Lydia Wentz: Gyilkos vagyok

Nagy örömünkre a nyári ifjúsági kurzuson nagyszerű novellák születtek, a héten ezekből az írásokból szemezgetünk.

* * *

Kellemes őszi szellő futott végig a kis utcán, ami a macskakövesút szélére söpört színes falevelekbe belekapott. Bukfencet hányatott velük a levegőben, végül a köveken robogó lovas kocsik útjába ejtette őket. A szél tovább simogatta a lovak sörényét, aztán a kocsis arcát cirógatva tovaszállt.

A hölgyek, az urak karjába kapaszkodva, érdeklődve nézegették a színes kirakatokat. Voltak, akiknek a kezükben csüngő kosár már félig tele volt, de akadtak olyanok is, akik még csak most érkeztek a kellemes reggeli vásárlásra. A nők elegáns, szépen kidolgozott ruhákat viseltek, a fejükön virágos kalappal, míg a férfiak egyszerű öltönyben és cilinderben kísérték el kedveseiket az útra.

Sokan vásároltak sok félét, de mindenkinek volt egy közös úti célja, amit sosem hagytak ki. A macskaköves utca színes üzletei között megbújt egy kicsike, kellemes hentesüzlet. A kirakatában friss, vérvörös, étvágygerjesztő húsokat pakoltak fényes tálcákra, amik becsalogatták az arra járókat. Az üzlet fölött rozsdás láncokon lógott a cégér, ami egy kövér, rózsaszín malacot ábrázolt. A hasára két betűt festettek, A M, azaz a tulajdonos monogramját, aki az Abraham Murray nevet viselte.

Az üzlet már vagy három évtizede nyílt az utcában. Kezdetben csak egy hentesüzlet volt, mint a többi, de idővel az emberek rájöttek, hogy ez annál több. A nyelvük érezte, de az agyuk nem értette, hogy mi a különbség Abraham és a többi hentes áruja között. Az övé sokkal szaftosabb és íncsiklandozóbb volt. A népszerűségének köszönhetően kiszorította az ellenfeleit, és lassan már csak ő maradt a környéken. Az emberek azóta is örömmel látogatják meg őt friss finomságokért. Ha valaki nem hallott róla, annak csak csupa jót meséltek.

De nem csak az áruját szerették, hanem magát Abraham-et is. Akik betértek hozzá a vásárlás közben szívesen váltottak vele pár szót. A férfiak jó cimborának tartották, és gyakran hívták meg a közeli ivóba egy pohár italra. A nők pirulva fogadták tőle a kedves bókokat, amiket minden nap örömmel elmondott nekik. A gyerekek eleinte féltek az óriás, vérfoltos ruhás Abraham-től, de rögtön megkedvelték, amikor kaptak tőle ajándékba egy kis töpörtyűt, amit fülig érő vigyorral rágcsáltak el. Nem akadt olyan ember a városban, aki ne szerette volna a kedves, pocakos és kopaszodó Abraham Murray-t.

De csak, mert nem tudták a titkát…

Murray, amikor az utolsó vendéget is kiszolgálta, bezárta a boltot, ami már csak holnap reggel nyitott ki. Hátrament a kis műhelyébe, ahol az árut állította elő. Ő maga vágta a húst, füstölte a szalonnát, és sütötte ki a töpörtyűt. Minden, amit eladott az ő keze munkáját dicsérte. Még az alapanyag is, amit magának szerzett be. Pontosabban, vadászott. Mint mindig, most is csak egy vászonzsákot vitt magával, amibe kötelet és egy nagy, éles kést rakott, amiket végül az üzlet mögött álló kis fakordéba pakolt.

Amikor kilépett az üzletből már sötét volt kint. A macskaköveket, amiken most senki sem járt, az utcai lámpák lángja világította meg. A környék elcsendesedett, mindenki nyugovóra tért. Kivéve ő, aki, miután magához vette a kordét, vígan fütyörészve indult el a lámpák fényében, mintha csak egy könnyed esti sétát ejtene meg. Senki sem gyanakodott volna semmi rosszra, hiszen ő Abraham volt, a mindenkivel kedves hentes, aki már évtizedek óta szolgálta ki a várost.

Útja a kikötőbe vezetett, ami estére szintén elcsendesedett. A messziről jött tengerészek szállókban pihentek, vagy a későig nyitva tartó ivóban feledték a bajukat. Ennek ellenére Abraham remélte, hogy megleli, amit keres.

A hajók lágyan ringatóztak a fekete víz selymes felszínén, amire a hold ezüsthidat festett. A távolban sirályok kiáltása hangzott fel, amint elszálltak a kikötő felett. Amellett a duzzadó hullámok suttogtak a levegőbe, amit néha megtört az Abraham léptei alatt megnyikkanó régi fadeszkák panaszos hangja. Azonban, egy kis idő után, a sirályok rikácsolása elhalt, és helyette füttyszó zendült fel. De nem ám madáré. Valahol a hajók között egy matróz vidáman fütyörészett egy tengerészdalt.

Az egyik vízbenyúló stégen állt, amire rávetült a hold fénye. Olyan volt, mintha egy színpadon lenne a nagyközönség előtt. Fiatal férfi volt, de a kemény munka a háborgó vízen, barázdákat szántott olajszínű bőrére, amikben az ezüst fény megült. A haja göndör, fekete csigákként simult a fejére és a tarkójára. A vastag karján a sötét bőre alól kiduzzadtak az erek, miközben a szanaszét hagyott köteleket tekerte fel. Fehér ruhája piszkos volt az egész napos kemény munkától, amit a hajó körül végzett. A fütyülés lassan énekbe csapott át, ami valamilyen más nyelven íródott. A hangja olyan volt, mint a külseje, kemény és erős.

