Lylia Bloom: Védtelenül – 1. részlet

A nyár utolsó együtt töltött hétvégéjét ünnepeltük a lányokkal. Iza másnap utazott vissza Londonba tanulni, Lora Debrecenbe az egyetemre, mi ketten Vivivel pedig a fővárosban folytattuk a főiskolát.

Arra az estére igyekeztem félretenni a szomorúságomat, amiért elválaszthatatlan négyesünknek szűk két hónap után ismét különválnak az útjai. A gimnázium négy évében szinte mindent együtt csináltunk, annyira hozzászoktam a lányok jelenlétéhez a mindennapokban, hogy nélkülük teljesen másnak tűnt az élet. Eleinte azt terveztük, egy helyre megyünk továbbtanulni, de ez az elképzelésünk hamar befuccsolt, mert mindannyian más célt tűztünk ki magunk elé.

Iza Angliába vágyott, Lorának mániája a művészet meg a történelem, Vivi még a mostani helyzetben is gyerekorvos akart lenni, én pedig az idegenforgalmat választottam, mert azzal lehet a legtöbb esélyem eljutni Olaszországba. Már a második évünkre készültünk, de ismét zokon vettem az elválás gondolatát.

Tartottuk ugyan a kapcsolatot, naponta beszéltünk vagy chateltünk, de az mégsem ért fel azzal, mint amikor minden nap reggeltől estig együtt lógtunk. Különbözőségünk ellenére jól kijöttünk, és annyira összeszoktunk, hogy mindannyian nehezen viseltük a többiek hiányát.

Úgy döntöttünk, az utolsó szombat esténket egy jó kis bulival tesszük emlékezetessé. Loráék utcájában a nyár elején nyílt egy új hely, amolyan napközben kávézó, éjszaka diszkó fajta. Az épületet kétfelé osztották, nagyobbik részében kapott helyet a tánctér, a kisebbikben pedig az asztalokkal zsúfolt, bárpultos szekció.

Lora az első látogatás alkalmával felfedezte, hogy az egyik régi haverja, Máté lett a pultos, úgyhogy szinte minden héten legalább egy délutánt kötelezően ott töltöttünk. Barátnőnk akkor is éppen a pult mellett ácsorgott, amikor besétált egy magas, sötét hajú fazon, akit még soha nem láttunk. A környék kertvárosi jellegéből adódóan néha úgy éreztem magam, mint ha vidéken lennénk, mindenki ismert mindenkit, főleg, aki számított. Lora jóvoltából már mi is tisztában voltunk a helyi ki-kicsodával, hiába, hogy a város másik felén laktunk.

Az asztalunknál ülve lestük az idegent, és amikor észrevettem, hogy lopva mindhárman őt figyeljük, kitört belőlem a nevetés. Vivinek és Izának is hamar leesett jókedvem oka, és fejüket csóválva kacagtak velem.

– Csajok, olyanok vagyunk, mint a vénasszonyok, akik errefelé állandóan a kapuban ücsörögnek – mondta Vivi két röhögés között, amitől Izával még jobban nevettünk.

Az ismeretlen pasas úgy sétált keresztül a báron, mintha az övé lenne a hely. Máté, a pultos régi ismerősként köszöntötte, Lora viszont felhúzott szemöldökkel méregette – ebből azonnal tudtam, hogy fogalma sincs róla, ki is a csávó. Egy pillanattal később azonban elkerekedett a szeme, de mire a fickó odaért a pulthoz, rendezte az arcvonásait.

– Fogadjunk, hogy két perc múlva elkéri a számát – hajolt közel hozzám Vivi, hogy az egyre hangosabb zene mellett is halljam a mondandóját.

– Nem fogadok a biztos ellen – vigyorogtam rá.

Izának elég volt ránk néznie, tudta az arckifejezésünkből, hogy miről van szó. Amennyire halk és visszafogott volt, annyira jól megfigyelte a környezetét. Égre emelt tekintetéből leszűrtem, hogy egyetért velünk.

És valóban: Lora pillanatokon belül szóba elegyedett az idegennel. Hátra dőlve figyeltük a fejleményeket, amik azonban nem a várakozásainknak megfelelően alakultak.

