Lylia Bloom: Védtelenül – 2. részlet

Korábbi rész

2. fejezet

 Az alvás és az ébrenlét határán már érzékeltem a világosságot, de még szívesen aludtam volna tovább. Valami viszont kegyetlenül nyomta az arcomat: a mobilom.

Tehát mégsem álmodtam azt az éjszakai valószerűtlennek tűnő beszélgetést. Még szinte ki sem nyitottam teljesen a szemem, de már vigyorogtam. Körbeölelt az a kellemes érzés, ami Rolandot hallgatva bebugyolált az éjjel.

Kisöpörtem az arcomba hulló tincseket és a kezembe vettem a telefont. Sejtésem szerint arckifejezésem egyre ábrándosabbá vált, de nem zavartattam magam. Soha nem tapasztaltam még ehhez fogható érzést, ki akartam élvezni.

A mobil megrezdült a kezemben, a szívem pedig úgy meglódult, mintha kilométereket futottam volna. Kicsit csalódottan vettem tudomásul, hogy csak üzenetem jött, de abban biztos voltam, hogy Roland írt valamit. Azon kaptam magam, hogy a szívem még gyorsabban vert, amíg a készülék végre megnyitotta az sms-t.

„Remélem, szépeket álmodtál. Csörgess meg, ha felébredtél, vagy ha van kedved. R”

Legszívesebben azonnal felhívtam volna, de nyugalomra intettem magam. A realista énem még mindig nem értette, miért ez a hirtelen jött nagy érdeklődés, a romantikus felem viszont imádta.

Ráadásul el sem akartam hinni, hogy pont akkor írt, amikor felébredtem. Mintha érezte volna, mikor tértem magamhoz. Bár ennek nem sok valószínűségét láttam, hiszen sokkal logikusabb magyarázatnak tűnt, hogy csak véletlen egybeesés az egész, nem tudtam szabadulni a gondolattól. Megcsóváltam a fejem és kinevettem saját magam.

Halk kopogás után óvatosan kinyílt az ajtóm.

– Szia! – köszönt anya, amint látta, hogy ébren vagyok.

Enyémhez hasonló, szőke, enyhén hullámos haját hátrafogta, ahogy szinte mindig tette, itthoni, elnyűtt ruháiban is ugyanolyan szépnek láttam, mint a kosztümökben, amikben dolgozni járt.

– Szia! – mosolyogtam rá.

Gyorsan végigmért, aztán viszonozta mosolyomat.

– Nem mostad le a sminked, ruhában feküdtél le és a kezedben van a telefon, ráadásul ragyog a szemed – sorolta az észrevételeit, miközben leült az ágyam szélére, én pedig a vállára hajtottam a fejem. – Csak nem találkoztál valakivel?

Senki nem ismert olyan jól, mint ő.

Viszonyunk az elmúlt két évben tökéletesre csiszolódott. Régebben utáltam, hogy mindent tiltott, és mérhetetlenül haragudtam rá, ha valahova nem engedett el. Ennek ellenére soha nem vertem át, nem szökdöstem ki éjszaka, mint ahogy Lora tette. Nem bírtam volna anya szemébe nézni.

Mindenesetre alig vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat és végre a fejéhez vághassam, hogy azt csinálok, amit akarok.

Az első ilyen alkalommal nagy sóhaj után csak annyit mondott, hogy igazam van. Úgy meglepődtem, hogy még a dacom is elszállt. Csendben végighallgattam, ahogy elmagyarázta, nem azért tiltott meg dolgokat, mert neki épp ahhoz volt kedve, hanem azért, mert féltett engem. És habár félteni továbbra is féltett, már nem tilthatott. Én viszont megértettem a döntéseinek az okát.

Ettől kezdve más oldaláról ismertem meg. Lassan elhittem, hogy minden titkomat rábízhatom, hogy neki tényleg csak az számít, hogy nekem jó legyen.

Ő volt mellettem, amikor az első alkalom nem sikerült úgy, ahogy elképzeltem, és szégyelltem a barátnőim előtt. Ő volt mellettem, amikor már nem akartam a lányokat terhelni a könnyeimmel az első igazi szakításom után.

– Igen, találkoztam – vigyorogtam rá.

Leült az ágyam szélére és láttam rajta, nagyon szívesen kérdezne egy csomó mindent, de mégsem tette. Soha nem akart túlzottan belemászni azokba a dolgokba, amiket magamtól nem osztottam meg vele. Mondjuk ilyen nem is nagyon volt.

