Lovranits Júlia: A varjasboszorka – 1. rész

Jó lenne játszani néha. Mint 10-12 éves koromban. Miért van az, hogy az emberek bizonyos kor után nem játszhatnak?

Miért épp a játékról illik leszokni, miért ne lehetne ez is éppolyan tisztességes hobbi, mint annyi más?

„ (…)
Most ebédre, hollók, varjak / Seregestül, aki van! / De szemét ne bántsa senki: / Azzal elbánok magam.” / Fekete volt; mint bogár: / Asszony ott sír: „mégis kár! /Hess, madár!” –

Vörös Rébék általment a / Keskeny pallón: most repűl; / Egy varjúból a másikba / Száll a lelke, vég ne’kül / S kinek ő azt mondja: kár! / Nagy baj éri és nagy kár. / Hess, madár!”

/Arany János: Vörös Rébék /

„Vetési varjú: (corvus frugilegus)

Mezőgazdasági területeken, tanyák, falvak közelében telepesen rakja gallyfészkét a fák lombkoronájába. Lombfakadás előtt fészkei boszorkányseprűként feketéllenek a fákon. (…) Ahol nem üldözik, viszonylag bizalmas”.

/Lars Svenson: Madárhatározó /

1. Vihar

Hatalmas vihar volt aznap, igazi nyári zuhé. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra elfeketedett az ég, baljós szelek fújtak, és jókora cseppekben szakadni kezdett az eső. Teó azzal a határozott szándékkal baktatott ki a kertbe, hogy márpedig ő ma boszorkányokat akar látni.

Hallott is, olvasott is már ezt-azt, hogy hogyan kell meglátni a boszorkányokat az éjféli misén, a Luca napon készíteni kezdett, szög nélküli szék segítségével, vagy hogy kell előhívni őket keresztutakon, bűvös kört rajzolva maga köré… De túl messze volt még karácsony, keresztútra meg amúgy sem engedték volna el egymagában a szülei. Viszont szent meggyőződése volt, hogy igazi, nagy, nyári viharban is meg lehet látni a boszorkányokat. És ha erősen gondol rájuk, és hívja őket, kénytelenek lesznek megjelenni előtte.

Megállt hát a kert végében, és megrajzolta egy faág-darabocskával a porba a bűvös kört. Közel s távol nem járt senki, a szomszéd nénik, bácsik, akik jó időben mindig ott tolonganak a kerítésnél, más dolguk nem lévén, hogy a körülöttük lakókat lessék, most mind bent kuksoltak a házukban. Olyan fekete fellegek voltak az égen, hogy abban talán még jég is lehetett. Anya odabent vasalt valahol a házban, apa meg a délutáni álmát aludta. A lány teljesen egyedül volt hát az esőben, a kör közepén és várakozott.

Először sokáig nem történt semmi. Aztán persze rémpofák kezdtek felsejleni az esőfüggönyön át, egyik csúfabb volt, mint a másik. Vigyorogtak, gúnyolták, próbálták megijeszteni, sőt, egy jókora, hatlábú kakasok húzta fogat is elrobogott mellette, de nem ugrott félre, számított rá, hogy valami hasonló lesz a fogadtatás. Egykedvűen üldögélt a körön belül, és várta a folytatást. Egyszer csak elfogytak a rémpofák, kakasfogatok, és meglátta a három boszorkányt, amint ott üldögéltek az almafa tetején:

Borbolya ült a bal szélen, sötét mályvaszín nagykendőt, fejkendőt és rakott szoknyát viselt, ölében egy rendkívül vizes, méltatlankodó, füstszürke macskát tartott, és elmélyülten cirógatta. Borbolya – ahogy ezt később Teó is megtudta – imádta a macskákat. Általában a macskák is imádták őt, de a viharban repülés ellen minden erejükkel igyekeztek tiltakozni, ha lehetett. Még a boszorkánymacskák is utálják a vizet. Középen Herta ült, és a soha ki nem alvó, hosszúszárú pipáját szívta, úgy kancsalított le a lányra, inkább döbbenten és kíváncsian, mint ellenségesen. Balján Frugilega ült, a varjas boszorka. Fekete volt, mint a madarai. Fekete viharkabátot, fekete, előre kunkorodó orrú cipőt, hosszú, fekete szoknyát hordott. Szúrós tekintetű, fekete szemei voltak, meg bozontos, fekete haja, amit szigorú kis kontyba fogott, és fekete kendővel kötött le. Talán ő látszott a legkevésbé barátságosnak.

Néhány percig csodálkozva bámultak rá, majd Frugilega szólalt meg elsőnek:

– Mit keresel itt, te gyerekforma béka, és mit akarsz tőlünk?

Egy ilyen kérdésre nem is olyan egyszerű megfelelni. Mert ugyan elképzelheti az ember lánya, hogy lát majd boszorkányt, mondjuk az égen repülve, egy viharfelhő felett, talán készülni is lehet valamicskét a nagy találkozásra, de egészen más, ha szemtől szembe találja magát nem is egy, hanem rögtön három boszorkával, ráadásul ilyen közvetlen közelről. Legalábbis nem mindennapi esemény, és próbára tesz egy még nem is egészen tizenkét éves gyerekleányt. Hát Teó csak állt ott az almafa alatt, és félelemmel vegyes örömmel bámult felfelé.