A pasas hamar elfordult Lorától és elmélyült beszélgetésbe bonyolódott Mátéval, a fiú figyelmét is elvonta barátnőnkről, aki felhúzta magát emiatt, és visszajött hozzánk. Karba tett kézzel levágódott a székére és dühösen fújt egyet.

– Ezen a helyen minden pasi idióta? – kérdezte sértődötten.

Megszokta, hogy a srácok odáig vannak érte, és élvezte is a rá irányuló figyelmet. A kis csapatunkban ő volt a csábító démon, mi pedig igyekeztünk megóvni őt a túl nagy hülyeségektől.

– Ne törődj vele, hisz csak pasi – húzta el a száját Vivi.

– Megszólalt a feminista – vetettem közbe fapofával, mire mindannyian nevetésben törtünk ki.

– Hát, lányok, hiába a főiskola meg az egyetem, szerintem egy csöppet sem lettünk normálisabbak.

Iza bölcselkedésétől – meg a fejenkénti három pohár koktéltól – még hangosabban kacagtunk. Többen is minket néztek, mégsem zavartattuk magunkat.

– Igyunk arra, hogy nem vagyunk normálisak! – emelte magasra a poharát Vivi.

– Éljen az idiótaság! – csatlakoztam, aztán kiürítettem a poharam.

Éreztem a gyomromban egyre növekvő bizsergést, ami a hirtelen lehúzott kortyok után továbbterjedt a lábamba.

– Amúgy tudjátok ki ez? – bökött Lora az idegen felé, láthatóan nem hagyta nyugodni a téma, és mivel mindannyian némán bámultunk rá, folytatta: – Itt lakott a környéken, aztán meghaltak a szülei, ő meg külföldre költözött.

– És? – nógatta Vivi. – Ennyitől nem lettünk okosabbak.

– Ja, igen. Szóval ő volt a legbalhésabb srác errefelé, legalábbis Erik szerint.

– Ja, Erik szerint – húztam el a számat.

Lora bátyja az egyik legnagyobb lódító, akit valaha ismertem. Nem azért hazudozott, hogy bárkinek is ártson, hanem egész egyszerűen ezt találta szórakoztatónak. Sosem kedveltem.

– Most mi bajod van? – háborodott fel Lora a bátyjára tett megjegyzésemen.

– Semmi, semmi! – tiltakoztam azonnal.

Becsípve általában nagyobb volt a szám, mint kellett volna, Lora meg hamarabb megsértődött. Nem egyszer veszekedtünk már teljesen lényegtelen dolgokon pár pohár ital után.

– Na azért – vigyorodott el diadalittasan.

Fontolgattam valami frappáns, de nem sértő beszólást, amikor valaki megszólalt mellettem.

– Még egy kört a hölgyeknek?

Lorában bennakadt a levegő, Vivi felhúzta a szemöldökét, Iza pedig igyekezett láthatatlannak tűnni. Felemeltem a fejem, hogy lássam, ki váltotta ki ezt a hatást a csajokból. Az egykori legbalhésabb srác ácsorgott ott, öntelt vigyorral. A rossz megvilágítás miatt nem sokat láttam belőle, csak a magasságát érzékeltem, és hiába, hogy ellenszenves volt, nagyon kellemes illat lengte körül.

– Kösz, nem kérek – hárította azonnal Vivi.

– Én sem – durcáskodott Lora.

– Nekem még van – emeltem meg a poharam, bár már alig rejtőzött pár csepp az alján.

Nem akartam elfogadni tőle semmit, de nem tudtam megmagyarázni miért. Ismeretlen emberektől különben sem fogadunk el piát szórakozóhelyen. Anya ezt nagyon sokszor a lelkemre kötötte.

A pasas – akinek továbbra sem tudtuk a nevét – lehajolt, szinte közvetlen közelről nézett rám.

– Ha mégis kérnél valamit, szólj, szívesen meghívlak. – Hangja egyszerre tűnt komolynak és játékosnak.

Mielőtt elküldhettem volna a fenébe, már ott sem volt. Kissé értetlenül bámultam utána.

– Te nem vagy eszednél, Anna! – támadt nekem Lora.

– Miért is?

– Ha Roland meghív valamire, azt nem utasítjuk vissza!

