[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/sff-korkep” newwindow=”yes”] Sci-fi, fantasy körkép[/button]
A szikla tetején ült, órák óta nézte a tájat. Fényes és sötét, barna és fekete szalagokká olvadtak a hegyek, még távolabb kékre és lilára festette a távolságot a pára. A mélyben Peru ünnepelte az ország függetlenségét, az indiánok azonban a földet és az eget éltették. Milyen furcsa, hogy szerte a világon egybeesnek a fontos ünnepek.
A meredély széléről jól szemmel tarthatta birodalmát. Nem tudta, hogy őt is figyelik.
Az elrugaszkodás pillanatában kitárta szárnyát; azonnal hátára vette a légáramlat.
Pilar Alvaró behúzta a kéziféket, mielőtt leállította a köhögő motort. A terepjáró nem volt régi darab, mégis hamarabb tönkrement a nem földi körülmények között.
A nő a ház bejáratáig cipelte a lemerült energiacellákat. A kisebb gravitáció ellenére nem érezte könnyebbnek, mégsem tette le őket, mialatt a belépőkártyájával vesződött. Semmi másra nem vágyott, mint egy forró fürdőre, és csendre, ám úgy érezte, a szél hangját nem csak a házból kellett kizárnia, hanem a fejéből is.
Háta mögött egykedvűen forogtak a katonásan sorakozó szélerőművek lapátjai, fehér fémtestük ellenállt időnek, éghajlatnak. A szélhez tervezték őket, a szélhez idomultak. Akár a madarak.
Fél óra és egy – a flakon szerint – orchidea illatú fürdő után Pilar a számítógépe elé ült. Ekkorra már vörösre festette a turbinákat a lemenő nap. A nő egy percig gyönyörködött az alkony változó színeiben, aztán amikor az ég mélyzöldbe fordult, átlátszatlanra állította az üveget, ne bámuljanak be az ablakon az erőművek vörös jelzőfényszemei.
A monitoron villogott az üzenet, de nem nyitotta meg, helyette a csapdák adatait értékelte; szeme előtt hamarosan összefolytak a számok és betűk. Elaludt.
A kondor megfogása előkészületeket igényelt. A furcsa szertartások – a vén révült imája, a férfiak titokzatos elvonulása – nem izgatták fel, nem is hitt az egészben, az istenek jóváhagyásában.
Aztán elővezették a lovat az istállóból. A szép, fehér alapon barna foltos állat sörényébe színes szalagokat kötöttek, a férfiak imádkoztak, mielőtt leölték.
Szerette a lovakat, szerette azt a lovat, és nem értette, miért volt erre szükség. Sírt, amikor megtörtént.
A hegyeket éppen megmászta az első fénysugár, glória ragyogott a csipkés ormokon. Pilar már a negyedik csapdánál járt, kettőben kicserélte az energiatelepet. Rengeteg szerkezetet helyeztek el a hegyekben, és igyekeznie kellett, ha emberi időben vissza szeretett volna érni, és megnézni az adatokat. A feladat egy ideig elvonta figyelmét, de aztán megszokta munkáját, és gyakran elkalandozott. Ilyenkor kényszerítette magát, hogy visszatérjen a Földről, és azt kívánta, bár űrhajó kellene a gondolatban utazáshoz is.
A csapdák mindent mértek és befogtak, a légkör összetételét, a páratartalmat, a szél sebességét, irányát, polleneket, porszemcséket – bármit, ami életre utalna, bármit, amiből egy bolygó feltérképezhető.
Hiszen a Földet sem ismerjük eléggé, morfondírozott. Már nem hitt a világ maradéktalan megértésében, és amióta itt dolgozott, még kisebbnek, még jelentéktelenebbnek érezte magát. Ugyanakkor épp ez volt, amit szeretett volna: eltűnni mindenki elől, végre lezárni a múltat. Az üzenetre gondolt, amely napok óta villogott, valahányszor bekapcsolta azt az átkozott masinát. A számítógépeknek – ha nem is oly gyorsak, mint a gondolat – szintén nem kellett űrhajó a távolság áthidalásához.
Leemelte a csapda fedelét, és a szűrőn megpillantott valamit, ami nem lehetett volna ott.
Kesztyűjét levette, bőrét csípte a hideg szél, amitől nyomban kipirosodott a kézfeje. Nem törődött vele.
Óvatosan benyúlt a tollpihéért.
Pilar visszatért a szállására, elintézte tennivalóit, aztán ismét a gép elé telepedett. A betöltésre várt; elmerengve forgatta ujjai között a fekete tollpihét. Valahányszor kifújta a levegőt, megremegtek az apró szálak. Talán valaki elengedett egy madarat a telepről? Az állatokat a mélyben tartották, onnan elég nehezen szabadulhattak volna ki; leginkább fagyasztott hús formájában.
És még ha így is van, mekkora az esélye annak, hogy egy galamb erre a környékre téved, hogy egy aprócska tollpihe éppen az egyik csapdában landol?
Villámok hasították keresztül az eget.
