Lola Franck: Vámpírhoroszkóp – 1. rész

Előhang

Az éjszaka kellős közepén ébredt, és ilyesmi még soha nem fordult vele elő.

            Csatakos volt az ágyneműje. Halk, undorodó nyögéssel vált el tőle, ágya szélére ült, tenyerébe temette arcát, majd megborzongott. Könnyű szellő lebbentette meg a függönyt, a szobában valamivel erősebb lett a holdvilág egy pillanatra.

            Felállt; a fiatal és hibátlan testen megcsillant a veríték vékony filmje. Megcsóválta a fejét, és azon gondolkodott, mi történhetett vele. Ha álmodott volna valamit, arra ilyenkor még emlékezne. Sőt, később is. Mert amikor rájött, hogy az álmokat egy idő után elfelejti, füzetet és tollat készített oda az ágy fejéhez, hogy pár mondatban azon nyomban leírja. Már két füzet teli volt, de egyikbe se nézett bele soha, azok a mondatok, amik leíráskor oly frenetikusnak hatottak, most banálisaknak, elkapkodottaknak tűntek, jórészt befejezetlenül lógtak a semmiben, nem tudta volna, mihez kezdjen velük.

            A telő hold a fák karmos ágai közül leskelődött, mint valami rosszindulatú kukkoló, s ő teljesen ébernek érezte magát. Az ébresztőóra számai pirosan világítottak. Hajnali kettőre járt. Már csak azt kell eldöntenie, mit csináljon reggelig, vagy amíg vissza nem alszik. Erőteljes kézmozdulatokkal felfrissítette verítéktől nyirkos párnáját, majd kitette a párkányra, hadd szellőzzön.

            Nem volt kedve villanyt gyújtani. Noha nem értette, mi történik vele – de abban biztos volt, hogy valami történik –, érezte, hogy van ennek az éjszakának valami varázsa, és nem hitte, hogy ezt a varázst el kéne oszlatni a világossággal.

            Újra megmozdult a függöny a frissen kelt légáramban, miközben ő letelepedett az íróasztala elé, mert innét látott ki a legjobban a csendes, kertvárosi utcára, ahol élesek voltak az árnyékok, akár a kés, az út közepén pedig macska kocogott valamerre, ráérős ügetéssel, ügyet sem vetve arra, hogy egy ablakból figyelik.

            Előrehajolt, hogy még egy darabig lássa az állatot, amikor mozgást érzékelt bal kéz felől. Nem volt ebben semmi ijesztő: a szekrény ajtaja szokás szerint ismét kinyílt – anya szerint valamelyest lejtett a ház –, és az ajtó belső oldalán lévő tükörben az ő tükörképe mozdult meg.

            Igazából csak ekkor lett nyugtalan, és nem tudta megmondani az okát.

            A veríték lassan megszáradt rajta.

            Teljes volt a csend az éjszakában, telt és bársonyos csend, amilyen az anyaméhben lehet.

            Félig önkéntelenül fordult a tükör felé, és közben felkattintotta az asztali lámpát.

            Száját néma sikolyra tátotta annak a valaminek láttán, ami a tükörből bámult vissza rá, és mintha gúnyosan vicsorogva utánozta volna. Maga elé emelte kezeit, és még iszonyúbb rémület töltötte el. Elméjének egy józan szikrája akadályozta meg, hogy artikulátlanul felüvöltsön, és felverje az egész házat, de talán még a szomszédokat is.

            Valahol, talán tíz tömbnyire, gyászosan felbődült egy rendőrautó.

 

Aszcendens

 Tommy Ryordan hadnagy aznap csúnyán elaludt. Nem tudta, mikor fordult vele ilyesmi elő – mindenesetre több hete is megvolt annak, hogy kialudta magát. Sokszor nem is a tennivalók miatt nem bírt elaludni, hanem a fáradság miatt, és a kétségek is gyötörték. Előző este bevett két altatót, és megivott rá egy nagy pohár whiskyt. Valóban nagy pohár volt – ráadásul még teli is töltötte. Délelőtt ébredt, amikor a nap már magasan állt, s kábán meredt az ébresztőórás rádióra. A zsinórját egy rántással kitéphette a konnektorból valaki – alkalmasint ő maga, amikor a készülék megszólalt, de nem emlékezett rá. Kezébe vette a telefonját, ami viszont lemerült valamikor, mialatt ő ájultan hevert félig-meddig megvetett ágyán. Se óra, se telefon: fogalma sem volt arról, hány óra lehet. Tíz és tizenegy közé lőtte be, a nap állása alapján, azután kibotorkált a fürdőszobába, és a mosdókagylóba vizelt. Egyszerűbbnek találta, ha így könnyít magán; a vécének már régóta lejárt a fedele, kényelmetlen volt bánni vele, csak akkor használta, ha nagydolga volt.

