Löffler Zsuzsanna: A három elvarázsolt testvér

Első fejezet

Amelyben egy véletlen találkozás és némi éneklés után a testvéreket nyomban elvarázsolják

– Ha nem kapok öt percen belül enni, én bemászok a zebrákhoz, és beleharapok a szénájukba! – jelentette ki egy hét éves forma fiú két mellette ülő társának. A többiek rápillantottak, de nem szóltak egy szót sem. Pontosan tudták, hogy Mátyás – mert így hívták a fiút – sohasem enne szénát. Ráadásul semmi kedvük sem volt vitatkozni ezen a meleg, álmosító délutánon.

A három gyerek a szegedi vadaspark egyik padján üldögélt, a zebrákat nézte. Testvérek voltak, két fiú és egy kislány. Az egész napot a parkban töltötték, most arra vártak, hogy édesanyjuk uzsonnát hozzon nekik. Türelmesen lógatták lábukat, nem is figyeltek a feléjük közeledő, ősz hajú bácsira. Csak akkor vették észre, amikor megállt mellettük és kedvesen megszólította őket:

– Sziasztok! Tudnátok nekem is helyet adni?

A gyerekek szó nélkül arrébb húzódtak, bár Dénes – a legidősebb testvér – kissé morcosan nézett rá, mert nem kedvelte az idegeneket.

– Köszönöm! – bólintott feléjük a bácsi, majd táskáját maga mellé helyezve leült a padra.

– Szívesen! – válaszolta csengő hangon Édua, a legkisebb testvér. Közben rámosolygott a bácsira, mivel barátságos kislány volt, és nagyon szeretett ismerkedni.

Új padtársuk is a zebrákat nézte, szemmel láthatóan nem törődött tovább a gyerekekkel. Talán ha Mátyás nyugton marad, nem is lett volna semmi az egész kalandból. Talán szépen meguzsonnáztak volna, azután hazamennek. Talán… De végül nem így történt, mert Mátyás – a középső és legelevenebb testvér – nem bírta mocorgás nélkül, és ahogy sajtkukac módjára helyezkedett a padon, véletlenül lelökte a táskát a földre.

A táska nagyot huppant, tartalma szétszóródott a földön. Mátyás ijedten nézett fel – félt, hogy ki fog kapni –, Dénes pedig már ugrott is, hogy helyrehozza a dolgot.

– Nincs semmi baj gyerekek, hagyjátok csak, majd én visszateszek mindent! – pattant fel a bácsi is meglepően gyorsan, de Dénes mindenképpen segíteni akart neki. Testvérei sem akartak kimaradni semmiből, így pár pillanaton belül mind a táska körül szorgoskodtak. Ám alig fogtak hozzá a pakoláshoz, meghökkenve néztek össze, mert a sok papír és könyv közül egy furcsa tárgy bukkant elő.

Lábuk előtt egy fényes, fekete pálca hevert. Szára rövid volt, végét egy csillag díszítette. A csillag nem volt nagy, de ahogy ráesett a fény, azonnal villogni kezdett, csak úgy szikrázott! Igazinak látszott, a testvérek tágra nyílt szemmel bámulták: egy valódi varázspálca!

Édua a bácsihoz fordult, és bátran megkérdezte tőle:

– Ez egy varázspálca, ugye? Te varázsló vagy?

A gyerekek csak most nézték meg jobban az idegent. Haja és szakálla ősz volt, szemüveget hordott, az arca barátságosnak tűnt. Külsőre egészen olyan volt, amilyennek egy varázslót elképzel az ember, de süveg és köpeny – amelyekről egy mágus bármikor felismerhető – nem volt rajta. Teljesen hétköznapi öltözéket, világoskék inget és fehér nadrágot viselt. Megjelenése tehát nem igazán győzte meg a testvéreket, ám a pálca mindenképpen figyelemreméltó volt. Dénes mégis összevonta a szemöldökét, és rászólt Éduára:

– Éduska, varázslók nem léteznek! Csak a mesében vannak!

Édua megmakacsolta magát:

– De neki pálcája van, biztosan varázsló!

