Löffler Zsuzsanna: A három elvarázsolt testvér 2. részlet

Második fejezet
amelyben kiderül, hol nincsenek sárkányok, és hogy csipkeruhában nem muszáj hegyet mászni

Mikor a fényességnek vége szakadt, hunyorogva néztek körül. Egy szépen díszített teremben voltak: a kőfalakon festmények lógtak díszes, régi ruhákba öltözött emberekről, mindenfelé magas gyertyatartók és szépen faragott bútorok álltak, az asztalokon sok gyümölcs és sütemény volt nagy tálakon felhalmozva. A hely egy igazi várnak tűnt.

 Most az öltözéküket is szemügyre vették, de alig ismertek egymásra. Édua egy fehér és rózsaszín, csipkés ruhában pompázott, amin apró drágakövek csillogtak. A fiúk egyszerűen ingben és nadrágban voltak, de látszott rajtuk, hogy finom holmi az összes. Öveiket is szép veretek díszítették. Mindhármuk fején vékony pántból készült korona volt, amit könnyen lehetett viselni. Mátyás már majdnem lázadozni kezdett, hogy ő lovag is szeretett volna lenni, amikor észrevett két páncélt a sarokban, amit rá és Dénesre méreteztek. Könnyűnek, de erősnek látszottak, így nem szólt semmit, csak elégedetten tapogatta a páncéljához tartozó rövid kardot.

Újra végignézett magán és a többieken, végül kuncogva megszólalt:

– Most én vagyok Mátyás király!

A szép ruhák ellenére eléggé szokatlanul festettek, így testvéreiből is kitört a nevetés. Dénes kaján vigyorral az arcán vágta rá:

– Igen, csak nem Mátyás, az igazságos, hanem Mátyás, a mulatságos!

Mátyást persze elfutotta a méreg, és elkezdte kergetni Dénest a szobában. Édua anya hanghordozását utánozva rájuk szólt:

– Fiúk! Elég legyen! Fejezzétek be, nem hallottátok?

A fiúk csodák csodájára megálltak. Mégis csak királyfiak vagy mi a szösz!

– Hála az égnek, már azt hittem megsüketülök ebben a zajban! – szólalt meg egy hang a hátuk mögül.

Meglepetten nézetek hátra: ki lehet még a szobában?

Az ágyon egy fehér pofijú, fekete cica üldögélt, nagy rózsaszín masnival a nyakában. Hiszen ez Kormi! És tényleg tud beszélni!

– Kormikám – szaladt hozzá Édua és megölelte –, de jó, hogy itt vagy!

– Légy szíves vigyázz a masnimra! – mondta a cica, de azért látszott, hogy nagyon örül. – Azt sem tudjátok, hogy pontosan hol vagyunk. Mi lenne, ha veszekedés helyett inkább felderítenénk a várat?

– Tényleg, valójában hol vagyunk? – kapták fel fejüket.

Az ablakhoz szaladtak és körülnéztek. A hely, ahova kerültek, tényleg egy vár volt. Belső épületét – melynek egyik magas tornyából néztek éppen szét – kőfalak vették körül, mélyen alattuk pedig víz kavargott a falak körül. Egy felvonóhídon keresztül lehetett átjutni a vízen, ahogy ez már a váraknál szokás. A várat a vízen túl körös-körül erdő vette körbe, a távolban egy hatalmas rét és egy kanyargó patak, azokon túl pedig magas hegyek látszódtak.

A fák között tágas kifutókat vettek észre.

– Biztosan ez a királyi vadaspark! És biztosan sárkányok laknak benne! – örvendeztek. – Fussunk le gyorsan!

Mind kiszaladtak a szobából, majd le a szoba előtt induló csigalépcsőn. Több szinten futottak keresztül. A nagy sietség közben is látták, hogy a királyi vár folyosói szélesek és világosak, belőlük rengeteg szoba nyílik.

– Remélem, van lift is – morgott Mátyás az orra alatt. – Még a végén lekopik a lábam!

Lefelé menet több emberrel is találkoztak. Legnagyobb csodálatukra senki sem állította meg őket, csak udvariasan meghajoltak feléjük. Tényleg ők voltak ennek a várnak az urai!

