A Könyvmolyképző Kiadó meseszerzői különleges kalandba kezdtek: kölcsönveszik egy írótárs hősét, és átrepítik a saját világukba. Ma Lovranits Júlia Villő írt Bódai-Soós Judit főhősével
Már igen-igen régen történt, amikor Boti, az óvodás kisfiú észrevette Habcsók Hubát, az álmodozó kis habcsókot az óvodai ballagáson, és ha felhővé válni nem is tudott neki segíteni, de sikerült feljuttatnia a csillárra… Nos, ebből a bizonyos Botiból azóta magas iskolás fiú lett. Már az apukája segítsége nélkül is elérte a csillárról lógó kis habcsókot (igaz, egy magasabb konyhaszékről) és egy bizonyos napon bocsánatkérő tekintettel bár, de leakasztotta onnét.
− Ne haragudj, Huba – szabadkozott Boti –, ma délután születésnapi zsúrra jönnek hozzám a fiúk, és félek, hogy valami bajod esik. A legjobb barátom, Alex nagyon-nagyon jó fej, meg szórakoztató, de azért egy kicsit rontó-bontó. Egy egészen kicsikét. Nehogy leverjen, vagy esetleg – ami annál is rosszabb − a fánkevő verseny kiegészítőjének gondoljon és megegyen, mielőtt bemutatkozhatnál neki. Jobb lesz neked ebben a biztonságos dobozban, meglátod! Majd ha elmentek, visszaakasztalak megint csillárfelhőnek!
Habcsók Huba már éppen vitatkozni akart, hogy nem fél Alextől, hogy nagyon is szívesen részt venne egy ilyen születésnapi zsúron, de Boti már sutty – be is suttyantotta egy nagy, kerek, piros és karácsonyi mintájú dobozba és rácsukta a fedelét.
A dobozban pedig koromsötét volt! Huba próbált kopogni a doboz oldalán, vagy feszegetni a tetőt, hogy kijusson valahogyan, de csak a saját oldala horpadt be, a fémdoboz meg se mozdult. Odakintről behallatszottak a szülinapi buli vidám hangjai, Botond nevetgélése, szegény Huba csak sóhajtozott odabent a doboz mélyén. Majd elhaltak a hangok, csak a szokásos zajok hallatszottak a lakásból: Botond iskolába indult, a szülei munkába, folytak a napok csendesen. De a dobozt nem nyitották ki többet.
− Egészen egyedül maradtam! Elfeledkeztek rólam! – szomorkodott Huba.
− Ne búsulj, öcskös! – szólt hozzá valaki barátságos hangon a doboz túlsó feléről – Jobb ám nekünk idebent! Sok veszély leselkedik a kinti világban egy ilyen kis habcsókra: hangyák, élelmiszermolyok rághatják meg, egy habcsók mégse lóghat örökké a csilláron?! Még meg is penészesedhettél volna!
− Ki vagy te? – kérdezte Huba inkább kíváncsian, mint félve.
− Én Mézes Mózes vagyok, a tükrös mézeskalács szív. Engem Boti anyukája kapott egy régi-régi vásárban Boti édesapjától. És már nagyon unatkoztam egyedül ebben a dobozban. Nincs kedved barchobázni velem?
Így barátkozott össze Habcsók Huba Mézes Mózessel. Mindenfélét játszottak, amit csak úgy beszélgetve lehetett, néha aludtak egy kicsit, és Habcsók Huba nagyon-nagyon sokat álmodozott is. Mert más álmodni és megint más álmodozni. Ha valaki álmodozik, bármit elképzelhet magának: Habcsók Huba persze legszívesebben bodros felhőpamacsokról ábrándozott, meg jókora hófelhőkről, amik éppen olyanok voltak, mint az óriás habcsókok. Nem volt igazán rossz sora, de egyhangú volt ez a dobozba zárt élet. Kalandokra vágyott, fényes eseményekre, nagy társaságra! És főleg: nagyon-nagyon hiányzott neki Boti.
Sok idő telt el, sok-sok év, bár egy ilyen karácsonyi mintás fémdoboz belsejében talán még lassabban vánszorog az idő. Mindenesetre Hubából már valóságos Habcsók Apó lett, mire kotorászást hallottak a doboz tetején. Hirtelen fény áramlott be és egy szőke kislány hajolt a doboz fölé és kíváncsian kikapta onnan Habcsók Hubát.
− Nagyika, Vica nagyi, hát ebben a dobozban meg mit tartasz? Mi ez a furcsa kis sárga izé? Madárkaki? Mit gondolsz, kidobjam?
− A világért se! – válaszolt rá rögtön egy női hang. Bár jóval idősebb volt, Habcsók Huba felismerte Boti anyukájának a hangját. – Biztosan nem ok nélkül került abba a dobozba! Na, nézzük! – tette az orrára a szemüvegét Vica nagyi, és ő is szemügyre vette a doboz lakóit – Nahát, ezt a tükrös szívet még én kaptam nagyapádtól, amikor udvarolt nekem! – vette a kezébe szeretettel Mézes Mózest. − Ez a fura kis sárga valami pedig egy nagyon régi habcsók, édesapád kapta az óvodai ballagásán. Képzeld, a világ minden kincséért meg nem ette volna! Azt mondta, Hubának hívják és felhő szeretne lenni. Addig könyörgött nagyapádnak, amíg fel nem szerelte neki a csillára, onnan lógott évekig, azért ilyen kis poros meg sárga. Akkor sem engedte kidobni, amikor nagyfiú lett. Kíváncsi vagyok, megismerné-e?