Amikor meglátta a férfit megszületett benne az elhatározás, de egyúttal meg is ingott a bátorsága. Hiába volt ő is nagydarab, attól tartott, hogy a matróz majd felülkerekedik rajta, és akkor üres kézzel kell távoznia. De, amikor a vászonzsákban megbúvó kést kitapintotta, bátorság költözött belé. Bármilyen és bármekkora volt az ellenfele, eddig mindig ő került ki győztesen, és úgy gondolta, hogy ez most sem lesz másként.

Megállította a kordét ott ahol volt, aztán az egyik kezében a zsákkal, a másikban pedig a kést szorongatva indult el a matróz felé. Igyekezett óvatos, puha léptekkel lépni az öreg deszkákra, hogy ne hívja fel a férfi figyelmét. De, amikor már csak lépésekre volt tőle, az egyik palló panaszosan felnyögött. Abban a pillanatban Abraham összerázkódott a rémülettől. Az izzadtság patakokban folyt végig a hátán. A férfi egy pillanatra abbahagyta az éneklést, de, amikor semmilyen idegen neszt nem hallott a víz morajlásán kívül, folytatta a munkáját, viszont most már csak fütyörészett. A kezében tartott kötéllel éppen végzett. Odahajította a többi kész mellé, aztán már hajolt is egy újabbért. Abraham ezt látta a legmegfelelőbb pillanatnak arra, hogy lesújtson.

A matróz, miközben a kötélért nyújt, átpillantott a két lába között, amik mögött egy pár cipőt fedezett fel. Pont akkor, amikor Abraham a kezében tartott kést a magasba emelte. Az éles pengén megcsillant a hold ragyogófénye. A férfi egy pillanatra megrémült, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy biztos a társa tért vissza, aki pár órája ment el szórakozni a városba. Vidáman kacagva egyenesedett fel, pont, amikor a kés lesújtott. Abraham a hátát vette célba, de a matróz elmozdult, így a kulcscsontja alá fúródott a penge. A férfi, ahogy megérezte a testébe maró fémet, felsikoltott. Még Abraham is megriadt egy pillanatra, de tudta, hogy sietnie kell, különben lelepleződik.

A kést sebesen kirántotta a testéből, hogy újra lesújthasson. A penge távozását undorító recsegés, és égő fájdalom követte, ami villámként cikázott végig a testében. A matróz lábai megremegtek, össze akartak csuklani. A tekintete a fehér ingjén szétterjedő vörös foltra tévedt, amit az esti szellő hidegen tapasztott a mellkasára. Míg ő a sérülésével volt elfoglalva, a támadója felkészült egy újabb támadásra. A kés megint a magasba lendült, de, mielőtt célba talált volna, a matróz felocsúdott a döbbenetből, megragadta Abraham karját és kicsavarta belőle a fegyvert, ami nagyot koppant a deszkákon. Közel volt ahhoz, hogy a deszkák közti résen át a vízbe essen, és a habok örökké elnyeljék. Ezért Abraham rögtön utána kapott, de a matróz nem hagyta, hogy megszerezze. Megragadta, a testét a mellkasához feszítette, és az alkarját a torkának szorítva fojtogatni kezdte. Úgy vergődött a markában, mint egy partra vetett hal. Abraham a körmeit a karjába vájta, mély barázdákat szántva az olajszínű bőrbe, de még ez segített rajta.

Amikor a magához szorított test csillapodni kezdett, megkönnyebbülés futott végig rajta, amitől még a szorításon is lazított egy picit. Ekkor Abraham minden erejét beleadva, bakancsával a meztelen lábára taposott. A hírtelen jött fájdalomtól szinte meg is feledkezett a hentesről. Ő, ezt kihasználva előre hajolt, és átvetette a hátán a férfit, aki hatalmas puffanással ért földet a móló öreg deszkáin. Abraham egy percet sem késlekedett, ráugrott és a kötelet a nyakába akasztotta. A durva anyag a torkának feszült, és belehasított a puha bőrébe, ami égő fájdalmat okozott neki. A teste remegni kezdett, miközben a kezével kétségbeesetten a fehér, vérrel pettyezett ruhába kapaszkodott. Ahogy levegő után kapkodott, a torkából szörcsögő, krákogás tőrt elő. A nyelve megduzzadva lógott ki az ajkai közül, amiken nyálcseppek csorogtak le. A barna szemeivel, amik véreresen dülledtek ki a gödreikből, rémülten meredt Abraham-re, akinek arcáról semmilyen érzelmet sem tudott leolvasni.

Amikor kezdte elveszíteni az eszméletét, Abraham a sötétben a kés után kezdett kutatni. Nem hallotta, hogy csobbant volna a vízbe, ezért úgy vélte, hogy ott lapul valahol a közelben. A hold csillogásra késztette a fémet, így hamar megtalálta. A magasba emelte, és egy határozott mozdulattal a kábult férfi testébe mártotta. A száját semmilyen hang nem hagyta el, csak a teste rándult össze. Már nem volt eszméleténél, de a mellkasa alig láthatóan még felemelkedett, aztán lesüllyedt. Ezért Abraham még párszor lesújtott rá, hogy örökké megkönnyítse a férfi lelkét a szenvedéstől.

Mikor végleg vége volt, összekötözte a vérző testet a kötéllel, ráhúzta a zsákot, és a kordéba fektette. A kést beletörölte a piszkos, már amúgy is véres ruhájába, aztán az övébe akasztotta. Kifulladva támaszkodott meg a térdén. Ilyen nehéz dolga még soha sem volt, de ilyen nagy és erős áldozata sem. Örömmel gondolt arra, hogy mennyi árut készíthet belőle. Ugyanis ez volt az ő titka, emberi húst árult.

