Még egyszer végigsimítja a derekára simuló selymet. Közben észrevétlenül megtörli izzadó tenyerét – a porondról már a függöny felé szaladnak a bohócok, alig pár másodperc múlva ő következik. Mély levegőt vesz, és magában némán ismétli a szavakat: bátorság, erő, siker. Légy erős, légy bátor, sikerülni fog. Minden fellépés előtt ezzel szuggerálja magát, és próbálja elhinni, hogy így lesz, hogy menni fog.
Odakint a taps elhal, a porondmester felkonferálja a következő számot.
Az egyszeri és megismételhetetlen mutatvány, a híres, utánozhatatlan… bátor… kötéltáncos.
Mélyről jövő sóhaj, majd felszegett áll, kihúzott váll, magabiztos léptek. Senkire sem nézve, közönségre hangolt széles mosollyal az ajkán közelít a létrához. Pontosan harmincnégy fok. A tenyere újra izzad, de már nem törölheti meg. A rá szegeződő tekintetek lyukat égetnek a hátába, a sátor tetejéről lelógó reflektorok fénye egyenesen az arcába világít.
Lehunyt szemmel halad felfelé, ösztönösen számolja a fokokat. És közben egy régi létra kopott, szúrós fokait érzi az ujjai alatt. Az alacsony istállót látja, ahova nyaranként éjjelre beterelték a juhokat. Vihar idején az eső tócsákban állt a döngölt padlón, a melegebb napokon a legmerészebb kölyök felmászott a tetőre, és az ereszcsatornáról öntözte a többieket jéghideg vízzel.
Nyolcévesen, egy különösen forró augusztusi napon ő volt a legbátrabb. Unokatestvérek, falubeli kisfiúk és lányok, néhány, a testvérét lerázhatatlanul követő totyogós gyűlt össze az eresz alatt, és mind őt figyelték, ahogy a hiányos fokú, repedezett létrán mászik, egyik kezével erősen kapaszkodva, másikban egy nehéz vödörrel. Aztán sikongattak és ugráltak, hajukból és lenge ruhájukból szerteszét repültek a cseppek. Ő nézte őket odafentről, némán, szárazon. Kissé magányosan. És akkor elhajította a vödröt, megperdült, és elindult a tetőgerinc felé. A rikoltozó gyerekek először észre sem vették, ahogy oldalra tartott kézzel egyensúlyozik, majd pisszegés, egy-egy élesebb szó, fojtott suttogás, végül néma csend. És ő haladt, magába szívva első közönsége visszafojtott lélegzetét. A rá irányuló figyelem testet öltött, kézzel foghatóvá vált, látta maga előtt vibrálni a szívdobogásukat. Ta-dam. Ta-dam. Lépett egyet, majd még egyet, és akkor valaki sikoltott, ő lenézett, és a lába is vele fordult.
Törött boka, horzsolások, felszakadt szemöldök. Három hétig tartó szobafogság, büntetésképpen.
Újra megtette. Hogy bizonyítson a kölyköknek, hogy lázadjon a szülei ellen, hogy elhiggye, sikerülni fog. És többé nem esett le az istálló tetejéről. Egyszer sem.
A cirkusz más volt. Hajszálvékony, elszakíthatatlan biztosító-damil, védőháló, ragacsos krém a talpára, hogy jobban tapadjon a kötélhez. Hatméteres rúd, amivel kétemeletnyi magasban egyensúlyozott. Speciális fellépő ruha, kipárnázott béléssel, puha homok a porondon, végső menedékként.
Csalásnak érezte így a mutatványt, de senkit nem érdekelt, mit gondol. A cirkusz szigorú szabályok szerint működött, és neki azt kellett tennie, amire az igazgató utasította. Merthogy ő fontos tagja a csapatnak, és csakis a biztonságát tartják szem előtt. Úgyhogy a maga módján lázadt – kevesebb ragacsot kent a talpára, és amikor nagyon bátornak érezte magát, kikapcsolta a biztosító-damilt. Ahogy ma is. Nem látja sem a közönség, sem az igazgató. De neki óriási a különbség.