Elgondolkodva csomagolta el magát, ingerülten rántva egyet az övén; megint mintha hízott volna. Elnézte húsos arcát, szögletes fejét a tükörben. Ha valaki nagy csontú, szinte észrevétlenül hízik el, de az öltönyöket nem lehet becsapni, rendre szarul állnak az emberen, mintha kinőné őket. Sehogy sem értette a dolgot, és nem is nagyon akaródzott gondolkozni rajta. Üres volt a feje; az a fajta üresség honolt benne, ami csak nagy-nagy murik másnapján, a fájdalmas utóhatások bevezetőjeként szokott ráköszönni. Bebotorkált a nappaliba, ahol lehajolt a DVD-hez, és leolvasta róla az időt. Tíz óra negyvenhat volt. Jól saccolta az imént.

Fenekét vakarva vett ki egy kólát a hűtőből, telefonját, amely az utóbbi hetekben egyre gyakrabban merült le, rányomta a töltőre, várt egy kicsit, majd bekapcsolta.

A képernyő működésbe lépett. A készülék vadul villódzott és pittyegett. Az utóbbi órákban, míg nem volt elérhető, tizenhat alkalommal keresték Tommy Ryordan hadnagyot. Lehunyta a szemét, és mindkét szemhéjára óvatosan rányomta a hideg kólásdobozt, mielőtt felnyitotta.

A telefon megszólalt. Reflexmozdulattal, szinte abban a pillanatban nyomta meg a gombot, és a füléhez tette.

– Hol a pokolban voltál? – érdeklődött Bob Franklin, a gyilkossági csoport vezetője.

 ***

 Ryordan hadnagynak az járt a fejében, hogy már jó néhányszor csakugyan megjárta a poklot, és mostanában jött el az ideje annak, hogy latolgatni kezdje: mi lenne, ha többé nem kéne megjárnia. Nem igazán gondolta komolyan, no de mégiscsak gondolt rá, és mint zsaru, jól tudta, mit jelent, ha ilyesfajta gondolatok kísértik az embert. Azt jelenti, hogy kezd kiöregedni, magyarázta széles taglejtésekkel valamelyik nap Mickey Fontana hadnagynak, kollégájának és legjobb barátjának, akivel szinte mindent együtt csináltak az utóbbi jó négy évtizedben: együtt jártak iskola-előkészítőbe, általánosba, gimibe, főiskolára, rendőrakadémiára, együtt kezdték a szakmát; közösen tartották a lakodalmukat, egymás gyerekeit tartották keresztvíz alá, csaknem egy időben váltak el, kulcsuk volt egymás kecójához és kocsijához, és komoly esély volt arra, hogy együtt is fejezik be, a kérdés csak az volt, hogyan. Sokan a Brooklyni Dinoszauruszoknak, vagy egyszerűen dinóknak hívták őket.

– Kiöregedni? – kérdezte Mickey Fontana, egészen elképedve. – Mi az ördögről beszélsz, cseszd meg?

– Arról – válaszolta szándékos könnyedséggel –, hogy nemsokára mind a ketten ötven évesek vagyunk.

– Negyvenhét! – vágta rá Fontana hüledezve.

– Az mindjárt ötven – bólogatott Ryordan. – A mi paklinkat már majdnem leosztották.

– Hé, beszélj csak a saját nevedben – tiltakozott Fontana. – Nem nekem van sörhasam, nem én növesztettem tokát, jól van, az igaz, hogy őszülök, na de nincs egy szem ránc sem a pofámon, és ugyan ki mondhatná meg ilyen körülmények közt, hogy festem a sérómat, he?

Csakugyan nem nézett ki rosszul, noha keveset mozgott és rengeteget zabált – de hát szerencsés alkata volt, irigyelték is érte sokan. Fontana két méternél magasabbra nőtt, így ha volt is rajta némi háj, aligha látszott.