Pilar az ablakhoz lépett, a felhők sötétségbe borították a tájat. Örült, hogy nem odakint kapta el a szinte egyik pillanatról a másikra kialakuló vihar. Perceken belül kövér esőcseppek doboltak a négyujjnyi vastag üvegen, a szélkerekek vörös jelzőfényei fürkészték őt a vízfüggönyön át. A nőnek olyan érzése támadt, mintha nem lett volna egyedül.
Gondolt rá, hogy felhívja a négyszáz kilométerre lévő telep ügyeletét a tollpihe és a vihar miatt, de nem vágyott emberi hangra. Főleg nem Peterére. Az órára pillantott, hogy megbizonyosodjék, valóban a férfi az ügyeletes. Esténként ő szokott lenni. Még szép, tudja, hogy Pilar napközben úgysem bonyolítana hívást, mert a terepet járja.
Szeme sarkából érzékelte, hogy a monitor szélén továbbra is villog az üzenetjelző. Peter bizonyára látja ezt a saját rendszerén, és csodálkozik, miért nem nézte már meg, mi áll benne. A levél magánjellegű volt, nem az őket alkalmazó cég kódjával látták el, Peter pedig nem olvashatott bele. Eméssze csak a kíváncsiság!
Éjjel hangos csattogásra riadt. Felült az ágyában, szíve a torkában kalapált. Mintha a szél vagdosott volna valamit, a háttérben pedig egyenletesen zúgtak a szélkerekek. De hisz’ az lehetetlen, bezárt minden nyílást, a kintről jövő zajokat felfogják a hangszigetelt ablakok…
Mezítláb sietett le a dolgozószobába, ahonnan a szolgálati ház bejárati ajtaja is nyílt.
Tárva-nyitva találta, bevert az eső, a műanyag irattartókat eldöntötte a polcokon a szél, az asztalról felkapott néhány papírt. A helyiséget csak a kinti reflektor világította meg. A műszereken nem égtek a jelzőfények, és Pilar ebből rájött, a biztosítéknál kell keresnie a problémát.
Az ajtóhoz sietett, és visszazárta, a süvítő szél egyből abbamaradt, a repdeső fecnik visszahullottak a földre. A biztonsági áramkör üzemelt, Pilar nem értette, hogy nyílhatott ki a bejárat.
Fogott egy zseblámpát, és az alagsorba sietett, hogy megnézze a gond forrását. A dohos sötétségben dobozok, rég felcímkézett limlomok várták, hogy végre valaki elszállítsa őket. Pilar átvergődött a köztük hagyott vékony ösvényen a biztosítékig.
Visszafeszítette a kallantyúkat – csak két kézzel sikerült, addig fogai közé kapta a lámpát. Föntről kattanás hallatszott, felzúgtak a ventillátorok, duruzsolni kezdtek a berendezések.
Pilar szíve még mindig hevesen vert, amikor visszament a sötét lépcsőn. A gépek vidám ledjei fogadták, és furcsa csúszósság a padlón. A földre világított a zseblámpával, és nem akart hinni a szemének. Az ajtó melletti villanykapcsolóhoz sietett, és felkattintotta.
Az egész szobát elborították a nedves, fekete tollak.
Hogyan lehet megfogni egy madarat, ami akkora, mint egy kisebb borjú, és ha kiterjeszti a szárnyát, a fesztávolsága a három métert is elérheti? Karma, csőre éles, iszonyú az ereje, és ha mindez nem elég, tökéletesen megközelíthetetlen. Több ezer méter magasan fészkel, egyetlen szárnycsapás nélkül vitorlázik az Andok hegycsúcsai felett…
Az emberek azonban találékonyak.
A megáldott ló húsát elhelyezték a szurdokban.
– Madártollak, Peter, mindenütt! Nem érted?
– Nyugodj meg, Pilar, szedd össze magad! – recsegett az ügyeletes szenvtelen hangja a rádióból. Úgy beszélt, mint aki várta már ezt a hívást. – Bizonyára elszabadult néhány galamb, vagy mit tudom én…
– De az lehetetlen!
– Semmi sem lehetetlen, ha emberek felelősek érte. Láttam én már cifrább dolgokat itt a telepen!
– De ezek nem élő madarak, hanem tollak, és némelyik sokkal nagyobb, mint a galambé!
A vonal végén a férfi egy pillanatig hallgatott, aztán azt kérdezte:
– Én nem értek a madarakhoz, talán nem galambok voltak, hanem ludak. A menedékház véletlenül nem a turbinák mellett van?
– Peter, te is nagyon jól tudod, hol áll ez az átkozott ház.
– Pilar…
– Csak nem? Gondolod, hogy lekaszálta őket… Ez szörnyű!
– Valószínűleg belesodorta őket a vihar.
– Remek. Azért csak nézzetek utána a telepen, honnan jöhetett ennyi madár. Mert ez a sok toll… ez rengeteg.
– Jól van, te meg annak nézz utána, hogy nyílhatott ki az az átkozott ajtó. Legközelebb jobban figyelj, bizonyosodj meg, hogy…
– Bezártam, Peter! Mindig bezárom! – Pilar elharapta a mondanivalóját. Nem akarta elárulni a férfinak, mennyire nyomasztja a szél hangja, a turbinák forgásának egyenletes, kísérteties susogása, ami miatt soha nem hagy nyitva semmit.