– Miért is? – ismételtem meg a kérdést, de azt legalább már megtudtam, hogy hívják a pasit.

– Mert ő nem szokott csak úgy meghívogatni lányokat, és mert annyira jó pasi.

Csak a szememet forgattam Lora szavaira.

– Attól, hogy régebben mit szokott és mit nem, attól még nem biztos, hogy ez most is így van – fogalmazta meg Vivi a gondolataimat.

Nem hiába találtuk ki egymás legkisebb rezdüléséből is, hogy mire gondolunk. Általános első osztálya óta volt a legjobb barátnőm, néha hamarabb tudta, mire van szükségem, mint kimondhattam volna.

– Oké, de akkor sem kellett volna nemet mondanod neki. Bár, még mindig élhetsz az ajánlatával – vigyorgott teli szájjal Lora.

– Eszemben sincs. De átadom neked a lehetőséget – emeltem a plafonra a tekintetem, de közben halványan azt éreztem, zavarna, ha Roland hirtelen őt akarná meghívni.

– Az úgy nem az igazi – húzta el a száját, aztán észrevett valakit, és szó nélkül otthagyott minket.

Szórakozottan a számhoz emeltem a poharam, és kiittam a maradék félkortynyi koktélt. Meglepett a pasi, az tény. Négyünk közül általában Lorát vagy Vivit szokták megkörnyékezni, ő mégis kifejezetten hozzám beszélt. Ahogy a bárpult felé pillantottam, észrevettem, hogy engem néz. Kirázott a hideg tőle, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez a kellemes vagy kellemetlen féle borzongás volt-e. Jól esett a kitüntetett figyelem, ugyanakkor fogalmam sem volt róla, miért érdeklődik irántam ennyire, hiszen akkor látott először. Szemöldökét enyhén felvonva felém emelte a poharát, én pedig elkaptam róla a pillantásomat.

– Amúgy tényleg egész helyes – szólalt meg Iza. – Legalábbis szép a szeme.

– Te hogy láttad a szemét? – kérdeztem azonnal, mire Vivi hitetlenül szemlélte túlzott érdeklődésemet.

– Pont rávilágított valamelyik lámpa.

Ismét a bárpult felé néztem, és ugyanaz a kép fogadott, mint korábban. Próbáltam figyelmen kívül hagyni engem fürkésző tekintetét, de nem nagyon sikerült. Annyira átható pillantással nézett, hogy félpercenként lopva odakaptam a tekintetem. A sokadik ilyen alkalommal már mosolygott. Én meg dühös lettem. Kezdett frusztrálni ez a túlzott érdeklődés, de közben tetszett is. Jócskán ellentmondásos érzések.

Figyelemelterelés gyanánt magammal rángattam a lányokat a tánctér felé. Elégedetten konstatáltam, hogy Roland már nem vigyorog.

A táncolók közé érve sikerült mindenről megfeledkeznem. A zene általában ilyen hatást gyakorolt rám. Teljesen kikapcsolt az agyam, ahogy a szememet lehunyva hagytam, hogy átjárjon a ritmus. Vivi elsodródott mellőlem, de Iza a közelemben maradt. Széles mosollyal az arcunkon táncoltunk, amíg el nem kezdett gyöngyözni a homlokunk a tömegben. Imádtam azt az érzést, ahogy az alig észrevehető izzadtság vékony rétegben ellepi a bőrömet, aztán, amint szellősebb helyre keveredek, kellemesen végigborzongat a hűvösnek érzett levegő.

Egy darabig Iza is osztotta a lelkesedésemet, de nem sokkal később láttam rajta, hogy már kellemetlenül érintik a részeges bepróbálkozó idióták, ezért visszamentem vele az asztalunkhoz, csakhogy közben mások leültek az üresen álló székekre. Hajnali két óra volt, engem már nem vonzott különösebben, hogy maradjunk.

– Megkeresem Vivit és mehetünk – mondtam Izának, és otthagytam a pultnál Lora közelében, aki ismét Mátéval beszélgetett.

Még alig léptem kettőt, amikor valaki elkapta hátulról a csuklómat. Mérgesen fordultam meg és reflexből majdnem képen vágtam… Rolandot.

