[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/a-varjasboszorka” newwindow=”yes”] Ajánló[/button]
[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/lovranits-julia-a-varjasboszorka-1709.html” newwindow=”yes”] 1. rész[/button]
2. Egy barátság próbája
Már csak egy hét volt vissza a nyári szünetből, de Teó még egyszer sem várta ennyire az iskola kezdetét: minél előbb be akart számolni a boszorkányokkal való találkozásáról két legjobb barátnőjének, Dalmának és Angikának.
A göndör hajú, szelíd, ábrándos Dalma, és az örökké izgő-mozgó, bogárszemű Angika voltak Teó legjobb barátnői. Mindhárman a Török Sándor Alternatív Iskolába jártak, és valahogy elsős koruktól kezdve ragaszkodtak egymáshoz.
Pedig nagyon különböző személyiségek voltak: Angika lobbanékony volt, alacsony és szeleburdi, aki mindenkit ugratott, csipkedett, nem volt egy nyugodt perce sem a körülötte levőknek. Néha balul ütöttek ki a dolgai, de alapvetően mindig jó szándék vezérelte. Középső gyerek volt a családjában, és arról ábrándozott, hogy felnőtt korában olyan meséket fog írni, amiben mindig a középső királylány jár a legjobban. A mesékben persze macskáknak is okvetlenül szerepelniük kellene majd, mivel a macskákat mindenekfelett kedvelte.
Dalma meg nyugodt, békés lány volt, szerelmes regényt írt, képzelt vagy valós hercegekről álmodozott, és igyekezett kihúzni a csávából Angikát, ha bajba keveredett. Nagyon szép, göndör haja volt, csupa csigabiga kóc, ha Angika elment mellette, néha beletúrt, és hangosan azt kiabálta, hogy „Bariiii!!!”- de Dalma nem vette zokon. A két másik lánnyal úgy is viselkedett, mintha a kishúgai lettek volna, anyáskodott felettük, amit hol jól tűrtek, hol nem. Otthon volt két ikerhúga, épp olyan göndörek, mint ő maga, reggelente az anyukájával együtt kísérték őket az óvodába. Mellettük neki kellett a nagylánynak lennie, aki segít vigyázni rájuk, és nem bosszankodik, ha szemtelenkednek. Ezért tűrte jól és szerette Angikát is.
Teó nem volt olyan béketűrő, mint Dalma, nem ijedt meg az árnyékától sem, és mindig akadt egy-két különös ötlete, amivel szórakoztatta magát meg a barátnőit. Egyszer egy egész nyáron át macskákat fényképezett: minden utcabeli házba becsöngetett, és sorra kérdezgette, hogy van-e macska a háznál, mert hogy szeretné lefényképezni, mert ez a házi feladata. Persze az öreg nénik nagyon sajnálták a kislányt a bolondos feladatért, a zsebébe csúsztattak némi csokoládét, és készségesen elbeszélgettek vele mindenféléről.
Van, aki lovakért rajong gyerekkorában, mást az egyiptomiak érdeklik… Teót és a barátnőit meg a boszorkányok érdekelték leginkább. Egyikük sem emlékezett már, hogy pontosan melyiküktől és hogyan jött az ötlet, hogy márpedig ők boszorkányok barátai akarnak lenni. Talán azért történhetett így, mert egyik farsangkor a két tanító nénijük boszorkánynak öltözött, „Magyaros Ági néni” még a fogát is befestette koromfeketére, és eléggé hatásosra sikeredett a jelmeze, mert az elsősök visítva szaladgáltak előle a folyosón. Ez a félelmetes, mégis vidám és titokzatos boszorkányjelmez mindenképpen megfogta a lányok fantáziáját. No meg ők hárman, Teó, Dalma meg Angika alakították a három jó útra tért boszorkát a tavalyi darabban, amit egy diákszínjátszó versenyen adtak elő az osztállyal. Bár Teó határozottan úgy emlékezett, hogy ő már mindezek előtt is előszeretettel rajzolt boszorkányokat, vagy hallgatott, olvasott róluk történeteket.