Leértek az udvarra, és megnézték a kifutókat. Volt ám ott mindenféle érdekes állat! Voltak olyanok, amelyeket már jól ismertek az állatkertekből: tigrisek és zebrák, tapírok és rozsomákok, sokféle papagáj és apró majmocskák, kígyók és vízilovak, pingvinek és fókák, felsorolni sem lehetne mindet. Aztán voltak olyan állatok is, amiket eddig csak a mesékből ismertek: griffmadarak és jetik, főnixek és egyszarvúak, egy aranyszőrű bárány és egy beszélő béka, amit Édua nem akart megpuszilni. Sárkányt viszont egyet sem találtak.

Nem értették a dolgot, rossz mesébe kerültek volna? Az nem lehet, hiszen minden más úgy történt, ahogy kérték! Mi a helyzet a sárkányokkal?

Egy inas épp az aranyat adó csacsit etette, megkérdezték hát tőle:

– Üdvözlünk alattvaló! Meg tudnád mondani nekünk, hol találjuk meg a sárkányokat?

Az inas mély meghajlással felelte:

– Hol máshol kisfelségek, mint a Sárkány-hegységben! Ide a meseföldi várba nagyon régen nem tértek már be, pedig eléggé barátságos teremtmények. Mindegyiknek saját barlangja van, ezért nem lakik nálunk egy sem.

– Hogy is felejthettük el, hát persze! – tettek úgy, mintha ez az egész csak kiment volna a fejükből, de a hallottakon bizony elgondolkodtak. Ez tehát a meseföldi vár. És barátságos sárkányok vannak a mesében, hiszen ezt kérték, de nem itt laknak, mert ezt meg pont nem kérték! Mi legyen hát most?

Sokáig tanakodtak, bár a döntés tulajdonképpen nem volt nehéz. Hiszen hiába a hatalmas vár, hiába a sok-sok titkos zug, hiába a vadaspark sok csodálatos állata, mindez semmit sem ér, ha nincsenek sárkányok! Végül úgy határoztak, hogy Dénes és Mátyás haladéktalanul elindul a Sárkány-hegységbe, megkeresik a sárkányokat és rábeszélnek egyet, hogy lakjon náluk. Édua közben a várban marad, és Kormival együtt vigyáz a királyságra. Csipkeruhában úgysem lehet jól hegyet mászni! Csak lassítaná a haladást, ők pedig minél előbb keríteni akarnak egy sárkányt. Különben is, a csinos királylányka még a végén annyira megtetszene valamelyik sárkánynak, hogy elrabolná, akkor meg aztán mehetnének kiszabadítani!

Nem is vesztegették az időt. Összecsomagoltak több napra való élelmet és egy-két hasznos holmit. Mátyás persze ragaszkodott a páncélokhoz és kardokhoz is, Dénes pedig igazat adott neki. Ha a sárkányok barátságosak is, találkozhatnak más gonosz teremtménnyel, akkor aztán jól jöhet minden védelem. Mikor elkészültek, kihozatták lovaikat az istállóból, felmálházták őket és útnak indultak. Édua és Kormi hosszasan integetett utánuk a vár legmagasabb tornyából.

A két fiú lelkes és izgatott volt a rájuk váró kaland miatt. Talán egy egészen icike-picikét féltek is, mert mégis, most fognak először életükben sárkányokkal találkozni!

Ha találnak egyáltalán sárkányt… Ki tudja?

*

Harmadik fejezet
amelyben a fiúk nyakába szakadnak az első nehézségek, ráadásul Mátyás nyakába még Dénes is

Dénes és Mátyás útja a hegyekig nem volt nehéz – hiszen a Sárkány-hegységig sík vidéken át vezetett az út –, csak hosszú volt, egy hétig is eltartott. Át kellett vágniuk az erdőn, keresztül kellett menniük a hatalmas réten, ahol aztán a patakot követve el is jutottak a Sárkány-hegység lábáig.

A hegység lábánál letáboroztak egy időre, mert el kellett dönteniük, hogyan tovább. A hegyek nem tűntek félelmetesnek – bár az erdőből itt-ott éles sziklák bukkantak elő –, a lombok barátságosan susogtak, és mindenhonnan madárdal hallatszott.

– Most mit csináljunk? – kérdezte aggodalmas arccal Mátyás. – A lovak szerinted fel tudnak menni a hegyre?