A szíve a torkában dobog. Sikerülni fog. Reszket a keze, az izgalomtól nyelni is alig bír.
A létra tetején várja az odakészített rúd. A póznához erősített kötél merevnek tűnik a lába alatt, de csak míg rá nem helyezi teljes testsúlyát. A rúd a kezében meginog, még egy nagy levegő, és a cirkuszi sátorban teljessé válik a csend. A közönség némán figyeli őt, ahogy egykor a falubeliek. Nincs sikoly, nincs suttogás. Mintha attól tartanának, ha hangosan lélegeznek, ő megriad és leesik.
Az ostobák, nem tudnak ezek semmit…
A zuhanástól sosem tartott. Amitől félt, az a fájdalom volt – a vakító, szúró, bénító fájdalom, ami elöntötte a testét abban a végtelennek tűnő percben, amíg az istálló eresze alatt feküdt, kicsavart tagokkal, zúgó fejjel. Aztán jött a megkönnyebbülést hozó feketeség – de a fájdalom emléke megmaradt. Attól rettegett, fázós didergéssel remegve, ahogy csak egy gyermek képes rettegni a szörnytől az ágy alatt. Ám a zuhanás maga nem rémítette még később sem. Néha, amikor nyári fellépések szünetében a csapat fürödni ment, ő kiengedte a tüdejéből a levegőt, a medence mélyére süllyedt, és lebegett a vízben, súlytalanul, láthatatlanul. Olykor azt álmodta, madárként száll az égen, szárnyával hasítva a levegőt, könnyedén, kecsesen. Olykor cigarettát sodort magának, édeskés füsttel, és pillangóként siklott a virágszirmok közt.
És amikor a kötélen egyensúlyozott, erdei tündérnek képzelte magát, aki végigszökell a keskeny ösvényen, remélve, hogy az út végén, a fákon túl napsütéses mező várja. Jutalomként, mert bátor volt.
Már nem remeg sem a rúd, sem a keze. Túlhaladt a fél távon, alig véve tudomást a múló percekről. A kötél egyre síkosabb a talpa alatt, a krém felszívódott, a lába izzadni kezd. Vajon elég lesz? Vajon végig kitart? Parányi mozdulattal hátralöki a derekát, bőre bizsereg a kapocs alatt, ami a damilt tartaná. Vajon látják? Tudják, mit kockáztat? Érdekli őket egyáltalán?
A közönségből áradó feszültség sűrűsödik, ahogy a mutatvány a vége felé közeledik. Alig pár méter, néhány megfelelő mozdulat. A nézők sóhajának visszhangja eléri a kétemeletnyi magasságot, a reflektor éget, a rúd ólomsúlyúvá válik a kezében. Hirtelen fáradtság tör rá, az a leküzdhetetlen gyengeség, amitől legszívesebben a paplan alá kucorodna, és fel sem kelne napokig. Most kell erősnek lenned! – suttogja maga elé. Sikerülni fog!
A közönség felmordul, ahogy a rúd megbillen. Egyik lába lecsúszik a kötélről. Küzd az inger ellen, hogy lehunyja a szemét, tudja, hogy az nem segít. Testének minden izma megfeszül, ahogy igyekszik újra egyensúlyba kerülni.
Eléri a kötél végét, stabilan áll a talpalatnyi pihenőn. Egyik kezében a rudat szorítja, másikkal a póznába kapaszkodik.
Ajkán a közönségre hangolt, széles mosoly villan. Zúg a taps, a nézők megkönnyebbülten nevetnek, öröm és boldogság árad a sátor ponyvája alatt.
Ő ugyanúgy érzi magát, mint máskor, egy-egy tökéletes mutatvány után.
Csalódottnak, üresnek. Gyávának.
