Lovas Krisztián: Tükröm, tükröm

Aranyrög pályázati novella, a történet 348 pályázó között kiemelt lett

 

Papa fél éve hagyott itt minket. Sérvet kapott, megműtötték, de aztán lábadozás közben tüdőembóliában elhunyt. Azt mondják ez elég gyakori az időseknél. Hetvennyolc évesen érte utol a halál, remélem legalább elfáradt útközben az a rohadék. Nagypapa a család parazsaként működött. Minden helyzetből a legjobbat próbálta kihozni, és mindennek a fényes oldalát nézte, mint hal a pecás villantóját. A temetésén esett a hó. Emlékszem, könnyes szemmel mosolyogtam, mert papa azt mondta a hóról, hogy az Isten korpája. A hólapátolás furcsa volt a kijelentése után.

Az út fél órába telt, mire Győrből Tétre értem. Eddig képtelen voltam elmenni a házához, de négy hónappal a temetése után úgy éreztem meg kell tennem. Ki tudja, mikor adják el ezt a házat a szüleim.

Kiszálltam a kocsiból, és egy lomtalanításról szóló szórólap csapott vállon. Kerestem az elkövetőt, de csak a szél lehetett. Az Opelt lezártam, egy pillanatra megálltam a papa egykori otthona előtt. A kerítésen honfoglalót játszott a zöld festék és a rozsda. Két ablak volt a ház elején, csak az egyik redőny volt leengedve, cinkosan kacsintana rám az épület – „Jer csak, jer!”. És én mentem.

Az udvaron törmelék és fahulladék terült szét, mintha egy nagy gyerek szórta volna ki a játékait. Megmaradt téglák várakoztak egy rothadó raklapon, hogy új otthonra leljenek, vagy inkább egy új otthont teremtsenek.

A ház alapja hosszúkás volt, téglalap alapú, oldalán a bejárati ajtóval. Lebontásra várt már, a vakolat átázott papírként málladozott, az ablakkeretek barna festése felrepedt, ahogy az ajkam is a sok harapdálástól.

Kinyitottam az ajtót és megcsapott az öreg, dohos szag. Itt már nem volt élet. A meleg ellenére kirázott a hideg.

Beléptem.

A sötétség miatt hunyorogva indultam a nappali felé, felhúztam a redőnyöket, és kinyitottam az ablakokat. Hallani akartam az utca zaját, a madarakét, ahogy egymást elküldik az anyjukba. Mindent por borított, de amúgy rend volt. Próbáltam elképzelni, hol ült utoljára, mielőtt kórházba került. A torkom elszorult. Keserű mosollyal mondta a betegágyon, ő már nem fog hazamenni. Azt hiszem, most ment csak haza igazán. A könnyeimet letöröltem, körbementem a házban. A folyosón képek sorakoztak, a családunk fotói, a nagypapám, nagymamám, aztán a mostohamamám. Nagymamámat nem ismertem, a nővérem születése környékén halt meg, végelgyengülés, vagy valami ilyesmi. Utána jött az élettársa, de ő is pár év után elment, autóbalesetben. Nagyapám belátta, hogy hátralévő életét egyedül kell végig csinálnia. De persze itt voltunk neki mi is.

A folyosón hangosan koppant a cipőm. Emlékszem, itt hányszor menekültünk el a papa elől kiskorunkban. Ha fogócskáztunk, előtte kimérten felhúzta mackóját a nyakáig, felvett egy agyongörbült szemüveget – azt állította, hogy ezzel átlát a falon –, grimaszolt, és hajkurászott minket, akár anyám az akciós újságokat.

A folyosó végén lehetett felmenni a padlásra, a létra le is volt nyitva, de oda nem akartam felmenni. Inkább körbenéztem a többi helyiségben, de nem találtam semmi érdekeset. Amúgy fogalmam sem volt mit keresek. Egy tárgy ugrott be, hazavihetnék valamit, ami rá emlékeztet. Talán mégis lesz valami a padláson. Felmásztam a létrán.

– Ha-hó! – kiáltotta egy éles hang.

Majdnem leszánkáztam, de az utolsó pillanatban megragadtam az utolsó fokot.

– Jó napot! – fordultam a hang irányába.

– Ha maga betörő, akkor hívom a rendőrséget – a hang tulajdonosát hatvannak saccoltam, és rohadt idegesítőnek.

– Nem vagyok betörő! – lemásztam.

– Akkor jó. De biztos?

– A betörők nem szokták elismerni hogy betörők.