– Semmiképpen – válaszolta Dénes némi morfondírozás után –, az ösvény keskeny és tele van kövekkel. Itt kell hagynunk őket! Okos állatok, hazatalálnak nélkülünk is, baj pedig nem érheti őket a várig. Csak enni- és innivalót viszünk magunkkal, meg néhány hasznos holmit.

– A kardom nélkül sehova sem megyek – jelentette ki Mátyás -, még jól jöhet, ha harcolni kell!

Dénes már majdnem kinevette, hiszen mit érhet egy hét éves egy sárkánnyal vagy más rémmel szemben? Aztán eszébe jutott, hogy az öccse eddig mindig bátran kiállt – még a nagyobbakkal szemben is –, ha magát vagy a testvéreit kellett megvédenie, így nem szólt semmit, csak bólintott.

Reggel indultak útnak, kitartóan másztak felfelé az ösvényen. Egyre kevesebb lett a fa, és egyre több a szikla. Szerencsére a hegyoldal nem volt nagyon meredek, így elég gyorsan haladtak, viszont nem találkoztak egyetlen egy állattal sem, nemhogy sárkánnyal! Mátyás magában zsörtölődött, hogy milyen messze laknak ezek a sárkányok, talán a világ végén? Kinő a szakálla, mire találnak egyet! Ekkor azonban észrevettek egy táblát az út szélén:

SÁRKÁNYBARLANGOK ERRE

Ez bizony világos volt, mint a nap. Arra fordultak hát, amerre a tábla mutatott, és rövid gyaloglás után meg is pillantották az első barlang száját. Amit aztán ott találtak, az alaposan meglepte őket.

A bejárat tetejéről egy élőlény csüngött lefelé, de nem sárkány volt, hanem egy denevér. A fiúk megborzongtak, mert hatalmas volt, közel akkora, mint Mátyás. Persze tudták, hogy a denevérek békés lények, rovarokat esznek, nem pedig vért szívnak – éppen ezért nem kell tartani tőlük –, de ez a példány olyan nagy volt, és hát ki tudja? Mi van, ha a mesebeli denevérek mégis vérszomjasak? Ez itt szemmel láthatóan pihent, hatalmas bőrszárnyaiba burkolta magát, meg sem rezdült a testvérek érkezésére. Mátyás Dénesre pillantott, aki ujját szája elé emelve intette csendre testvérét, majd megpróbálta elmutogatni neki, hogy lopakodjanak el a denevér mellett. Mátyás szerencsére megértette az össze-vissza kézjeleket, és igyekezett minél nagyobb csendben elosonni a lény és a fal között. Már azt hitték sikerrel jártak, amikor a denevér hirtelen felnyitotta sárga szemeit, kitárta széles bőrszárnyait és lassan megszólalt:

– Hova-hova?

A testvérek első gondolata az volt, hogy uccu neki, vesd el magad, rohanás, ameddig még nem késő! De meggondolták magukat, persze mindketten más okból.

Mátyás felpaprikázta magát azon, hogy nem igazság, hogy ilyen közel a sárkányokhoz tartóztassák fel őket, lerántja ő azt a vacak bőregeret a plafonról, aztán uzsgyi át a barlangon!

Dénesnek meg az jutott eszébe, ha már idáig eljöttek, csak nem fordulnak vissza, és hátha a denevér segíteni is tud nekik. Nem lehet túl veszedelmes, ha támadás helyett beszélgetésbe fog! Közben szerencsére észrevette, hogy Mátyás valami nagy meggondolatlanságra készül, elkapta hát a csuklóját és így válaszolt a denevér kérdésére:

– A sárkányokkal szeretnénk találkozni, ezért át szeretnénk menni a barlangon, ha lehet!

– Lám-lám! – mondta erre a denevér, aki úgy látszik szerette az ismétléseket. – És csak úgy egyszerűen, szó nélkül átmennétek? És mi lesz a próbával, ha szabadna kérdeznem? És egyáltalán, hol marad a jó modor? Be se mutatkoztatok, kik vagytok ti, ugyan kik?

Dénes bólintott, hisz a denevérnek igaza volt, egy uralkodó nem viselkedhet így! Meghajolt a bőregér felé, majd így szólt:

– Üdvözlünk téged! Mi a meseföldi királyfiak vagyunk, Dénes és Mátyás. Benned kit tisztelhetünk, és milyen próbáról beszélsz?

