A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
A regény nem igaz történet alapján készült, bár több benne a valóság, mint a fikció.
Bevezető
Jelen dokumentum az Európai Parlament állásfoglalása alapján és megbízásából készült, az emberi jogoknak vizsgálata céljából az új-imuhaq néppel szemben elkövetett népirtás, az elkövetett emberi jogok megsértése elleni fellépés miatt.
A vizsgálatokkal megbízott magánszemélyekből álló független csoport célja minden kétséget kizáró következtetések levonása, tényfeltárás, régészeti kutatások és dokumentálás mellett a bűntetőjogi eljárás megindításához szükséges tanulmány összeállítása a Casp’ocor Új-gyarmat afrikai kirendeltségének ökogazdasági részlegével szemben – szigorúan objektív, a tudományos módszertanokhoz hű tényfeltáró szemlélettel.
Tekintettel mindarra, amit a fent említett állásfoglalás leír, mint hogy mindaz, ami történt az új-imuhaq néppel mélyen megrendítik az emberiséget, ezért (ahogy a fent említett állásfoglalás eredeti, változatlanul hagyott részletei kimondják: ) “nem maradhatnak büntetlenül, és az ellenük való hathatós, tisztességes és gyors büntetőjogi eljárást a komplementaritás elvével összhangban nemzeti és nemzetközi szinten biztosítani kell; mivel az elszámoltathatóság, az igazságszolgáltatás és a jogállamiság fenntartása, valamint a büntetlenség elleni küzdelem lényeges elemeit képezik a békére és a konfliktusrendezésre, illetve a megbékélésre és az újjáépítésre irányuló erőfeszítéseknek; mivel a valódi megbékélés csak az igazságon és az igazságosságon alapulhat; mivel az ilyen jellegű bűncselekmények áldozatainak jogorvoslathoz és kártérítéshez való joga van (…).”
Ily módon a megbízottak, továbbiakban A Kutatók, személyesen, hónapokig tartó vizsgálatok révén, a fent említett célokkal és szellemiségben állította össze jelen dokumentumot.
Apám mindig azt mondta, az emberi élet felbecsülhetetlen. De ez nem igaz, én négyszáz aranyat érek, legalábbis ezt mondták a neefek – a nemzetközi erőforrás expó felbecsülői.
– Négyszáz?! Uraim, nézzenek már rá az alakjára, minden foga megvan, sima az arca, hosszú a lába! – Mondta Ugor, a kereskedőm, aki mondandóját végig alátámasztotta azzal, hogy rámutatott a szóban forgó testrészemre. Nem bírtam elviselni az érintését, bár apám becsületére esküszöm, igyekeztem. – Ráadásul érintetlen is! – Ugor rápaskolt a fenekemre, amire rávicsorogtam, ő pedig hátrahőkölt. Nem tudom mit képzelt, talán tényleg egyszerű vadállatnak néz, aki bármelyik pillanatban megharaphatja.
– De neveletlen, ráadásul idősebb a többinél. Hiába van meg a pontszáma az ötös kategóriához, túl sok a vesződség vele. Négyszáz. – Mondta az egyik neef, majd elbocsátott minket.
Ugor nem szólt semmit, bár az arca vöröslött, béka szeme úgy nézett ki, mint amelyik bármelyik pillanatban kieshet a helyéről. Már ismertem a jeleket, iszonyat dühös volt, hamarosan ki is fogja mutatni.
Ugor és zsoldosai kitereltek minket a felbecslőktől a kiállításra. Egy óriási raktárépületben voltunk, ahol lázasan készülődtek a világ minden tájáról odasereglett kereskedők, hogy bemutathassák és túladjanak erőforrásaikon, vagyis rajtunk. A NEE minden évben az egyik legnagyobb emberkereskedelmi platformnak számított, az egy héten át tartó alkudozást, licitálást óriási munka előzte meg. Az egykori gyárépületben most számtalan üvegketrec, pontosabban kabin és pavilon felállításán munkálkodtak. A miénk az egyik kisebb kiállítóhely volt, Ugor nem volt nagy kereskedő, inkább csak álmodozott, hogy egyszer majd bekerülhet a nagyok közé. El kellett adnia az egyik házát, hogy eljöhessen az expóra, és csak tíz erőforrásnyi helyet tudott abból is kibérelni, tíz embert, tíz felbecsülhetetlen életet árult kevesebb mint ötezer aranyért. De úgy számolta, még így is megéri, arról már igazán nem ő tehetett, hogy lemondhat a profitról, ugyanis út közben az egyik lány megbetegedett, így a neefek, a felbecslők csak a hármas kategóriába sorolták, és persze ott voltam én, a neveletlen vadállat, szintén csak négyes kategóriával.
– Mész vissza a telepre, ezt akartad? – Mondta Ugor, majd hosszú, sokkolós botjával oldalba szúrt, úgy estem be üvegfalú ketrecembe.
Hangosan felüvöltöttem és felé kaptam, azt hiszem tényleg rászolgáltam arra, hogy vadállatnak nézzen, de hát ha egyszer úgyis bánik velem, igazán, nem az én hibám… talán csak egy kicsit – elnézve a karmolást az arcán, amit pár napja ajándékoztam neki.
Az expó hivatalosan holnap kezdődik, ma a felbecslők meghatározták az erőforrások kategóriáját és maximális árát – erre a biztosítás és a visszaélések miatt volt szükség. Egyrészről volt már rá példa, hogy fellázadtak az “áruk”, másrészről valahol meg kellett húzni a határt, mert az emberi élet ebben a világban igenis felbecsülhető, csak kicsit drága.
Némán, dühösen csillogó szemmel figyeltem kabinomból, ahogy körülöttem a kereskedők még utolsó simításokat végzik – van ahol tűzzel, tűzijátékkal egybekötött felvonulást tartanak majd. Ugornak nem tellett ilyesmi show-ra, így hát minket igyekezett kicsinosítani – ezért voltunk sértetlenek és érinthetetlenek. Tíz lányt hozott magával, mindegyikünket az ötös kategóriába szánt, az arisztokrácia ágyába.