Akár hogy történt is, de mindhárman egyforma lelkesedéssel vetették bele magukat a boszorkány-előcsalogatás helyes módszerének megkeresésébe.
Negyedikes korukban minden szünet azzal telt el, hogy hármasban tervezgették, hogyan találkoznak majd a boszorkányokkal, de hiába próbálkoztak mindenfélével. Telirajzolták minden füzetük sarkát boszorkákkal, elolvastak mindent, amihez csak hozzájutottak a témában, és elhagyottabbnál elhagyottabb helyeken próbálkoztak az „idézéssel” (egyszer még délután a bezárt iskolaudvarban is), de sehogy sem sikerült. Most pedig Teó végre rájött a titok nyitjára.
Első nap az iskolában Teó alig várta a tízórai szünetet, amikor nagy fontoskodva félrevonhatta Dalmát meg Angikát:
– Sikerült találkoznom a boszorkányokkal! – suttogta, hogy biztosan ne hallja senki más – Megjelentek hárman is! És megígérték, hogy jövőre visszajönnek értem!
– Hűha! Na de mégis mikor, hol, hogyan? – kérdezte izgatottan Dalma.
– Még a nyári szünet utolsó hetében a kertünkben! Szakadt az eső, és a nagy almafán egyszer csak ott voltak…
– Boszorkányokkal, persze, és majd pont veled akarnának barátkozni! – kételkedett Angika, akit valószínűleg a gondolattól is elfogott az irigység, hogy Teónak sikerült. Eddig együtt sem sikerült megidézniük egyetlen boszorkát se, erre meg most Teó csak úgy ukk-mukk-fukk kijelenti, hogy látta őket, egészen egyedül… Ráadásul mindjárt hármat is!
– Aztán miért pont te érdekelnéd őket? – kérdezte gúnyosan Angika.
– Hát mert… Nem tudom. De szimpatikus voltam nekik, és kész! – pirult el Teó.
– Na és mikor találkozhatsz újra velük? Igazán bemutathatnál minket is! – kérdezte bátorítóan Dalma.
– Azt sajnos még nem lehet – magyarázta Teó. – Most egy évig nem találkozom velük, de ha jól sejtem, figyelni fognak, hogy alkalmas vagyok-e rá, hogy a barátjuk legyek. Ha velem lesztek, titeket is látnak, biztosan szívesen fogadnak benneteket is. Ha már egy lányt elfogadtak, csak elfogadnak még kettőt…
– Azért igazán megvárhattál volna bennünket azzal az idézéssel, ha ez az esős olyan tuti jó módszer volt. – szontyolodott el kicsit Dalma- Esetleg megpróbálhatnánk újra elhívni őket…
– Nem, tényleg nem fog menni többet, ők mondták – rázta a fejét szomorúan Teó – Egy évet várni kell.
– Egy teljes évet… Az nagyon hosszú idő. – mondta lemondóan Dalma.
– Hát, tudjátok mit, én egyáltalán nem hiszem el, hogy Teó igazán látta azokat a boszorkányokat! – csattant fel Angika — Miért pont neki mutatkoztak volna meg hármunk közül?! Aztán most meg senkinek se. Csak kitaláltad az egészet! Hogy a tied legyen az egész dicsőség. Ha igazán találkoztál volna velük, biztosan újra akármikor előhívhatnád őket, hogy bemutatkozhassanak nekünk is! Egy boszorkány nem lehet annyira undok, hogy kivételezzen! Az egy év várakozási időt is csak kitaláltad, hogy ne tudjunk rajta csípni, hogy semmivel se tudod igazolni a találkozást!
– De igenis találkoztam velük! – makacsolta meg magát Teó.
– Hát akkor bizonyítsd! – tette hozzá Dalma is- Nem kaptál esetleg tőlük valami emlékfélét? Egy marék megfüstölt varázs seprűcirkot, beszélő egeret, akármit…
– Nem, sajnos nem. De higgyétek el… Csak egy évet kell várnunk…
– Na jó, végül is egy év múlva úgyis kiderül. – törődött bele Dalma.