– Szóval ti lennétek azok, hallottam már róla, hogy útra keltetek! Én Tótágas vagyok, ennek az átjárónak az őre. Megállítok mindenkit, aki erre vetődik, hogy senki se mehessen át a sárkánybarlangokig próba nélkül, az ám!

– De miért van szükség próbára? – érdeklődött újra Dénes, mert úgy érezte, jobb lenne megúszni ezt a próba dolgot.

– Hogy-hogy miért? – csodálkozott a denevér. – Meseföld leghatalmasabb lényeivel akartok találkozni, elég bátrak vagytok hozzá? Odáig nehéz az út, elég ügyesek vagytok hozzá? És mi lesz, ha gyorsan kell döntést hoznotok baj esetén, elég okosak vagytok hozzá?

– Ha próba kell, hát legyen… – törődött bele Dénes.

– Nem hátrálunk meg! – húzta ki magát Mátyás. – De mit is kell csinálnunk?

– A próbának három része van! Első a bátorság próbája, a második az ész próbája, a harmadik pedig az ügyesség és erő próbája – sorolta Tótágas –, de jó hírem van, ez elsőn már túl is estetek!

– Micsoda??? – hökkent meg Dénes.

– Hol, mikor? – nézett körül Mátyás is meglepetten.

Tótágas vigyorogva himbálózott a barlang bejáratban.

– Az első próba én magam voltam, bizony-bizony! Egy ekkora denevértől még a felnőtt emberek is meg szoktak rémülni! Nem bátrabbak, mint a gyerekek, higgyétek el nekem, sőt! Látnátok, hogy rohan el némelyik, amint megszólítom! De ti itt maradtatok – folytatta elégedetten Tótágas –, és még a kérdéseimre is válaszoltatok. Nem kis dolog ez, most már tudjátok!

A királyfiak megkönnyebbültek: mi a csuda, egy próbát már le is tudtak! De mi jön most?

Tótágas már intett is nekik:

– Gyertek utánam, mutatom a következőt! – majd szárnyra kapott, és berepült a barlang mélyébe.

A fiúk beléptek a barlang száján, a denevért követve. Miután áthaladtak egy rövid folyosón, egy tágas terembe érkeztek. A terem túloldali kijáratát egy nagy kapu zárta el. Két szárnya zárva, pántján hatalmas lakat lógott, kulcs nélkül. Mielőtt jobban szétnéztek volna, Tótágas már mondta is:

– A kapun túl folytatódik az ösvény a sárkánybarlangokig. De hogy hogyan tudjátok megszerezni a kulcsot a lakathoz, azt már nektek kell kitalálnotok! Bármit felhasználhattok hozzá, amit a teremben találtok, de kívülről nem hozhattok be semmit. Kezdhettek gondolkodni!

A fiúk először nem értették a dolgot, mert a terem első látásra üresnek tűnt. Megint körülnéztek, és magasan a falban észrevettek egy fülkét. A fülke nem volt túl nagy, talán még Mátyásnak is le kellett volna hajtania a fejét, ha be akar lépni. Persze ha egyáltalán felért volna odáig, hiszen még ahhoz is hátra kellett lépnie a faltól jó néhányat, hogy egyáltalán belelásson. A fülke szögletes száját egy sűrű farács fedte. A rács két felső sarkáról egy-egy kötél lógott le, végükön hurokkal. Ezen kívül csak egy farúd volt a teremben, a falhoz támasztva. Mivel nem volt más néznivaló, a farácsot próbálták meg lentről még alaposabban szemügyre venni. Rövid vizsgálódás után észrevették a mögötte megbújó kulcsot.

– Ez egyszerű, mint a pofon! – jelentette ki kissé fölényesen Mátyás. Kezébe kapta a rudat, majd a fülke alá sétált, és nyelvét kidugva összpontosított arra, hogy a farúddal kipiszkálja a kulcsot a rács mögül. A rúd azonban nem volt elég hosszú, Mátyás hiába emelte a magasba, nem tudta jól bedugni a végét a lécek közé. Hiába is dugta volna be, a kulcs mindenképpen elakadt volna a rácsban!

Mátyás most megpróbált ugrálva felkapaszkodni a fülkéhez. Igen ám, de bárhogy pattogott, sehogy sem ért fel odáig!