– Mármint nem is annyira találkoztam, inkább csak váltottunk pár szót, aztán meg…

És innentől ömlöttek belőlem a szavak, mindent elmeséltem, amiről beszéltünk, az összes benyomásomat Rolanddal kapcsolatban. Még abba a puha érzésbe is beavattam, amit nem tudtam ennél jobban körülhatárolni. A beszámolót azzal zártam, hogy legszívesebben azonnal megcsörgetném.

Anya végig mosolygott, néhol összehúzta a szemét, abból tudtam, hogy fontosnak tartja a momentumokat. Leginkább akkor szaladt ráncba a homloka, amikor megemlítettem neki, hogy Roland mintha néha keserű lenne.

– Azért csak vigyázz vele. Nagyon aranyos, hogy ennyire érdekled, de a kiábrándultság sosem jó. Amúgy hány éves?

Ezen elgondolkodtam. Sem ő, sem Lora nem mondta, így hát megvontam a vállam.

– Nem tudom, de pár évvel szerintem idősebb lehet nálam.

– Jól van, te tudod.

Ezt általában olyankor mondta, ha nem értett egyet velem teljesen, de mégis visszafogta magát, hogy ne szóljon bele.

– Köszi, anya – mosolyogtam rá, mire megpuszilta a homlokomat.

– Nem vagy éhes? Mindjárt kész az ebéd.

Elfintorodtam.

– Már ennyi az idő? Bocsi, de inkább valami reggeli szerűt ennék.

– Oké. Holnap kezdődik a suli, ne felejtsd el!

– Anya! – szóltam rá félig viccesen, félig komolyan.

– Tudod, hogy erről nem fogok leszokni.

– Tudom – nevettem el magam.

Továbbra is a kislánya voltam, és ezt el kellett fogadnom, ha már ő valamelyest elfogadta, hogy felnőttem.

Kikecmeregtem az ágyból, előszedtem pár kényelmes cuccot és becsörtettem a fürdőszobába. Habár nem ittam sokat, mégis szédelegtem. Mindig ez történt velem, ha akár csak egy kevés alkoholt is került a szervezetembe éjszaka és mellé későn feküdtem le. Kissé nyomottnak éreztem a fejem, jól esett a zuhanyzás. A meleg víz lemosta rólam a fáradtságot, az arcomról pedig igyekeztem eltüntetni a smink maradékát.

Aztán persze az ágyneműt is le kellett cserélnem, lévén éreztem rajta azt a szagot, ami átjárta a szórakozóhelyeket még úgy is, hogy odabent nem dohányoztak.

Erről eszembe jutott, vajon Roland cigizik-e. Nem szerettem a cigaretta szagát, pedig apa bagózott, megszokhattam volna. Még jó, hogy volt egy kis erkélyünk és mindig oda ment ki, de amikor bejött, magával hozta a füst maradékát is.

– Jó reggelt – vigyorgott rám apa némi viccelődős kárörömmel a hangjában, amikor kijöttem a fürdőből.

– Nem vagyok másnapos – tudattam vele és elhúztam a számat, amikor megéreztem a halvány cigiszagot.

– Pedig úgy festesz.

– Nagyon vicces – öltöttem ki a nyelvem, főleg, mivel nem sokkal korábban magam is megbizonyosodtam róla a tükörbe nézve, hogy borzasztóan nézek ki.

Apa összeborzolta a hajam, ahogy elment mellettem. Ő meg erről nem tudott leszokni.

Evés nélkül mentem vissza a szobámba, mert nem bírtam ki a „reggeli” végéig anélkül, hogy felhívtam volna Rolandot. Kezembe vettem a telefonom és újra meg újra elolvastam az üzenetet. Próbáltam felidézni Roland arcát, de csak a hangja kúszott a fülembe. Az viszont egyfolytában a fejemben motoszkált.

Gondolkodás nélkül nyomtam meg a hívás gombot, ő pedig az első csörgés után fel is vette.

– Jó reggelt! – Szinte hallottam a mosolyát.

– Szia!

Nem tudtam és nem is akartam elrejteni a vigyoromat.

– Jól aludtál?

– Jól, csak keveset.

Igyekeztem elnyomni egy ásítást, pedig nem is éreztem álmosnak magam, de a kérdése mégis ezt a reakciót váltotta ki belőlem.

– Ráérsz?

– Miért?

– Visszahívlak, ha igen.

– Oké.

Már le is nyomta. Hirtelen azt hittem, találkozni akar, és nem tudtam, hogy mondhattam volna nemet rá. Mi van, ha nappali fényben nem is jövök be neki annyira? Vagy ha túl nyúzott a képem? Esetleg ha teljesen máshogy emlékszik rám, mint ahogy valójában kinézek?

A mobil megszólalt a kezemben, félbeszakítva kételyeimet. Igyekeztem eltüntetni hangomból a szorongást.

– Szia ismét – mosolyogtam, és reméltem, hallja a hangomon.