– No mit adjunk neked, gyermekem? – kérdezte némileg barátságosabban Borbolya – Akarsz egy szép almát esetleg? Vagy ezüstfésűt a babáid hajába?

– Kicsi vagy te még ahhoz, hogy földöntúli hatalmakkal cimborálj! – legyintett Herta, diszkréten rágcsálva a pipaszár végét – Eredj, és keresd fel a jótündéreket a tavirózsák között, azok a neked való társaság!

De a lány megmakacsolta magát, nem hagyta, hogy ilyen olcsón lerázzák holmi ezüstfésűvel meg jótündérekkel. Nem mozdult az almafa alól.

– Én boszorkányokkal szeretnék barátkozni! – bökte ki végre.

Pedig a boszorkányok nem az a fajta, könnyen barátkozós népség. Valószínűleg a korábbi, hosszú üldöztetés is szerepet játszott ebben, meg hát… némelyiknek amúgy sem a legjobb a természete, mint Frugilegának például. Ha felületesen ismeri valaki, kifejezetten gorombának tarthatja. Arról még csak-csak ír valamit a szakirodalom, hogy hogyan kell megidézni a boszorkányokat, de hogy hogyan lehetséges velük összebarátkozni… erről egy árva szó sem áll sem régi könyvekben, mesékben, sem az interneten. Valószínűleg ők is ismerték a hasonló találkozók menetét, etikettjét, meg az ehhez kapcsolódó leírásokat, hogy ilyenkor kérhetnek tőlük akármit is, minden parancsot teljesítő ördögfiakat például, de hogy barátságot…? Hosszú-hosszú boszorkánypraxisuk során erre még nem volt példa. Ha lehet, akkor még az eddiginél is meglepettebben bámultak le rá, Borbolya majdnem ki is ejtette öléből a füstszürke macskát.

– Hogy mit, gyerekem? – kérdezte aztán.

– Igen, barátkozni szeretnék veletek! – mondta újra, most már határozottabban a lány.

– Ezt mégis hogyan gondoltad, kicsi béka? – csattant fel Frugilega – Nincs minekünk időnk, se kedvünk embergyereket pesztrálni! Elég bajom van nekem a varjúfiókákkal!

– Meg aztán veszélyesek is lehetnek a mi útjaink egy ilyen kis gyermeknek! – tette hozzá hárítólag Borbolya – Hiszen se varázsolni, se repülni nem tudsz, hogy védenéd meg magad különböző ellenséges lényekkel szemben? Mi pedig igazán nem tudnánk folyton terád vigyázni!

– Nekem tetszik a lány! – fordult a többiekhez Herta – Talán ha később visszajönnénk érte…

– Alkalmas lenne rá? – kérdezte kételkedve Frugilega – Hiszen olyan csenevészke, seszínű kis teremtmény.

– Mondd, kislány, hogy hívnak? – fordult hozzá Borbolya, miközben jobban megnézte magának, haját, szeme színét vizslatta.

– Teó – válaszolta készségesen a lányka– Teodóra.

– Teodóra – szűrte a fogai között undorral Frugilega – De föllengzős egy név egy ilyen kecskebékának.

– Jól van, Teó – kancsalított rá barátságosan Herta – jövő nyáron visszajövünk érted. Ha még akkor is tartod magad a kívánságodhoz, részemről nem bánom, szívesen barátkozom veled.

– Azt hiszem, én is. – mondta óvatosan Borbolya – Feltéve, ha nem vagy allergiás a macskaszőrre.

Teó sürgősen biztosította róla, hogy a világon a legjobban a macskaszőrt és a hozzá tartozó macskákat szereti, és még véletlenül sem tüsszenti el magát a közelükben.

– Ott egye meg a sánta varjú! – mondta Frugilega – Nekem is megtetszettél, Teó-béka. Ha jövő ilyenkor még mindig ennyire elszánt vagy, elviszlek megnézni a városvégi fészektelepet.

– Akkor viszlát egy év múlva! Tartson meg Lucifer! – mosolygott rá Borbolya, azzal felkapott a szürke macska hátára, és elröpült egy fekete felhő után.

– Egy év múlva! – biccentett felé Herta, és úgy eltűnt, hogy csak a pipafüst maradt utána.

– Viszlát, Kölyökbéka! – búcsúzott Frugilega is, kiterjesztette fekete varjúszárnyait, és a barátnéi után repült.

Ahogy jött, úgy el is vonult a vihar, ahogy már ilyen nyári záporok szokása. Kitisztult az idő, előbújt a Nap, és megszárította a lány csuromvizes haját, ruháját.

– Teoóóóó, vacsora! – hallotta Anya hangját. – Hol lehet ez a gyerek?

– Biztosan kint játszott az esőben! –válaszolt neki Apa – Jó dolog az ilyen meleg nyáron! De sokat ugráltam a pocsolyákban kisfiúként!

Langyos, békés délután volt, valahonnan harangzúgás hallatszott, és melegszendvics illata szállt a levegőben. Teó kilépett a bűvös körből, és visszament a házba a szüleihez, vigyázva, hogy egyetlenegyszer se forduljon hátra.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/mesek/a-varjasboszorka „] A szerzőről[/button]