– Pilar, kérdezhetek valamit?
– Nem, Peter, mennem kell – felelte gyorsan, és bontotta a kapcsolatot.
Még csak az kéne, hogy bájcsevegjen az üzenetről. Mi köze hozzá? Ezen a bolygón mindenki kíváncsi mindenkire? Na persze, alig ezren élnek idelent, a többség az orbitális állomáson zsúfolódott össze.
Pilar két órán keresztül takarított, odakint nem akart szűnni a vihar. A tollakat zsákba gyűjtötte, letörölte a vizet a gépek tetejéről és a padlóról, aztán felmosott, és mire újra ágyba került, alig három órája maradt a hajnali kelésig.
Akkor álmosodott el, amikor már csak fél órája volt vissza. Felkelt, kávét és reggelit készített, a termoszba is töltött a forró italból, hogy jusson egész napra. Odakint még mindig esett. Ez nem jó jel, ilyenkor több útszakasz járhatatlanná vált. Pilar átnézte az aznapi tervet, és úgy döntött, változtat. Legfeljebb kevesebb csapdát néz meg. Nem érdekelte, túl fáradtnak érezte magát, hogy idegeskedjen.
Még sötét volt odakint, amikor kilépett a szabad levegőre. Hideg szél csapott az arcába, a turbinák a szokásosnál gyorsabban forogtak, Pilar kelletlenül viszonozta az élettelen tekinteteket.
A terepjáró melege megnyugtatta; egy kicsiny biztonság-buborék, ami idővel elapad, akár a kávé a termoszban, és mire visszaér, szinte menekül majd a házba az ólomszürke ég és a szél elől.
Mikor elvállalta a munkát, amire sok jelentkező nem akadt, figyelmeztették, a telepen kívül minden másmilyen. Az állandó szélzúgás, a hirtelen környezetváltozás még a legedzettebbeket is próbára teszi. Különösen egy nőt. Pilar Dél-Amerikából utazott ide; ha a Föld egy másik pontjára megy, az is megviseli az embert, hát még az űrutazás és egy idegen bolygó! Látszatra azonban ezek a hegyek nem különböztek az Andoktól, és a szolgálati ház is nagyjából hasonló magasságban épült, mint a falu, ahol sokáig élt.
Az otthona környékére azonban nem telepítettek turbinákat, és a szél hangja is másmilyennek tűnt. A különbséget mégsem tudta volna meghatározni. Egyszerűen érezte, hogy ez a hely nem a Föld.
A telepen azt hallotta, hogy a turbinák infrahangot bocsátanak ki, és bár ezt az emberi fül nem érzékeli, attól még befolyással van a szervezetre. Pilar ezt nem hitte, a szélzúgás és a környezetváltozás sokkal kézzelfoghatóbb magyarázatnak tűnt fáradtságára és gyakran rátörő, mardosó bánatára. Vagy legalábbis szerette volna erre fogni, de az üzenet villogása minden alkalommal kijózanította. Nem a szél tehet róla, nem az idegen hegyek, sem a turbinák.
Ki is törölhette volna olvasatlanul, ám ez az egyszerű mozdulat sokkal nehezebb volt számára, mint hajnalban kelni, a szél hangját, a turbinák zúgását hallani, átfagyni, mialatt energiacellát cserél egy csapdán. Vagy éppen elutazni egy másik világra.
Peter persze nem tud, nem is ért semmit, Peter, akin Pilar csak mosolygott, amikor bizarr történetekkel traktálta az első héten. A csapdák ellenőrei furcsa jelenségekről számoltak be – természetesen neki, a rádión keresztül –, de bizonyítékot senki sem talált rájuk. Távoli alakokat láttak kergetőzni a sziklák között, kecses járműveket landolni messzi fennsíkokon, és a távoli gleccsersivatagon leszállópályáknak tűnő, bonyolult ábrák rajzolódtak ki. Akár a Nazca sivatagban, egy régi országban és világban, melyet Pilar egykor otthonnak nevezett, és amely egyetlen perc alatt elviselhetetlenül összezsugorodott számára. A legnevetségesebb mégis annak a férfinak a beszámolója volt, aki apró embereket látott futballozni valamelyik völgyben. Hát persze.
És a tollak? A képzeletem szüleményei volnának?
Pilar tekintete a fal mellé támasztott fekete szemeteszsákra tévedt. Minden valóságos volt, még ha szürreális álomnak is tűnt virradatkor. Később a turbinák mentén vezető úton is látott tollakat, fekete foltokba gyűltek a sziklák tövében, mélyedésekben, ahonnan nehezebben hordta el őket a szél.
A házhoz közeli csapdákban is talált belőlük, ami egyáltalán nem lepte meg. De ahogy elérte a völgy felett terpeszkedő fennsíkot és az abból nyíló, óriási szurdokon áttüremkedő gleccsert, a tollak eltűntek; a szél akadálytalanul söpörte őket tova a kietlen tájon.
Mindenütt csak sziklák és jég, semmi más.