Kopogás zavarta meg csapongó gondolataimat, Zara, a szomszéd kabinból. Rálehelt az üvegre, úgy kérdezte hogy mennyi, az árra kíváncsi, hogy mennyit érek. Haboztam, hogy megmondjam-e neki, végül felemeltem négy ujjamat, mire óriási kék szeme előbb csodálkozva majd szánakozva nézett rám. De mielőtt válaszolni tudtam volna, elsötétítették az üvegeket. Ezt utáltam a legjobban, nem elég, hogy egy szűk helyre vagyunk bezárva, hangszigetelt ketrecben, még a látást is elveszik tőlünk, tudva, hogy kintről belátnak, mert a kabin fala reflexiós üveg, én nem láttam semmit, csupán önmagam végtelen visszatükröződését, míg kintről minden látható maradt tisztán és élesen. De ez most csak próba volt, ezt a trükköt majd a kiállításra tartogatják, párszor megismételték még az elsötétítést. Zara ijedten nézett kifelé, micsoda színésznő, megéri az ötszáz aranyát. Tipikus amazon alkat volt, magas, szőke, kék szemekkel, ügyesen tudta mutatni a törékeny hercegnő szerepét, de durva volt és erőszakos, a világ tette ilyenné, keserűvé és képmutatóvá.
Sunyi, gúnyos pillantást vetett rám, tényleg alig volt látható, én válaszul csak felemeltem középső ujjamat, nem utáltuk ugyan egymást, legalábbis nem nagyon, csak éppen nem voltunk jóban. Letelepedtem mini ágyamra és igyekeztem kizárni a külvilágot. Csukott szemmel ez nem is ment olyan nehezen. Kezemmel automatikusan apró fonatokat kezdtem gyártani hosszú hajamba a tarkóm mentén, ez megnyugtatott, anyám csinálta ezt mindig.
Olyan messzinek tűnt az az idő, amikor még élt anyu és apu is, és ott volt Gabe és Rafe, a két kisöcsém. Megnyugtat, ha a múltra gondolok, el is szomorodom, persze, de már feldolgoztam, meggyászoltam annak az időszaknak az elmúlását, így most csak nosztalgikus és homályos emlékekkel nyugtattam magam.
Nyílt az ajtóm, az egyik zsoldos lépett be, nem tudom a nevét, de az egyetlen szakállas férfi volt Ugor csapatában, az expó előtt még nem láttam, vagyis a kiállításra lett felfogadva. Ő gondoskodott az ellátásunkért, a vacsorát hozta most.
– A béka tombol dühében. – Mondta alig hallhatóan, szája mozgását eltakarta a szakálla, s mivel nem is nézett a szemembe, olyan volt, mintha csak képzeltem volna a hangot. – Léna, jobb ha meghúzod magad, négyesként jó életed lehet. – Azzal fordult is ki, bár nem tudtam volna mit hozzászólni.
Ugor, mint béka, ez jó, tényleg hasonlított egy békára. És most dühös, elképzeltem, ahogy vörösödik és egyre jobban csak puffad fel a dühtől, mint egy igazi béka, aminek a szájába dohányt tesznek. Bár még élőben sosem láttam ilyet, de a fiúk a tanyán mesélték. S jobb volt erre gondolni, mint a szakállas mondandójának másik felére… még hogy jobb életem lesz. Már sosem lesz jó semmi.
Az áruba bocsátott nőket jellemzően öt kategóriába sorolták, volt több is, férfiaknak és olykor gyerekeknek is, sok szóbeszéd kering, amit hallottam. Azt mondják, az első három kategória jellemzően kétkezi munkásosztálybeliek lesznek, hivatalos szerződést kötnek velük, míg az ötödik egyértelműen ágyas, szerető, luxusprosti, neki nem jár a szerződés, viszont a legnagyobb szabadságot kapja. Nos, a negyedik valahol a kettő között lehet: van eszem amit használhatok a munkaadómnál vagy “gazdámnál” és van testem, amit más használhat. Persze ez nem feltétlenül jelenti, hogy ágyba kell bújnom valakivel, bárkivel… lehet, hogy olyan helyre kerülök, ahol mezőgazdasággal vagy fegyverkereskedelemmel foglalkoznak. Vagy lehet, hogy egyenesen a “főhűbéreshez” kerülök, és a technológiai részleghez osztanak be… Tudtam, hogy álmodozom, szerettem keverni a középkori fogalmakat, amivel rendszerint bolondnak is néztek, de nem voltak illúzióim: a nőket, főleg akik szó szerint eladó sorba kerültek, csak egyre fogják használni. Csakhogy elhatároztam, hogy nem hagyom magam, nem vagyok az a típus, aki beletörődik a sorsába, ennek is köszönhetem hogy itt vagyok, mert legalább élek, nem úgy, mint Ők.
Leráztam magamról a szomorú gondolatokat, befejeztem a hajfonataimat, s nekiláttam a vacsorámnak.
Újabb kopogás, most a másik oldalam felől. Janka kérdezte szintén az áramat, mutattam neki is, elfintorodott, jelezve, hogy ne is törődjek vele. Erre csak megrántottam a vállam. Bepárásította az üveget és írni kezdett. Nem tiltották a kommunikációt egymás között, s nem is igen foglalkoztak velünk, sokan még most díszítgették a pavilonjukat, készítették ki a bemutató ruhákat, árakat raktak ki. A legtöbb rab pedig némán gubbassztott a kabinjában. Nem tudom mennyien lehettünk, csak a szemben lévő kereskedőre láttam rá, ott is a színpad egy részére csak, na, ott lesz rendesen fényjáték, igazi minishow-ra lehet számítani.
– “Az utolsó napra kerültél” – díszelgett ott a felirat, majd szép lassan el is tűnt.