Mátyás nem szólt semmit, ő már a pálcát vizsgálta. Felkapta a földről, és lengetni kezdte. Nagyon könnyű volt, és ahogy felemelte, a csillag felragyogott rajta.

A bácsi érte nyúlt:

– A pálca bizony nem játék, óvatosan kell vele bánni! – vette ki Mátyás kezéből. – De most már úgyis mindegy – legyintett –, hiszen észrevettétek! Gyertek ide, megmutatom nektek! – nyújtotta tenyerére fektetve a gyerekek felé, akik már attól tartottak, hogy sosem nézhetik meg közelebbről.

– Igazi? – kérdezte Mátyás izgatottan.

A bácsi egy ideig komolyan nézett a gyerekekre, sóhajtott egyet, majd beleegyezően bólintott:

– Igazi.

– Én nem hiszem – mondta bölcsen Dénes. – Ha igazi lenne, nem mondanád meg!

– Ez valóban így van, a pálcát óvnom kell a kíváncsi emberektől. Ha nem így tennék, mindenki megtudná, hogy varázsló vagyok. De a szabály, az szabály! Aki egyszer meglátta, az elől nem titkolhatom tovább!

– A varázslószabály? – kíváncsiskodott tovább Mátyás.

– Az – hangzott a felelet.

– Tudtam, hogy varázsló vagy! – nevetett fel Édua, aki nagyon megörült a dolognak. Egy igazi varázsló, ez már valami! Ehhez foghatót senki sem látott még az óvodájukban, csak a bűvészt a farsangon, de varázslót, azt soha! – És mi a neved? – tudakolta.

– Szólítsatok Bonifácnak!

A gyerekek elismerően néztek rá. Bonifác, ez bizony nem egy mindennapi név! Összedugták a fejüket, vajon higgyenek neki? Léteznek egyáltalán varázslók? És ha Bonifác tényleg az, mit csinál itt a vadasparkban?

– Biztos a varázs-lókat nézi meg – kuncogott Mátyás.

A többiek lehurrogták, majd biztos, ami biztos, bemutatkoztak új ismerősüknek:

– Ő itt Édua, a húgom. Ő meg a bátyám, a neve Dénes, de Dininek is szólítjuk néha – hadarta a középső testvér egy szuszra. – Az én nevem pedig Mátyás!

– Ha tényleg igazi varázsló vagy, akkor varázsolj nekünk valamit! – szólalt meg most Dénes, aki még mindig nem hitt Bonifácnak. – Bizonyítsd be!

– Ez nem ilyen egyszerű gyerekek! Nem szoktam mindenkinek csak úgy varázsolgatni, mert varázserőt nem szabad csip-csup dolgokra pazarolni – mondta Bonifác. – Persze veletek kivételt kell tennem, hiszen tudtok a pálcáról. De meg kell ígérnetek, hogy nem mondjátok el senkinek, és cserébe kérek is valamit!

– Én egész évben jó voltam! – mondta gyorsan Mátyás, mielőtt még bárki az ellenkezőjét állíthatta volna.

– Ez bizony nagyszerű – nevetett a varázsló –, de én nem a Télapó vagyok, nekem nem fontos a jó magaviselet! Én valami mást kérek cserébe!

– De nekünk nincsen pénzünk! – keseredett el Dénes.

– Pénzt kérni gyerekektől? Szép kis ötlet, mondhatom! Hogy gondolhatsz ilyet rólam? Mindjárt tengerimalaccá változtatlak! – vonta össze szemöldökét Bonifác.

A gyerekek egy pillanatra megijedtek, hogy Dénest mindjárt elvarázsolják, de hamar észrevették, hogy Bonifác szerencsére ismét mosolyog. Jól van, akkor nem gondolja komolyan!

Azért Mátyás majdnem megszólalt, hogy Bonifác egy kis időre mégis átváltoztathatná Dénest, mert ő mindig szeretett volna egy tengerimalacot, és persze az is vicces lenne, ahogy egy tengerimalac iskolába megy, hátán egy apró táskával. Aztán meggondolta magát, mert ha most tényleg igazi varázslás következik, akkor jobb, ha Dénes inkább egy igazi, tíz éves testvér, nem pedig egy tíz éves tengerimalac.