Pilar megállt, kiszállt a járműből, megtornáztatta tagjait. A bolygó halovány fényű napja felragyogott, amikor előbukkant a felhők mögül. Ritka ajándék ezen a világon.
Kitárta karját, mintha repülni vágyna, a fény felé fordította arcát, hogy megfürdesse a tünékeny melegben. Bár kondor lehetnék, gondolta.
Még ha zúg is az az átkozott szél, bebújik bélelt kabátja alá, végre egyedül van, háborítatlanul, nem kell régi viszonyokra, emberekre emlékeznie; ilyenkor hitte igazán, hogy tényleg elvágott minden szálat.
A lelke mélyén tudta, hogy ez hazugság. Nem tette véglegessé a távolságot. Meg is szüntetheti akár, egyetlen kattintás csupán az egész.
Kizökkent, leengedte karját. Újra Pilar Alvaró lett, nem névtelen senki, akit nem kísérthetnek régi emlékek, aki az imént még azt képzelte, olyan szabad lehet, akár a madár. Rossz szájízzel ült vissza a volán mögé.
A kondor nem akart feltűnni a hegyek tetején, mintha csak tudta volna, mire készülnek az emberek, gúnyt űzött a türelmükből.
Ők azonban némán vártak tovább, sziklák és bokrok mögött gubbasztva, hogy ne fogjon gyanút a madár.
Pilar a tervezettnél sokkal kevesebb csapdát tudott megnézni, de nem bánta. Örült, hogy végre nem alkonyi homályban kell hazavezetnie. A terepjáró egyszer így is majdnem ott ragadt a fél méter mély sárban. Ettől tartott a legjobban, hogy egyszer kint kell töltenie egy éjszakát.
Még mindig elsápadt a gondolatra, hogy éjjel kinyílt az ajtó. Peternek valószínűleg igaza volt, Pilar figyelmetlenségből nem kapcsolta be a biztonsági zárat.
Nem messze járt már a turbináktól, a lefelé vezető szerpentinről időnként rálátott a gondosan kiválasztott, természetes szélcsatornára, és a szolgálati házat is megpillantotta. A több száz kilométerre lévő telep egy bánya lejáratához épült, az áramot azonban innen nyerték. Ez volt az egyetlen hely ésszerű távolságon belül, ahol sosem fújt akkora erővel a szél, hogy tönkretehette volna a turbinákat, de nem is állt el soha, a kerekek rendületlenül forogtak, és a folyamatosan termelődő áramot hatalmas, vastag kábeleken át vezették a telepig a kacskaringós völgyek úttalan útjain.
Az egyik kanyarban Pilar hirtelen rátaposott a fékre, feje előrebicsaklott, vállába vágott a biztonsági öv.
Fekete tollhalmaz hevert az út kellős közepén.
Legszívesebben felkiáltottak volna örömükben, amikor megpillantották a hatalmas madarat a szurdok felett. Egyetlen szárnycsapás nélkül vitorlázott, ebből a távolságból nem látszott jól, hogy észrevette-e a húst vagy az embereket.
Aztán eltakarta a hegyorom, és mindenki szívdobogva várt, visszatér-e.
Pilar kiszállt az autóból. A tetem úgy tíz méterre lehetett tőle, és ebből a távolságból sokkal, de sokkal nagyobbnak tűnt, mint egy galamb. Nagyobbnak, mint egy liba vagy kacsa, vagy bármilyen háziasított madár. A nő bizonytalanul elindult felé.
Közelebb érve látta, hogy az állat mögött élénkvörös vércsík tört utat a kavicsos lejtőn. A testet eltakarta a sátorszerűen ráboruló, hatalmas, fekete szárny. Pilar látott már ilyen madarat. Ha még él, veszélyes lehet.
Egy fémpálcával, amellyel az olykor beragadó csapdákat szokta kipattintani, óvatosan megbökte a tetemet. Az nem moccant.
Megkerülte, és két súlyos repülőtoll közé ékelve a pálcát, megemelte a szárnyat.
Szíve a torkában dobogott, nehéz volt megállnia, hogy ne sikkantson fel, amikor a kondor visszatért. A madár csak egy kört tett a levegőben, aztán lejjebb ereszkedett.
Az emberek tudták, hogy meglátta a húst.
Félig már győztek.
A kocsi rádiója nem működött; máskor is történt ilyen, néhol leárnyékolták az adást a hegyek. A jel nem is tért vissza, Pilar pedig szívdobogva próbálta összeszedni a szavait, hogy mit mondjon, ha leért a házhoz és felhívja a telepet. A tetemet ott hagyta, ahol volt, nem vacakolt vele. Minél messzebb kerül tőle, annál jobb.
A belépőkártya nem engedelmeskedett azonnal, Pilar szinte úgy esett be a hirtelen kinyíló ajtón. A géphez ugrott, vissza sem zárta a bejáratot, a szél és a turbinák zúgásáról is megfeledkezett. Beütötte a kódját, és várt…
…aztán bontotta a kapcsolatot.
Mit mondana?
Hogy amiről azt hitte, kondorkeselyű, nem az? És egyáltalán, hogy kerülne erre a világra kondorkeselyű? És az a valami? Mások futballpályát látnak, ő egy furcsa gyermeket óriási, fekete szárnyakkal?