– Honnan tudod? – Írtam vissza Jankának.
– Láttam a beosztást. Szerintem Ugor vissza akar vinni a telepre.
Vagyis a kiskereskedelemben akar túladni rajtam. Ugor csak szeretné ezt, hogy bosszút álljon, de ő ennél kapzsibb. Lehet, hogy nem lesz részben miattam profitja, de nem akar bukni az üzleten. Nem, nem fog visszavinni a telepre, hogy közönséges utcalányt csináljon belőlem, el fog adni, sőt, van egy olyan érzésem, hogy feketén, áron felül, ötösnek. Bár ha lebukik, akkor egy életre kizárják az expóról, sőt, egy időre fel is függeszthetik a kereskedelmi tevékenységét. Ugor lételeme azonban a pénz, a saját anyját is eladná, ajándékba pedig a gyerekét is odaadná, ha elég magas árat ajánlanak neki.
– Nem fog. – Írtam vissza. – Ötös? – Kérdeztem inkább rá, hogy ő hova került, bár sejtettem.
Janka jelezte, hogy igen. Sajnáltam, nálam vagy nyolc évvel volt fiatalabb, alig múlhatott tizenhét, de alig nézett ki tizenkettőnek. Mézszőke haj, ártatlan zöld szemek, édes szeplőkkel, valószínűleg a maximális árat meg fogják érte adni. Egyszerre éreztem sajnálatot, undort és dühöt, ahogy elképzeltem, hogy valaki megveszi és használni fogja. Annyira igazságtalan ez az egész, utáltam minden percét, minden pillanatát.
Janka láthatta hangulatváltozásom, mert rögtön jelezte, hogy nyugodjak meg, de ez csak olaj volt a tűzre. Elképzeltem, ahogy vele is azt teszik, ahogy ezt a gyereklányt megtörik. Felborítottam a tálcát, és a kabinom falához vágtam, utána küldve a vizespalackot is. Tudtam, hogy nem érek el vele semmit, de jól esett. Ugor jött oda a kabinomhoz, hangszigetelt, így nem hallhattuk egymást, de az arca árulkodó volt: megvetést és gyilkos dühöt olvastam le róla, saját arcomon szereplő érzelmek másolatát. Válaszul szinte hozzátapadtam az üveghez, majd neki is beintettem, miközben pimaszul elmosolyogtam, ez már nagyon ment, csak azért csináltam, mert utálja, s most úgysem büntethet meg. Majd jó nagyot rácsaptam az üvegre, amitől Ugor hátrarándult, megijedt, és ez elégedettséggel töltött el. A feje tiszta vörös lett, a szája be nem állt, bár nem hallottam mit mond, de el tudtam képzelni, hogy éppen szeretett őseimet idézi. Be akart jönni, régi jó barátjával, a sokkolójával együtt, de a zsoldosai lebeszélték róla.
“Léna, Léna, egyszer a hirtelen véred lesz a veszted” – mondta sokszor anyám, aztán jót nevetett, mert ebben pontosan olyan voltam mint ő. Ő is hirtelen természetű volt, azonnal és teljes lánggal robbant, így szeretett, így veszekedett és így is halt meg.
Az éjjel magunkra maradtunk a kabinokban, előtte még mindenkit kikísértek a mosdóba, de végül a kalitkánkat és az épületet is ránk zárták. Néhány őr maradt felügyelni, de felesleges volt, a kabinból nem volt menekvés. További miniatűr hajfonatokat készítettem derékig érő hajamban, amikkel aztán körbecsavartam, copfot formáztam belőle. Megnyugtatott, ha lefoglaltam a kezem, utána jött a körömrágás, ezt számtalanszor elismételtem – azon a héten szinte minden egyes nap. Ugor ugyanis nagyon úgy nézett ki, hogy be akarta tartani az ígéretét. Nem árulgatott, nem vitt előre, mint a többieket, igaz, hogy elmehettem fürdeni a többiekkel, és tiszta ruhát is kaptam, mégis, csak eldugott hátul besötétített üveggel és saját őrületemmel. Minden este egyre kevesebben voltunk, Zara és Janka, két “szomszédom” az első nap elkeltek, sőt, a negyedik napon, már csak ketten voltunk a tíz lányból, de még ekkor sem vitt előre. Már kezdtem aggódni, hogy talán a beteg lányt sikerült áron felül eladnia, így meg lesz a profitja, ami azt jelentett volna, hogy tényleg visszavisz a telepre. Ám amíg én önmagam társaságában, tudatlanul ültem, addig ő igenis mutogatott, mert ötösként akart eladni – mint mondtam, kapzsi volt. Csakhogy sokan nem akarták megszegni a törvényt – legalábbis nem ennyire közel magához a törvényhozókhoz, de Ugort ez nem érdekelte.
Az utolsó napon még félúton jártam a fonatokban, amikor kintről kopogás hallatszódott. Dühösen néztem a hang irányába, de folytattam a fonást. Tehát vevő érkezett, talán tényleg jobb életem lenne ha megvennének, de aztán el is hesegettem ezt a gondolatot. Amíg szolgaságban, kényszerben kell élnem, szabad akarat nélkül, nem lehetek boldog. Mindig úgy álltam ehhez a kérdéshez, mintha egyfajta küldetésem lenne, csakhogy emiatt állandó elégedetlenséget és dühöt éreztem, mert tehetetlen voltam.