Ebbe, a kegyetlen és gyomorforgató bizniszbe, még az édesapja fogott bele. Serdülő kora végén, az apja halála előtt két évvel, avatták be a titokba, és kezdte el kitanulni a mesterség fortélyait. Amikor az idősebb Abraham lassan feladta az öregség és a betegséggel folytatott küzdelmet, volt, hogy fiát küldte maga helyett vadászni. Eleinte ott motoszkált a tudatába, hogy ez kegyetlenség, de, mivel apja azzal hitegette, hogy ebben semmi rossz sincs, sőt minden egyes ölés után valamiféle megmagyarázhatatlan örömáradatot érzett, amiből egyre többet és többet akart, elhatározta, hogy átveszi a családi üzletet. Azonban egy nap az emberek gyanakodni kezdtek idősebb Abrahamre. Kezdték megsejteni sötét titkát, amikre nem volt konkrét bizonyítékuk, ennek ellenére a feltételezett kegyetlen tetteiért kivégezték. Ezután ifjabb Abraham kénytelen volt elmenekülni otthonából, mindent hátra hagyva, a tudását leszámítva. Így került ide még anno három évtizede. Azóta azért, a belsőjét szinte felrobbantó örömért, és az apja megbosszulásáért öl, hogy aztán azzal a mocsokkal etesse őket, amit megérdemelnek.

Miután kifújta magát, a markába köpött, megragadta a kordét, és tolni kezdte. Már nagyon későre járt. Ilyenkor az ivók már bezártak, az utcák teljesen kiürültek. Néhol lehetett csak látni egy-két részeget, amint a hazavezető úton a földre rogytak, hogy megpihenjenek. Abraham így minden alkalommal zavartalanul vihette otthonába a zsákmányát. Azonban azon az éjszakán valami más volt. A kihalt utcákon járva úgy érezte, hogy valaki figyeli. Sokszor pillantott a háta mögé, de sehol nem látott senkit. Ennek ellenére meg volt arról győződve, hogy egy tekintet követi őt. A gondolattól nem tudott szabadulni. Még a szívverése is felgyorsult. Attól tartott, hogy nem volt elég óvatos, és valaki látta a dulakodást. Ha ez viszont így volt, akkor neki és az üzletének befellegzett.

A lebukástól való félelem miatt, noha a zsákmánya nehéz volt, sietősen tette meg a hazáig vezető utat a kényelmes tempója helyett. A kordé fakerekei megállás nélkül nyikorogtak, miközben a döcögős úton gurultak végig. Amikor beért a kisutcába, megkönnyebbülés futott át rajta. Hátra sem nézett, csak szaladt az üzlet felé. Az őt figyelő tekintet egészen addig elkísérte, ám, amikor belépett az ajtón, az érzés hirtelen megszűnt. Abraham fellélegzett. Azzal nyugtatta magát, hogy az idősödő elméje tréfát űz vele. A paranoia, ugyan kis mértékben, de mindig is az élete része volt. Most ez tőrt rá újra, de, amikor megpillantotta a vászonzsákban pihenő testet, minden aggodalma elpárolgott. Mintha az előbbi meg sem történt volna.

Az aznapi fogását hátracipelte a műhelyébe, ahol, a fejéből minden mást kizárva, rögtön neki is látott a munkának. Levetkőzette és megmosdatta a matróz lassan kihűlő testét, azután, a végtagoktól kezdve, nekiállt feldarabolni. A fontos darabokat megnyúzta, és egy tál forró sósvízbe tette. Ezután a belső szerveit kezdte kiválogatni, mint például a tüdőt és a májat. Voltak olyan vásárlói, akik kifejezetten ezeket szerették.

A munka végeztével nem sok ideje maradt pihenni. Volt, hogy egész héten alig néhány órát aludt. Viszont ez a munka nagyon fáradalmas és időigényes, amihez később hozzálehetett szokni. Eleinte ő is ólomnehéz szemhéjakkal állt a pult mögött, de az évek alatt sikerült megedződnie.

Ahogy szépen előpakolt az aznapi vevőknek, néha elhagyta a száját egy hatalmas ásítás. Azt tervezte, hogy néhány percre lehunyja a szemét hátul a műhelyben, de ekkor felrémlett benne a tegnapi kellemetlen érzés. Átfutott az agyán az a lehetőség, hogy mégsem az elméje tréfálkozott vele, hanem valaki valóban felfigyelt rá. Mereven bámulta az ajtót, kezében egy tál friss hússal. A szemei előtt látta, ahogy a csőcselék beront az ajtón, megkötözik őt, aztán megölik. Pont úgy, ahogy ő tette másokkal.

Az üzlete előtt már sétálgattak az emberek. Hirtelen egy hölgy állt meg az ablak túloldalán. Összeráncolt szemöldökkel kémlelte a kirakatot, ami, a megszokott helyett, még mindig üres volt. Abrahamet annyira lekötötték a vészes látomások, hogy lemaradt a munkával. A nő addig-addig hunyorgott a poros üvegen át, míg meg nem látta az ő hőn szeretett hentesét. Széles mosollyal integetett a férfinak, aki csak ekkor tért magához a gondolatmenetéből. Egy széles vigyort erőltetve magára sétált az üzlet elejébe. A kezében szorongatott tálat a kirakatba tette, aztán, miután vett egy mély levegőt, kinyitotta az ajtót.

– Nocsak, Abraham, maga már ilyen korán is ilyen friss? – lépett be az ajtón a hölgy.

A férfi, kezet csókolt neki, aztán beljebb tessékelte az üzletben.

– Igyekszik az ember, ha kedveskedni akar a vevőinek.

Abraham hagyta a nőt nézelődni az aznapi választékból, addig ő a többi rózsaszín hústól roskadozó tálcát is kivitte a kirakatba. Az újra rátörő paranoiától vezérelve, óvatosan kilesett az utcára. Még maga sem tudta pontosan, hogy mit kéne keresnie, de semmi szokatlant nem látott. Ugyan az a látvány fogadta, mint minden reggel.

– Ma is mennyi finomsággal kedveskedik nekünk – álmélkodott a hölgy.