– Mik a terveid mára? – kérdezte.

– Igyekszem kipihenni magam, és még az órarendemet is ki kell nyomtatnom – mondtam ki azonnal, ahogy eszembe jutott.

– Órarend? Iskolába jársz?

Őszintén meglepettnek tűnt, a kedvem pedig hatalmasat zuhant. Majd mindjárt közli, hogy iskolás csitrikkel nem foglalkozik, és el is felejti az egészet, én pedig emészthetem magam rajta hetekig, hogy miért is mentem bele az egész telefonálásos mókába.

– Másodéves vagyok – vágtam rá, bár ez nem sokat segít, ha elmegy a kedve tőlem emiatt.

– Egyetem vagy főiskola?

Szinte éreztem, ahogy az a bizonyos kő leesik a szívemről, amiért továbbra is érdeklődik.

– Fősuli.

– Melyik?

Amint válaszoltam, máris záporoztak a kérdései. Miért pont ezt a főiskolát választottam, mivel szeretnék majd foglalkozni, meg hasonlók. Mikor megemlítettem Olaszországot, rávágta, hogy ő már volt ott.

– Elviszlek majd egyszer, ha szeretnéd.

Kellett néhány pillanat, mire felfogtam, hogy ezt tényleg komolyan gondolta. Kétségeimet, kérdéseimet, nem kötöttem az orrára, hiába kívánkozott ki belőlem a „miért?”.

Nem feleltem semmit. Erre nem volt jó reakció. Ha megköszönöm, az olyan, mintha beleegyeztem volna. De mégis egy szinte ismeretlen emberről volt szó. Akkor is, ha simogatott a hangja, és akkor is, ha nagyon hízelgőnek éreztem, hogy máris egy nyaralást ajánl.

– Mit szólnál hozzá, ha holnapután eléd mennék a főiskolához? Holnap Szegeden leszek, de kedden ráérek.

Most bennem ötlött fel ezernyi kérdés. Mit csinál ő Szegeden? Miért ennyire fontos neki, hogy újra lásson? Mi van bennem, amitől azonnal elvinne álmaim országába?

– Az jó lenne – feleltem bizonytalanul, mert tényleg nem tudtam, hogy örüljek-e ennek a kitüntetett figyelemnek.

– Mennem kell, majd még hívlak ma. Jó pihenést!

Mindenesetre odafigyel arra, amit beszélek.

– Köszi.

Olyan hamar bontotta a vonalat, hogy még el sem tudtam köszönni.

Ki kellett volna mennem a konyhába enni valamit, de a kimerültség erősebb volt, még ágyneműcsere előtt elnyomott az álom. Mire megint felébredtem, már szürkült odakint az idő. Az íróasztalomon, egy tálcán két szendvics várt. Anya biztosra ment ezzel a megoldással, azonnal rávetettem magam a kajára.

Közben bekapcsoltam a laptopom, és reméltem, hogy a lányok is így tett nem sokkal korábban. Általában vasárnap esténként tartottunk „konferenciabeszélgetést”. Majdnem olyan volt, mintha tényleg egy helyen lettünk volna. De csak majdnem.

A chat-program alapból a közös ablakunkat hozta fel.

„Sziasztok” – írtam gyorsan. – „Iza, megérkeztél?”

Iza: „Igen, itt vagyok, minden rendben volt, nem kell aggódni.”

Viv: „Mindenki akkor aggódik, amikor csak akar.”

Lora: „Az senkit nem érdekel, hogy én megérkeztem-e?”

Viv: „Te nem mentél olyan messze.”

Elmosolyodtam. Ezek képesek két mondat alatt összekapni.

Lora: „Ez most nem is érdekes, inkább arról mesélj Anna, hogy Roland felhívott-e!”

Én: „Jó, hogy felhoztad!!! Tulajdonképpen miért is adod te meg a számom vadidegeneknek???”

Lora: „Roland nem is idegen!”

Én: „Nekem az.”

Bár jobban belegondolva, már egyáltalán nem éreztem annak, de ezt Lorának nem kötöttem az orrára.

Iza: „Igaza van.”

Viv: „Kinek?

Iza: „Hát Annának.”

Viv: „Na, azért!”

Lora: „Most miért estek nekem? Tök helyes pasi!!!”

Iza: „Nem minden a külső.”

Láttam magam előtt, ahogy rosszallóan csóválja a fejét.

Én: „Amúgy kedves.”

Elhamarkodottan nyomtam a küldés gombra. Három helyről jött azonnal a „micsoda???” kérdés. Nem volt mese, be kellett számolnom mindenről. Az éjszakai hosszú telefonhívásról, a nem sokkal korábbi felajánlásáról.