Újabb kopogtatás, amire szép lassan felálltam, megigazítottam nevetségesen rövid ruhám és az üveghez sétáltam a hang felé. Már épp újra játszottam volna a neveletlen vadállatot, amikor a kabin fala áttetszővé vált. Nem Ugorral találtam szembe magam. Egy csoport férfi volt ott, mind egy emberhez tartozott, egy magas, megtermett, ősz hajú férfihoz. Nem volt ráncos, vagy hajlott hátú, csupán ősz haja és a szeme körül gyülekező nevető ráncok jelezték, hogy már az ötven felé járhat, de tekintélyt parancsoló volt a megjelenése, egyértelműen arisztokrata, és kiismerhetetlen az arca. Rövid ideig rám nézett, úgy igazán a szemembe, majd Ugorral kezdett egyezkedni. Nem tudtam szájról olvasni, ám kitaláltam a végeredményt, elkeltem, és az Ugor arcáról sütő eufórikus mosolyból kikövetkeztethettem, hogy mégiscsak ötösként lettem eladva.
Hárman jöttek kinyitni a ketrec ajtaját, egy kulcsos karabiner-szerűséggel összezárták a két csuklómon állandóan lógó karpereceket, de még nem vezettek ki. Ám a beszélgetés hangjai beszűrődtek, az arisztokrata a vásárlási szerződést tanulmányozta, félig meddig hangosan olvasva a rajta szereplő adataimat.
– Léna Lallosy… csak becsült kora van? – Vonta össze a szemöldökét a férfi. Olvasás közben felvonta szemöldökét, mely egyáltalán nem volt ősz, így éles kontrasztot adott a hajával együtt, kiemelve fagyos kék szemét.
– Igen, nem volt hajlandó elárulni, hogy mennyi idős pontosan, de ne aggódjon, az orvosok… – Ugor bekapcsolta a talpnyaló fokozatát. Számtalanszor láttam már rajta ezt az ábrázatot, így azt is tudtam, hogy mit gondol magában. Ám volt valami őszinte alázatosság a hangjában, ami megzavart.
– Több nyelven tud írni, olvasni… miért van minden mellett, hogy valószínűleg?
– Nem volt hajlandó megszólalni, de az orvosok…
– Szóval tényleg egy kis bestia, hm? – Csapta össze a dossziét az arisztokrata.
– Mint mondtam, csak nevelés kérdése, megéri törődni vele.
– Nem kell újra előadnia, már megígértem, hogy megveszem. Ám előbb látnom kell a szemét.
– A szemét, jó uram?
A férfi megint nem válaszolt, csak felhúzta sötét szemöldökét, mire Ugor azonnal intézkedett. Kivezettek a kabinból, nem féltem, csak ideges voltam. Nagyon oda kellett figyelnem, kerestem a lehetőséget, hogy elmenekülhessek.
– Látja, én megmondtam, nincs még egy ilyen hosszú lábú az expón. Ám nem csak törékeny, hanem izmos is a kicsike. – Hirtelen azt sem tudtam, hogy rólam van-e szó vagy még egy lovat is rá akar sózni a férfira. – A bőre mindenhol ilyen szép, akár a tejes karamell, az összes foga megvan, fehérek, egyenletesek. A haja egészséges, lágy tapintású…
Ugor itt kicsit megakadt, mikor látta, hogy mennyit befontam, mint az általa megvetett pogányok. Szemtelenül rávigyorogtam, vagyis inkább vicsorogtam. Ő viszont folytatta, igaz, kicsit mintha rekedtebb lenne a hangja. Jó érzés volt, hogy fél tőlem a rohadék. Ám az arisztokrata rezzenéstelenül figyelt, nem tudtam olvasni az arcából, büszkén felvetettem a fejem és álltam a nézését, miközben Ugor rendületlenül tovább szőtte beszámolóját rólam.
– … csak egyszer beszélt, amikor azt mondta, hogy ő egy ujimuak.
– Új-imuhaq. – Javítottam ki Ugort anélkül, hogy ránéztem volna. – Azt jelenti “újra szabadok”.
A csend ezután hosszúra nyúlt, de nem akartam megszakítani a szemkontaktust, hogy szétnézzek, úgy éreztem, ez is egyfajta erőpróba, és túl nyakas voltam ahhoz, hogy belássam, okosabb lenne a lábam elé nézni.
Ugor törte meg a pillanatot, a nyitott akta egyes pontjaira mutatva duruzsolt tovább, ultrahang, testszkenner, véreredmények, valószínűségi görbék, tudtam mi áll benne, elmondták, én vagyok számokban, képletekben, statisztikai görbékben, és az egyenlőségjel végén csak egy szám áll, az ár, egy reálérték. Ez elvonta egyesek figyelmét, miközben Ugor egyik zsoldosa lépett felém, megfeszítettem magam, mint aki ugrásra vagy ütésre kész. Az felemelte a kezét, valami megcsillant benne, megijedtem, nem vagyok harcos, nem tudok jól verekedni, viszont gyors vagyok – legalább Ugor által annyit dicsért izmaimnak ebben hasznát vehettem. Hátráltam, majd oldalra léptem, ügyesen kicseleztem a körülöttem állókat, bár az agyam tudta, hogy hiábavaló. De mint mondtam, elég lobbanékony vagyok, amivel nagyszerű párt alkot fiatalságom, vagyis néha gondolkodás nélkül cselekszem – legalábbis ezzel mentegetem magam utólag, mikor ostobaságot művelek. Tudhattam volna, hogy ha most vettek meg, nem fognak megölni – azonnal. Ez azonban akkor és ott nem érdekelt, csak szabad akartam lenni.
Gyorsan szaladtam, egyik kabin mellől a másikig kacsáztam, miközben a szűk helyen a nagydarab katonák nehezen tudtak utánam jönni. Valahogy egy nagyobb kereskedő színpadjánál kötöttem ki, ahol éppen tűzcsóvák csaptak fel, látványos és gyönyörű volt, viszont nagyon rosszkor jött. Hátrahőköltem a tűz elől, felborítva ezzel egy hirdetőtáblát és letépve egy oszlopra aggatott függönydarabot, ami lángra kapott. Ekkor óriási zűrzavar kezdődött, amit igyekeztem kihasználni és eltűnni. Még mindig a színpad szélén voltam, amikor észrevettem egy gyereket, aki túl közel került a tűzhöz.