Mert most sem volt elég bátor ahhoz, hogy megtegye.
Madár, pillangó.
Talán majd legközelebb…
Tetszett, ahogy megfogalmaztad a karakter érzéseit, ahogyan viszonyul önmagához és ahhoz, amit csinál. Talán sosem lenne bátorsága leesni, hiszen a közönség nem arra vár. 🙂
Újraértelmezi a bátorság fogalmát, ha mögötte csak a kudarctól való félelem bújik meg. Ennek a kötéltáncosnak az egész élete egy bátorságpróba, de vajon mi ellen küzd? Teljesen természetes, ha nem akar leesni, ha a fájdalomtól való félelmet nem meri „legyőzni”, hiszen a nyakát törhetné. Mégis, ez az élete kudarca. Különleges, nyakatekert, mélyen emberi ellentmondás. Köszönöm, hogy olvashattam!
Kedves Luna! 🙂
Rég olvastam Tőled új történetet, és csak most látom, mennyire hiányzott, mennyire szeretem még mindig a stílusod. Kedvelem a látásmódod, úgy tudsz bemutatni számomra idegen, ismeretlen dolgokat, mint semmi más. Ezzel a rövid kis történettel is sikerült egy kis bepillantást nyújtanod, hogy mit érezhet,milyen gondolatok futhatnak át egy kötéltáncoson, miközben megkezdi a mutatványát. A jelenidő használata tökéletes megoldás volt, ezzel még inkább elérted, hogy elszoruljon az ember torka, egyre nehezebben vegyen levegőt, és izgatottan, lélegzet visszafojtva olvassa a soraidat. A záró soraid megrendítettek, elszomorodtam tőlük, és végtelenül sajnálom most a kötéltáncosodat.
Nem tudom még mindig tökéletesen megfogalmazni, miben is rejlik a varázsod, mert sokfélét olvastam már Tőled – humorosat, komor, sötét történeteket, érzelmes, cuki kis fluffokat -, és mindig a képernyő elé szegeztél, mindegyik meg tudtál nyerni magadnak. Ezúttal is így volt ez. Gratulálok, hogy kiválasztott lettél, megérdemelten lettél az. Köszönöm, hogy olvashattam!
Kyra
Kedves Luna!
Viszonylag új vagyok ezen az oldalon és azt hiszem, hogy még eddig semmit se olvastam Tőled.
Az előttem szólókkal teljes mértékben egyetértek. Nagyon érdekes történet volt, mely igazán megfogott engem. Kifejezetten tetszett a feszült stílusa, én is szinte visszafogott lélegzettel faltam a sorokat.
A kötéltáncos érzéseit felettébb hatásosan ábrázoltad, kissé-nagyon öngyilkos gondolatai szinte megfogtak és majdhogynem elhittem, hogy ennek így kell lennie (amely megijeszt, szóval igazán jól lett megírva).
Megfogott, hogy egy olyan témát választottál, amely nem mindennapi és azt is egy igen érdekfeszítő szemszögből írtad meg. Azt hiszem, hogy ezentúl nem leszek képes ugyanúgy a kötéltáncosokra tekinteni.
Ez egyetlen dolog, ami nekem nem annyira tetszett az nem más volt, mint az igeidők váltakozása. Értettem, hogy miért így lett megírva, a jelen idő tényleg nagyon jó feszültség keltő, sokkal közelebb érzi az ember magához a pillanatot, mintha ugyanaz a rész múlt idejű lenne. Ezenfelül pedig ott van, hogy a történet gyakorlatilag két idősíkon játszódik, a cirkuszban és még gyermekkorában.
[Már nem remeg sem a rúd, sem a keze. Túlhaladt a fél távon, alig véve tudomást a múló percekről.]
De engem példádul zavart, hogy „már nem remeg”, de „túlhaladt”. Persze, másoknak valószínűleg pont ez tetszik leginkább a művedben, ez teljesen az egyéntől függ.