Viv: „Csak nehogy eladjon odakint…”

Lora: „Most miért mondasz ilyeneket??? Roland igenis rendes.”

Viv: „Meg rosszfiú, vagy hogy is mondtad tegnap este… Nem is, balhésat mondtál, az hiszem.”

Iza: „Attól, hogy évekkel ezelőtt esetleg rendes volt, vagy mert te úgy gondolod, attól még nem tudhatod, hogy most milyen.”

Elképzelésem sem volt, hogy a balhés rosszfiú hogyan tartozhat a rendes kategóriába Loránál, de hát nála bármi megeshet, ha egy jóképű pasiról van szó. Az pedig nem vitás, hogy Roland jóképű, habár pontosan továbbra sem emlékeztem az arcára, csak a benyomásaim jöttek elő újra és újra.

Lora: „Szövetkezzetek csak ellenem. Úgyis megyek…”

Ezzel ki is lépett a mi kis közös beszélgetésünkből.

Iza: „Én is megyek lányok, hulla vagyok, reggel meg már tanítás.”

Viv: „Jó éjt!”

Én: „Vigyázz magadra!”

Iza: „Köszi, sziasztok!”

Vivi még megkérdezte, mik a terveim, de nem tudtam konkrét választ adni neki, mivel magam sem tudtam. Érdekelt, hogy Roland miért kíváncsi rám. Mit látott bennem, ami miatt ennyire meg akar ismerni? Feltétlenül szerettem volna találkozni vele, mert nem hagyott nyugodni ez a furcsa helyzet. Meg azért is, mert látni akartam, hogy levesz-e a mosolya a lábamról annyira, mint amennyire a hangja, miközben mosolyog.

Viv: „De azért holnap még ne indulj el vele Olaszországba!”

Felnevettem.

Én: „Nem fogok.”

Elköszöntünk egymástól, de ahelyett, hogy a nyomtatandó órarenddel, vagy bármi egyéb értelmes dologgal foglalkoztam volna, csak hevertem az ágyon, és Rolandon gondolkoztam. Egyfolytában próbáltam megtalálni a választ a miértekre, de egyik elméletem idiótább volt a másiknál. Végül úgy döntöttem, majd meglátjuk, mi lesz.

Este tízkor a telefonom rezgésére ébredtem. Hirtelen felpattantam, de csak üzenetet küldött.

„Ne haragudj, nem tudlak felhívni. Álmodj szépeket! Holnap jelentkezem. R”

Máris úgy csinált, mintha elszámolással tartozna az idejéről. Nem tudtam, hogy örüljek ennek vagy tartsak tőle. Elvégre adva van egy fickó, akivel alig beszélgettem három órát, és máris szabadkozik, hogy nem tud felhívni. Ha viszont a másik oldalról nézzük: itt van egy pasi, akinek ilyen kevés idő után is számítok annyira, hogy megmondja, nem tudja betartani az ígéretét.

A szívemre hallgattam: örültem neki.

3. fejezet

Reggel a nagy rohanás közben jócskán szidtam saját magam, amiért nem nyomtattam ki este azt a hülye papírt. Majdnem elkéstem miatta, pedig utáltam késni.

Az első nap a szokásos kavarodással telt. Senki nem volt biztos benne, hogy a jó terembe jött-e, a tanárok kétszer is ellenőrizték a névsort. Mire mindenki a helyére került és szűkszavúan bemutatkoztunk az új tanároknak, el is ment az idő. Éljen a tanévkezdés!

Nem sikerült valami túl jól az órarendem, több helyen is voltak lukas-órák, de ez előző évben is így volt, már megszoktam.

Amint kiléptem az épületből, megcsörrent a telefonom. Hitetlenkedve meredtem a kijelzőre, ami Roland számát mutatta. Egész nap nem keresett, nem emlékeztem rá, hogy említettem neki, mikor végzek. Ezek szerint ennyire jó lett volna a megérzése? Elmosolyodtam a gondolatra, és ismét eszembe jutott, hogy állítólag nincsenek véletlenek.

Kiderül, hogy ő is akkor végzett a dolgával – amiről még mindig nem tudtam, hogy micsoda, és azonnal felhívott. Megbeszéltük, hogy másnap délután elém jön, én pedig már alig vártam, hogy végre láthassam is, ne csak a hangját halljam.

Otthon egész délután azon törtem a fejem, mit vegyek fel másnap. Bulis cuccban látott, amikor megtetszettem neki, de a suliba eszem ágában sem volt kivágott hátú felsőben és magas sarkúban menni. Kissé túlzásnak éreztem. Viszont feltétlenül szerettem volna tetszeni neki, mert továbbra is ott motoszkált a fejemben, hogy csalódni fog abban, amit napfénynél lát. Végül úgy döntöttem, hogy a lapos talpú sportcipőmhöz és a szűk farmeremhez egy csinosabb felsőt választok.