Dénes is megpróbálkozott az ugrándozással, de ő sem járt nagyobb sikerrel. A farácsot meg tudta ugyan érinteni, de megkapaszkodni ő sem tudott benne.

Mást kellett kitalálniuk. Átnézték a rács alatt lévő sziklafal minden centiméterét, hátha vannak rajta akkora kiszögellések, hogy sziklamászóként fel tudjanak kúszni a falon. Sajnos a keresés eredménytelen volt, így a sziklamászást is el kellett vetniük, de nem adták fel.

Dénes hosszasan töprengett, végül odaállt a rács keretéről lelógó kötelek alá. Természetesen ezeket sem érte fel, de volt egy ötlete.

– Matyi, te nagyon erős vagy, ugye? – tette fel azt a kérdést öccsének, amire úgyis tudta a választ.

Mátyás arcán széles mosoly terült el, majd helyeslően bólogatni kezdett.

– És fel tudnál venni a nyakadba? – szegezte neki az újabb kérdést Dénes.

Mátyás meghökkent. Ilyesmit még sosem próbáltak. Kicsit habozott ugyan, de így válaszolt:

– Azt hiszem, meg tudnám csinálni…

– Én is így gondoltam – derült fel Dénes arca. – Rajta hát, próbáljuk meg!

Mátyás leguggolt, és Dénes felmászott a nyakába. A kisebbik fiú kicsit nyögve és izzadva, de felállt, és lassan odalépett az egyik kötél alá. Dénes belekapaszkodott a végén lévő hurokba és húzni kezdte. A rács egyik sarka kicsit engedett, de a másik meg sem moccant. Mátyás közben kifulladt.

– Le kell, hogy tegyelek egy kicsit! – szuszogta, és óvatosan leengedte bátyját a földre.

Dénes közben a problémán törte a fejét.

– Az ötlet nem volt rossz, de úgy látszik, a két kötelet egyszerre kellene meghúzni – gondolkodott hangosan. – De hogyan, hiszen csak az egyik kötél alá tudunk beállni, hogyan?

Lázasan járt az agya, és egyszer csak rájött a megfejtésre. Boldogan futott a denevérhez, és kibökte a megoldást:

– A rudat át kell húznunk mindkét hurkon! Így olyan lesz, mint egy hinta, és ha belekapaszkodunk, a két kötelet egyszerre tudjuk húzni. A rács lenyílik, és mi létrának használva fel tudunk rajta mászni a kulcsig!

Tótágas elismerően tekintett a kipirult arcú fiúra:

 – Ez igen, megtaláltad a megoldást, és milyen hamar! Kiálltátok az ész próbáját is! Na de most jön az utolsó próba, az ügyességé és erőé! Meg is tudjátok csinálni, amit kitaláltál?

– Mi az, hogy! – rikkantott Mátyás, aki új erőre kapott a helyes megfejtés hallatán. – Fogd azt a rudat és pattanj a nyakamba Dini, már emellek is!

Dénes gyorsan visszaült öccse nyakába, aki hősiesen tartotta bátyját, amíg az a rudat próbálta átdugni a hurkokon. Többször neki kellett futnia, de végül sikerrel járt, a rúd átbújt mindkét kötélen.

– Most lépj a hinta közepe alá! – irányította öccsét, majd erősen megkapaszkodott a rúd középső részen, és leugrott Mátyás nyakából. Súlya lehúzta a köteleket, mire a rács recsegve kinyílt, de nem egészen.

– Ne aggódj, majd én segítek! – ugrott oda Mátyás is, és a rögtönzött hintába csimpaszkodva teljes erőből húzni kezdte azt lefelé. A rács most már engedett, és egészen lenyílt. Nem ért le teljesen a földig, de Mátyás így is villámgyorsan megragadta, és erősen megtartotta. – Mássz fel és hozd a kulcsot! – szólt oda Dénesnek, akinek nem kellett kétszer mondani, felszökkent a rácsra, és egy mókus ügyességével mászott fel a fülkéig. Felkapta a kulcsot és sietve visszamászott. Rohantak a kapuhoz, megforgatták a kulcsot a lakatban, mire a kapu szárnyai nyikorogva kinyíltak. A két fiú büszkeségtől csillogó szemmel nézett a denevérre:

– Akkor mehetünk?

*