– Mit akarsz?

– Már mész is?

Egyszerre kérdeztünk, így a meglepettség elvette mérges szavaim élét.

– Közöd?

Nem álltam annyira egyenesen és biztosan a lábamon amennyire szerettem volna. A három koktél hatását még jócskán éreztem, ráadásul a meleg és a fáradtság rátett egy lapáttal. Azt akartam, hogy elengedjen.

– Gondoltam, hazakísérnélek – próbálkozott enyhén rámenősen.

– Nagylány vagyok, egyedül is hazatalálok – vágtam rá.

– Nem biztonságos egyedül éjszaka. – A lehetőségekhez képest halkan és szelíden beszélt, bár hangsúlyának ellent mondott erős szorítása.

– Nem leszek egyedül. És engedd el a csuklómat!

Azonnal elkapta a kezét az enyémről.

– Ne haragudj.

Őszintének tűnt, és egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha hagynám neki, hogy elkísérjen.

– Mi folyik itt?

Vivi felbukkanása eltörölte a lehetőséget, de egyáltalán nem bántam.

– Megyünk? – kérdeztem, a továbbiakban tudomást sem véve Rolandról.

– Felőlem – vont vállat barátnőm.

Néhány vörös tincse a homlokára tapadt, hiába próbálta őket elfújkálni a szeme elől. Murisan nézett ki, én pedig nevetve belekaroltam és a bárpulthoz mentünk összeszedni Lorát és Izát.

– Én még maradok – jelentette ki Lora, amikor vázoltuk neki távozási terveinket.

Vivivel egyszerre vontunk vállat, Iza pedig örömmel csatlakozott hozzánk, így hármasban indultunk el a langyos éjszakában megkeresni a legközelebbi éjszakai buszt.

Megcsörrent a telefonom a zsebemben, és egy pillanatra megijedtem. Anyáék tudták, hogy a lányokkal vagyok, ezért nem aggódhattak. Előkaptam a mobilt, és összehúzott szemmel meredtem az ismeretlen számra. Megtorpantam és a fülemhez emeltem.

– Halló? – szóltam bele bizonytalanul.

– Szia! – ismeretlen, de kedves hang volt. – Csak meg akartam kérdezni, hogy rendben hazaértél-e.

Máris nem tűnt annyira kedvesnek, ahogy rájöttem, ki a hívó fél.

– Ki az? – kérdezte Vivi.

Letakartam a telefon mikrofon részét.

– Roland.

– Mi van? – háborodott fel barátnőm.

– Honnan tudja a számod? – csatlakozott Iza.

Még mielőtt ezt megkérdezhettem volna Rolandtól, megtaláltam a választ.

– Lora – mondtam ki hangosan, nem figyelve a telefonra, így ezt már Roland is hallotta.

– Igen, ő adta meg a számod.

– Marhára örülök neki – motyogtam mérgesen. – Minek hívtál?

– Már mondtam.

– Ja, persze, csak úgy szimplán aggódsz értem, amikor nem is ismersz – ironizáltam felbátorodva.

Valamiért így, hogy nem állt előttem, magabiztosabban vágtam vissza neki.

– Annyira hihetetlen?

– Az – vágtam rá, mivel ez volt a legrosszabb mese, amit valaha hallottam pasitól.

Csend volt a válasz a vonal másik végén. Közben megérkezett a buszunk, mi meg felszálltunk, és lehuppantunk a kényelmetlen ülésekre.

– Hazavittelek volna, nem kellene buszoznod.

A zajból könnyűszerrel kitalálhatta, milyen járművön ülünk.

– A barátaimmal szoktam hazajárni, nem hagytam volna ott őket.

Szerettem volna lezárni ezt a beszélgetést, de közben imponált is, hogy képes volt ezért felhívni. Az már mondjuk nem tetszett annyira, hogy tudta a számomat.

– Akkor őket is hazavittem volna.

A vonal másik végéről ismét csak a csendet hallottam, pontosabban halk háttérzajként a zene ütemét, és néha egy-egy autót. Roland kijött a bárból, hogy felhívjon. A kérdés még mindig ott lebegett: miért.

– Tényleg csak azért hívtál, hogy rendben hazaértem-e? – kérdeztem rá a biztonság kedvéért.