Amikor anya belépett a szobámba és meglátta az ágyra hajigált holmikat, mosolyogva megcsóválta a fejét.

– Azért remélem, jössz vacsorázni – jegyezte meg viccesen, mire én csak egy nagyon fújtattam.

– Persze, megyek.

A közös vacsorák biztos pontot jelentettek a mindennapokban. Este hétre mindannyian otthon voltunk, és miután anya összedobott valami egyszerű kaját, együtt ettünk. Jól esett látni, hogy huszonöt év házasság után is ugyanúgy megbeszélik a napjukat, mint amikor gyerek voltam. Annak ellenére, hogy egy helyen dolgoztak, napközben nem is nagyon találkoztak. Anya titkárnő volt az egyik áruházláncnál, apa pedig raktárvezető, de úgy érezték, mindenképpen ki kell adniuk magukból a kétbalkezes beosztottak vagy az idegesítő főnökök problémáját. Általában mosolyogva hallgattam őket. Átmeneti elégedetlenkedésüket mindig azzal zárták, hogy már nincs is semmi gondjuk, csak ki kellett beszélniük magukból.

Egyre sűrűbben fordult meg a fejemben, hogy egyszer majd én is ilyen házasságban szeretnék élni, ahol még hosszú évek múltán is figyelünk egymásra.

Apa kifaggatott az új tantárgyakról, tanárokról, csoporttársakról. Amikor szóba került, hogy bejöttek a gazdasági matekos tárgyak, mindketten csak vállat vontak. Tartottam a statisztikától, meg a valószínűség-számítástól, meg úgy kábé az egésztől.

– Ha nagyon gondod lesz vele, legfeljebb elmész magántanárhoz korrepetálásra – jelentette ki végül anya.

Gimiben sem voltunk túl jóban: a matek meg én. Mielőtt jelentkeztem a főiskolára, nem is nagyon néztem meg részletesen a tárgyakat, így fordulhatott elő, hogy olyan szakot választottam, ahol ezek mind jelen vannak. De hát nem maradt más választásom, végigcsinálom.

– Majd meglátjuk, hátha boldogulok magam is.

– Te tudod, Drágám.

Vacsora után a laptopomhoz indultam, amint beléptem, felugrott a „konferenciabeszélgetésünk” ablaka.

Lora: „Találkoztatok? Jártok már? Mondj már valamit!!!!!!!!”

Vivi: „Erre azért én is kíváncsi lennék…”

Elképzeltem Lorát, miközben félpercenként pillant a kijelzőre, azt lesve, válaszoltam-e már, és úgy döntöttem, nem húzom tovább az idegeit.

Én: „Majd holnap találkozunk, ma nem ért rá.”

Azonnal jött is a reakció.

Lora: „Csak ennyi???” Mesélj már!!!!”

Én: „Nincs mit mesélni, beszéltünk egyszer telefonon, holnap pedig értem jön a sulihoz.”

Vivi: „Már azt is tudja, hogy hova jársz?”

Én: „Persze, különben hogy jönne elém? J”

Nem bírtam kihagyni a kis mosoly-jelet, pedig Vivi nem rajongott értük. Általában akkor halmoztam el velük a beszélgetést, ha bosszantani akartam a barátnőmet, de most nagyon odakívánkozott a sor végére.

Vivi: „Ne vigyorogj!”

Ezen csak még jobban kellett nevetnem.

Én: „Izával mi van, beszéltetek vele ma?”

Mintha csak megérezte volna, hogy róla van szó.

Iza: „Itt vagyok, csak most értem haza. Miről maradtam le?”

Én: „Nem sokról, ha visszaolvasod, látod.”

Lora: „Még hogy nem sokról? Anna holnap találkozik Rolanddal, szóval randizni fognak, erre ő azt mondja, nem sok… Szépen vagyunk…”

Én: „Nem úgy értettem!”

Lora: „Jól van na…”

Vivi: „Ne öljétek már egymást csajok!”

Iza: „Én is pont ezt akartam írni.”

Én: „Holnap írok, ha hazaértem, oké?”

Erre mindhárman lelkesen helyeseltek, aztán mentünk mindannyian a dolgunkra. Jókedvűen dőltem hátra a széken, és azon gondolkoztam, hogy már lassan egy éve annak, amikor legutóbb szerelmesnek éreztem magam, úgy igazából.

A másnapi randitól viszont annyira ideges lettem, amit már szinte biztos jelnek vehettem. Hihetetlen, hogy egy alig ismert férfi ilyen érzéseket váltson ki belőlem.