– Nagyot fogsz nézni egy év múlva, mert úgy se történik semmi! – mondta Angika, aki különösen undok kedvében volt a gondolattól, hogy esetleg nem ő látott először boszorkányokat.
– Hogy te micsoda egy undok béka vagy! – sértődött meg Teó.
De abban a pillanatban vége is lett a szünetnek, a lányok a helyükre mentek, és nem tudták folytatni a beszélgetést. Csak hogy az ebéd utáni nagy szünetben Teó meg Angika nem volt hajlandó szóba állni egymással, mert Angika jól belecsípett Teó karjába, és a fülébe súgta, hogy „Hazug!”. Teó válaszul alaposan meghúzta a haját, és most az udvar két különböző sarkában duzzogtak. Dalma kétségbe esetten futkosott egyiktől a másikhoz, próbálta őket kibékíteni.
Teó boldogtalanul ácsorgott az iskolaudvar végében a kosárpalánk alatt, unalmában rugdosta a kavicsokat. Várta, hogy Dalma visszatérjen hozzá, aki most épp Angikát győzködte meg vigasztalta.
Hirtelen valaki megszólalt Teó feje felett:
– Kááár ezen a szép napon így szomorkodni, bizony kááár!
Felnézett, és meglátott egy jókora, ravasz tekintetű varjút, amint a kosárpalánk szélén üldögélt.
– Na te meg biztosan annak a mogorva boszorkának a madara vagy! – mondta különösebb meglepődés nélkül Teó
– Az bizony! – válaszolta vidáman a madár.– Károgi Corvus Alfréd, személyesen!
– Talán a gazdád is itt van valahol? – kérdezte reménykedve a lány.
– Akár itt is lehet… — gondolkodott el a madár- De persze, a hetedik határban is akadhat elég dolga.
– És nem lehetne valahogy idehívni, hogy a barátnőim is láthassák? – kérdezte Teó
– Nemigen hiszem. Mostanában elég elfoglalt Őnagysága! – mórikálta magát a madár — Egész tucat fiatal varjút készít fel a közelgő télre (jól jön a tapasztalatlanoknak néhány jótanács), a minden lében kanál barátnői meg nagy gyógyteafőzésben vannak, meg gyümölcsöket szüretelnek.
– Hát, ha ennyire elfoglaltak, akár meg se jelentek volna nekem! – duzzogott Teó — Így nincs semmi értelme az egésznek, ha csak a barátnőimet haragítottam magamra miattuk. Tudod, együtt akartuk látni őket, és én úgy örültem, hogy végre sikerült, erre… Most aztán cserbenhagynak egy évig, és még Angika is utál miatta. És alighanem Dalma sem hiszi el igazán, hogy láttam őket, csak nem akar megbántani. Hát köszönöm szépen az ilyen boszorkánybarátságot…
– Hajaj… Akarom mondani kááár.
– Na, veled is sokra megyek! – nevette el magát Teó — De talán ha… Te beszélhetnél a barátnőimmel!
– Hmm. Akár beszélhetnék! – állt rá a varjú.
– Jajj de jó, köszönöm! – örült meg Teó- Akkor talán végre Angika sem hitetlenkedne többé, és minden újra rendbe jönne. Várj meg itt, idehívom őket. De el ne mozdulj!! –tette hozzá, az után meggondolta, mert nemigen bízott a madárban — Na nem, tudod mit, inkább gyere csak velem!
A termetes varjú mintha nevetett volna, amolyan varjú módon, de azért követte a kislányt, át az udvar túlsó végébe a fagyalbokrok mögé, ahol Angika meg Dalma búslakodott.
– Itt hozom, itt hozom! – kiabálta kifulladva Teó, amikor a varjú kíséretében odaért a többiekhez.
Egészen elfeledkezett magáról a nagy szaladásban, haragról is, titokról is, de szerencsére egyetlen osztálytársuk sem járt a környéken, a felsősök meg úgy sem figyeltek arra, hogy mit játszanak a kisebbek.
– Na mégis, mit hoztál? – kérdezte bosszúsan, de azért kíváncsian Angika.
– Hát őt! – mutatott diadalmasan Teó a nagy madárra.