Bodza mindjárt másképp nézett a rémült habcsók legénykére:
− Miket nem talált ki rólad az apukám! – mosolygott rá. – Szóval Habcsók Huba… Nagyi − fordult újra a nagymamájához –, mi lenne, ha idén meglepnénk ezekkel apát és nagyapát és a szívet meg a habcsók fiút felcsempésznénk a karácsonyfára, hadd örüljenek?! Hátha felismerik őket!
− Imádom az ötleteidet, Bodzavirágom! – mosolygott Vica nagyi. – Csináljuk meg! Ráadásul készítünk egy szép adag habcsókot meg házi szaloncukrot a karácsonyfára! Nem vagyok egy nagy konyhatündér, de most kedvet csináltál hozzá. Amikor kislány voltam, nem volt ám ilyen sok műanyag vacak a fán, az én mamám még maga készítette a díszeket: mi főztük a szaloncukrot is, meg vágtuk hozzá a díszes papírt. Azok nem ám ilyen, meg amolyan szaloncukrok voltak színes fóliában! Hanem szép, hosszú, rojtos, fehér papírba voltak csomagolva! Meg is mutatom neked, hogyan csináltuk…
Így történt, hogy Hubáékat nagy tisztesség érte: felkerültek a karácsonyfára dísznek. Bodza saját kezűleg függesztette a fára az apukájának szánt ajándék fölé, hogy véletlenül se téveszthesse el. Megszólalt a „Csendes éj”, belépett a család és egy vidám, kék szemű, örök fiatal arcú negyvenes férfi lépett a karácsonyfához. Már alig-alig emlékeztetett a valamikori óvodásra, de Huba azonnal ráismert: ez csak Boti lehet!
Hanem elunva az éneklést egy kiscsoportos-forma lányka szaladt előre a fához: Emmuska, Bodza kis unokahúga. Csábította a sok fény, a rengeteg édesség. Mire az anyukája utána indult, hogy elcsípje, már a kezében volt valami: bizony, Habcsók Hubát nézte ki magának, hogy megkóstolja! Már éppen azon volt, hogy karácsonyi szalagostul-mindenestül a szájába tömje, amikor Bodza kikapta a kezéből, mire Emmuska teli torokból bömbölni kezdett.
− Emmuska, először vacsorát eszünk, édességet majd utána! Ez egyébként is, ez egy majdnem negyvenéves habcsók, megfájdulna tőle a hasad!
− Negyvenéves habcsók? Minek raktatok ti negyvenéves habcsókot a fára? – döbbent meg a család, azután Boti a homlokára csapott:
− De hiszen az ott a Habcsók Huba! Ó te jószagú diós bejgli, szegényt a szülinapi zsúrom után negyven évre a fémdobozban felejtettem!
De Nagyapa is ráismert ám a Mézes Mózesre! Nem is kerültek be többé a sötét dobozba, hanem a karácsonyi díszek közé tette őket a család, és minden évben feltették őket a karácsonyfára, hogy mindig eszükbe jussanak róluk a régi családi történetek, amiket újra és újra elmeséltek a karácsonyi asztalnál.
Bodza még egy kis papír angyalkát is ragasztott Huba madzagjára, mintha a habcsókon – egy kis felhőn – állna. Így lett Habcsók Hubából felhő és karácsonyfadísz.
− Jó volt álmodozni égen úszó hatalmas felhőkről, jó volt a csillár magasságából lebámulni a világra, de a legjobb mégis ott csücsülni évről évre a szép karácsonyfán, azután pihenni rá egy évet – az én koromban már az is igen-igen jólesik. Elvégre, nem vagyok már egy mai habcsók! – gondolta Huba, és életében először nem vágyakozott el sehova, hanem éppen ott, akkor volt a legboldogabb – a fenyő ágán.
Mézes Mózes – Mézespogácsa
(Lovranits Júlia Villő számtalanszor elkészített receptje)
hozzávalók: ¼ kg méz, (vegyes vagy virág), ½ kg liszt, 10 dkg vaj, 10 dkg porcukor, 1 egész tojás, + 2 sárgája, 1 csapott kávéskanál szódabikarbóna, citromhéj, 2 teáskanál mézes fűszerkeverék, + 3 evőkanál kakaó (holland)
díszítéshez: néhány szem csipkebogyó (kimagozva), szegfűszeg, kendermag, egy alma
A meleg mézben feloldjuk a vajat, hozzáadjuk a többi anyagot és simára gyúrjuk. Citromhéjjal, fahéjjal, vagy fűszerkeverékkel is ízesíthetjük. A tetejét megkenhetjük tejfölös tojássárgájával, de ez elhagyható. Tehetünk rá fél csipkebogyót, szegfűszeget. Az almát vékony szeletre vágjuk, kisebb mézeskalács szaggatóval pici formát (csillag, szívecske) vágunk belőle, ezzel is díszíthető. 180 fokon, körülbelül 10 percig sütjük, sütőpapíron. A tepsiből azonnal ki kell szedni sütés után, és egyenes aljú tálcára tenni, mert meggörbül.
Eredeti recept: Horváth Ilona
természetes dekoráció: Hugh Fearnley-Whittingstall Kapa, kasza, karácsonyfa című epizódja ihletésére
Szaloncukor
(recept Lovranits Júlia Villő nagymamájának szakácskönyvéből – én még nem próbáltam, de várom a tapasztalatokat)
Csokoláddal: fél liter tejszín, 28 deka cukor, 5 deka vaj, egy tábla tördelt csokoládé, 5 deka burgonyacukor. Addig főzendő, míg márványra öntve simán összeáll.
recept forrása: Alsószopori Nagy Ferencné: Dunántúli szakácskönyv
Olvasnál még Bodza és a nagymamája kalandjairól? Itt találod Lovranits Júlia Villő köteteit!
Kíváncsi vagy Habcsók Huba eredeti történetére és más Sütimesékre? Itt találod Bódai-Soós Judit mesekönyvét!