– Miért ennyire hihetetlen ez? – kérdezett vissza rendes válasz helyett.

– A pasik nem szoktak csak ilyenekért hívni, mindegyik akar valamit.

Miután végigmondtam, utána tűnt fel, mennyire duzzogós a hangom. Kis híján kinevettem saját magamat.

– Én is szeretnék néhány dolgot – mondta, aztán rövidke szünetet tartott –, de most tényleg csak ezért hívtalak.

– Na, ja, néhány dolgot… – tisztán hallhatta a hangomból kicsendülő rosszallást.

– Például megismerni téged.

Nyelvem hegyén akadt a csípős megjegyzés. Az eltelt hónapok során megadtam pár srácnak a számomat, valami jót remélve, de mindannyian egy-egy mozizás után már többet akartak, volt, amelyik azonnal a saját lakásán randizott volna velem. Erre jött ez az ember, aki azt mondta, meg akar ismerni.

– Jó duma – reagáltam kicsit késve, továbbra is keresgetve a szavakat.

Ez a pasi pillanatok alatt zavarba tudott hozni, és el tudott némítani. Pedig még nem is ismert.

Barátnőim egyre nagyobb érdeklődéssel figyeltek. Láthatták rajtam, hogy megingott a nagy ellenszenvem.

– Nem hiszel nekem – sóhajtotta Roland lemondóan.

– Ezt eltaláltad – feleltem, és egy részem remélte, hogy feladja végre.

A másik részem pedig azt kívánta, eszébe se jusson ilyesmi.

– És bizonyíthatok?

Megint elakadt a szavam.

Közben a busz megállt, Iza pedig gyorsan elköszönt tőlünk.

– Merre jártok? – kérdezte Roland.

A karom már kezdett zsibbadni attól, hogy egyfolytában a fülem mellett tartottam a telefont, így átvettem a másik kezembe.

– Azt hiszed, megmondom hol lakom? – nevettem el magam.

– Próbálkozni lehet, nem?

Korábban komoly és rámenős hanghordozása élcelődővé vált, én meg kezdtem élvezni a beszélgetést.

– Azt mindig – feleltem hasonló hangnemben.

Vivi megcsóválta a fejét, de közben mosolygott, és láttam a szemében a vidámságot, amit az én jókedvem okozott.

– Akkor próbálkozom még, rendben? – flörtölt tovább Roland.

– Kicsit sok lesz a telefonszámlád nem?

– Azzal ne foglalkozz, nem számít – felelte totálisan nemtörődöm hangon.

Erről eszembe jutott, hogy talán olyan előfizetése volt, amivel annyit beszél, amennyit csak akar.

– És, ha mondjuk holnap megváltoztatom a számom, és soha többé nem találkozunk, nem leszel mérges, amiért ennyi pénzt kidobtál az ablakon?

– Szerintem nem fogod megváltoztatni. – Ismét visszatért a túlzott magabiztosság a hangjába.

– De ha mégis? – ütöttem tovább a vasat.

– Akkor sem dobtam ki az ablakon. – Rövid szünetet tartott, én pedig kíváncsian vártam a folytatást. – Jó veled beszélgetni.

Vivi rám nézett, aztán kezét a szája elé kapva úgy elkezdett nevetni, hogy azt hittem, abba sem fogja hagyni.

– Most mi van? – tátogtam felé, de a biztonság kedvéért letakartam a telefon alját.

– Látnod kellett volna a döbbent arckifejezésed – felelte vigyorogva, de szerencsére halkan, én meg a vállára hajtottam a fejem, hogy ne lássa az arcom.

Persze ez nem akadályozta meg abban, hogy fojtott hangon tovább nevetgéljen, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne csatlakozzak hozzá, így a kacagásomat visszafojtva csak szélesen vigyorogtam.

– Minden oké? – kérdezte Roland.

Vettem egy nagy levegőt, és komolyságot kényszerítettem az arcomra. Tudtam, nem láthatja, de az arckifejezés segített elővarázsolni belőlem a normális, nevetés-mentes hangomat.

– Miért ne lenne?

– Olyan csöndben voltál.