Kinek mondhatná ezt el, ki értené meg? Talán csak az övéi nem nevetnék ki… Talán csak ő nem tenné… Van kinek elmondani… A képernyő sarkában még mindig hívogatón, makacsul villogott az olvasatlan üzenet.
De megállta, hogy odalépjen: a rutin segített. Minden nyílást gondosan lezárt, és kétszer ellenőrizte az épületet, aztán amikor végzett, az ablakhoz ment, és bizonytalanul kémlelte a környéket, az eget. Odakint egyre forogtak a turbinák, vörös szemük pislogott, ahogy a jelzőfényeket egy-egy röpke pillanatra eltakarták a lapátok.
Leszállt az éjszaka, mégsem tudott aludni.
Nekiveselkedett az adatok kiértékelésének, de csapongtak a gondolatai. Hirtelen mindennél jobban szeretett volna otthon lenni – és ez alatt nem a telepet, nem a külső állomás rideg folyosóit és szűk kabinjait értette.
A kalkulátoron megnézte – pedig tudta, hogy ezzel csak a szívét fájdítja –, hányadikát írnak Peruban. Egy éve jött el, és még mindig benne élt a függetlenség évfordulójának ünnepi kavalkádja, a gyerekek nevetése, a színes szalagok és pörgők ragyogása, a petárdák robbanása, a sülő bárányhús forró illata. Az elmúlt egy évet mesterséges álomban – és utazással – töltötte, nem csoda, ha úgy érezte, minden tegnap történt csupán.
Hernan…
Messziről figyelte a férfit, aki nem vette őt észre. Jobb is volt így. Nem egyedül jött ünnepelni, ezeket a napokat mindenki a családjával tölti, nem kívülállókkal. A színek és emberek arca egybemosódott, Pilar egyedül és mégsem magában ácsorgott az utcán, szoknyájába kapott a szél. Valakire várt.
Sötét folt jelent meg a turbinák felett a levegőben. Pilar elől nyomban eltűntek a zsibvásár képei, de az éjszaka elnyelte a jelenést; bármi volt is az, a vörös jelzőfények sem világították meg.
A bentről vezérelhető, külső jelzőlámpa irányítópultjához ugrott, és egyenesen a turbinák erdejére irányította.
Az eddigi kékes-fekete sötétségbe fehér nyaláb vetült, a szélerőművek tintafoltárnyéka kísértetiesen megnyúlt a kavicsos földön.
Sehol semmi.
Aztán észrevette, hogy az egyiken vörös folyadék csorog le.
A kondor a tetemtől nem messze leszállt. Egy darabig bizalmatlanul méregette a környéket és az eget.
A földön esetlenül mozgott, korántsem tűnt olyan méltóságteljesnek, mint a levegőben. Suta volt és groteszk, ahogy ugrándozva megközelítette a két napja kitett dögöt.
Pilar rögzítette a reflektort, és fegyverrel a kezében kimerészkedett.
Még sosem ment ilyen közel a turbinákhoz, a lapátokat jó tíz méter magasságban forgatta a szél, egyenletes zúgásuk betöltötte a teret. Enyhén visszhangzottak, és ettől úgy érezte, mintha egy óriási csarnokban lenne, nem a szabad ég alatt.
Nem járt messze a véres fémtörzstől, amikor ütődést és émelyítő recsegést hallott a feje fölül. Bánta, hogy puskát hozott magával, lámpát nem. Felfelé irányította a fegyvert, de csak a vörös jelzőfény és a sötétség nézett vissza rá.
Egy pillanattal később valami tompa puffanással földet ért.
Aztán a hang megismétlődött.
Az egyik lény – szárnyával csapkodott néhány pillanatig – öt méterre tőle zuhant a kövekre. Pilar futásnak eredt, bakancsa alatt ropogtak a kavicsok, combja begörcsölt a ház bejáratához vezető kaptatón; rohanás közben előhalászta a belépőkártyát, és remélte, hogy ezúttal nyomban érzékelni fogja a rendszer.
Amint bejutott, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, és a rádióhoz ugrott.
Peter hangja megreccsent, még mielőtt a nő beleszólhatott volna.
– Azt hittem, már alszol ezen a késői…
– Peter! Azonnal küldenetek kell egy csapatot! Madáremberek hullanak az égből!
Amint kimondta, tudta, hogy hiba volt.
A kondor hozzálátott a húshoz, tépte, húzta a bőrt, cafatokra szaggatta; szőrcsomók, csont- és húsdarabkák repkedtek szerteszét. Kopasz, hosszú nyaka vonaglott nyelés közben, aztán feldobta a levegőbe az újabb falatot, elkapta csőrével; mohón evett, mint aki most teszi először életében, vagy mint aki fél, hogy észreveszik, és nem lehet az övé az egész tetem.
Az emberek elégedetten figyelték rejtekükből.
Alig tudta elhinni, hogy ez a madár ugyanaz, amelyik percekkel korábban félelmetesen és fenségesen vitorlázott felettük. Körbenézett, mindenkinek csillogott a szeme, és azt hitte, csak ő érez csalódottságot.