– Akkor maga mégis betörő! Hívom a ren…

– Tóth József unokája vagyok! – a bejárati ajtóhoz léptem, ahol egy alacsony, ősz, buborékhajú nő ácsorgott, gázspray-vel az egyik, száraz kiflivel a másik kezében.

– Bizonyítsa!

– Aztán hogy? A DNS teszt eredményét otthon hagytam – és asszem a türelmemet is.

Az öreglány tanácstalannak tűnt, aztán megnézett jobban magának.

– Mondjuk magának is ugyanolyan krumpli orra meg ritka szemöldöke van.

– A megnyerő mosolyt kihagyta.

– Nem, az neki soha nem volt.

Vettem egy mély levegőt. – Csak gondoltam körbenézek a házban. Nem voltam itt, mióta bekerült a kórházba, és aztán, tudja.

Megenyhült, eltette a spray-t, lazábban fogta a kiflijét is.

– Sajnálom az öreget. Soha nem volt még ilyen jó szomszédom. Az ünnepekben mindig meglátogatott, és rózsás bonbont hozott. – A rózsás bonbon pontosan Rose’s chochlette volt, azt hoztuk neki minden alkalommal. Ő kérte, most már értem miért. A röhögésemet nehezen tartottam vissza.

– Nem is találkoztunk még, fura, ha már egyszer szomszédok. Melyik oldalon lakik?

– A balján vagyok. Sokat nem mászkálok. Csak az utóbbi két hétben kezdtem el a parkba kimenni kacsákat etetni. Ezt a kiflit azok a szarosok még talán elrágják, én már nem.

– Értem.

– Jól van, fiatalember, nem is tartom fel, nézzen csak körbe – mondta, majd két nyögést követően elindult.

Benyomtam a lámpát a telefonomon. Felléptem a padlásra és körbevilágítottam. Mindenütt karton dobozok hemzsegtek, a fedelüket nyitva hagyták. Talán ha közelebb megyek hozzájuk, kiugrik belőlük valami, mint a Nyolcadik utas a halálban. A tetőablakon halvány fénysugár áramlott be, a por vadul cikázott benne. Tiszta hógömb. Mégis milyen érdekesség lehet itt? Rossz érzés fogott el. Úgy tűnt, egy teljesen más világ van itt fent. Az ablakban találtam egy kerámia hamutálat, az is megteszi emléknek. De azért még egyszer körbevilágítottam. Valami visszaverte a fényt a túlsó sarokban. A gondolattól kirázott a hideg, mert a döglött pókok és ki tudja még miken keresztül oda kéne mennem, és megnézni, mi a bánat az ott. A rossz érzés nem csillapodott, de végül én is olyan lettem mint a papám, meg a halak, és a fényes dolog felé mentem.

Egy félig letakart tükör volt. Lassan lehúztam a szőnyeget róla, bízva benne, hogy nagyapám szelleme mered vissza rám, vizenyős tekintettel és véres ajkakkal. Lehúztam, és még egy alakot tényleg láttam benne. A szőrszálak a tarkómon az ég felé kapálóztak. Aztán jobban megnéztem, és csak a gerenda volt mögöttem. Azonnal megtetszett a tükör. Viszonylag kicsi, és kerek volt, úgy másfél méter átmérővel. El is képzeltem a fürdőszobánkban. A mostaniban úgyis csak pattanást tudok kinyomni.

A tükröt megemeltem, és mögötte tényleg villant valami, betudtam a mobilom fényének.

Beemeltem a kocsi csomagtartójába, és egy a nappaliban talált pokróccal bebugyoláltam. Arra gondoltam, még elidőzök a házban, utána meglátogatom papa sírját, de egyszerre annyi emlék tódult fel, amivel nem tudtam mit kezdeni hirtelen. A pulzusom megugrott, és kiszáradt a szám, elszédültem.

Kapkodva bezártam a házat, és eltűntem onnan.

– Jobb helyre nem is kerülhetett volna – mondta apám, miközben a nyakkendőjét kötötte az új tükör előtt. – Mondjuk ebben nem vagyok jóképű.

– Jaj, apád – sóhajtotta anyám, belépett a fürdőbe ő is. – Te sohasem leszel jóképű. Ezért mentem hozzád – azzal arcon csókolta. Apu mosolyogva tűrte a zrikálást. Nyakkendője végül kötélnek állt, és ment is, hogy a reggeli kávéval leöntse, vagy a vajas pirítóssal leegye.
Megfogott ez a tükör. A szélén fehér csík húzódott körbe, és egy harmadon falevéllé nőtte ki magát. A magyar népmesék elején láttam ilyet még kiskoromban. Egy karcolás sem volt rajta. Aztán azon agyaltam, hogy-hogy nem láttam még ezt a tükröt? Papa ki vagy mi elől rejtegette? Vagy el is adhatta volna jó kis zsetonért.