A címet is nagyon eltaláltad szerintem, nagyon jól illik a történet hangneméhez, stílusához.
Tehát, azt kell mondanom, hogy módfelett érdekes műről van szó, bár én ritkán olvasok egyperceseket vagy novellákat (a hosszabb lélegzetvételű írásokat preferálom), határozottan élveztem ezt és azt hiszem, hogy nem ez lesz az egyetlen műved, amit valaha elolvasok.
Z. Zita
Kedves Mayer Emma Laura,
Köszönöm, hogy elolvastad a novellámat, és a dícséretet. A szereplő érzéseire helyeztem a hangsúlyt, örülök, hogy tetszett!
Kedves Kyra!
Igazán boldoggá tettél a hosszú és dícséretben gazdag véleményeddel 🙂 Valóban régen írtam újat, de úgy tűnik, az utóbbi hónapokban újra rám talált az ihlet, és ennek köszönhető, hogy kisebb kirándulást tettem a saját világot bemutató történetek felé. Tervezem, hogy folytatom idén a sort.
A jelenidő nem az én „műfajom”, de akárhogy próbálkoztam, a múltidő egyszerűen nem vált be itt, így kockáztattam. Ezek szerint érdemes volt.
Örülök, hogy tetszett Neked, és köszönöm, hogy időt szántál a véleményezésre!
Kedves Z. Zita!
Hízelgő azt hallani, hogy ezentúl másképp nézel majd a kötéltáncosokra, és a novella hatására kíváncsi lettél más műveimre is. Remélem, azokkal sem okozok majd csalódást!
A jelen-múlt nehéz ügy, jelenidőben szinte sosem írok (és néha olvasás közben is zavar), szóval teljesen átérzem, hogy Neked is néhol furcsának, helytelennek tűnt. A mondat, amit kiragadtál, valóban tartalmazza mindkét módot, de még most sem tudom eldönteni, hogyan másképp kellett volna megfogalmaznom azt a pillanatot.
Címet mindig nehezen választok, örülök, hogy úgy érzed, most jól eltaláltam!
Köszönöm, hogy elolvastad és írtál is véleményt hozzá! Nagyon jólesett.
Kedves Luna!
Egyetértek az előttem szólóval, és a címválasztás szerintem nagyszerű, találóra sikerült. Sőt, az is nyilvánvaló, hogy mesterien bánsz az olvasók érzelmeivel, mert végig úgy éreztem magam, mintha én is ott ülnék a cirkuszban, lélegzetvisszafojtva figyelném a kötéltáncost. A tenyerem valósággal izzadt, miközben téged olvastalak. Mégis talán vártam volna még valami kis akciót, valami kis fűszert a történetbe! Persze lehet, hogy ez csak nekem hiányzott, az is meglehet! Gratulálok! Szép munka! 🙂
F.P.Diana
Szia!
A Zita által kiemelt mondatra egy variáció:
Nem remeg sem a rúd, sem a keze. Múlik az idő, peregnek a percek, és már csak a táv fele van vissza.
Bocsi, hogy belekotnyeleskedtem, csak egy ötlet. 🙂
Üdv, MEL 😀
Kedves Luna!
Köszönöm a választ 🙂
Biztos vagyok benne, hogy más műveidben sem fogok csalódni, már ezzel az eggyel is meggyőztél engem arról, hogy tudsz írni.
Mint mondtam, az igeidők váltakozása lehet, hogy más számára teljesen normális és tetszetős, nekem is csak egy kicsit megzavarta a történet folyását, menetét. Mellesleg én is nagyon ritkán olvasok és írok jelen időben, valószínűleg nem vagyok egyszerűen csak hozzászokva.
Én biztosan nem tudtam volna jobb címet találni.
Szívesen, máskor is!
Z. Zita
Kedves F.P.Diana!