Miközben visszasétált a vevőhöz, egy újabb mosolyba kényszerítette az arcizmait. Amikor megállt a húspult másikoldalán, a nővel szemben, jól végigmérte. Idősebb hölgy volt, a sápadt arcbőrét már felszántotta az idő. Mindennap betért hozzá, többnyire egyedül, de volt, amikor egy rosszcsont kisfiú csüngött a karján. Szinte mindig ezekben a korai órákban jött, és szeretett itt időzni. Ha volt idejük még hosszasan szóba is elegyedtek. Ennek ellenére most gyanakvás fogta el vele kapcsolatban.

– Sikerült választania? – kérdezte nyájasan.

A nő, mint minden reggel, most is csak egy kis húst vett az ebédhez. Amikor búcsúzkodva elindult az ajtó felé, Abraham megszorította a pulton fekvő nagy kés nyelét. Pontosan nem tudta, hogy miért tette, önkénytelen mozdulat volt. Beindultak az ösztönei. Noha a nő távozása után elcsendesedett az üzlet, és az ablakon túl sem látott gyanús mozgást, a kést magánál tartotta. Úgy gondolta, jobb, ha résen van.

Mint minden egyes nap, ma is hatalmas volt a forgalom. A vevők vidámsággal az arcukon érkeztek, és elégedetten távoztak. Úgy cseverésztek vele, mint általában. Nem látott semmi gyanús összesúgást, vagy haragosan méregető tekintetet. Mindenki kedves és közvetlen volt vele, mint mindig.

Fellélegzett, amikor az utolsó vásárló mögött bezárta az ajtót, és lincselés nélkül sikerült megúsznia a napot. Hatalmas kő esett le a szívéről. A fejét ingatva, a butaságán kacagva, indult el hátra a műhelyébe, hogy felkészüljön az aznap esti vadászatra. Közben elégedetten nézett végig az üres pulton, amin már csak a vérpettyek tanúskodtak arról, hogy azon valaha hús pihent.

Kezdetben megint úgy alakult minden, mint egy átlagos estén, de csak addig, míg el nem indult az utcai lámpák pislákoló fényében. Ugyanis, alig néhány lépés után, újra érezte magán a figyelő tekintetet. Ekkor már teljesen biztos volt abban, hogy nem csak képzelte az egészet. Valaki tényleg figyelte őt, és, ha nem is csőcselékkel, de el akarta őt kapni. Viszont, hiába pillantott többször is kőrbe, nem látott senkit. Úgy gondolta, hogy valahol a sötétben megbújva, várja a legmegfelelőbb alkalmat, hogy lecsapjon rá. Nem volt igazán felkészülve egy ilyen támadásra, és attól is tartott, hogy, ha az illető ráront a nyílt utcán, akkor, a még vígan italozók a közeli kocsmából, felfigyelnek a dulakodásra.

Gyorsan tolta a kordét, hogy minél csendesebb helyre vezesse az idegent, azonban az ivó előtt elsétálva, amiből kihallatszott a jókedv hangja, néhány kint beszélgető férfi felismerte őt. Az egyik, aki már nem nagyon állt a lábán és bűzlött a rumtól, megállította. Abraham rögtön felismerte. Mindennap betért hozzá a kedvesével.

– Jó estét, Mr. Murray! Kellemes ez az este egy kis sétára.

– Úgy van, a hosszú munka után különösen jól esik.

Hirtelen egy másik férfi támolygott oda hozzájuk, aki a cimborájában igyekezett támaszt találni.

– Az asszony megkért, hogy mondjam meg, isteni volt a mai áru – simogatta meg a hasát alátámasztva a mondandóját.

Abraham magában jót derült. Arra gondolt, hogyha tudnák, hogy az a hús tegnap még gabonát hozott valahonnan messziről egy hajóval, akkor nem lennének ennyire hálásak.

– Csak a legjobbat adom a vásárlóimnak – mondta nyájasan.

Ezután a két férfi Abraham-et egy kis ivásra invitálta, amit eleinte el akart utasítani, de aztán a figyelőre gondolt. Egy emberekkel zsúfolt helyen biztosan nem támadna rá, ha mégis van annyira vakmerő, akkor a többiek, akik szeretik őt, megvédenék ellene, sőt az idegen lenne a bűnös, akármit is mond. Ezért örömmel elfogadta a meghívást. Nem akarta túlzásba vinni az ivást, mert tudta, küldetése van. Ő inkább, a poharába néha belekortyolva, hallgatta a többieket, akik vidám történeteket meséltek egymásnak. Közben néha az ajtóra sandított, de utánuk már senki sem jött be, csak ki. Arra a következtetésre jutott, hogy az idegen vagy kint várja, vagy elment. Az utóbbiban reménykedett, amikor zárás előtt elhagyta az ivót. Mivel későre járt már, egyenesen a kikötő felé vette az irányt. Attól, az egy pohár italtól, teljesen józannak érezte magát, csak bátorsággal vértezte fel az idegennel szemben.

Amíg meg nem csapta az arcát a hideg, sós szellő, amit a víz sodort felé, addig a teljes magány vette körül, de hirtelen újra érezte magán a figyelő tekintetet, ám most már léptek is társultak hozzá. Úgy határozta, hogy itt az idő, hogy leszámoljon az idegennel. Megállította a kordét, és a zsákjába nyúlva megragadta a kését, amit, miközben megpördült a tengelye körül, előrántott. Először fel sem tűnt neki, de aztán, pár lépésre tőle, az épületek által vetett sötétségben egy alak körvonalait fedezte fel. Ekkor vált számára nyilvánvalóvá, hogy mindvégig igaza volt. Nem a képzelete játszott vele, hanem valaki komolyan a nyomában járt.