Rengeteg minden futott át abban a pillanatban a fejemben, mit keresett itt egyáltalán egy gyerek, aki nyilvánvalóan nem volt rab, miért van a tűz közelében, miért nem látja más, hogy mindjárt elesik abban az átkozott függönyben, miért nem oltják már el a tüzet, és mi a fenét keresek még mindig ott földbe gyökerezett lábbal, várva az elkerülhetetlent. Aztán mikor a fiú egyensúlyát vesztette, az én életem is eldőlt, mert akkor még talán lett volna esélyem elmenekülni, így viszont a fiú felé vetettem magam és félrelöktem a tűzből. Éreztem a lángok hevét, a forróságát, a füst fojtogató jellegzetes szagát és a karomban lévő fájdalmat. Lángra kaptunk, én is és a fiú is. Először rajta oltottam el a lángokat, nehéz volt, mert kapálózott, sikoltozott, de végül sikerült. Ám alig egyenesedtem fel, máris a földre kerültem, durván szegeztek a padlóhoz, felettem ordibáltak továbbra is, majd szúrást éreztem a vállamban és minden elsötétült. Furcsa módon csak arra gondoltam, hogy végre egy kis csend, végre igazi sötétség fog körülvenni.
– Harcolnunk kell! Vagy azt akarod, hogy Gabe, Rafe és Léna is szolgasorba kerüljön, hogy…
– Nem! Ne forgasd ki a szavaimat! – Hallottam anyám hangját, ahogy apámmal veszekedett.
Én az ikrekkel álltunk a függöny mögött, amit csak alvásnál szoktunk elhúzni, de most úgy maradt. Látni ugyan nem láttunk, de a hangokból pontosan tudtuk, hogy mi történik.
– Csak apát akarok a gyerekeinknek. Élő apát, nem egy emléket!
– Ne gyere nekem ezzel. Ez nem rólad szól, ez…
– Igazad van, ez a gyerekeinkről szól! – Üvöltötte anyám, aki közben dühösen csapkodta a konyhában a lábasokat.
– Igen, a gyerekekről, a jövőjükről, a szabadságukról…
– Nem egy rohadt törzsi gyűlésen vagy, nekem hagyd ezt a beszédet! A fegyverek nem fognak megoldani semmit. Csak megöleted magad, azt éred el!
– Törzsi gyűlés? Hát ezt jelenti neked a népünk? – Kérdezte felháborodott dühvel az apám, akinek a hangja a nappaliból szólt, pakolt.
– Nem érdekel! Nem, nem és nem! – Anyám már sírt, s egyre halkabban, ugyanakkor egyre hisztérikusabban beszélt.
Elcsendesedtek, apám csitító hangját hallottuk a konyhából. Az ikrekkel előmerészkedtünk, s ott találtuk őket összeölelkezve. Apám kitárta felénk a karját, mi pedig szorosan hozzájuk bújtunk.
Egy régi, keserű emlékkel ébredtem, egy estéről, ami után apám hosszú időre elment, azt mondják miután visszajött, ő is és a népünk megítélése is megváltozott, akkor ebből még semmit nem értettem, csakhogy elmenni rossz. A szemem fájt, mintha anyám könnyeit érezném az arcomon, de csak a szemerkélő, hideg eső volt, ami néha-néha rácseppent az arcomra.
Egy hajón voltam valószínűleg, a hangok és a ringatózás alapján, mert amit magam körül láttam, az nem adott semmiféle támpontot. Többen voltunk egy rácsos tetejű konténerbe zsúfolva, kintről madarak rikácsolása és a hullámok csapkodása hallatszódott. A karom lüktetett és be volt kötözve, megnéztem a kötés alatti bőrt, nem volt vészes a sérülés, ennek ellenére fájt.
Ketten összebújva sugdolóztak, talán sírdogáltak a sarokban, másik négy lány kicsit odébb beszélgetett, még egy lány mellettem nem tért magához, a nyolcadik nő pedig próbált felugrani a konténer tetejére, nem sokon múlott, hogy tényleg el tudja kapni. Páran vetettek rám egy sanda pillantást, de ennyi.
Megfogtam a földön fekvő lány csuklóját, éreztem ereinek a lüktetését, így inkább az ugráló lány felé indultam. Rabok vagyunk, termékek, szolgáltatást nyújtók, az arisztokrácia szemében mind egyformák. Persze mi mégis máshogy látjuk magunkat, ugyanakkor sokszor szembesültem, hogy a rabok is felveszik azt az attitűdöt, amivel feléjük közelednek. Ezt sosem értettem, miért alacsonyítja le magát valaki, csak mert nem született bele a kényelembe, csak mert másféle vér csörgedezik az ereiben. Az ember függetlenül attól, hogy arisztokrata-e vagy sem, hogy ötös vagy egyes kategória, ugyanolyan, ugyanúgy születik és ugyanúgy meghal.
– Tartok bakot. – Mondtam az ugráló lány mellé érve, aki úgy megijedt, hogy ha nem fogom meg, a padlón kötött volna ki. – Bocs, nem akartalak megijeszteni.
– Uh, semmi gond.
Némán tartottam a kezem, hogy fel tudjon rá állni, ő viszont csak gyanúsan méregetett, idősebb volt mint elsőre látszott.
– Kettes vagyok.
– Igen, tudom, látom a karpereced. – Igazából sokminden más is árulkodott, hogy másik kategóriába tartozik, de nem akartam megsérteni.
Mivel továbbra sem mozdultam, belelépett végül a kezembe, majd felugorva elkapta a rács tetejét. Alacsony volt és könnyű, alig kellett tartani – szerencsére, mert a sérülésemet túlságosan is alábecsültem, most éreztem csak ahogy feszül rajta a bőr.
– Mit látsz?
– Konténereket. Sokat. Majd mindegyiknek más felségjelzése van. Basszus, egyre jobban esik, csúszik a kezem.
– Őrök?