Örülök, hogy a címválasztás Neked is tetszett, annak meg különösen, hogy ennyire átélhetőnek érezted a novellát. Számomra ez jelenti a sikert, amikor az olvasók valóban együtt élnek, lélegeznek a szereplőkkel, és néhány percre megfeledkeznek arról, hogy ez cak fantáziavilág, nem valódi. Akció valóban nem került bele, fűszernek pedig talán csak a vége mondható. Bár érdekes lenne egy olyan befejezés, aminél lezuhan/leugrik szegény… vagy mégis jobb így, csipetnyi bizonytalansággal, mi lesz legközelebb? 🙂
Köszönöm, hogy elolvastad, és hogy írtál véleményt!
Kedves MEL!
Igen, a mondat így is összeállhatna teljesen jelenidőben. Valószínűleg a múltidő iránti vonzalmam bukott ki akkor, amikor becsempésztem azt az egy igét oda 🙂
Nem vettem belekontárkodásnak, inkább örültem, hogy töprengtél rajta, és visszatértél megnézni, mások hogyan reagáltak a történetemre. Köszönöm!
Kedves Zita!
Kíváncsian várom majd más műveimhez is a véleményedet, és köszönöm a megelőlegezett bizalmadat!
Csak pár percem volt, gondoltam elolvasom, ha már ilyen rövid.
És nagyon örülök, hogy így döntöttem. : )
A vége üt, a feszültség erős, összességében jó novella, gratulálok. És köszönöm, hogy olvashattam! : )
Az első novella a mai napon, amihez bátran merek szólni. 🙂 Tetszett! jól felépített történet, a vége külön kellemes meglepetés. Nem ment el lapos, egyszerű befejezésbe. Élvezet volt olvasni.
Magam elé tudtam képzelni azt, ahogyan a függöny előtt, teljes idegállapotban várakozik a kötéltáncos. Ahogyan fokról fokra halad egyre feljebb. Ahogyan legyőzi magát, mielőtt a kötélre lépne.
Egyszer volt szerencsém több méter magasban kiállni egy kötélre. Emlékeztetett pár mondatod az élményre! Az adrenalin, ami a füledben, a fejedben, a véredben, a legapróbb sejtedben is tombol, segít legyőzni mindent! A kötéltáncost is „kilöki” a kötélre. 🙂
A kötéltáncosok mindig „vétkeznek”, még ha nem is szándékosan, hiszen oda lenne a feszültség. A te történetedben valahogy mégsem éreztem ezt egy sablonos „mellé lépésnek”. 🙂 Azt mondanám, a legjobb időben „léptetted le”. 🙂
Nem szoktam novellákat olvasni, de ennek ellenére köszönöm az élményt! 🙂 Hasznos és elgondolkodtató perceket okoztál! 🙂
Kedves Laura Arkanian!
Úgy elbújt a kritikád, hogy csak most találtam meg, kérlek, ne haragudj, hogy eddig nem reagáltam rá!
Érdekes, mennyire más szempontból közelítetted meg a novellát, mint a többiek. Igazad van, természetes, hogy a fájdalmat el akarja kerülni, ezzel mind így vagyunk. Talán azért érzi csalódásnak, hogy fennmarad a kötélen, mert a zuhanásra, és az ezzel átélhető szabadságra vágyik.
Köszönöm, hogy elolvastad!
Kedves Melitta!
Örülök, hogy rá tudtad szánni ezt a pár percet, annak meg még jobban, hogy tetszett is, amit olvastál. Köszönöm szépen!
Kedves Vass Attila!
Köszönöm a dícsérő szavaidat, jólesett a veleményedet olvasni!
Kedves Lina!
Nagyszerű, hogy át tudtad élni olvasás közben a szereplő helyzetét. A kötéltánc veszélyes „szakma”, nem csak fizikailag kell stabilnak lenni hozzá… Köszönöm, hogy írtál, örültem a véleményednek!