Nem várt tőle magyarázatot, sem könyörgést. Az életét akarta elvenni, amivel az örök hallgatását is elnyerhette. Bosszantotta a tudat, hogy valaki ismeri a titkát, és bármikor elhintheti az emberek között, hogy aztán arra a sorsra jusson, mint az apja. Ettől gyengének érezte magát. De vele senki sem szórakozhat, mert azok, akik megteszik, könnyen egy fényes tálcán végezhetik a kirakatában. Ugyan ez volt a terve is az idegennel. Két legyet üthet egycsapással, megszerezheti a holnapi árut, és meg is őrizheti a titkát. Ezzel a céllal a fejében rohamozta meg az idegent. A kést a magasba lendítette, és lecsapott rá. A sötétben nem látta, csak érezte, ahogy markolja a ruháját, és hogy minden egyes szúrás után meleg vér fröccsen rá. Már az első két döfés után meghalt, de nem érdekelte. Minden haragját kiadta belé, ami aznap felgyülemlett benne a rettegés miatt. Abraham csak akkor hagyta abba, amikor a kés már csúszkált a markában a rengeteg vértől. Lihegve ejtette le az élettelen test mellé, amiből már sosem szabadulhat ki a titka. Örökké elhallgatatta.

Mivel már így is túl sok időt pazarolt el az aznapi vadászatra, a zsákba tette az új szerzeményét, anélkül, hogy megnézte volna az arcát, és elindult vele haza. Fellélegzett attól a tudattól, hogy most már nem kell rettegésben élnie, mert leszámolt a figyelővel. Az utcán sétálva már nem érezte azt, hogy követi valaki. A lelke megnyugodhatott. Sikerült megőriznie a titkát, már csak a bizonyítékot kellett eltűntetnie, ami ott lapult a zsákjában.

A műhelyébe érve izgatottan bontotta ki a zsákot. Látni akarta azt a mocskot, aki követte őt éjszakánként. Tartott attól, hogy egy olyan polgárral van dolga, akinek felfigyelnének az eltűnésére, de fellélegzett, amikor egy csavargónak a vérbefagyott teste került elő. A megnyugvás után az elborzadás tőrt rá. Látszott az összekaszabolt testen, hogy mérhetetlenül nagy harag dúlt benne. Ennek ellenére remélte, hogy a fontosabb szervek azért valamennyire egyben maradtak.

Miután végzett az aznapesti munkájával, volt még egy kis ideje nyitás előtt, ezért úgy gondolta, hogy megérdemel egy kis pihenést a napokban történt szorongás után. Kimerülten rogyott le a műhely egyik sarkában álló székre, ami tiltakozóan recsegett a súlya alatt. Az ólomnehéz pillái azonnal lezárták a szemét. Rettenetesen kimerült volt, úgy érezte, ha most nem pihen, akkor nem fogja kibírni ezt a napot. De, alig néhány perc elteltével, kopácsolást hallott a kirakat üvegén, ami felverte az álmából. Az órára pillantva látta, hogy még a legelsőnek érkező vendéghez is túl korán van. Édes gondolatként lebegett előtte az alvás tudata, de kénytelen volt utánajárni a zajnak.

Ásítozva, a szemét az öklével dörzsölve lépett ki az üzletrészbe, de, amint meglátta a kirakatot, rögtön magához tért, ugyanis a portól piszkos üvegre vérrel azt írták, hogy „gyilkos”. Abraham-nek gondolkozni sem maradt ideje. Kirohant az üzlet elé, lekapta a nyakából az így is vérrel tarkított kötényét, és keservesen sikálni kezdte az üveget. A szöveg még friss volt, ezért könnyen el tudta maszatolni, de a vér makacsul ragaszkodott a felülethez. Berohant az üzletbe, ahonnan egy vizes ronggyal tért vissza. Úgy sikálta, mintha az élete múlna rajta, ami részben igaz is volt. Még akkor sem nyugodott meg, amikor az üveg ragyogott a tisztaságtól, ugyanis ez az üzenet azt jelentette, hogy a titkát többen is tudják, vagy nem az igazi figyelőt ölte meg. Bármelyik lehetőség is volt az igaz, nem volt biztonságban. Bármikor jöhetett valaki, aki leleplezi őt mindenki előtt.

A félelme ellenére kénytelen volt kinyitni az üzletet, mert a vevők kezdtek megérkezni, és ő nem akarta cserbenhagyni őket. A pult mögött állva minden egyes újabb vevő után nőt benne a feszültség. Akármelyikük lehetett az, még talán többen is be voltak avatva a titkába. Figyelte a testbeszédüket, próbált rájönni a tekintetükből, hogy ki az, aki fél, vagy undorodik tőle, de semmi ilyet nem vett észre. Mindenki örült neki, és szeretettel beszéltek hozzá, viszont neki ez is gyanús volt, ahogy az is, ha valaki a szokásos két kiló hús helyett, ma csak egyet kér. Minden ilyen változásra felkapta a fejét.

– Mrs. Holmes, üdvözlöm! – köszöntötte kedvesen az újabb vevőt. – Hoztam ma is friss májat magának. Csomagolhatom?

A nő végignézett a kínált árun, de látszott az arcán, hogy nem teljesen elégedett vele. Abraham őrült dühkitörésének a belső szervek is áldozatul estek, és nem voltak olyan szépek, mint általában.

– Nem, köszönöm. Most csak egy kis húst kérek.

Abraham arcáról lehervadt a mosoly. Sosem szokott senki nemet mondani az árujára, mindenki örömmel elfogadta. Ez a visszautasítás viszont azt jelentette számára, hogy Mrs. Holmes, aki amúgy mindig örömmel vásárol nála nem is keveset, tud a titkáról. Itt volt, és bármikor leleplezhette. Csak hátra kellett vinnie a tömeget, ahol a fel nem használt emberi részeket tartotta. Egy ajtó választotta el őket a valóságtól.