– Egy valódi varázsló sosem kér pénzt a varázslásért – folytatta Bonifác. – De van néhány feltétele a varázslatnak – mondta, és közelebb hajolt a gyerekekhez. – Az első az, hogy hinnünk kell benne! Ti hisztek benne, ugye?

A kicsik szaporán bólogattak, Dénes is bólintott lassan egyet-kettőt.

– A másik dolog talán még ennél is fontosabb! – emelte fel ujját figyelmeztetően Bonifác. – Ahogy elkezdek varázsolni, a varázslat idejére átkerültök a mesék világába.

– De miért? – kotyogott közbe Mátyás.

– Mert a varázslat nem való az igazi világba – válaszolta Bonifác.

– De miért? – kíváncsiskodott tovább a kisebbik fiú.

– Mert az emberek képtelenek lennének megfelelően használni! – sóhajtott nagyot Bonifác. – Ellustulnának, mivel mindent varázslattal akarnának megoldani. Ráadásul a felnőttek nagyon önzőek. Ahelyett, hogy igazán fontos dolgokat kérnének, csak sok pénzt akarnának és azt, hogy többet ne kelljen csinálniuk semmit. Borzasztóan nagy zűrzavar kerekedne, utána meg azon veszekednének, ki tehet az egészről!

A gyerekek szomorúan ingatták a fejüket: nahát, ezek a felnőttek!

– Tehát ahogy mondtam, a varázslat idejére átkerültök a mesék világába – kezdte újra a varázsló –, ezért nagyon fontos, hogy nektek szeretnetek kell a meséket! Minél többet ismertek, annál jobb! Minden jó, ami megmozgatja a gyerekek képzeletét – mosolygott rájuk bátorítóan –, mesék és versek, dalok és mondókák! Hogy bele tudjunk kezdeni a varázslásba, egyet el is kell mondanotok nekem. Persze az időnk kevés, mivel nem lenne jó, ha megzavarnának minket. Legyen tehát valami rövid vers vagy dal!

– Ha így akarsz lerázni minket, akkor nincs szerencséd! – vigyorgott Mátyás elégedetten. – Egy csomó mesét ismerünk. Még saját meséink is vannak, anyu írta őket. Dalokat is írt nekünk, akármikor el tudunk énekelni egyet!

– Igen, a kitalálóst! Vagy azt, ami a kedvenc állatainkról szól! Vagy ami a macskáinkról! – sorolta boldogan Édua.

– Kitalálós, az milyen? – csillant fel Bonifác szeme.

– Állatokról szól – magyarázta Dénes –, minden versszak egy találós kérdés, nekünk pedig mindegyik végén be kell kiabálnunk az állat nevét megfejtésként.

– Ez pont megfelelő lenne! – örvendezett Bonifác. – A mesékben sokszor kell próbákat kiállni, és bizony gyakran megesik, hogy a próba egyik része egy találós kérdés. Ha szeretitek a találós kérdéseket, biztosan könnyen boldogultok a mesevilágban! Legyen hát a kitalálós!

– Jó, legyen! – ugrándoztak nevetve a kisebbek.

Édua és Mátyás azonnal rázendített. Dénes eleinte hallgatott, mert mégis, énekelni a vadaspark közepén? Ez nem iskolásnak való! És a bácsi, még hogy varázsló! Hogy hihetnek neki a többiek? Végül persze beszállt ő is az éneklésbe, mert Bonifácon kívül nem figyelt rájuk senki. Különben is, ő is ki tudja találni az összes állatot, nem csak Édua és Matyi!

A dal pedig így szólt:

Mi ez? Mondd meg Édus! Jó nagy állat ám!

Hosszú nyakával éri el a levelet a fán.

Bármekkora az akadály, ő mindenhonnan kilát.

Mi ez? Mondd meg Édus! Biztosan egy: zsiráf!

Mi ez? Mondd meg Mátyás! Gyors, mint a villám!