Érdekes, feszültséggel teli novella. Engem folyton lenyűgöz a cirkusz világa és sosem értettem meg az embereket, hogy mi veszi rá őket, hogy kockáztassák az életüket. Jóllehet, hogy más az, amit a közönség lát, és vannak kulisszatitkok (pl. láthatatlan biztosító kötél, krém a talpra stb.)de mindig elámultam a kötéltáncosok bátorságától, vakmerőségétől. A novella új színt nyit. Tetszett a hősnő kicsit „depressziós” hangulata és hogy arra vágyik, hogy végre „igaziból” elrontsa a mutatványt és szabad lehessen. 🙂
Kedves Cassy Blacksmith!
A cirkusz különleges világ, a benne élőket, azt hiszem, a látogatók/nézők nehezen érthetik meg. Örülök, hogy tetszett Neked a történet. Érdekes, hogy az eddigi véleményezők közül Te írtad csak le, hogy a szereplőmet nőnek gondolod. Igyekeztem semlegesen fogalmazni, és a fejemben inkább férfi volt – bár ez igazán nem fontos a hangulat szempontjából.
Köszönöm, hogy elolvastad, és azt is, hogy írtál!
Hú. Egyszerűen elképesztő, micsoda feszültséget tudsz kelteni…
Még mindig a befolyása alatt állok a novellának, szóval aligha tudok objektív véleményt formálni. (Nem mintha ilyesmi létezne egyáltalán.)
Egyelőre úgy látom, minden a helyén volt. A mondatok tagolása, a szóválasztás. Minden.
Igazából nem is akarom kritikus szemmel nézni a művet.
Végig úgy éreztem, ott sétálok a főhősnő mellett – az istállóban a döbbent gyerekek feje fölött, a cirkuszban, a visszafojtott lélegzetek sűrűjében.
Az utolsó sorok egy pillanatra tényleg lezárták bennem a történetet, aztán eszembe jutott, milyen jó lenne jobban megismerni ezt a kötéltáncosnőt. Ha nem tudok rögtön átlendülni egy sztori felett, az nálam már jelent valamit. 🙂
Köszönöm szépen, hogy olvashattam! 🙂
Tetszett, ahogy leírtad, hogy a karakter mit gondol, mit érez egy-egy mutatvány közben, ahogy visszagondol a múltra, az első mutatványára, ami eséssel végződött. Ahogy aztán dacolt a magassággal, és végül egy cirkusz mutatványosa lett. A bátorságát, hogy biztosítókötél nélkül ment fel szerepelni, a repülni akarását, amit aztán nem mer megtenni, nem mer lezuhanni a magasból. Lehet, hogy csak a közönséget nem akarja megijeszteni. De szerintem más a helyzet. Az életösztöne erősebb, mint a repülni akarása.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Kedvse Emarillys!
Borzongatóan jó érzés látni, hogy az írásom valakire ekkora hatással van. Pont ezt szerettem volna elérni, hogy lásd Magad előtt a szereplőt, érezd, amit ő, és izgulj, mi lesz vele a végén, vagy még később.
Köszönöm, hogy elolvastad, és a lelkes kritikádat is, nagyon jólesett!
Kedves Janet Taylor!
Igazad lehet az életösztönnel kapcsolatban, mert hát egy dolog vágyni a repülésre, és a zuhanás nyújtotta szabadságra, de az ösztön, ami megvéd minket, sokszor – szerencsére – erősebb ennél.
Köszönöm, hogy véleményezted a novellámat, és ezúton is gratulálok ahhoz, hogy szerkesztést nyertél!
Kedves Luna!
Köszönöm szépen 🙂
Még az jutott eszembe a novelláddal kapcsolatban, hogy:
„Madár, pillangó.
Talán majd legközelebb…”
rész számomra nagyon erős kép. Visszajátszottam magamban, hogy mi lenne ha elengedné a rudat és zuhanni kezdene a kötélről. Végtelen felszabadulás érzés fogott el, mikor elképzeltem. A szereplő szárnyalt meg én is 🙂 Érdekes volt elgondolkodni ezen.
JT