Meleg vizet engedtem a mosdóba, és borotva habot kentem az arcomra. Huszonnégy éves fejjel be kellett látnom, nekem csak olyan szakállam lesz, amilyen a néhai anyai nagymamámnak: itt-ott szőrcsomó, mint a kaktuszok a mexikói sivatagban.
Mire végeztem, anyuék már mentek is munkába. Én ráértem a melóval, a délutános műszak még messze volt.

Kitakarítottam a mosdókagylót, és csak néztem magam a tükörben. A karikákat a szemem alatt, az apró ráncokat a szemem és szám körül, biztos a sok mosolygástól jöttek elő. Azt a nagy zsírcsomót lestem, pontosan a bal orrlyukam felett, meg a ledöngölt vakondtúrásokat a homlokomon, amiket a pubertáskori mitesszer sereg hagyott rajtam. Az én fejem bármelyik tojásnál oválisabb. A nővérem azt mondaná erre, hogy azok is okosabbak. Tudod, mer’ ők, most figyelj, okos tojások! Hö-hö. A fülem már most vérzik, ahogy drága Vera nővérem fel tud horkanni, amit nevetésként könyveltünk el nála.

Az arcomat még néztem egy darabig, aztán eszembe jutott valami. Vagyis, valaki. A kutyánk, Lucifer még nem látta a saját tükörképét. Hátul a verandán ugatott a többi kutyának. Szerintem azzal menőzhetett, hogy bármelyik kutyánál többet csajozott itt a Petőfi utcánkban. Vagy a szukázás a helyes kifejezés? Ilyen szó nincs is. Az viszont tuti, hogy Lucifer születése óta csak a mi hóemberünket tudta megerőszakolni. És azt is csak az olvadozó, leharcolt állapotában merte.

Leemeltem a tükröt, és hátravittem hozzá. Nyitottam az ajtót, a kutya felém fordult, és már csóválta a farkát. Lucifer, egy golden retriever volt, se vasvillája, se patája nem volt, csak rengeteg szőre. Úgy növesztette, mintha pénzt keresett volna vele.

– Vuff – köszöntött.

– Szevasz Luci, nézd mit hoztam – és letettem elé a tükröt.

A mancsai nagyot dobbantak a tornácon, harckészültségben volt. A teste megfeszült, ugrásra készen állt, vicsorított, és morgott. A harciasságot felváltotta lassan a kíváncsiság. Egyik lábát a másik elé rakta, kimérten a tükörhöz lépdelt, orra hevesen mozgott ide-oda. Nyüszíteni kezdett, de még mindig a tükörhöz közeledett. Úgy három centire előtte megállt, teljesen lefagyott. Egy pontra koncentrált. Fémes csattanást hallottam valahonnan, ha ásóval odavernének a kocsira, na annak lenne ilyen hangja. Lucifert soha nem láttam így menekülni.

A napok eseménytelenül teltek el, leszámítva a kutyánkat, aki letáborozott a fürdőszoba előtt. Akárhányszor belépett oda valaki, próbálta elállni az útját, vakkantott, nyüszített, kaparta az ajtót. Aztán mikor ép bőrrel megúsztunk egy zuhanyt, egy fogmosást, ne adj Isten borotválkozást, Lucifer kitörő örömmel fogadott minket. A kutyáknál egy év az hétnek felel meg, de ez azért túlzás, ilyen sokáig nem voltunk bent. Apu sehogy sem tudta lenyugtatni. Hiába zárta ki a házból, akkor az ajtóban vonyított állandóan. Sokszor beszökött és ugyanúgy a fürdőszobaajtónál toporzékolt.

Két nap után aztán rájöttem, mi a baja. Levettem megint a tükröt, mire Lucifer teljesen kikelt magából. Először arra gondoltam, még nem dolgozta fel, mit is lát a tükörben. De nekem is valami furcsa érzésem volt. Levettem a tükröt, és csak pár nappal később tűnt fel, milyen könnyű a méretéhez képest. Meg a hátoldalán volt egy évszám: 1903. Nem értem, korábban miért nem vettem észre. Ott volt az egyáltalán? Hüvelykujjammal végigsimítottam a fehér festékkel felvitt évszámon, és megborzongtam. Az érdes felület felhorzsolta a bőröm. Inkább nem szórakoztam vele, visszaraktam a helyére.

Ma reggel laggolt a tükör. Azt hittem ez csak a számítógéppel lehetséges, vagy a telefonnal.