Épp ezen morfondíroztam, amikor megrezdült a telefonom. Megint kaptam tőle jó éjszakát üzenetet. Bárgyú vigyor szaladt szét az arcomon. Rájöttem, hiányzott volna, ha nem ír.

Reggel majdnem egy órát töltöttem a tükör előtt, szemeztem a sminkjeimmel, de mivel amúgy egyáltalán nem használtam őket, nem éreztem volna jól magam egész nap kifestve. Ráadásul, amilyen ügyes tudok lenni, tuti elkentem volna délutánra mindent az arcomon. Így hát maradt a színezett hidratáló meg egy kis szempillaspirál.

Anyáék már elmentek, mire én készen lettem, így nem tudtam megkérdezni a véleményüket, bár nekik úgyis mindig szép voltam.

Idegesen indultam el az iskolába, de aztán napközben lekötötték a figyelmemet az új tantárgyak, meg sem tudtam jegyezni a tanárok nevét. Szünetekben egyfolytában a telefont lestem, és attól féltem, Roland lemondja.

Amint vége lett az utolsó előadásnak is, összekaptam a holmimat és száguldottam lefelé a lépcsőn. Csak ekkor jutott eszembe, hogy vajon tudja-e, hova kell jönnie. Azonnal megválaszoltam a saját kérdésemet: beszéltünk róla, hogy hova járok, a neten meg már minden helyet meg lehet találni.

A kijárat előtt megtorpantam fél percre. Nem akartam úgy kinézni, mint aki eleped azért, hogy láthatja őt, még akkor sem, ha ez volt a helyzet. Lelassítottam, úgy tettem, mint aki nagyon ráér, és lazán léptem ki a kapun.

Összehúzott szemmel pillantottam végig először a lépcsőn, elvakított az erős napsütés a benti lágyabb fény után. Egy pillanatig keserűen azt hittem, mégsem jött el. Aztán megláttam.

A járda szélénél állt, zsebre dugott kézzel, farmerben, bőrdzsekiben, motoros-jellegű bakancsban. És engem nézett. Féloldalas mosolyra húzta a száját, amikor látta, hogy észrevettem. Tett két lépést előre, én pedig lesiettem a lépcsőn, és odasétáltam hozzá. Mintha akkor találkoztunk volna először, mégis ismerősek voltunk egymásnak.

– Szia! – nyögtem ki.

– Örülök, hogy látlak.

Félmosolyától alig észrevehető kis gödröcske jelent meg enyhén borostás arcán, zöldesbarna szemét megragyogtatta a napsütés.

Végem volt.

Nem tudnám pontosan megmondani, hogy melyik volt a döntő pillanat. Lehet, hogy a mosolya, vagy az a két lépés, amit azonnal megtett felém, amint meglátott, vagy a mód, ahogyan a bögrét fogta a kávézóban.

Beültünk egy helyre beszélgetni, én teát kértem, ő tejeskávét. Nem is figyelt semmire, egyfolytában engem nézett. Én viszont észrevettem, ahogy a bögréhez nyúlt, a mutató és a középső ujját átbújtatta a fülén és úgy fogta marokra az egészet. Fogalmam sincs, miért figyeltem fel erre ennyire, vagy egyáltalán miért tűnt fontosnak. Mégis megjegyeztem.

Egy órán keresztül beszélgettünk, a teám már rég kihűlt, de én csak őt figyeltem. Ő meg engem. Sokat kérdezett, én pedig lassan kezdtem különlegesnek érezni magam.

Még ott motoszkált a gondolataim mélyén, hogy miért én? Mi van bennem, ami ennyire felkeltette az érdeklődését? Aztán ezek a kérdések elcsitultak, helyükre sokkal érdekesebbek jöttek. Tényleg komolyan gondolja? Tényleg ennyire érdeklem? Mikor találkozunk megint? Hazakísér? Megcsókol?

Mikor rájöttem, hogy miken rágódóm, majdnem megcsóváltam a fejem. Tizenöt éves koromban izgattak utoljára ilyen kérdések. Akkoriban Vivivel vitattam meg az ilyen jellegű problémáimat, viszont azóta már eltelt jó pár év, elég felnőttnek kellett lennem hozzá, hogy magam oldjam meg.

Aztán persze Roland adott választ minden kérdésre.

– Nemsokára dolgom van, de szívesen hazakísérnélek, ha megengeded – állt fel miután kifizette a számlát.

– Nagyon örülnék neki – feleltem, és megpróbáltam a hajam mögé rejteni az arcom, amin éreztem, hogy elkezd piros árnyalatot ölteni.