A keze a pulton fekvő késre csúszott. El kellett hallgattatnia, különben kitudódik a titka. Felemelte a kést, de mielőtt a magasba lendítette volna, eszébe jutott, hogy nem ölheti meg itt, mindenki előtt. Nem tudná megmagyarázni, hogy miért tette. Most még nem cselekedhetett a titka megőrzésének érdekében.

A késsel az előtte fekvő húsra csapott le.

– Ekkora megfelel? – dörmögte.

A nő egy elégedett mosollyal az arcán bólintott, de Abraham-nek ez nem tetszett. Ő inkább kárörömnek látta. Magában jót derült rajta, amiért tudta, hogy a férfi most egy ujjal sem érhet hozzá. Ez kifejezetten bosszantotta. Annyira, hogy dühében újra lecsapott a húsra.

– Na és most?

Mrs. Holmes nem igazán értette, hogy a hentes miért tette, amit, de ennek ellenére újra bólintott. Tényleg csak egy kevéske húsra volt szüksége az ebéd elkészítéséhez.

– Köszönöm, így jó lesz.

De Abraham-nek nem volt az. A száját haragos morgás hagyta el, miközben többször, újra és újra, lesújtott a húsra, de még ez sem volt elég. Megragadta a tálban fekvő májat, és puszta kézzel összepasszírozta, aztán a maradékot a pultra csapta.

– Igen, még most?

A kezében a nagy késsel mindenre lesújtott, ami az útjába került. Az egyik nagyobb darab húst eszelős módjára többször egymás után ledöfte, mintha csak újra élte volna az éjszakát, de most a csavargó helyett egy arctalan alakot látott ott, akiben a titka rejtőzött. Pedig csakis ő maga tudhatott róla, senki más. El kellett hallgattatnia.

– Abraham! – sikoltotta a nő. – Nyugodjon le!

Az emberek megrémültek. Voltak, akik kirohantak az üzletből, és az üvegen át figyelték az eseményeket. A többiek próbálták megközelíteni, és lecsillapítani az őrjöngő hentest, de a kés, amivel hadonászott, nagyon megrémítette őket.

– Miért nem jó, amit csinálok? – kiáltotta, amikor a tömegbe hajított egy húscafatot.

Egy férfi lépett elő, aki maga előtt tartva a kezét, mintha csak a dühödt állatot próbálna csillapítani, indult meg felé.

– Abraham, öregbarátom, nincsen semmi gond. – Lassan odalépkedett hozzá, a szemét egy pillanatra se véve le az éles fegyverről. – Talán jobb lenne, ha egy kicsit lepihennél.

– Nem!

A kést olyan erővel állította bele a pultba, hogy elferdült az éle. Az emberek ezt látva rémülten felhördültek. Tudták, hogy Abraham erős, de azt nem, hogy ennyire.

A keze csupa vér és belsőség volt, de ezzel nem törődve, a tenyerébe temette az arcát. Fáradt volt, és elgyötört. Le akarták őt leplezni, aztán bántani. Már senkiben sem bízhatott, nem tudhatta, hogy ki az ellensége, és ki a barátja. Úgy érezte, hogy magára maradt, egészen addig, míg egy kéz nem nehezedett a vállára, ami ezé a férfié volt, aki igyekezett lecsillapítani őt. A tenyerét elvette az arca elől, ami csupa vér lett. A férfi ennek ellenére kedvességgel a szemében nézett rá.

– Minden rendben?

Abraham annyira kimerül volt, hogy csak egy bólintással válaszolt. Tudta, hogy most mindennek vége, az emberek látták az igazi arcát, és nem jönnek hozzá soha többet, mert félnek tőle. Azonban a jelenlévőkön végig nézve, inkább a sajnálatot látta a tekintetükben.

Egy fiatal hölgy vált ki a tömegből. Ő is henteshez lépett, aztán kedvesen megsimogatta a karját.

– Mr. Murray, zárjon be és pihenjen egy kicsit.

Abraham, és mindenki ezt látta a legjobb ötletnek. Senki sem háborgott miatta, megértőek voltak. Még azt is felajánlották, hogy segítenek összetakarítani, de elutasította. Nem büszkeségből, hanem mert félt, hogy valakit pakolás közben a műhelybe vezet az útja, és akkor minden kiderül.

Bocsánatot kért az emberektől, aztán bezárta az üzletet. A kirakaton át egy darabig még figyelte Mrs. Holmes-t, akiről arra a következtetésre jutott, hogyha ő lett volna a titkának őrzője, akkor most kitálalhatott volna, hiszen az őrjöngése alátámasztotta volna az egészet. De nem tette, és azért nem, mert nem tudott róla semmit. Abraham tévedett. Emiatt rettenetesen szégyellte magát, mert ráijesztett az emberekre. Azt tervezte, hogy másnapra elhozza nekik a legfinomabb húst, amit valaha ettek.

Az egésznapot takarítással töltötte. Nem tudott aludni, mert ha lehunyta a szemét, látta maga előtt a rémült arcokat. Rettenetes bűntudat gyötörte, amit azzal a gondolattal próbált csillapítani, hogy holnap majd mindent jobban csinál. Még a szokásos egy vászonzsák helyett is kettőt vitt, ugyanis aznapéjjel több prédára vadászott.

Az útja csendesen telt, és magányosan. Nem érezte azt, hogy figyelnék, de azért résen volt. Valaki összefestette a kirakatának az üvegét, és ő rá fog jönni, hogy ki volt az. Vele nem szórakozhatott senki sem.

A kikötő helyett most az ivó mögötti sikátorba ment. Nem izmokkal tömött matrózt keresett, hanem finom, puha húsú hölgyeket, hogy igazán kedveskedhessen szeretett vásárlóinak. Szerencséjére az épületek közötti szűk kis utcában két női alakot pillantott meg. Tudta, hogy nem fognak előle elmenekülni, ugyanis ők keresték a férfiak társaságát.