– Vannak, de lefelé alig látok. Engedj le, nem bírom.
Lesegítettem a földre, épp időben, mert az eső elől elkezdték behúzni a konténerek feletti tetőt, elzárva ezzel a fény nagy részét is.
– Kösz. – Mondta a nő tartózkodóan.
– Nincs mit. Léna vagyok. – Mutatkoztam be. Nem szoktam kezdeményezni, nem arról van szó, hogy barátságtalan lennék, csak nem vagyok egy társasági típus. Ám ez a nő szimpatikusnak tűnt, és nem volt kedvem a másik sarokban ülő büszkeségekkel barátkoznom, akik most megvető pillantással néztek felénk.
– Miért nem mész a többi ötös közé?
– Nem szeretném már az út elején megtépni őket. – Mondtam kellő hangerővel, hogy ők is hallják. A szemükkel villámokat szórtak, de legalább elfordultak tőlünk végre. – Nyugi, csak vicceltem… – súgtam felé, de továbbra is komoly maradt.
– Ó! Hát… én Helima vagyok.
– Szép név, azt jelenti barátságos. Arab vagy? Nem nézel ki annak. – Kérdeztem, miközben leültem, hátamat a konténer falának vetve.
– Öm, nem, ezt nem is tudtam. – Idegesen nézett le rám, mintha olyan helyzetbe hoztam volna, amit nem tud kezelni.
– Figyelj, komolyan, miért nem mész a többi ötös közé?
– Nézd, ha zavarlak, akkor mond nyugodtan azt és békén hagylak.
– Nem, nem erről van szó, csak… hát… – Mentegetőzés helyett leült végül mellém.
Alacsonyabb, vékonyabb és idősebb volt nálam. Most egész közelről láthattam, aranybarna hajába néhol már ősz hajszálak vegyültek, a szeme sarkában nevetőráncok gyülekeztek, de az egész lénye valahogy fiatalos volt.
– Tudod, én csak kettes vagyok…
– Aha, nem baj. – Mondtam egy széles mosollyal, örültem, hogy viszonozza. – Hallottál már az új-imuhaq-okról?
– A lázadókra gondolsz, akik a sivatagba menekültek?
Lázadók, érdekes, apám soha nem használta ezt a kifejezést. Aprót bólintottam, kíváncsi voltam mit tud még, milyen szóbeszéd járja.
– Igen. Azt mondják minden nemzetségből befogadják a menekülteket, hogy állandóan vándorolnak a sivatagban és a homokhegyekben. Több nemzetségük létezik, de a gyarmatosítók ellen összefognak, senki emberfia meg nem hódítja őket és a földjüket. Elég sok történet kering róluk, mindig azt hittem csak dajkamese, tudod, az igazság felnagyítása, hogy legyen valami, ami reménnyel tölthet el minket. – Helima elhallgatott, de nem válaszoltam, vártam, látszott, hogy nem fejezte be. – Még mikor ilyen fiatal voltam, elhatároztam, hogy megszököm és megkeresem őket. – Itt kicsit elbizonytalanodott, de aztán hadarva folytatta. – A kapuig jutottam. Elfogtak, és szerencsém volt, hogy csak korbácsot kaptam. Utána pedig megismertem egy tisztességes fiút, akinek a szerelme mindennél többet ért, mint holmi kétes szabadság.
– Új-imuhaq, azt jelenti újra szabadok. Egy régi, elfeledett rassz után vették fel ezt a nevet. Ott nincsenek kategóriák, nincs rabszolgaság vagy emberkereskedelem. Az élet és a szabadság a legszentebb dolog számukra. És léteznek, tudom. – Nem akartam sírni, utáltam ha elérzékenyülök, de most olyan erővel szorította össze a mellkasom a honvágy, hogy úgy éreztem a remegés az egész testemet rázza.
– Még fiatal vagy, jó tizenöt éve még én is ilyen erősen hittem benne.
– Nem, komolyan mondom, én onnan jöttem.
Helima újfajta szemmel nézett rám, láttam rajta, hogy rengeteg kérdése van, de jól esett, hogy feltétel nélkül hitt nekem, én meg elszégyelltem magam, hogy hazugnak gondoltam az előbb.
– És ezt Rhod, vagyis a Casp’ocorok tudják?
– Igen.
– Nem félsz?
– Miért kellene félnem?
– Hát mert a Casp’ocorok, a káspók a NEEK legnagyobb támogatói.
A NEEK, a Nemzetközi Emberi Erőforrás Kereskedelem, a Casp’ocorok pedig ezek szerint ennek az elkötelezett tagjai, nem csoda, hiszen Afrika északi részén szinte monopol helyzetben voltak, politikai és katonai szerepük is jelentős volt. Bár ezt a világot még én is csak most ismertem meg, minden egyes információt magamba szívtam, fogalmam sincs miért, mert legfőbb vágyam, hogy elfelejtsem örökre.
– Szóval a káspók vettek meg. Érdekes.
– Utálják, ha így hívják őket. Egyébként meg nem is tudtad?
– Nem.
– Mesélj kérlek nekem a káspókról. – Kértem Helimát, aki megigazította szoros kontyba kötött haját, majd felém fordult. Emlékeztetett valakire, talán a régi tanárnőmre, reméltem, hogy nem lesz igaza, és találkozunk még, mert tudnám kedvelni ezt a nőt. Egy hang közben figyelmeztetett, hogy ne keressek anyapótlékot, abból csak szívfájdalmam lenne, de nem figyeltem rá, inkább Helima dallamos kiejtésére koncentráltam.