A kapcsolatok legelején mindkét korábbi barátomnál tapasztaltam azt a semmihez sem fogható érzést, amikor tudod, hogy meg fog történni, mert minden egyértelműen mutatja, mégsem teszed még meg a döntő lépést valamiért. Pont ezt éreztem Rolanddal is. Nyilvánvaló volt, hogy összejövünk, tele volt köztünk a levegő azzal az izgatott várakozással.

Egymás mellett sétáltunk a metró felé, néha össze-összesúrlódott a kézfejünk. Bizsergett az ujjaim vége, hogy megfogjam a kezét. A mozgólépcsőnél előre engedett, de aztán lejjebb lépett egy fokkal, így egy vonalba került a szemünk. Megmozdította a kezét, hogy a derekamra tegye, de végül visszaejtette maga mellé. Húsz centiről néztünk egymás szemébe. Nem tudtam eldönteni, hogy kapkodjam a levegőt, vagy inkább ne is lélegezzek. Úgy vágytam rá, hogy megcsókoljon! Biztos akartam lenni abban, amit még csak sejtettem.

– Vigyázz! – kiáltottam fel, amikor leértünk a mozgólépcső aljára.

Roland ugrott egy nagyot, de nekem kicsit útban volt, így megbotlottam, amikor megpróbáltam normálisan leszállni a lépcsőről. Elkapott a derekamnál fogva, és a varázs visszatért, mintha nem is tört volna meg. Megjelent mögöttünk néhány ember, így nem állhattunk ott a végtelenségig. Pedig képes lettem volna rá. Roland keze a derekamon, alig pár centire az arcom az arcától. Szívesen ácsorogtam volna még egy darabig.

Tovább indultunk, viszont már nem vette el a kezét, átkarolva tartott, én pedig a vállára hajtottam a fejem, amikor megálltunk a peronon a metróra várva. Minden tökéletes volt, mintha mindig is erre vártam volna. A fejem pont megfelelő magasságban volt, tökéletesen illett a vállához. Elmosolyodtam a gondolatra. Alig tudtam róla valamit, mégis biztosra vettem, hogy jó helyen vagyok. Nem kellett beszélnünk róla, éreztem mindent.

Felszálltunk a metróra, ő megkapaszkodott az egyik kezével, a másikat el sem mozdította rólam. Szemben álltam vele, felemelt fejjel és csak néztem őt, igyekeztem megjegyezni minden egyes vonását. Dzsekije nem volt összecipzárazva, így nyugodtan alábújtathattam a kezem, amit meg is tettem. Nem tűnt soknak, vagy túl gyorsnak. Minden a helyére került.

– Veled még metrózni is jó – mosolyogtam rá.

– Nem szeretsz metrózni?

– Már unom egy kicsit – vontam vállat.

– Én a vezetéssel vagyok így.

– Olyan sokat ülsz autóban?

– Az utóbbi időben szerencsére kevesebbet, de még az is sok.

Feltettem a kérdést, amit eddig nem mertem, mert túl személyeskedőnek véltem. Vicces volt belegondolni, hogy szinte hozzábújtam, és az mégis helyénvalónak tűnt, egy egyszerű kérdés viszont nem.

– Mivel foglalkozol?

Komoly arckifejezésem láttán elmosolyodott.

– Van néhány mobilos boltom az országban elszórtan.

Nem is értettem, eddig miért nem kérdeztem rá. Valami furcsát sejtettem a háttérben, vagy csak azért vonakodtam, mert ő egyszer sem említette.

– És nélküled nem működnek?

– Azért nem árt ránézni az alkalmazottakra – komorodott el.

Meg akartam kérdezni, hogy becsapták-e már, de le kellett szállnunk, elterelődött a téma. A mozgólépcsőn megint úgy álltunk, hogy egy vonalba került a szemünk. Hogy nem tűnt fel nekem azonnal, milyen szép szeme van?

A mozgólépcső tetejénél egész egyszerűen felkapott, majd a szilárd talajon letett. Megkövülten álltam és csak bámultam rá. Mindig is vágytam arra, hogy egyszer majd lesz valaki, aki annyira örül nekem, hogy felkap, amikor meglát. Egy kicsit ugyan más volt a helyzet, mégis valóra váltotta egy aprócska álmomat.

Elmosolyodott, és rájöttem, miért mondják az emberek, egy-egy mosolyra, hogy kisüt tőle a nap. Tényleg szebb lett a világ.

Óvatosan a tenyerébe csúsztattam a kezem, és elindultunk. Nekem kellett vezetnem, nem tudta, merre lakom. Sajnos túl hamar odaértünk. Tartottam tőle, hogy az ütött-kopott kapu és a nem túl szívderítő lakótelep látványa elriasztja, de úgy tűnt, semmire nem figyel rajtam kívül.

