogy eljön a nap, amikor csak az enyém leszel és ő már csak emlék lesz.
– Most elmegyek a fotózásra. Maradj itt!
– Rendben. Sato!
– Igen?
– Szeresd őt. Szeresd, ha úgy érzed ezt kell tenned. De ne dobj el magadtól. Mert mellettem is boldog lehetsz. Sato, én nem fogom pótolni őt. Nem is akarom. Egy másik úton vezetlek tovább a boldogság felé. – Mélyen elgondolkodva néz majd biccent és tovább megy. Győzelmet arattam a múlt felett. Olyat, ami évek kemény munkájával sem sikerült.

あい

Sakura nem adta fel. Küzdött, harcolt. Közben egyre kétségbeesettebb sietséggel kereste őt. A tökéletest! A megszállottjává vált a gondolatának. Ez lesz az Ő hagyatéka rám és a világra. A szobája falát hamarosan órák terveinek sokasága borította be, miközben ő lassan kezdett elhalványulni köztük. Megkopott, mint egy régi óra, amit nem húznak fel többé. Mosolya üressé vált, már nem hordozta a boldogság ígéretét. Nekem pedig egyre nehezebbé vált az idő. Rettegtem az utolsó pillanat bekövetkeztétől és képtelen voltam arra koncentrálni, hogy őt tegyem még boldogabbá.

 

Végül rátalált. Meglelte a vágyait, azt az órát, ami egy volt számára a tökéletessel. Kért, készítessem el neki. De nem akartam ott hagyni. Féltem, nem leszek elég gyors. Oly halovány volt, mint a hajnali órák áttetsző ködfátyla, melyet széttép a nap első sugara.
Már nem hajolt megszállottan a papírjai fölé, csak kimerülten feküdt a párnáin, kezembe kapaszkodva és könyörgött! Látni szeretné élőben!
Feladtam a harcot. Bármit megtettem volna. Elmentem Tokió legnagyobb órakészítő vállalatához. Könnyedén surrantam be az őrök orra előtt. Hisz pontosan úgy néztem ki, mint bármelyik dolgozó. Öltöny, nyakkendő, aktatáska. Benne a legnagyobb kincs lapult.
Nem volt szerencsém. Mindenki elfoglalt volt. Értekezletet tartottak. Valaki értesítette a biztonsági szolgálatot, hogy idegen kószál a folyosókon. De a Sors kegyes volt hozzám. Elértem a tanácsterem ajtaját, mielőtt elkaptak volna. Sarkig tártam és a földre vetettem magam. Könyörögtem, hogy segítsenek megvalósítani egy haldokló lány utolsó kívánságát.

あい

A következő órák lassan, unalmasan telnek. Kedvesem a gépnek pózol én meg a további felvételeket nézem. A színész viszonylag gyorsan túlesik a részén, tegnap már felvették a jelenetei egy részét. Most már csak a maradékon kell túlesnie, ami viszonylag gyorsan sikerülne, ha a leányzó nem esne ki a szerepéből.
Hamarosan kiderül, hogy a színésznőcske, kicsit sokat ivott, mert nem bírta a nyomást, ami egy ilyen forgatási nappal jár. Így aztán elnevetgéli a búcsújelenetet. A rendező őrjöng dühében. Sokat kiabál Keikoval, aki végül óriási hisztit csapva tűnik el a díszletek közt.
Lassú léptekkel haladok az egyik csendesebb díszlet felé. Itt hallom meg a motyogását.
– Minden rendben? – általában furcsán néznek rám, európaira, aki mer odalépni és kérdezni. Keiko is furán néz.
– Nem. A rendező ki akar dobni! – Idegesen kapirgálja a köpenye szélét.
– Be kell lásd, igaza van! Rengetegszer álltak meg csak miattad.
– De nem tehetek róla. Még sosem kaptam ekkora esélyt. Most pedig Satoval dolgozhatom. Ez olyan nagy megtiszteltetés. Iszonyatosan féltem a mai naptól.  – A hangja remeg majd feláll és elindul a rendezőhöz, aki ordítva követeli a jelenlétét.
Elgondolkodva nézek utána. Vajon ilyen sokat ér a kedvesem szava? Ennyi ember függ tőle? Én pedig csak azt hittem énekel.
Támadt egy remek ötletem. Most én fogom meglepni őt.
Fogok egy papírt és egy tollat, majd pár soros üzenetet írok rá neki.
Mako kezébe nyomom és sietve otthagyom a helyszínt.

あい

A férfi, aki elfogadta a kérésem, másnap felhívott. Elkészült az óra. Sakura cserepes ajkaira boldog mosolyt csalt a hír, hogy ez a hatalmas cég elkészítette az Ő tervéből az órát. Ahogy átvettem siettem vissza hozzá. Látni akartam élőben azt, ami oly sokáig tartotta őt életben, ami miatt nem adta fel a harcot.
– Sakura! Nálam van! Ez csodálatos! Annyira szép! Tökéletesen fog állni neked, ha meggyógyulsz!
– Szeretlek! – Hangja olyan halk volt, mint a finom rugók mozdulatai. Olyan könnyű, mint egy fellélegző sóhajé. Rettegés mart a szívembe. Rohanni kezdtem.
A telefon csak ijesztő sípolásokat és kiabálást továbbított felém. Sakura hangját soha többé.
Ahogy csak bírok futok, de egy sorompó lezár előttem.
Érzem. Őt! A jelenlétét. Kedves mosolyának melegét. Pillantásának cirógatását.
Ahogy felpillantok, ott áll velem szemben. Nem több csupán egy illúzió. Földre szállt angyal, aki búcsúzni jött.
Látom, ahogy azt mondja, Szeretlek, bár hangját elnyomja a közeledő szerelvény-csattogó, zúgó hangja.
Annyira szeretnék hozzá lépni, megérinteni, de a vonat elvágja tőlem, elsodorva a tüneményt. Elszakítja tőlem, én pedig képtelen vagyok felfogni, hogy nincs többé. Térdre zuhanok és a könnyeim feltartóztathatatlanul potyognak, én mégis azt a pontot nézem, ahol utoljára láttam.
Nem tudom, hogyan jutottam el a kórházba. Csak a könnyekre emlékszem, a végtelen hosszúságú időre. Ott állok az ajtóban. A szoba csendes. Néma! Akárcsak ő. Már nem nevet többé, nem ugrat. Nem mesél az órák lelkéről. Maga is eggyé vált közülük.