Furcsa érzés lett úrrá rajtam, mintha Roland képes lett volna annyira ellágyítani a hangját, ami szinte simogatott. Azonnal eltűnt belőlem a nevetgélés iránti vágy, és arra gondoltam, milyen jó is lenne szemtől szemben beszélgetni vele.

– Előfordul – feleltem morcosan.

A jó érzés hirtelen frusztrálóra váltott. Nem tudtam eldönteni, tetszik-e hogy egy szinte vadidegen ennyire kellemes érzéseket ébreszt bennem.

Közben megállt a busz, mi pedig leszálltunk. Jó pár saroknyit kellett sétálnunk a házig, amit máskor hangosan vihorászva tettünk meg, most azonban a telefonálás miatt csöndben voltunk.

– Még mindig nem értél haza? – kérdezte komoran.

– Már majdnem.

– Messze laksz.

– Lakunk. Ketten Vivivel – magyaráztam neki.

Vagy inkább magyarázkodtam? Nem akartam, hogy ideges legyen. Különben is, egy vadidegen ne aggódjon értem!

– Legalább tényleg nem mentél egyedül.

– Mondtam is, hogy nem fogok – értetlenkedtem.

– Nem biztos, hogy az ember mindig a valóságot mondja.

Megjegyzése keserűsége szíven ütött. Úgy beszélt, mintha folyton mindenki átverné.

– Nem szokásom hazudozni.

Vivi szemöldöke egyre magasabbra szaladt, ahogy hallgatta a válaszaimat. Én csak megvontam a vállam, mire megcsóválta a fejét. Hamar megérkeztünk ahhoz a lépcsőházhoz, ahol az ő lakásuk volt. Megöleltük egymást, ő szélesen rám vigyorgott, aztán én továbbmentem, de közben a vállam fölött végig őt néztem, ahogy mindig is tettük. Én két lépcsőházzal odébb laktam, még tisztán láttuk egymást az ajtókból. Egyszerre léptünk be, és így biztosak lehettünk benne, hogy mindketten rendben hazaértünk.

– Megint sokáig csöndben voltál.

Amíg felsétáltam a másodikra, elmeséltem Rolandnak a mi kis megszokott esti rituálénkat. Amióta először engedtek el minket bulizni, azóta így csináltuk. A szüleink mindkettőnket megeskettek még akkor, hogy egyelten pillanatra sem hagyjuk magára a másikat. Ehhez azóta is tartottuk magunkat, nem csak a biztonság, de a megszokás miatt is.

– Várj egy kicsit, bemegyek a szobámba – suttogtam, mielőtt kinyitottam az ajtót.

Nem akartam felébreszteni anyáékat. Halkan bedugtam a kulcsot a zárba, és beóvakodtam a lakásba. A konyhában égett az egyik kis lámpa. Anya mindig égve hagyta, ha én nem voltam otthon, amikor lefeküdt aludni. Behajoltam az ajtón, lekapcsoltam a villanyt és bementem a szobámba.

Végighevertem a bevetetlen franciaágyon, csak a magassarkúmból bújtam ki. Közben végig hallgattam, ahogy Roland sétál. Egyenletes, határozott léptei áthallatszottak hozzám, és valamiért megnyugtatóan hatottak rám. Próbáltam felidézni, milyen lábbelit hord, de nem emlékeztem, hogy vetettem volna akár csak egyetlen pillantást is a lábára, márpedig anya szerint egy férfi arca és a keze után a cipője a harmadik legfontosabb, amit meg kell néznie egy nőnek. A hangsúlyos, de nem kopogó hangokból arra következtettem, hogy valamiféle bakancs lehet. Mindenesetre tuti nem elegáns cipő, és nem is sportcipő. Tetszett az elképzelés.

– Merre jársz? – kérdeztem suttogva.

– Hé, most meg te kérdezel ilyeneket. – Hallottam a hangjában a mosolyt.

Halkan felnevettem, hiszen igaza volt.

– Tudod, mit? Játsszunk!

– Micsodát? – lepődött meg.

– Én kérdezek, te válaszolsz, aztán fordítva. De meg kell válaszolnunk a saját kérdéseinket is.

– Legyen – egyezett bele lelkesen.