Megálltunk a kapu előtt. Próbáltam valamit kinyögni, de nem tudtam, mit mondjak.

– Behívnálak – nyögtem ki végül bizonytalanul –, de nem tudom…

Mutatóujját óvatosan a számhoz érintette, belém fojtva a szót.

– Este felhívlak – suttogta, aztán ugyanolyan gyengéden, ahogy az ujjával érintett, lágy puszit lehelt a számra.

Mire igazán felfoghattam volna ajka puhaságát, már el is húzódott. Többet akartam, de nem mozdultam. Viszonoztam mosolyát, és a majdnem-csók miatti izgatottságom boldogsággá változott.

Megcirógatta az arcom, aztán hátat fordított és elindult. Pár méter után visszafordult.

– Nem mész be? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Meg akartam várni, amíg befordulsz a sarkon – vontam vállat.

– Én meg azt, amíg bemész a kapun.

Erre elnevettem magam.

– Akkor itt állhatunk estig – incselkedtem.

Három hatalmas lépéssel újra előttem termett. Arca megint komor kifejezést öltött, egyenes vonalú szemöldöke között megjelent két apró ránc, aztán azonnal el is tűnt, szemébe visszatért a lágyság. Tenyerét az arcomra simította és közel hajolt.

– Nyugodtabban megyek el, ha látom, biztonságban vagy – suttogta.

Megdobbant a szívem, amiért ennyire aggódik értem. Fényes nappal ugyan nem volt mitől tartanom, mégis átjárt a melegség, hogy ilyen rövid idő után máris óvni akar.

– Oké, megyek – feleltem halkan.

Levette a kezét az arcomról. Nem volt ínyemre a távolodás, de megígértem neki, hát beléptem a kapun. Az összefirkált üvegen keresztül még kikukucskáltam, intettem neki, aztán tényleg elindultam a lépcsőn a másodikra.

Kicsit nagyobb lendülettel nyitottam az ajtót, mint szoktam, majdnem feldöntöttem anyut.

– Bocsi – mosolyogtam rá.

Felmerült bennem, vajon miért nem dolgozik, de amint meglátott, mosolyogva csípőre tette a kezét.

– Mi ez a nagy boldogság? – kérdezte.

– Együtt vagyunk – vágtam ki büszkén.

Közel lépett hozzám és megsimogatta az arcom. Valami furcsa csillogás volt a szemében.

– Jól vagy?

– Persze, csak féltelek, tudod. Kicsit hirtelen nekem ez a dolog, de te érzed.

Újra a régi volt a mosolya. A korai vacsora mellett mindent elmeséltem neki, még azt is, hogy nem is csókolt meg.

– Egyre jobb lesz róla a véleményem – nevetett fel anya.

– Mi ez a nagy vidámság? – dugta be a fejét az ajtón apa.

– A lányod szerelmes – újságolta anya.

– Nem csak az én lányom, főleg, ha szerelmes – viccelődött ő is, ami valahogy erőltetettnek tűnt.

Apa nem ilyen marhaságokat szokott mondani, sokkal eredetibb poénjai voltak. Magamban vállat vontam, lehet, hogy csak meglepte őt anya kertelés nélküli bejelentése.

– Megyek, elújságolom a lányoknak!

Bevetődtem az íróasztalomhoz és összehívtam a mi kis konferencia-beszélgetésünket. Izára várnunk kellett, Lora közben már türelmetlenkedett, Vivi meg úgy döntött, hogy inkább átjön. Tudtam, hogy ha rám néz, nem is kell majd mondanom semmit.

– Oké, tudom! – támadott le szinte azonnal, amikor meglátott. – Levett a lábadról a pasi, mi?

– Az nem kifejezés – vágtam rá boldogan, és mindent elmeséltem neki is, ahogy nem sokkal korábban anyunak.

Minden szóval egyre erősebben éreztem, hogy Roland tényleg az, akire vágyom. Hiába Vivi „még alig ismered” figyelmeztetése, nem érdekelt semmi. Mikor Iza becsatlakozott, végre őt és Lorát is beavathattam a boldogságomba. Lora persze azt szajkózta, hogy ő ugye megmondta, Iza pedig csak csendben tudomásul vette a dolgokat. A lányok aránylag hamar kiléptek a csevejből – valószínűleg agyukra ment a folytonos áradozásom.

Vivi is csak a fejét ingatta.

– Nem túl gyors ez egy kicsit? Úgy értem, még alig néhány napja ismered.

– Ezt nem tudom megmagyarázni, ez… csak úgy van.

Bárgyú arckifejezésem láttán tovább csóválta a fejét, de biztosra vettem, hogy azért örül nekem. Legalább egy kicsit.