Fogat mostam, és a tükörképem lassabb volt nálam. Már megszoktam, hogy reggel nem vagyok magamnál, de ez kicsit erős. A mozdulataim két-három másodpercet késtek. Később nyúlt a fogkrémért, később öblögetett. Az az idegesítő érzés fogott el, ha késik a felirat egy filmen. De a jelenet inkább volt abszurd, mint ijesztő. Végeztem a tisztálkodással, mozdulatlanul figyeltem magam. Kerestem az eltéréseket, tesz-e olyat, amit én nem. Kezeimmel megragadtam a mosdókagylót, és csak meredtem a saját szemembe. Sokáig néztem magam, olyan sokáig, hogy úgy éreztem, egy másik emberrel nézek farkasszemet. Egy idegen lettem magamnak.

Percekkel később tudtam csak elszakadni a képemtől, mert anyu belerúgott az ágy sarkába és próbálta megdönteni az egy percen belüli káromkodás Guinness rekordját. Ha engem kérdeznek, legalább dobogós lenne. Kellett még egy kis idő hogy visszarázódjak a napi feladatok körébe. Azok már vártak, akár nagyapám a gazolás előtt.

A Mátrixban volt egy jelenet, amikor Neo belenézett a tükörbe, az meg folyni kezdett. Na, a miénk is megcsinálta. A szememnél kezdett el folyni, hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem húzódott össze a segglyukam. Kimenekültem a fürdőszobából, a kutyában borultam fel. Élesen felnyüszített, de miután elterültem a földön és a fürdőszoba felé meredtem, már nyalta az arcomat. Anyu vigasztalását éreztem ilyennek. Nem, ő nem nyalogatott, csak a szándék volt hasonló!

A többiek persze semmit nem vettek észre.

– Mért, mi lenne a tükörrel? Nem csinál az semmit – mondta anyám.

– Fiam, én a te idődben csak füveztem, te is maradj ennél – mondta apám.

– Figyi, van egy ötezresed? Jövő héten visszaadom – a nővérem nem is figyelt rám, jellemző.

Csak Lucifer, meg én maradtunk. A Legenda vagyok című film jutott eszembe. Csak az nem fért a fejembe, papa miért nem szabadult meg tőle. Biztos meg volt rá az oka, hogy a padláson tartotta. Bár én jobban elzártam volna, mondjuk egy faládába a Duna mélyén.

Nem mentem szívesen a fürdőbe. Úgy döntöttem, ki is hagyom, a közelébe se fogok menni! A munkahelyen eléggé adnak a higiéniára, mivel orvosi segédeszközöket gyártunk, petri csészét, meg injekciókat, tégelyeket. Emlékszem az első napomon Imre bá’ azt mondta, a tisztaság előbbre van a darabszámnál is. Szóval ott, a munkahelyen fürödtem.

Egész jól mentek a dolgok, de egyszer kénytelen voltam bemenni. Apám megkért, hogy cseréljem ki a dugaljakat, meg rakjak be egy LED izzót a tükör feletti aljzatba. Egyszer vett a kezébe egy Praktikeres újságot és tessék! Vagy fél órán át győzködtem, keressen valaki mást. Azt se értettem, hogy ő miért nem tudta megoldani. Erre aszonta, ő is mindig hozott-vitt a judo-ra, ennyit igazán megtehetnék. A judo-t ő erőltette rám és fél év után otthagytam. A földharc ma kimerült az ágyból való kikelésből. Utálom a délelőttös műszakot.

Csavarhúzóval, fogóval, blankolóval, meg egy fakereszttel felszerelkezve léptem be a fürdőbe.

A tükörképem már várt rám.

Az arca – vagy arcom – felragyogott és intett nekem. A veríték most egy Ice bucket challenge erejével lepett el. A szerszámok kiestek a kezemből és csak meredtem magamra, vagy tudom is én kire. A vonások, meg a ruha is stimmelt, de más volt a tartása, pontosabban neki volt tartása. Az állát vakarta és mosolygott. Én a tükör előtt megálltam, a falhoz simultam. A tarkómmal adtam egy pacsit a ruhaakasztónak. De nagyobb gondom is volt egy fejsérülésnél; ki a tököm rakott LSD-t a kávémba?

Percekig csak bámultam magam, az már vigyorgott. Közel hajolt a tükörhöz, és a pattanásait nyomogatta. Sárgás folyadékot spriccelt a tükörre. Megnyugtató volt, hogy az ő oldalán folyt le a cucc. Elléptem a faltól, mire az a másik, hevesen bólogatott és intett felém. De én az Istenért sem akartam odamenni. Kirohantam a fürdőből, és megkerestem családom legföldhözragadtabb emberét, anyámat.