– Jézusom, fogd be, vagy eredj bonvivánnak – szólt közbe Phil McAubrey, aki ügyeletes volt azon az estén; a pult mögött ült, újsággal és tollal a keze ügyében, és növekvő nyugtalansággal figyelte a beszélgetést. Ő ugyan még csak negyven körül járt, de kábé úgy nézett ki, mint a saját öregapja. Még ketten lopták ott a napot, a csillogó hajú, olajos bőrű, ravasz pillantású, szkeptikus Lance Rivera hadnagy, aki vagy tizenöt éve szolgált a testületnél, és fiatal kollégája, a szőke, kék szemű, csontos James „Sonny” Bolin; ő figyelmesen hallgatta az idősek szóváltását. Bolin soha nem szólt közbe, és arckifejezéséből se nagyon lehetett arra kikövetkeztetni, mire gondol. Rágógumizott, mint mindig.

– El is mehetnék – tódította Fontana. A pulthoz lépett, és kiemelte McAubrey mancsa alól a magazint, ami a keresztrejtvénynél és a horoszkópnál volt nyitva. Ujjával hangosan megzörgette a papírt. – Nekem megjósolták.

– Kicsoda?

– Roland T., a Mágus elkészítette a horoszkópomat. Benne volt, hogy nagyon sokáig fiatal maradok. Lélekben meg gyakorlatilag mindvégig.

– Ez csak annyit jelent finoman, hogy soha nem nősz fel, nem fejlődsz semmit, megmaradsz az infantilizmusnál – dünnyögte Ryordan, miközben McAubrey kihajolt a pult mögül, és a levegőben kapkodva igyekezett visszaszerezni a magazinját.

– Úgyhogy az én paklim még kurvára nincs leosztva – fejezte be Fontana a mondókáját, azzal odalökte a lapot a pultra. – Egyelőre az összes ász benn van, a dzsolikról nem is beszélve.

– Nekem más a véleményem az olyan emberekről, akik hisznek az ilyen szarságokban – mondta gonoszul McAubrey, és tenyerével nagyot csapott a magazinra.

– Az teljesen mindegy, hogy mi a te véleményed.

– Hallottál már olyan dologról, hogy logika? – vonta fel a szemöldökét McAubrey. – Lássunk egy példát, mondjuk ebből itt, ni. Mi is a te csillagjegyed? Birka?

– Barom – mondta Fontana mély megvetéssel. – Ilyen jegy nem is létezik. Kábé ennyit értesz hozzá.

Ryordan fáradtan a falnak támaszkodott, megnézte az óráját és azon gondolkozott, vajon mikor lesz végre Fontana hajlandó arra, hogy befejezze a vitát, és induljon. Máris késésben voltak.

– Fontana bak – szólt közbe.

– Bak? Á, sejtettem. – McAubrey tágra nyílt szemekkel folytatta: – Nézzük, mit ír a bakról. „Kötelességtudata, melyhez oly hű maradt az elmúlt időszakban, most meghozza bőséges gyümölcsét, más dolga nincs is, mint hogy szüreteljen. Felettesei, főnöke kiváltképp elégedettek önnel, és ezt sietnek tudomására hozni. Ez az a hét, amikor a bakok joggal számíthatnak hivatali előmenetelre.” – Csodálkozó arccal felnézett. – Erre szokták mondani, hogy szarva közt a tőgyét?

Fontana ellen nem sokkal a beszélgetés elhangzása előtt indult vizsgálat állítólagos indokolatlan fegyverhasználat miatt. Aznap, hétfőn kellett a belső elhárítási bizottság előtt megjelennie Ryordannel együtt. Utóbbira egyelőre csak tanúként számítottak, de az ő esetében is fennállt a veszély, hogy bevonják a jelvényét és a szolgálati fegyverét.

Rivera hangosan röhögött, az újonc Sonny Bolin csak annyit engedett meg magának, hogy elmosolyodjék.

Fontana ügyet sem vetett rájuk; ujjal, vádlón mutatott az ügyeletesre. – Te tisztára hülye vagy – mondta nyájas hangon. – Az újságokban nem valódi jóslatok jelennek meg, ezt még egy óvodás is tudja. Vannak fazonok, akik arra szakosodtak, hogy ellássák a lapokat kitalált horoszkópokkal, de egy haverom a Postnál azt mondja, már számítógépes robot is tud ilyen ötsorosokat generálni.

– Ó, fogd már be és menjünk – szólt közbe Ryordan, és ismét az órájára pillantott.