– Csak hallucináció, Pilar, nyugodj meg.
– Felejtsd el, Peter, felejtsd el. Ne küldjetek senkit, nem kell orvos!
– Ilyenkor ez a szabály. Le fognak váltani. Nem veled történik meg először…
– Értsd meg, hogy ez valóságos! – Elcsuklott a hangja, torkát sírás fojtogatta. Valami feltörni készült a mélyből, és egyre nehezebb volt visszatartani.
Peter mondott még valamit, de nem fejezhette be, Pilar bontotta a kapcsolatot.
Tenyerébe temette arcát, várt, hogy enyhüljön a szorítás a torkában, aztán felnézett. Makacsul villogott az üzenet. Immár két hete.
Tudtad, hogy megtalál, még ha a világ végére is mész – mondta magának, és eleredtek a könnyei. Keze az érintőképernyő felé lendült, hogy rákattintson, de a mozdulat félúton megállt a levegőben.
Nem.
Úgyis tisztában van vele, mi áll benne. Ha elolvassa, a rendszer elküldi a feladónak az automatikus visszaigazolást, ezt pedig nem akarta. Most még azt hiheti, meg sem kapta.
Odakint, a reflektor fénysávjában forogtak a véres szélkerekek. Egyre több madárember feküdt holtan a földön.
Egy óra, és itt lesz a mentőcsapat – akkor majd meglátják ők is, hogy nem a levegőbe beszélt.
Hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz lépett.
A kondor jóllakott, egyre lassabban evett, de képtelen volt abbahagyni. Kincsre bukkant, váratlan élelemre, és nem hagyhatta kárba veszni. A madarak néha egészen emberiek.
Mire végzett, elnehezült, és pislogva, csodálkozva forgatta a fejét, mialatt az indiánok lassanként előbújtak rejtekükből.
Becsapottnak érezte magát, és dühösnek. Három évet áldozott rá, három évet várt, és semmi sem változott. Az álmodozás ideje szép lassan lejárt.
Hernan…
Pilar lába alatt ropogtak a kisebb kövek, óvatosan megközelítette a turbinákat. A tetemek szerteszét hevertek a szélerőművek lábánál, a szörnyű eső abbamaradt. A madáremberek tollait sodorta a szél, reggelre fekete réteg borítja majd a völgy szikláit.
Mintha öngyilkosok lettek volna, belerepültek a forgó kerekekbe, de miért? Olyan hangot adnak a turbinák, amit Pilar nem hall, de a lények hívásként érzékelnek? Másutt nem látta őket, csak itt a völgyben, és fent az úton, azt a kisebbet.
Hernan… Bár itt volna, bár megoszthatná vele. Ő hinne neki. És azt akarná, jöjjön vissza. Csak egy kattintás, csak egyetlen kattintás, és minden ott folytatódhat, ahol abbamaradt.
Hernan nem vette észre őt, mégis felé tartott. Aztán egy pillanatra eltűnt a tömegben, lehajolt valamiért. Mikor újra meglátta, a férfi nevetett. A fiát tartotta kezében, a kisgyermek apjára mosolygott, a lassított felvétel kimerevedett.
Pilar megállt az egyik tetem felett. Holtában deformálódott, a turbinák félig levágták szárnyát, belehasítottak a testébe, melyből, mint valami tömlőből, feltört a vér.
Hiába ugrándozott egyik szikláról a másikra, egyre feljebb és feljebb, hiába rugaszkodott el időnként, a szurdok túl szűk volt, csupán egyik oldalról a másikra repülhetett át, és a kör lassan bezárult. Az emberek mindenhonnan közeledtek, kezükben kötelekkel és vastag vászonnal.
Az első férfi, aki elérte, rádobta a zsákot, de a madár kibújt alóla, odakapott, és a felé lendülő kézfej egy ujjperce bánta. A vér íze megőrjítette, hatalmas szárnyával kétségbeesetten csapkodott.
Egyre fáradt. Még néhány perc, és vége a játéknak.
Hernantól nem messze állt valaki, szilárd pont a vásár, a sütödék és színpadok körüli forgatagban. Karját dacosan keresztbe fonta mellén, száját összeszorította. Pilar ismerte őt, látta a fényképeken, amikor a férfi és családja házában járt. Némelyik fotón mosolygott, és egész másmilyennek tűnt az arca. Mi változott meg kettejük között?
Hernan nem nézett az asszonyra, a gyerek lekötötte minden figyelmét. Nevettek, és kívülről egészen tökéletes családnak tűntek. A feleség tekintete éppúgy jelenthet aggodalmat, fáradtságot, nem igaz? Csak Pilar tudta, csak Pilar, hogy másként és mégis ugyanúgy boldogtalan, mint ő. És ugyanaz a férfi tehet róla, aki vidáman játszik a gyermekkel, akit mindkettejüknél jobban szeret.
Akit mindennél jobban szeret…
Három év…
Hernan és a kisfiú kergetőztek a sorok közt, a gyermek felkacagott, mikor apja elkapta és ismét a levegőbe emelte, a tengernyi ember, a világ fölé.