– Mi van, mit zihálsz? Megint lekésted a buszt? – kérdezte, a mosogatásból fel sem nézett.

– A.. izé, tükör! Megmozdult… tudod, úgy, úgy önállóan.

– Azt hittem apáddal megbeszéltétek a drogozást.

– De nem! – fújtam egy nagyot, hogy ne legyek olyan hülye ripacs, amilyenek a horrorfilmekben vannak. – Gyere és nézd meg te is.

– Jól van, csak ezt a tányért még…

Fogtam és húztam magammal, a kutya vonyított a háttérben. Nem mentem be, csak anyu vállát fogtam, hogy mikor meglátja, egyből visszarántsam.

– Semmit se látok. Fogd már meg – és a mellkasomnak nyomta a habos tányért, belépett. Az ajtóból figyeltem. Megállt a tükör előtt, integetett, közel hajolt hozzá. Előttem volt a kép, amint a tükörképe megfogja a fejénél és behúzza magához. Ki akartam menekíteni onnan, de megelőzött.

– Nincs itt semmi – nézett rám felvont szemöldökkel. – Kérem vissza a tányéromat.

A válla fölött még persze megjegyezte, hogy legközelebb én mosogatok.

Megnéztem magamat én is a tükörben. Az meg visszakacsintott.

Picsába, rühellem a horror filmeket. Mondjuk egyet sem láttam. Na jó, egyet láttam, akkor tudtam meg hogy rühellem a horror filmeket.

Egyedül csak velem szórakozik. Nagypapa örökségébe sikeresen beletrafáltam. Ha most itt lenne biztos megveregetné a vállam. Én meg rákiabálnék, ugyan papa, mégis mit gondoltál amikor hazahoztad ezt a kibaszott szellembaszta tükröt? De erre is lenne frappáns válasza; ez volt olcsó, vagy valami ilyesmit. Aztán a gondolat fejberúgott. Lehet a tükör intézte el a nagymamámat, meg a mostohámat is. Autóbaleset mi? Egy szart.

Két nappal később úgy döntöttem, visszamegyek a fürdőbe. Szóra akartam bírni, de a rohadék megelőzött. Az alak megint ott volt, és a párás tükörre írt üzenetet: „nem akarlak bántani”. „A betörők sem mondják meg, hogy betörők.” Ez volt rá a válaszom. Aztán gondolkodtam. Rég kinyírhatott volna már, minek húzná az időt. Meg anyámat meg bármelyikünket.

– Mi vagy te?

A fejét csóválta, és a fülére mutatott. Hát persze, ha én nem hallom, akkor ő miért hallana.

Bíztam a szüleimben, az orvosomban, a főnökömben, magamban, a nadrágom gombjában, ami bármelyik pillanatban kirepülhetett az űrbe. Még egy kicsit a nővéremben is. De ebben a tükörben rohadt nehéz volt. Odatenni az arcomat közel, odalehelni és szöveget írni rá. Nem, nekem ez még korai.

A telefont elővettem és beleírtam ugyanúgy: „Mi vagy te?” Aztán felé tartottam.

Elolvasta, és csak megvonta a vállát. Rálehelt a tükörre. „Nem tudom, ügyes kaméleon?”

Ez tetszett.

Lehelt megint a tükörre, és ökörhugyozást imitáló betűkkel mondatot kanyarított.

– „Most hol vagyok?”

– „Tóth József fiánál.”

– „Bálintnál?” – Milyen jól ismeri a családunkat. Apu viszont nem tudott erről a tükörről.

– „Igen, nála.”

– „József hol van?”

– „Elhunyt.”

Sóhajtott egy nagyot.

– „Kár érte, nagyon jó ember volt.” – Gyorsan letörölte és lehelt még egyet. – „Milyen év van?”

– „2020.”

A halántékát masszírozta, elfordult tőlem. Mintha rosszat mondtam volna, de erre mégis mi lehet a jó válasz?

– „Túl régóta vagyok már itt. Vagy nyolcvan éve.”

– „Idebújtál a sorozás elől?”

– „Rohadt vicces.” – majd bemutatott. Ezek szerint a természetfeletti lények nem vetik meg az emberek jelnyelvét. De mit is vártam egy kaméleontól.

– „Hogy kerültél oda be?”

A száját lebiggyesztette, és visszakérdezett.

– „Te hogy kerültél ide?” – Ezalatt a nyolcvan év alatt csak filozofálni tudott. Kaméleon is, filozofál is, igazi gyík.

Megvontam a vállam, aztán eszembe jutott egy kevésbé vonzó kérdés.

– „Te most látod a többieket is, úgy zuhé után?”