– Üdvözlöm a Hölgyeket! – hajlongott szertartásosan Károgi Corvus egy közeli faágon.
– Nahát! – ámult el Dalma.
– Hűűű! – tört ki Angikából is.
– Ha nem vettétek volna észre, köszöntöttelek benneteket! – mondta csípősen a varjú — És hát arra felelni illik!
Kedves Alfréd! – szólt vidáman Teó — Ők itt a barátnőim, Dalma és Angika.
– Szervusz, Alfréd! – húzódott közelebb a két kislány.
– Így már mindjárt más! – helyezte magát kényelembe az ágon a varjú.
– Alfréd az egyik boszorka madara!- tájékoztatta a barátnőit Teó.
– Na de ők miért nincsenek itt? – kérdezte még mindig durcásan Angika.
– Ők most nem jöhetnek, sok a dolguk ilyenkor ősszel. Teafőzés, gyümölcsszedés, napfordulós készülődés… hajaj! Ha nem azért szemmel tartanak ám benneteket, hogy alkalmasak vagytok-e igazán, hogy boszorkák barátai legyetek!
– Akkor mégis itt vannak? – néztek körül kíváncsian a kislányok.
– Néha talán igen, néha nem! – mondta rejtélyesen a varjú. – Én minden esetre itt vagyok, és majd később is gyakran erre járok ám! Figyelem, hogy etetitek-e a varjakat télen, meg a többi madárnépeket!
– És persze, hogy simogatjátok-e a macskákat! – szólt le egy füstszürke macska a téglakerítés tetejéről, akit eddig észre sem vettek, olyan mozdulatlanul napozott a meleg téglákon.
– Igen, de lehetőleg távol a madáretetőtől! – tette hozzá epésen a varjú — Madáretető közelében nem cirógatunk macskákat!
– Pffffffffff! – fújt sértődötten a macska, de aztán leugrott a fal tetejéről, és a lányok lábához dörgölőzött. Angika rögtön ölbe is kapta a cicát, de azért így szól a varjúhoz:
– Hanem akkor sem volt szép a boszorkáktól, hogy épp Teónak mutatták meg magukat, nekünk meg nem! Mi meg bezzeg várhatunk egy évet! Egyáltalán, Teó megvárhatott volna bennünket azzal a tuti jó módszerével!
– Én se tudtam, hogy ez lesz a tuti jó módszer! – tiltakozott Teó – És ne csinálj úgy, mintha te nem ugyanezzel kísérleteztél volna egész nyáron.
– Bizony-bizony! – mondta a macska — Csak éppen rossz irányba rajzoltad fel a kört! Van ez így!
– Hát akkor én nem is kérek ezekből a kivételezős boszorkányokból!
– Hasonlítasz a gazdaasszonyomra, Frugilegára, a varjasboszorkára! – csipkelődött Károgi Corvus, de Angika nem vette zokon.
– Igazán? Hasonlítok a boszorkára? – örült meg a dolognak a lány.
– Úgy bizony, majd te is rájössz, ha megismered!
– Akkor talán őt mégis szeretném megismerni…
– Helyes-helyes! – derült fel a madár — Egy igazán jó barátsághoz mindhármótokra szükség van, három boszorkány, három lány, úgy lesz az igazi. És jövő nyáron akár együtt lovagolhattok a seprűnyélen a boszorkákkal! Vagy macskaháton! – sandított le a szürke macskára.
– De mára elég volt a fecsegésből, nektek hamarosan véget ér a szünet! – mondta a macska- Majd biztosan találkozunk még… Csak alaposan figyeljetek minden apró jelre! És ne feledkezzetek meg a macskasimogatásról!
– Meg egy kis dióról sem télire… — tette hozzá a varjú. – Ne feledjétek, hogy ez most a próba!
– Nem olyan hosszú már az idő jövő nyárig! – vigasztalta őket a macska.
Majd a két állat elbúcsúzott, és ahogy jöttek, úgy el is tűntek. A varjú elszállt egy távoli fa irányába. A macska pedig visszamászott a kerítésre és átugrott a szomszéd udvarba, kényelmesen ballagott tova egy kerti ösvényen.