Ahogy közelebb ért hozzájuk, rögtön felfigyeltek rá, és végül igaza is lett. A két hölgy összemosolygott, aztán megindultak Abraham felé. A járásuk nagyon kecses volt, de a viselkedésük kihívó, ahogy a szoknyájuk alját a combjukon fölfelé gyűrögették.

– Mi járatban erre, uram? – kérdezte kacérkodva a magasabbik nő. Ő sokkal közvetlenebbnek tűnt, mint a másik, aki kicsit gyanakodva méregette őt.

– Szórakozásra vágyom, azt reméltem ti tudtok nekem segíteni. – Abraham egy elbűvölő mosolyt vetített rájuk, ami következtében a lányok összenevettek.

A magasabb nő az ujjával köröket írt le a férfi mellkasán, aztán felcsúsztatta a nyakán, végül megsimította a borostás állát.

– Igen, jó helyen jársz, de az ilyen szórakozások sosincsenek ingyen.

– Ezzel tisztában vagyok – nyúlt bele a vászonzsákba.

A nő elégedetten tartotta a markát a fizetségért, de Abraham pénz helyett a kését rántotta elő, amivel, olyan gyorsasággal vágta át a lány torkát, hogy annak reagálni sem volt ideje. A kezét a torkához kapta, amiből spriccelni kezdett a meleg vér. A szemei fönnakadtak, aztán, mint egy zsák krumpli, eldőlt. A barátnője, a jelenetet látva, sikolyra tátotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. El akart rohanni, de Abraham utána kapott. Az ujjait erősen beleakasztotta a hosszú, sötét hajába, visszarántotta magához, aztán a késével az ő torkát is átmetszette. A nő arcára ráfagyott a rémület, amit nem akart látni. Utálta, ha így néznek rá az áldozatai.

Egy percig sem késlekedett, nehogy valaki kijöjjön az ivóból, és meglássa őket. Rögtön a zsákokba pakolta a testeket, aztán már indult is volna, de hirtelen újra az a kellemetlen érzés kerítette hatalmába, hogy figyelik. Hunyorogva kémlelt kőrbe, hátha meglátja azt a valakit. Először tovább siklott rajta a tekintete, de másodjára egy alakot fedezett fel az utca végén az egyik halványan pislákoló lámpa alatt. Amikor meglátta nem hitt a szemének, ugyanis az alak hosszú, sötét, csuklyás köpenyt viselt, az arca előtt egy fekete, csőrös maszkkal. Úgy nézett ki, mintha éppen egy karneválról jött volna.

Ahogy figyelte őt, a hideg futkosott a hátán. Valami megmagyarázhatatlan kellemetlen érzés kerítette tőle a hatalmába, amitől jobbnak látta, ha minél hamarabb eltűnik onnan. Ott motoszkált a tudatában, hogy talán ő az akit keresett, de nem törődött bele. A fejében megszólaltak a vészjelzők, arra buzdították, hogy meneküljön, ami a két testtel nehézkes volt. A kordét olyan sebesen tolta, amennyire csak bírta, közben maga mögé pillantgatott, hogy lássa, követik-e. Eleinte nem látott senkit, de a kisutcába befordulva, ahol a szeretett üzlete várta, hirtelen feltűnt a csuklyás alak az egyik utcai lámpa alatt. Nem látta a szemét, de érezte, hogy bámulja.

Az ajtón szinte beesett, annyira sietett. Olyan erővel vágta be, hogy még az ablakok is beleremegtek. A kellemetlen érzés megszűnt, sőt az utcára kinézve már sehol sem látta az idegent. A szíve még vadul kalapált, de kezdett csillapodni. Nem tudta, hogy örüljön, vagy inkább féljen, hogy az, aki követi, egy jelmezes bolond. Mivel a vészszirénák elcsendesedtek, és a rossz érzés is eltűnt, inkább nevetségesnek fogta fel az egészet. Elhatározta, ha legközelebb is összetalálkozik vele, elintézi.

Mivel még egy kicsit ideges volt, a munka előtt legurított pár pohárka szeszt, ami jó kedvet kölcsönzött neki. Már csak távoli emléknek fogta fel a sötét idegent. Az ital annyira felvidította, hogy magában énekelve fogott bele az éjszakai műszakban. A lányokat levetkőztette, és megmosdatta, ezután kezdetnek a hasukat nyitotta fel, hogy a belső szerveket épségben tudja eltávolítani. Mivel kicsit ittas volt, nehezen boldogult a késsel. Sehogyan sem bírta vele szétfeszegetni a bordákat, amik körül ölelték a számára fontos dolgokat. Más eszközre volt szüksége, így hát a szekrényhez lépett, amit nagylendülettel ki is tárt. Kótyagos fejjel nézegette a felső polcon sorakozó szerszámokat, de, ahogy a tekintete lejjebb siklott, egy felé nyúló kezet látott meg, ami egy kalapácsot szorongatott.

– Ezt keresed? – kérdezte egy rekedtes hang.

Abraham először nem hitt a szemének, de aztán felismerte az alakot. Az a csavargó ült a szekrénye aljában, akit tegnap éjjel ölt meg. A hasa fel volt vágva, a belei összekuszálódott kötelekként pihentek az ölében. A szekrény két ajtaját olyan erővel vágta be, hogy az öreg fából kiszakadt az egyik zsindely, így az egyik fatábla tejfogként lógott a levegőben. A résen át látta, hogy a csavargó eltűnt. Abraham szíve vadul kalapált, és a levegőt is úgy vette, mintha kergették volna, de ezt az egészet az alkoholra fogta. Kezdett tőle, és a fáradtságtól hallucinálni, ezért megígérte magának, hogy, a munka végeztével, mindenképpel alszik egyet.