– Szóval a Casp’ocoroknak több tucatnyi kirendeltségük van, rengeteg kísérletet folytatnak. Nem nagyon dolgoztatnak őslakosokat, inkább szerződéses európaiakat alkalmaznak, még a büntetés-végrehajtásból is. Meg persze vásárolnak erőforrást. Híresek a szigorukról, ugyanakkor azt is vallják, hogy akik hozzá tartoznak, azért felelősséget vállalnak. Védelmezik és ellátják a szerződéseseket, szolgáikat egyaránt, cserébe hűséget és engedelmességet követelnek. Tavaly egy etikai kódexet is kiadtak, amiben a NEEK erkölcsi alapjait fektetik le, persze, ez csak afféle ajánló, sok tulajdonost ez nem érdekli. De ne tévesszen meg a kódex, attól a kereskedelem az éltető elemük, ha büntetésre kerül a sor, abban ők a legkegyetlenebbek, akad rá bőven éltető példa. – Helima hangjába keserű, megvető él keveredett, de lenyelte, nem folytatta. – Mire vagy még kíváncsi? Sokat én sem tudok róluk… Híres, régi arisztokrata és kereskedő család, a NEEK alapítói között is ott voltak. A címet most a hatvanöt éves Rhod Casp’ocor viseli, van egy fia, illetve volt egy lánya is, de ő már meghalt, egy fiút hagyott maga után. Rengeteg távoli rokon van még, így nem lehet tudni, hogy kihez, hova kerülünk.
– Remélem Xanderhez. – Szólt közbe a lány, aki eddig eszméletlenül feküdt.
– Úgy érted Alexanderhez – mondta most már a másik sarokból az egyik ellenséges ötös. Úgy látszik mindenki a mi párbeszédünkre figyelt.
A két lány vitatkozni kezdett a néven, egyfajta szópárbajjá alakult az egész, nem is értettem mit kell ezen így lovagolni.
– Te nem szállsz be? – Súgta oda Helima, aki eddig szótlanul figyelte a lányok veszekedését.
– Minek, miért kellene?
– Mert ilyenkor dőlnek el az erőviszonyok… tudod, hogy ki lesz az elsődleges…
– Úgy érted, hogy ki lesz a falkavezér, meg ilyenek? Ez nevetséges, mintha bármi beleszólásuk is lehetne a továbbiak alakulásába.
– Pedig van. Ha valakit jobban kedvel a tulajdonosa, nagyobb szabadságot, vagyont adhat, főleg igaz ez a ti osztályotokban.
– Dehát azt nem tudják befolyásolni, hogy kit fog igazán megkedvelni.
– Nem? Csak figyelj.
A lányok között a másik sarokban verekedés kezdődött, amolyan lányos módon, az összekötözött kezek miatt esetlenül, de volt köztük egy, aki durván játszott. Egyértelműen fölénybe került, senki sem tudta megközelíteni, míg a többieken karmolások, hajtépés, ruhaszaggatás, még ökölcsapások nyomai is meglátszódtak. Nem tartott az egész negyed óránál tovább, de egyértelműen rendeződtek az erőviszonyok. Megdöbbentő és nevetséges volt egyszerre, csak mi ketten maradtunk ki.
– Hát ez lenyűgöző volt. – Mondtam neki, eszembe sem jutott belekeveredni ebbe a nevetséges játékba.
A lányok közül egy hófehér bőrű, ragyogó szőke hajú lány került ki győztesen, ő volt, az, aki sértetlenül megúszta, ugyanakkor a legtöbb kárt okozta a többiekben. Kicsit Zarára emlékeztetett, egykori kabin-szomszédomra, de míg ő amazon alkat volt, ez a lány inkább volt maga a karóba húzott fegyelem. Szoborszerű szépségnek látszott, de épp oly halálosnak is, főleg ahogy felém fordult. Én előre felemeltem a kezem.
– Nyugi, körbepisilted a területed, értem, én nem fogom veszélyeztetni. Vigyétek ezt a Xandert, nem izgat!
A nő kihúzta magát, leplezve zavarát egyrészről a megadásom, másrészről a kifejezésem miatt. Látszott, hogy nem tudta, hogy mit kezdjen vele, fogadja el, vagy vegye sértésnek?
– Jól jegyezzétek meg, az én nevem Tammara Korbel, nem kérek sokat, ne húzzatok velem ujjat és nem lesz baj.
Azzal leült, és rendbehozta a haját, ahogy a többiek is. Ezek után síri csend lett, csak az eső dobolását lehetett hallani a fejünk felett. Vicces volt ez az egész, mégsem nevetett senki.
Később kicsit feloldódott a társaság, bár én egyre jobban untam a bezártságot. Víz és élelem nélkül csak nem utazhatunk sokáig. Az eső elmúltával újra kinyitották a tetőt, így legalább friss levegő áramlott be, és a fejünk felett az égbolt parányi részletét is lehetett látni. A sivatagi égbolttal össze sem lehet hasonlítani, otthon ha kellően eltávolodtunk a hegyektől, éjszaka száznyolcvan fokos csillagpanorámát is lehetett látni, lenyűgöző volt. Pontosan ugyanezt a párhuzamot éreztem a szabadságommal kapcsolatban is: amilyen keveset láthatok az égboltból, olyannyira dönthetek saját életem felől. Sürgősen változtatnom kell ezen. Talán ha a tűzben azonnal elmenekültem volna… akkor az a fiú meghalt volna, és pontosan miattam, hiszen én okoztam a tüzet. Ér annyit a szabadságom? Egy másik ember életét?
– Léna?
– Igen? – Suttogtam vissza Helimának, aki a jobbomon feküdt, szintén nem tudott aludni.
– Próbáljuk majd megkeresni egymást, majd… tudod, ha odaértünk. Oké?
Helima nagyon komolynak tűnt, ki nem mondott gondolatokat éreztem a kérése mögött.
– Baj van? – Sokáig nem válaszolt, végül halkan elkuncogta magát.
– Csak nagyon kell pisilnem.
Reggelre ez a kijelentés viszont már egyáltalán nem volt vicces. Mindenkinek voltak szükségletei, viszont nem akartunk állati módon lealacsonyodni. Ráadásul a hajó hajnalban lelassult, így joggal vártuk, hogy hamarosan megérkezünk.