Pilar pedig ebben a pillanatban rájött, hogy még sosem látta ennyire boldognak a férfit. Még olyankor sem, valahányszor beteljesült a szerelmük. Ebben az egyenletben nem volt helye. Fals hang a szimfóniában, hiba a számításban, tévút az élet labirintusában. Sohasem lehet az első.
Hátrálni kezdett, aztán sarkon fordult, és futni kezdett.
A hátán érezte Hernan perzselő tekintetét. Észrevett, gondolta, észrevett, de most nem jöhet utánam. Megtehetné, igen, megtehetné, de Pilar tudta, hogy nem fogja. Már abban sem volt biztos – és ez a legszörnyűbb –, hogy nem így a legjobb.
A sarkon még visszanézett.
Hernan és családja eltűnt.
Csalódottságot érzett, azt várta, mint a régi filmekben, a szerelmesek tekintete még egyszer, utoljára összefonódik. Hogy kapnak még egy esélyt. A valóság azonban mindig más. Túl sokszor nem éltek vele a múltban.
Az a nap örökre az emlékezetébe ivódott. Indiánok és meszticek ünnepeltek együtt, a bikaviadalok helyszínére mentek, az ovális küzdőtérre, ahol már a bika hátára kötötték a kondort.
Pilar óvatosan körbejárt a madáremberek tetemei között. Több mint húszat számolt össze.
Aztán megpillantott valamit mozgolódni, a reflektor fénye éppen hogy súrolta. Sután közeledett, akár a kondor azon a hajnalon a ló húsa felé, amikor Pilar távolról figyelte a férfiakat. Levágtak egy lovat, levágták, hogy megfogják ezt az ocsmány madarat.
A lény kicsi volt, kisebb, mint amit Pilar az úton látott. Egy gyerek, hasított belé.
Mikor közelebb értek egymáshoz, a lény elbizonytalanodott, mint aki csak most veszi észre, hogy nem az övéi várnak rá. Feje vérzett, kábának tűnt. Pilar leguggolt, és kitárta karját. A madárgyermek odament hozzá, és a nyakába csimpaszkodott.
A kondor nyeldekelte a sört, nem tehetett mást, a férfiak erősen tartották. Körülötte harsogtak a bikaszarvból készült kürtök és az indián wakawaqrák. A bika hátán egyensúlyozott, a kötelek megtartották. Szárnya szabadon lengett, ha alatta megmoccant furcsa hátasa, riadtan csapkodott. A bika panaszosan felbőgött, vágta a kötél és a madár karma, de a vascsövek erősen szorították, nem tudott kimenekülni a karámból.
Egyre emelkedett a hangulat, kiabáltak, énekeltek, zenéltek az emberek, a színes szalagok egyre tekeregtek, a színes pörgők egyre forogtak, aztán a karám ajtaja kinyílt, és a bika kitört, hátán a madárral.
A legbátrabbak az arénában termettek, hogy hergeljék, és szarva elől csak az utolsó pillanatban ugorjanak el.
A hagyomány azonban mindig vért követelt.
Pilar hátrahajtotta az ülést a terepjáróban, és óvatosan beültette a madárgyermeket. Vigyázott, ne sérüljön meg a szárnya. Úgy tűnt, azt nem találták el a turbinák. Kötszert vett elő, és letörölgette a vért horzsolásokról. A madárgyermek egykedvűen tűrte.
Már virradt, amikor elérte a fennsíkot, a szerpentinen óvatosan vezetett. Tele volt az út fekete tollakkal.
Az indiánok hite szerint a kondor az eget jelképezte, a borjú pedig a mélyet. A kettő együtt adhatott csak megelégedést Pacha Mamának, az emberek bika-ontotta vére hozta az esőt. Kegyetlen ünnepet ültek kegyetlen hitük tiszteletére. Az állatok szenvedése azonban időleges, és a madarat mindig szabadon engedték. Pilar néha elgondolkodott, mit érezhetett a kondor. Vajon minél messzebbre menekült az emberektől? Vajon élete végéig emlékezett a kötelekre, a bika dobálására, az őrült zajokra? A sör erjedt ízére?
Mikor eljutottak a fennsíkra, a szakadék szélére hajtott, ott megállította az autót. A madárgyermek elszenderült, de most rögtön felébredt. Sötét szeme csillogott pihetollas arcában, nem ellenkezett, amikor Pilar felnyalábolta, és kitette a szabadba.
A madárgyermek rögtön az orom szélére sétált, magabiztosan és könnyedén. Verdesni kezdett a szárnyával, ami így, kiterjesztve sokkal nagyobbnak tűnt, mint lent, a völgyben, ahol csapdába esett. Vajon a szülei is ott pusztultak? Vajon emlékezni fog a helyre, tudni fogja, hogy többé ne térjen vissza? A válla felett még hátranézett, pillantása hátborzongatóan emberinek tűnt, és Pilar hirtelen nem volt benne biztos, hogy mosolygott-e, vagy sem csőrszerű, furcsa szájával. Aztán elrugaszkodott, kitárta három méter széles szárnyát. Azonnal hátára vette a légáramlat.
Gyönyörű látványt nyújtott, Pilar sokáig bámult utána, mialatt a felkelő nap aranyló glóriát vont a csipkés hegycsúcsokra.