– „Zuhé?”

– „Zuhanyzás.”

Bólintott.

– „Te valami beteg kukkoló vagy?”

– „Engem a testiség már nem ragad el. Annyit és olyan formákat láttam, teljesen elidegenedtem tőle. Csak lekövetem a mozgásukat. Az érdekesebb egyénekkel pedig szóba elegyedem.”

Nem tudtam elszakadni a képtől, hogy anyámat, vagy a nővéremet imitálja.

Inkább dobtam a témát.

– „Van neved?”

– „Béla”.

Egy kicsit csalódtam. Azt hittem valami mitikus neve lesz, például Obi-wan, Seherezádé, vagy Optimus. De ő csak Béla, a Kaméleon.

– „Én Gábor.”

Biccentett.

– „Csak a nagyapádat ismertem, apádat meg csecsemőként láttam utoljára.”

– „Akarsz vele be…” – a mondatot be sem fejeztem, de már tiltakozva kalimpált a kezeivel.

– „Egyedül te benned bízom.”

– „Miért?”

– „Mert te nem törnél össze.”

A fürdőszobát nehéz volt így megosztani. Nem léphettem ki meztelenül a zuhanyzóból, és Bélának el kellett fordulnia, amíg a nagydolgomat elvégzem a vécén. Bekapcsoltam a rádiót, így nem volt annyira kínos. Szeretett szórakozni, néha megváltoztatta a tükörképemet, hogy ne látszódjanak pattanásaim, vagy nem feküdtem volna el a hajam, és a tincseim nem az ég felé kapálóznának isteni áldásért.

Béla sokat mesélt a nagyapámról. Úgy tűnt, jó barátok lehettek. Láttam valamiféle tüzet benne, és lelkesen törölte a leheletét, hogy újabb, és újabb sorokat írjon le. Talán ujjlenyomatot nem is tudnának venni róla, annyira megkopott a bőr az ujjbegyén.

Benne, vagyis ebben a tükörben szépítkezett papa, mielőtt elment az első randijára a nagymamával. Egy kopott felöltő vagy micsoda lógott rajta, a nyakkendője meg úgy volt megkötve, a gordiuszi csomóval megáldott fülhallgató gyerekjátéknak tűnt mellette. Az arca tele harci sérülésekkel, amiket az életlen borotva ejtett rajta. Béla akkor már a papát is szívatta, mert neki egy tökéletes arcot mutatott, egy tökéletes borotválkozás és egy nyakkendőkötés után. De a mamát nem tántorította el, fél évvel később igent mondott két lövés között az ötvenhatos forradalom idején. Furcsa, majdnem többet tudtam meg a papáról, a halála után egy nyomorult tükörtől, mint életében bármikor. Ha nem ő mesélt a papáról, akkor ő kérdezett a kinti világról.

–„Most épp esik” – feleltem, aztán otthagytam. Én is szívattam őt, ahol tudtam.

Na jó, néha volt nekem is szómenésem, és igyekeztem neki mindent elmagyarázni, mivel ő le volt maradva vagy negyven évvel. Papa azért mesélt neki ezt-azt, az akkori világról, de csak csínján, mert az ÁVH besúgó rendszere lenyomta a Faszbúkot is.

Beszéltem Bélának az internetről, milyen autók flangálnak, a csajok milyen ruhát hordanak, mivel porszívózunk, az okostelóról. Beszámoltam neki a családi történésekről, mi történt a papával, mamával. Néha éjjelbe nyúlóan is dumáltunk, neki amúgy nem is kellett alvás. De nekem egyre inkább. De egy kérdés még kikívánkozott.

–„És miért kerültél a padlásra aztán?”

A kérdéstől feszélyezve érezte magát. Elég hülyén nézek ki, ha zavarban vagyok. A füleim vöröslenek, a szemem lefelé mered, és csak cikázik egyik lábamról a másikra.

–„Összekaptunk valamin.”

–„Ennyire?”

–„Nem akarok erről beszélni.”

Előbb-utóbb úgyis elmondja, nem erőltettem. Türelmes ember vagyok én.
Hetekkel később azon kaptam magam, hogy a tükör bűvkörében vagyok. Csak állok előtte és meredek a másikra. Ez nekem meredek. Egyszer vérzett az orrom is. Eddig csak kocsmai bunyóban volt ilyen élményem.

– Miért nézed magad a tükörben ennyiszer? Valami csaj van a dologban? – kérdezte apám. A tévét lehalkította és felém fordult. Fura, eddig egyszer sem mellőzte a meccsnézést. De nem volt élő közvetítés, lehet csak ezért volt képes rá.