Újra a hölgyekhez lépett, hogy folytassa a munkát, ám, amikor kezdte volna a bordákat eltávolítani, kuncogás csapta meg a fülét. Körbenézett az aprócska műhelyben, de teljesen egyedül volt. Az esze kezdte megtréfálni. Nevetve ingatta a fejét, miközben újra belefogott a munkába. Előtte azonban a hölgyek arcára pillantott, akik, nagy döbbenetére, visszabámultak rá.

– Csak óvatosan, csiklandós vagyok – szólalt meg az alacsonyabb, miközben a könyökére támaszkodott, hogy jobban lássa, mit művel ott lent Abraham.

– Ki mondta, hogy veled kezdi? – háborodott fel a másik.

A férfi akkorát ugrott hátra, hogy a falnak ütközött. A szája tátva volt, de egy hang sem jött ki rajta. Olyan mereven figyelte a két testet, mintha csak hipnotizálnák. Mindent elhajított a kezéből, és kirohant a műhelyből. Úgy érezte, hogy ez már nem hallucináció, hanem az őrület határa.

– Hé, hová mész? Nem szórakozást ígértél? – kiáltottak utána, de ő meg sem állt.

Az üzletbe kilépve a csuklyás alakkal találta magát szembe, aki az ajtóban ácsorgott. Olyan közelről sokkal magasabbnak, és ijesztőbbnek tűnt, mint kint a lámpák fénye alatt, annyira, hogy még Abraham-ből is előtört egy sikoly. Azonnal az emelet felé vette az irányt, amire egy falépcső vezetett fel. Kettesével vette a fokokat, de hirtelen egy kötél tekeredett a nyaka köré, ami visszarántotta. Visszabukfencezett a lépcső aljába, ahol egy pillanatig kifulladva feküdt, de, amikor meglátta a vigyorogva fölé magasodó matrózt, rögtön magához tért. Újra a lépcsőnek esett, ezúttal négykézláb vonszolta fel magát.

Felérve azonnal kivágta a ruhásszekrénye ajtaját, hogy abban leljen menedékre, de ruhák helyett kampókra akasztott, megcsonkított testek lógtak benne, amik üveges tekintettel bámultak vissza rá. Velőtrázó sikoly hagyta el a száját, miközben hátrálni kezdett. Most már biztos volt abban, hogy megőrült, és hogy az áldozatai bosszút akarnak állni rajta. Sosem érzett irántuk semmit, nem volt benne bűntudat, és ezért most megbűnhődik.

Az éjjeliszekrényéről felkapott egy rongyos kötésű bibliát, amivel a kezében bemászott az ágya alá, hátha ott nem találnak rá. Keserves sírásba kezdett miközben Istenhez imádkozott bocsánatért. Nem igazán volt hívő, de mindenki csak akkor lesz az igazán, amikor szüksége van egy felsőbb hatalomra. Neki ez volt az a pillanat.

– Könyörgöm Istenem, segíts rajtam! – siránkozott.

Hirtelen lábak sokasága jelent meg az ágya körül, amiknek tulajdonosaik kárörvendően ismételték Abraham minden szavát, közben táncot jártak körülötte. A rémülete egyre jobban nőt, már úgy bőgött, mint egy csecsemő. Sosem hitte, hogy egyszer bosszút állnak rajta, méghozzá pont az áldozatai, akiket remélt, hogy sosem lát viszont.

Nem tudta befejezni az imádságot, mert a sírás felülkerekedett rajta. Az arcán a könnyek patakokban folytak, a szájából fröcsögött a nyál miközben ordított. Sejtette, hogy számára itt a vég. Végre megtudhatta, hogy mit érezhettek az áldozatai, akiket hidegvérrel kivégzett.

A sok fehér topogó láb között megjelent egy fekete, földig érő köpeny, ami egyre közelebb ért az ágyhoz. Abraham szájából ekkor egy hosszú és keserves ordítás tőrt elé. Nem akarta látni a csuklyás alakot, rettenetesen félt tőle. De, mintha csak tudta volna ezt az idegen, hirtelen lehajolt és bepillantott az ágy alá. Amit Abraham utoljára látott, az a fekete csőrös maszk mögött megülő démoni vörös szemek voltak.

Másnap reggel sokak döbbenetére az üzletet zárva találták. Egészen nagy tömeg gyűlt össze körülötte, akik azt találgatták, hogy vajon mi lehet a kedvenc hentesükkel. A tegnap történtek után aggódtak érte, attól tartottak, hogy kárt tett magában. Ezért betörték az ajtót, hogy megkeressék Abraham-et. Az üzlet csendes és tiszta volt. Semmi gyanúsat nem vettek észre rajta, ám beljebb lépve, a pult mögötti ajtó alól, ami a műhelybe vezetett, vért láttak szivárogni. Rémülten kiáltozták Abraham nevét, miközben megindultak az ajtó felé. Sok borzalom átfutott a gondolataikon, de, amit ott bent találtak, arra senki sem számított.

Egy hosszú asztalon két csupasz, megcsonkított női testet találtak, amiket már elleptek a döglegyek a lárváikkal, melyek már egy ideje falatozhattak a húsukból. Ezen kívül találtak egy ládát, amiben rothadó emberi végtagokra leltek. Azok régebb óta lehettek ott, mert a bőr teljesen összeaszott rajtuk. De, ami a legjobban szíven ütötte őket, az a plafonra erősített kampókon lógó test volt, ami nem másé, mint Abraham Murray-é volt. Úgy festett, mint egy malac a vágóhídon. Teljesen lecsupaszították, a hasát felvágták, amiből a belek keszekusza kötelek kén lógtak le a földre. A testén több helyen vérző sebek tátongtak, amiket különféle méretű kések okoztak. Végül egy feliratot pillantottak meg, amitől összeállt az emberek fejében a kép. A fehérre meszelt falon a vér még csillogott, a lámpák fényében, így a betűk szinte szikráztak, miközben azt hirdették, „Gyilkos vagyok!”.