A borjú örökké a földhöz tartozik, el onnan sosem szabadulhat, de a madár igen. Az ég gyermeke oda megy, ahová csak akar. A köteleket elvágják – csak egyetlen suhintás az egész.
Örökké emlékezni fog, és sosem tér vissza újra.
Pilart már várta a mentőcsapat, mire a szolgálati házhoz ért. Az orvos és az egyik biztonsági ember – akinek a beosztottjai átvizsgálták az épületet, és valószínűleg tűvé tették érte a környéket – aggódtak és haragudtak rá egyszerre.
Közölték vele, hogy most azonnal visszaviszik a telepre, kivizsgálásra, mert ez a szabály. Pilar bólintott, nem ellenkezett. Egy pillantást vetett a szélerőművekre, melyek most mintha nem zúgtak volna olyan hangosan, mint korábban, és a szél sem tűnt annyira csípősnek. A kavicsos talaj csupaszon terült el, a sziklák oldalában és mélyedések gödrében víz és árnyék ült.
– Még valamit hadd intézzek el, mielőtt indulunk – kérte Pilar az orvost. – A gépemen. Csak egy kattintás az egész.
Választ sem várva indult a szolgálati ház nyitott bejárata felé.
***
Lőrinczy Judit 1982-ben született Szolnokon. Szegeden jogi diplomát szerzett, jelenleg Pécsett él és dolgozik. Szabadidejében fest, rajzol és ír, két internetes magazinnál, az LFG.hu-nál és az SFmagnál szerkeszt. Novellái és cikkei 2005 óta jelennek meg antológiákban, magazinokban és az interneten (a World SF Blogon angolul és román nyelvre fordítva az SRSFF.ro honlapon). 2009-ben Negyvenhárom másodperc c. ötperces színművét bemutatták Londonban. Jelenleg regényen dolgozik.
Hogy is kritizálhatnám, én a totál kezdő a profit?
Mindegy, megpróbálom.
Ne haragudj, a tollpihékkel teli szobánál feladtam az olvasást.
Az eleje elég „a” betűs, vagyis számomra zavaróan sok az „a”, ami talán akadozó kezdésre utal.
Ügyelni kellene, hogy a második szó ne kezdődjön azzal a betűvel, amivel az első végződik, mert összecsengnek, ami által egybefolynak a szavak. Pl. „ha alatta”, „látszatra azonban”, „felett terpeszkedő”, „lehetett tőle”.
Névelő előtt, ha lehet, ne „a”-ra végződő szót használjunk, mert szintén összefolynak, megnyújtják aa szót.
Pl. „behúzta a” „leállította a”, „megmászta a”, „kifújta a”, „bekapcsolta a”, „mekkora az”, „mintha a”, „hangja a”, „utána a”.
„Villámok hasították keresztül az eget.” Úgy vélem fölösleges a „keresztül” szó.
Számomra kissé fecsegős, az írás, engem pl. nem érdekel, hogy a flakon szerint orchidea illatú a fürdő. Van jelentősége?
Végül, ami miatt abbahagytam az olvasást a klisé. Minden harmadik régi horrorban megjelenik a vihar, a nyílászárók csapkodása, a kupi, majd a meglepi. Vagyis manapság az már nem meglepi. Úgy vélem az is jobb lett volna, ha a főhős rosszat álmodik, pl. repül, mint a kormorán, majd lebukik egy halért, de nem tud feljönni. Kapálózik, levegő után kapkod, fuldoklik, felébred, és a szája tele tollakkal. Köhög, kapcsoló után nyúl, a szoba is tele tollakkal.
Bocsi.
Érdekes kérdést vetettél fel. Szerintem az apró stilisztikai dolgok fontosak, de helyén kell kezelni őket. A zsáneríróknál nem annyira számítanak, mert a jó történet leköti az olvasót. Viszont a szépíróknál időnként nincs történet és a nyelv szépségének kell betölteni a szerepet. Ott kiemelten fontosak az ilyen „a” betűzések.
Szerintem a mű nem thriller, hanem simán a fantasztikumba tartozik (egy sci-fi lapban jelent meg korábban).
Örülök a véleményednek. Kritizálni meg kell és lehet is. Idehaza nincsenek profik, mindenki másféle munka mellett ír.
Kósza Látomás, számomra azért volt érdekes az orchidea illatú flaskó és abban látom a jelentőségét, hogy érzékeltette a főhős „normális” életét, és ezzel a kontraszttal ütősebb, elevenebb és érthetőbb lett a kondortoll-szagú közegbe helyezett Pilar . 🙂
Kedves Zsuzsb, valószínűleg nem azonosképp értelmeztük az alábbi mondatot:
„Fél óra és egy – a flakon szerint – orchidea illatú fürdő után Pilar a számítógépe elé ült.”
Az én értelmezésem szerint azért lett kiemelve, hogy „a flakon szerint” volt orchidea illatú a fürdő, mert, a valóságban vagy nem lehetett érezni az orchidea illatot, vagy a felhasználó/főszereplő nem tudta milyen az orchidea illat.
Hol itt a kontraszt?