– Nem, nincs semmi csaj.

– Biztos? Elég nyúzott vagy. Emlékszem, még recepciósként melóztam, volt egy lány.

– Mikor dolgoztál te recepción?

– A suli után egyből, biztos mondtam már százszor.

Anyu belépett a nappaliba, szokásához híven belerúgott apu foteljébe. Ha az volt a célja, hogy minden ideget kiöljön a lábfejéből, nagyon jó úton haladt.

– Miről beszéltek? – kérdezte.

– Emlékszel, meséltem neked Évikéről amikor még re…

– Ja, mikor recepciós voltál és a hülye liba összetörte a szíved, vagy százszor mesélted – azzal ott is hagyott minket.

Én megvontam a vállam, nekem új sztori volt.

– Egy győri szálláson dolgoztam és ott volt Évike is.

– Aki összetörte a szíved – próbáltam felvenni a beszélgetés foszlányos fonalát én is.

– Ja – Egy pillanatra elmerengett, bólintott, mintha csak magával beszélte volna meg a dolgot. Aztán visszahangosította a tévét.

– Ennyi? Ennyi a történet?

Megint lehalkította a tévét.

– Mire vagy kíváncsi? – Mondtam már, hogy apu kibaszott fárasztó tud lenni?

– Mi történt az Évikével?

Az ajkait is összepréselte a gondolkodástól.

– Évike az egyik szobalány volt, részmunkaidőben volt ott a szálláson. Hál’ istennek lebontották azóta már azt az épületet. Hat órás műszakban volt, abból vagy kettőt ha dolgozott. A többiben meg a recepcióm körül sündörgött. Marha jól elbeszélgettünk. És életemben nem láttam még olyan kerek feneket, mint ami neki volt – anyu a háttérben a kelleténél hangosabban klopfolta a húst.

– Aztán?

– Elég jól összemelegedtünk. Akkor éreztem először valamit egy lány iránt. Augusztus végén le is feküdtem vele. – Itt sóhajtott egyet. – Aztán közölte, hogy ő már menyasszony, csak kellett még neki egy utolsó parti. Pár nappal később felmondott és nem láttam többé. Soha nem voltam még úgy a padlón, és azóta sem.

– De legalább megvolt, nem? – bukott ki belőlem.

Egy pillanatra meghökkent, de aztán megenyhült.

– Nagyapád is ezzel vigasztalt – eleresztett egy melankolikus mosolyt. – De visszatérve, biztos nincs semmi baj?

– Csak fáradtabb vagyok mostanában, meg számolom a karikákat a szemem alatt. Ennyi az egész.

– Azért az öt karikás játékokra ne jelentkezz.

Belegondolva, tényleg nem voltam a toppon. A melóhelyen az egyik fröccsöntő gépet is úgy hazavágtam, a karbantartók sem bírtak vele, vissza kellett küldeni a szakiknak, akik a gépet rakták össze anno. Szerencsére csak háromhavi cafateriámat tették zsebre a főnökeim.

Sokszor éreztem, hogy nem vagyok önmagam, csak kívülről figyelném az eseményeket, akár egy elcseszett szituációs komédiában. Nem is kellett külön viccet írni, mert az egész életem egy vicc volt. Lucifer kutyánk gyakran a házba sem engedett be, szinte könyörgött. De hát kénytelen voltam. Bélával sokszor néztünk farkasszemet, csak ilyenkor éreztem valami megnyugtatót, és a párbajok után – amiből kábé minden negyediket, később minden másodikat én nyertem meg –, olyan mélyeket aludtam, talán még a sztálingrádi csatát és végig horpasztottam volna. Megnézettem magam az üzemorvossal, de szerinte csak kimerült vagyok. Pedig már nem túlórázok, meg többet is alszok. Talán egy masszív tavaszi fáradtság.
Egy éjjel azt álmodtam, hogy szépen lassan eltűnök, mint egy korábbi Y-faktor győztes. Rohadtul begazoltam. Lenéztem a kezemre, ami elhalványodott, aztán a lábaim is, meg az egész testem. Egyszer csak elém került egy tükör, ahol már csak a lebegő fejem látszódott. Aztán valaki csettintett, és eltűnt a tükörképem. Verítékben úszva ébredtem, megvolt a saját vízágyam.

A tükör! A felismerés felért azzal fejcsapkodással, amit Benny Hill csinált az öreg fószer kopasz fején.

Azon az délelőttön, megint a tükör elé álltam. Már nem volt itthon senki.

Béla már nem szólt hozzám, készült az újabb párbajra.

– „Szerintem nem vagy rám jó hatással”.