Pettyes bundájában futkos a szavannán.

Szélvészként rohanni, ez neki meg sem árt!

Mi ez? Mondd meg Mátyás! Biztosan egy: gepárd!

 

Mi ez? Mondd meg Dénes! Kis csapatban él,

egyikük az őrszem, a többi meg henyél.

Hogyha jön egy ragadozó, mind ugrik be a várba.

Mi ez? Mondd meg Dénes! Ez egy: szurikáta!

Mi ez? Mondd meg Édus! Nagy sörénye van,

a húst morogva tépi erős fogaival.

Evés után alszik, vagy a fűben poroszkál.

Mi ez? Mondd meg Édus! Ez egy: oroszlán!

Mi ez? Mondd meg Mátyás! Kedvence a banán,

egyet-kettőt ugrik és fenn is van a fán.

Keze ügyes, farka hosszú, mi lehet vajon?

Mi ez? Mondd meg Mátyás! Ez egy: pókmajom!

Mi ez? Mondd meg Dénes! Bőre pikkelyes,

mindig lassan sétál, sohasem siet.

Négy lába kis tömzsi, a páncélja erős.

Mi ez? Mondd meg. Dénes! Biztosan egy: teknős!

Ennyi volt a dal, de szemmel láthatóan Bonifácnak igazán tetszett. Nagyokat nevetett közben, és a versszakok végén a gyerekekkel együtt kiabálta be az állatok nevét. Megtapsolta az előadást, elővette varázspálcáját, majd így szólt:

– Ez bizony jó kis dal volt, látom helyén az eszetek! Így könnyen fog menni a varázslás! És most jöjjön a legfontosabb kérdés: mit varázsoljak nektek?

– Egy igazi mesét! – rikkantott azonnal Édua, aki nagyon izgatott volt amiatt, hogy a mesevilágba kerül.

– Igazi dinókat! – kiabálta Mátyás.

– Azok felfalnának minket – intette le Dénes, aki úgy döntött, próbára teszi az állítólagos varázslót. – Legyen inkább sárkány! Persze egy barátságos sárkány.

– Legyen egy sárkányos mese! Olyan igazi, amiben mi is benne vagyunk! – szólt bele újra Édua.

– Igen, ez jó lesz! – válaszolta elgondolkodva Dénes. – Egy saját mese, amiben barátságos sárkányok vannak.

– De én királylány akarok lenni benne! – morcolt Édua.

– Én meg királyfi meg lovag, saját karddal! – kiabálta be Mátyás a saját elképzelését.

– Vinni szeretném a cicámat is! – mutatta fel Édua a nála lévő plüssmacskát. – És Kormi tudjon beszélni!

Bonifác csak úgy kapkodta a fejét.

– Akkor legyen egy saját mese, amiben a saját királyságunkban élünk, és vannak benne kedves sárkányok. Kormi pedig jöjjön velünk, mint egy beszélő, élő macska! – foglalta össze Dénes.

– Ez aztán a jó kívánság, egy saját mese! – helyeselt Bonifác. – Készüljetek fel, mert csak kimondom a varázsigét és máris ott teremtek!

– Egy pillanat! – állította meg a varázslást Dénes. – És hogy kerülünk vissza?

– Egyszerűen. Csak ki kell mondanotok a befejező varázsigét, hogy itt a vége, fuss el véle!

– Ennyi?

– Ennyi. Kimondjátok, és máris újra itt lesztek a padon! Akkor mehet?

– Mehet! – kiáltották egyszerre, és Bonifác már mondta is:

Varázspálca fénye lobban,

kezdődik a mese nyomban!

Meseföldön palota,

ez lesz ám majd a csoda!

Dini, Matyi, Édu, Kormi,

együtt fognak barangolni.

Ha megunták, ott a vége,

kimondják, hogy fuss el véle!

Ahogy vége lett a varázsigének, a pálca végén felragyogott a csillag. Bonifác feléjük intett vele, hirtelen nagy fényesség támadt, és már érezték is, ahogy a varázslat repíti őket a mese felé.