あい

Otthon már rájövök, nincs elég időm a főzőcskézésre. Csupán egy, vagy másfél óra és Sato is itthon lesz, kedvenc étterméből rendelek. Előkészítem a szakét és megmelegítem. Langyosan tartom. Egy-két szaké majd ellazítja. Előszedem a csodaszép, poharas gyertyákat. Ezek kellően biztonságosak lesznek. Végig rakom az ajtótól a fürdőig. Ide egy kis cetlit készítek be. A kádhoz is rakok a gyertyákból. Ilyenkor mindig nagyon érzékeny az éles fényekre, ezért a lámpát nem kell majd felkapcsolnia. A fürdőből a kis asztalhoz vezetem, ahol finom falatok és egy kis meleg szaké lesz. Kellemesen ellazulhat. Utána pedig irány a futon, és megmasszírozom a kedvenc olajával. Biztos, hogy el fog aludni közben. Elmosolyodom a gondolatra.
Csengetés ráz fel gondolataimból. Kifizetem a futárt, elrendezem a sushit, a szakét is odakészítem az asztalra.
Meggyújtom a gyertyákat, hogy fogadják őt. Megeresztem a fürdőt. Forró vizet engedek, és elhelyezek pár gyertyát. A köpenyét is kiteszem.
Lezuhanyozom és egy könnyű hálóinget veszek fel. Szinte semmit sem takar, de most nem is érdekes.
Elfekszem az ágyon, és várom, hogy megérkezzen.
– Megjöttem!
Hallgatok. A hangja fáradt és gyűrött. Kihajtották a lelkét is. Tudom, hogy szereti a zenét, imádja, amit csinál, de néha nem gondol sem magára, sem másokra. Hallgatom, ahogy a dalt dúdolja, teljesen beleitta magát a bőrébe. Napokig fogja ezt dúdolni. Mindig ezt teszi.
A dúdolás lassan hallgat el. Elfogyasztja a vacsorát, majd iszik. Hallom a csésze koppanását. Most hozzám tart. Kezembe veszem az olajos tégelyt, hogy kezem melegével kissé folyósabbá tegyem az illatos olajat.
Amikor belép, rám mosolyog. Csalóka képet sugall. A szemében fájdalom bujkál.
– Megjöttem!
– Isten hozott! – mosolygok rá.
Nincs szükség szavakra, csak arrébb húzódok, és ő a földre ejti a köpenyt. Forróság lobban a testemben, de igyekszem elnyomni. Nincs szükség most erre. Mellém fekszik, hasra.
– Ez nagyon szexi – érinti meg a selyem szélét, de nem ér hozzám. Bókja üres, de kedves.
– Hunyd be a szemed – súgom a fülébe. – Valami kellemeset találtam ki mára.
Fölé kerekedek, és apró puszikat hintek a hátára. Letekerem a kupakot. Belemerítem az ujjaim, és élvezem, ahogy egyre széjjelebb terjed a szobában az édeskés friss virágillat. Mintha rózsák nyílnának mindenütt.
Ahogy megérintem, kedvesem felsóhajt alattam és megrázkódik. Nem kell látnom, hogy tudjam, remegő teste mesél magától is, ahogy megfeszül, mint az íj. Próbálja legyőzni a fájdalmát, elhagyni a múltat, eltemetni és elfeledni. Nem szólok. Ujjaim könnyedén csúsznak végig a bőrén, hogy segítsek neki visszatalálni hozzám. Csak sokára érzem, hogy ellazul.
Csorgatok még egy kicsit a tenyerembe és lassú, simogató mozdulatokkal oszlatom szét a hátán az olajat. Puha mozdulatokkal masszírozom bele a bőrébe.
Légzése lelassul és egyenletessé válik. Elaludt. Egy rövid ideig folytatom a masszázst, majd betakarom. Körbe megyek a lakásban, és elfújom a gyertyákat. A szobába is. Mellé bújok és azonnal mocorogni kezd. Megfordul és magához ölel. Átölelem, és beszívom fűszeres virágillatát.
Az éjszaka sötétjébe suttogom csak, alvó kedvesem illatozó bőrének:
– Szeretlek!

 

Drága férjem!
Tudom, hogy azt ígértem, egymás mellett öregszünk meg, jóban és rosszban. De az élet kegyetlen. A Sors másképp akarta. Én azon a napon neked adtam a szívem, mert hittem az ígéretedben. Te pedig nekem adtad a tiéd. Én elmegyek, magammal viszem. Te pedig vigyázva óvd az enyém, hogy igaz maradhassak ígéretemhez és mindig szerethesselek.
Az órára pillantok, mely ott hever a dobozban, karnyújtásnyira tőlem. A szíve, a lelke. Amibe mindent beleadott, amit képes volt.
Már csak egy lap maradt. De azon csak két szó áll. Melyek örökre a szívembe vésődnek:
U.I: Szeretlek!

*