Kedves Aliz!
Elolvastam a részletet. A történet nagyon tetszik. Az alaptörténet érdekes, a szereplők is azok.
Viszont nekem a narráció kicsit furcsa. A főszereplő az elmondottak alapján egy vad, kezelhetetlen lány, a narráció viszont – egy két jelenetet leszámítva – egy nagyon szelíd lányt tükröz, mintha nem illene a karakterhez.
A központozás a párbeszédeknél helytelen, de azon egy szerkesztő tud segíteni, szóval ebből a szempontból nem fontos.
A nyelvi szint nem kiemelkedő, viszont sok helyen gördülékeny, ezért a szöveg – egy-két megakadáson kívül – olvastatta magát.
A hibákat leszámítva én szívesen tovább olvasnám, mert a történet tényleg nagyon felkeltette az érdeklődésemet, érdekel, hogy Lénával mi történik ezután.
Kíváncsian várom a lektor döntését. Sok sikert!
Az elbeszélő inkább egy viszonylag elkényeztetett kamaszlányra emlékeztet akit akarata ellenére beirattak egy nyári táborba, és nem kiszolgáltatott, a családjától elszakított, eladásra váró rabszolgára. A világépítés sem hibátlan. Egy EU-s nyilatkozattal kezdünk, ami még a valódiak bikkfanyelvénél is borzalmasabban van megfogalmazva, és eddig érdekes is lenne, de aztán egy sem időben sem helyileg nem megfogható, képzeletbeli világban folytatódik (illetve kezdődik) a történet.
Az E/1 elbeszélői szemszög is inkább árt mint használ. Ugyan megkönnyíti hogy olvasóként a főszereplő helyébe képzeljük magunkat, de itt a rabszolgalány gondolatainak, nyelvhasználatának elhihető megformálása jobban sikerült volna egy távolabbi nézőpontból, amiben a szerző rá lett volna kényszerítve hogy írás közben jobban kilépjen a mentális komortzónából. Talán akkor nem hatna úgy mintha teljesen hétköznapi, európai kamaszlányok beszélnének és cselekednének, ráadásul mindenféle nyelvi nehézség nélkül. Azt hiszem ennél a témánál az lehet a legrosszabb ha az olvasó azt gondolja, “aha ahogy az emberkereskedelmet és áldozatait valaki elképzeli”, és nem mondom hogy az eddigiek alapján mindenképpen ez lenne a konklúzió, de a folytatásban nagyon nagyot kéne dobni ahhoz hogy ne így legyen a végén.
Igazat kell adnom Csikesznek. Egy rabszolga nem viselkedik így. Főleg nem egy afrikai rabszolga, akinek a kontinensét ebben a 2020. 04.04 napján is polgárháborúk szaggatják szét. Egyszerűen kiérződik a mondatok közül, hogy ezt egy biztonságban élő, európai, fehér, normális családi helyzettel megáldott tanult lány meséli és nem egy halálfélelemben élő, az életébe és a szabadulásába kapaszkodó rabszolga. Mintha a szerző óriási ecsettel mázolna: Aki külföldi fehér, vagy éppenséggel katona az azonnal gonosz rabszolgatartó lesz, aki kissé sötétebb bőrszínű az meg azonnal jóságos rabszolga lesz. Ráadásul, mintha a szerző valamiféle plot armor-ral ruházta volna fel a főhősét ami nagyon idegesítő. Tisztázzuk a nyilvánvalót: a rabszolga attól rabszolga hogy bármit meg lehet tenni vele, és az tűri. Tehát maga a harciasság és a vadság az amit azonnal kiirtanak az aktuális alanyból. Ez az első lépés, különben a rabszolgatartó hogy nevezhetné magát rabszolgatartónak, ha még ezt sem bírja kigyomlálni az alanyaiból és veszélybe sodorja a vevőit? Ajánlom a szerzőnek a Trónok harca könyvet/sorozatot abból pontosan meg lehet látni Theon karakterén keresztül hogy milyen tortúrákon keresztül válik egy ember valódi rabszolgává. Vagy a 12 év rabszolgaság című filmet.
Hatásosan indul az írás. Amikor azonban elkezdődik az igazi történet, akkor nagyon megvezetett az szerző. Azt gondoltam, visszamegyünk a múltba, minimum az Elfùjta a szél korszakáig, és kapunk egy klassz történelmi regényt. Ám a modern szavak/tárgyak gyorsan rávezettek a tévedésemre. Egy idő után, nagyon egyhangú lett a történet, a számok ismételgetése túl sok volt, az egyfolytában hajfonogató részletek meg már zavaróan hatottak.
Gratulálok a kikerüléshez!
Hiába a bátor témaválasztás, az egész mégis felszínesnek hat. A bevezetést nem sikerült jogi szakszövegként eladni, a nyelvi sutaság pedig a szöveg további részében is visszaköszön.
Helló! 🙂
Ott kezdeném, hogy a bevezetés nekem felettébb zavaró volt. Belegabajodtam abba a törvény-nyilatkozat részletbe, amit eredetileg csak az én saját problémámnak vettem, de a hozzászólások alapján más is hasonlóan érzett. Elijesztően bonyolult volt az olvasása és az értelmezése, ami bár igaz szokott lenni a törvényekre, de lehet, hogy egy könyvet mégse ily’ szárazon kéne indítani.
A világ ígéretesnek hangzik; Egy újrakolonizált Afrika, ebből sokmindent ki lehet hozni, és a főszereplőnk is egy jó karakternek mutatkozik.
A gond itt csak az, hogy bár Léna szerintem jól van megírva, nem ebbe a történetbe való. Csikesz és Éva oldalára állok, amikor azt mondom, karakter szerint ő bizony egy tizenéves pimaszkodó kamaszlány, de a történet azt próbálja mondani, hogy ő egy 25 év körüli felnőtt rabszolga egy háborús övezetből. A kettő nem illik össze.