– „Honnan veszed ezt a botorságot?”

– „Amióta ismerlek, egyre rosszabb állapotban vagyok, kezdenék eltűnni.”

Miközben írtam, majdnem eldőltem.

– „Ez ostobaság. De látom mennyire fáradt vagy, úgyhogy most csak egyet játszunk!”

– „Úgyis te nyersz. Megyek aludni inkább. Nem is értem miért foglalkozok veled.”

Erre izomból rácsapott a tükörre, csoda hogy nem repedt be. Ez az! Ez volt az a hang, amit Lucifernél is hallottam és az elmenekült a tükörképe elől. Megijedtem, de legalább fel is ébredtem. Zihált, frusztrált volt Béla is. A kezei még mindig ökölbe voltak szorítva, és… az alakja el-el tűnt, majd visszaállt a kép.

– „Csak egy utolsót!”

Elrejtem ezt a tükröt. Már értettem, miért rakta el a nagypapa. Csak lehetett volna alaposabb is.

– „Ha én nyerek, soha többé nem látsz engem, továbbadlak valaki másnak, ha te nyersz, akkor később is folytatjuk a játékot.” – Hazudtam, de ez csak egy kicseszett interaktív tükör, mit tud ez csinálni velem?

Belement.

Felpofoztam magam, hogy ne aludjak el, szökdécseltem kicsit, megmostam az arcomat is. Ő meg csak a tenyerét dörzsölte.

Kezünkkel visszaszámoltunk: Három, kettő, egy!

Belenéztem a szemébe. Az első perc még simán ment. Simán megnyerem ezt, másfél percig szokta csak bírni Béla. Már nem kell sok, és pislog. Hallottam a vért nyargalni az ereimben, a szívverésem egyre gyorsabb lett. Miért nem pislog már?

Aztán Béla szeme fura lett, a pupillájában valami fodrozódott. Ha akartam se tudtam volna már pislogni. A fodrozódás egyre nagyobb lett, már az egész szeme örvénylett és lila színbe borult. Próbáltam elszakadni a tekintettől, de képtelen voltam. Talán órák teltek így el, de felőlem lehettek hónapok is. A körkörös hullámok a szemében beszűkültek, kitágultak, aztán már csak tágultak, és éreztem, távolodom én is a valóságtól. Nem éreztem a végtagjaimat, nyaktól lefelé elzsibadtam.

Teljes csend lepett meg. A lélegzésemet, a szívverésemet elnyelte valami. Hang nem jött ki a számon.

A fodrozódás elhalt, a tekintettől már el tudtam szakadni. Egy teljesen idegen arc nézett vissza rám. Olajtól csillogott a haja, bántóan nagy orra volt, és olyan ráncos, mintha az egész bőre vizes textil lett volna, és csavartak egyet rajta. A homloka szinte eltűnt a vastag szemöldöke miatt. A vigyora talán a legrosszabb, az ajkai egy ponton lefelé biggyedtek, a sárgás fogai kivillantak. Akaratlanul leutánoztam a mozdulatait.

Nyújtózkodott egy nagyot (én is), majd rálehelt a tükörre.

– „Köszönöm” – azzal Béla kiindult a fürdőből.

Megkövülten figyeltem.  Nem, ilyen nincs. Ilyen a büdös életben nincs!

Rámarkolt a kilincsre, habozott. Megfordult, visszalépett a tükörhöz, és megint rálehelt.

– „Kérdezted miért kerültem a padlásra.”

Törölt és megint lehelt.

– „Papádat nem tudtam átfordítani a Tükörvilágba, de a feleségét majdnem sikerült. Az utolsó percekben a drágalátos nagyapád elhúzta a tükörtől. Végelgyengülésben ment el. Vajon miért?”

Törölt és lehelt.

–„Nagyapádat azért egy kicsit tudtam irányítani. Rávettem hogy csak tegyen félre, és vegyen egy másik tükröt. Majd eljön az én időm is. És elfeledtettem vele a közös emlékeinket.”

Törölt és lehelt.

– „Megérte ennyit várni.”

Lehelt a sor alá még egyet.

– „Köszönöm még egyszer a játékot. Minden jót!”

Körülnézett a fürdőben azokkal a gombszemekkel, majd sóhajtott egy nagyot. Még egyet biccentett felém, és kiment a helyiségből.

Eddig nem tudtam milyen érzés, ha átvernek, magamra hagynak és megaláznak. A teljes kilátástalanság szinte felemésztett. Fogalmam sem volt mit kezdjek magammal.

A helyzet aztán tovább romlott, mert órákkal később becsörtetett a nővérem hogy lezuhanyozzon.

*