Kényelmesen elhelyezkedtem, az oldalamra fordultam és a fülemre tettem a telefont, hogy ne kelljen tartanom. Már mindkét kezem sajgott, de a világért sem hagytam volna félbe ez a beszélgetést.

– Akkor kezdem – vigyorogtam, mivel sokszor akartam már ilyet játszani, de még nem volt kivel. – Kedvenc színed?

– Zöld. Tiéd?

– Világos barack.

– Kedvenc kaja?

– Hé, nem arról volt szó, hogy egyet te, egyet én? – nevetett fel Roland.

Nem sokra emlékeztem abból, ahogyan kinézett, de abban már biztos voltam, hogy a nevetését bármikor felismerném. Azt hiszem, az ilyenre mondják, hogy bársonyos. Vagy lágy. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a kelleténél jobban élveztem hallgatni őt. Nem értettem az érzéseimet, nem értettem, miért ilyen jó ez az egész helyzet, mégis volt valami varázsa. Valami, ami miatt órákat bírtam volna eltölteni így.

– Akkor kérdezz te – egyeztem bele.

– Oké, legyen a kedvenc kaja.

Rajtam volt a sor, hogy nevessek. A párnába fúrtam az arcom, nehogy felébresszem anyuékat. Sejtettem, hogy anya így is hallotta, amikor megjöttem. Nemrég beszélgettünk róla, hogy ő általában csak azután tud mélyen és nyugodtan elaludni, ha hallja, hogy megérkezem és bemegyek a szobámba. Előtte is szunyókál ugyan, de az nem az igazi.

– Palacsinta – vettem fel a beszélgetés folyamát. – Neked?

– A palacsinta nem rendes étel.

– Dehogynem! – kötekedtem. – Válaszoltam, úgyhogy te jössz!

– Én bármit megeszek, nem vagyok válogatós.

Anya mennyire örült volna, ha én mondok valami hasonlót… Az arcom már lassan fájt az eltelt percek széles mosolyától, de egyáltalán nem bántam. Csak feküdtem az ágyamban, beszélgettem egy alig-ismert pasival és jól éreztem magam. Nem akartam még elaludni, bár már nagyon fáradt voltam. Szerettem volna még órákon keresztül így dumálni vele.

Nem remélhette, hogy pár kedves szótól máris az ágyába bújok, hiszen nem is tudtuk egymásról, hol lakunk, mégis szóval tartott. Annak ellenére tette ezt, hogy én igencsak gorombán viselkedtem vele eleinte.

Sajnáltam, hogy nem figyeltem meg jobban a szemét – ami Iza szerint szép volt. Sőt, az arcára sem emlékeztem igazán, csak a szögletes vonalú állára meg az alig látszódó borostákra.

– Te jössz, nem kérdezel? – unszolt halkan.

Feltűnt, hogy már nem kísérik ütemes léptei a beszélgetésünket, vagy csak túlságosan elálmosodtam ahhoz, hogy halljam.

– Hazaértél? – kérdeztem.

– Miből gondolod?

Megint a visszakérdezés. Nem tudtam, idegesít-e ez a dolog, vagy inkább mosolygásra késztet. Végül az utóbbi bizonyosodott be.

– Már nem gyalogolsz.

– Jó a füled – hallottam a hangján, hogy ő is mosolyog. – Még nem értem haza, csak leültem egy padra. De ez a kérdés nem tartozik a játékhoz.

– Tényleg – ismertem el.

– Akkor, mi a következő?

– Gondolkozom… – mondtam leragadó szemmel.

– Igen? – kérdezte elnyújtottan, én meg hirtelen nem is tudtam, mire kéne felelnem. – Itt vagy még?

– Persze – vágtam rá, de kissé motyogósra sikerült a felelt.

– Azt hiszem, aludnod kéne – jelentette ki, mire tiltakozni akartam, de már nem volt erőm. – Majd kereslek. Álmodj szépeket!

– Te is! – feleltem automatikusan, és csak azután jöttem, rá, hogy ő még nincs is otthon.

A telefon elnémult, de még percekig a fülemen hagytam. Le kellett volna zuhanyoznom, és próbáltam meggyőzni magam erről, de nem jártam sikerrel, mert szép lassan elaludtam.