Rivera meg Bolin köszönés nélkül leléptek. McAubrey még szívesen jártatta volna a pofáját, de ekkor látogató érkezett, a pulthoz lépett, és McAubrey kénytelen volt hivatalos arckifejezéssel megtudakolni tőle, miben lehet a segítségére.

A nő arcán patakzottak a könnyek, és nem volt se eleven, se holt.

– Meglőtték – mondta, szinte transzban. – Belelőttek az arcába.

– Kérem, próbáljon megnyugodni, hölgyem – javasolta McAubrey, és papír zsebkendőt vett ki az e célra szolgáló dobozból. – Rálőttek valakire, és ezt kívánja bejelenteni?

Fontana ingerült mozdulattal Ryordan vállára csapott. – Oké, tiplizzünk.

 ***

 Ez volt tegnap, hétfőn – a ma pedig, a kedd, nos, rosszabbul nem is indulhatott volna. A holttest hatalmas vértócsában feküdt, és nem volt arca. Az ajtón kívül, a lábtörlő mellett üres pizzásdoboz hevert, és Ryordannek az a nyugtalanító érzése támadt, hogy megint nem fognak rajta találni semmit, se ujjlenyomatot, se egy árva DNS-t, de még csak pizzamaradékot se. Elég egyértelműnek látszott. Valaki felballagott, megnyomta a csengőt, az áldozat kilesett, majd a pizzásdoboz láttán gyanútlanul ajtót nyitott.

– Rendelt pizzát? – kérdezte.

– Telefonon nem – mondta az egyik rendőr. – Interneten rendelhetett, de végigkérdeztük a környékbeli pizzériákat, és ma este semmilyen rendelést nem adtak le erre a névre.

– Hát máskor?

– Általában rendelték a kajájukat. – A zsernyák a hűtőre mutatott, melynek acélszürke ajtaján mágnesek tartották a különféle pizzériák, koreai, kínai, japán, mexikói, filippínó és thai kifőzdék, valamint a legközelebbi McDonald’s, Burger Ranch és KFC étlapjait. Az itt lakók a jelek szerint nem voltak a bioétkezés megszállottjai. – De tegnap nem.

Ronald T. Rothnak hívták, amíg élt. Ryordan a hűtőhöz lépett, és jobb híján végigbogarászta a kínálatot. Lassacskán kezdett éhes lenni. Nem csoda, dél körül járt, és még egy falatot sem evett. Idegesítette Fontana hiánya. Most döbbent rá, mennyire összenőttek az évek folyamán. Mintha fegyverétől fosztották volna meg. A problémára koncentrált. Ronald T. Roth a jelek szerint nem rendelt pizzát vagy más koleszterinbombát az előző napon. Mi van akkor, ha valaki becsenget hozzá, hogy meghozta a takarmányt? Nyilván kiszól, hogy ő nem kért semmit. Mit lehet erre mondani? „A cég ajándéka, uram”? „A legújabb termékünk, kóstolja meg kockázatmentesen, teljesen ingyen”? Igen, elképzelhető, hogy ez hangzott el. Mit tesz Ronald T. Roth, a fiatal, szép reményű egyetemista, ha potya pizza áll a házhoz? Vajon azt feleli rá: „Ugyan, vigye innen az anyja picsájába”? Ryordan a fejét rázta, ami néha még mindig zúgott egy kicsit. Nem. Az a Ronald T. Roth, akit ő elképzel magának, nem ezt a választ adja. Hanem kinyitja az ajtót, és közli: „Hoci.” Mire a gyilkos leejti az üres pizzásdobozt, és a célra tartott automatából több golyót lő a srác arcába. Jó nagyok a golyók, közelről is indulnak, teljesen szétroncsolják. A fegyveren nyilván hangtompító van, mert a házban senki nem hallott semmit. De még akkor se dugta volna ki az orrát, ha hallott volna. Minek beavatkozni a másik ember dolgába. Jobb a békesség. Ronald T. Roth talán tesz egy-két tétova lépést, holott már halott, és az agyának jelentős része mögötte hever, messze benn a szobában, azután összeroskad. Az ítéletvégrehajtó pedig szépen beteszi az ajtót, körülnéz, nem látta-e valaki, és pillanatok alatt távozik, felszívódik a nagy brooklyni éjszakában, ami fölött ott lebeg a telő hold.

***

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/vampirhoroszkop”] A szerzőről[/button]