Littlewood: Cirrus a Tűzfalon – 2. részlet

Előző részlet

Virolett tiritarka összevisszaságban viruló, sárga, piros, kék és lila virágokkal pingálta tele Cirrus szobájának falát. A kiságyba puha peccseket terített, a rácsaira pedig felakasztott egy futtatható állományt, ami folyamatosan fel-alá szaladgált. A kis vírusok imádják nézegetni, ezt állították legalábbis a reklámban, amellett, hogy a memóriaegységet is fejleszti.

Virmos is kivette a részét a munkából. Meghúzta a kilazult csavarokat a szekrényen, a csillagfejűeket pedig ki is fényesítette, hogy ragyogjanak éjszaka. A kiságy fölé védőhálót szerelt, nehogy Cirrus álmát bogarak zavarják meg. Végül felmosta a padlóra csöpögött sárga, piros, kék és lila festéket.

Aztán csak ültek, fogták egymás horgonykezét, és meghatottan figyelték a kis Cirrust, ahogy alszik. És eszik. És alszik. És eszik. És eszik. És eszik még egy keveset. És előbb harminckét, aztán hatvannégy bitesre fejlődik.

Gyönyörködve nézték azt is, milyen gyorsan nyílik az értelme. Pár nap alatt megunta a közismert vírusmondókákat, még a legnépszerűbb egy-nulla-nulla-egy, nulla-egy, nulla-egy skandálása sem kötötte le pár napnál hosszabb időre. Amikor pedig a nulla-egy-nulla, nulla-egy-nulla, egy-egy-heje-huja-hopp sem jelentett kihívást, áttértek a dalokra. Cirrus hallása kiválónak bizonyult, a Boci, boci pixeles dallamát első hallásra visszaénekelte. A kedvence mégis az volt, amikor az egész család együtt zümmögött, jobbra-balra hajladozva, mint pitypang a ventillátor előtt, erre a kis nótára:

Bóbita, Bóbita frissít,

közben a szoftverek szűrnek,

részadatok furikáznak,

vírushadak települnek.

Minden ilyen idillikusan alakult, egészen addig, amíg egy napon be nem toppant hozzájuk a Szektort Vezérlő Direktor, akit az egyszerűség kedvéért mindenki csak úgy hívott, hogy Vektor. Nem volt ebben semmi tiszteletlenség, hiszen mindaz a temérdek probléma, amelyre a Fővirológusnak egyéb kötelességei miatt nem maradt megújuló energiaforrása, a Vektorok vállát nyomta. Ők mutatták az irányt a szektor lakosságának. És a nyomatékot. És az erőt. Valamint, amikor ezek közül épp egyiket sem csinálták, védőnői feladatokat is elláttak.

Így került a Vektor a gyerekszobába, olyan tanácsokkal felvértezve, amiket követve megfelelő szögben lehet a gyermeket a töltő csatlakozójára helyezni, egyúttal zavartalan zárolás-ébrenlét ciklus biztosítható. De aztán történt valami, ami egy nanoszekundum alatt kiverte a jótanácsokat a Vektor fejéből, legyenek azok bármilyen hasznosak a kezdő szülők számára.

Amikor meglátta a falra festett pompás színű virágokat, csak hümmögött, és a szemét forgatta. Amikor viszont felfedezte a virágok gyűrűjében a képet, amin egy kerekszemüveges, hosszú hajú, szakállas úr a vitéz kezdőbetűt mutatja két ujjával, azt állítván, hogy a háborúnak vége, meg is torpant. Aztán elolvasta a kép alá festett kiegészítést is. Éljen a Viráguralmi Vadművelet! Mindez Virolett gyöngybetűivel. Akkor le is fagyott. Amikor helyreállt a rendszere, úgy döntött, úgy is, mint védőnő, hogy a gyerek fejlődése ráér, sürgősebb a felnőttekével foglalkozni.

– Virmos, azt hiszem, beszélnünk kell.

– Természetesen – válaszolta Virmos, és kivonult a Vektor után az előszobába.

– Tudja Virolett egyáltalán, mi az a Viráguralmi Vadművelet? – vágott bele egyenesen a Vektor.

– Már hogyne tudná. Ő egy okos, magasan képzett, széleskörűen művelt vírus – válaszolta Virmos büszkén.

– Biztos nem kerülte el a figyelmét, hogy a virág ebben az esetben nem azt jelenti, hogy virág? Hanem azt, hogy virág. Így, virulensen ropogtatva, ahogy most mondom. Egész biztos?

– Teljesen. Ő is járt iskolába, Vektor. Igaz, sose harcolt a Tűzfalon, csak a háttérben futtatták, de az alapokkal tisztában van.

– Valóban. És mégis. Kénytelen vagyok egyenesen rákérdezni, mert egy Vektor mindig egyenes. Ugye nem keveri össze a feleséged a virágot és virágot, csak azért, mert ugyanolyan ropogósan ejtjük? Hiszen csak nem illethetjük a Vadműveletet lagymatag jelzővel. Förtelmesen, sőt, már-már nem fertőzően hangzana, ha azt mondanánk rá, hogy… Világuralmi.

A Vektor egészen halkan súgta az utolsó szót, és körbe is pillantott, nem hallgatózik-e valaki. De csak Virmost látta, aki szemmel láthatóan nem értette a problémát.

– Mert az olyan lenne, mintha téged, már elnézést, de úgy szólítanánk, hogy Vilmos – tette hozzá a Vektor, még halkabban, arcán rémülettel. Aztán mind a ketten megborzongtak.

– Az tényleg borzalmas lenne. Még hallani is szörnyű.

– Bocsánat. De kénytelen voltam kimondani. Attól a sok virágtól elvesztettem az önuralmam.

– Virolett mindig is ilyen volt. Szereti a virágokat. Meg a tarka színeket. Meg énekelni a tábortűz körül. De nincs min aggódnod, Vektor. Hiszen rajong a Viráguralmi Vadműveletért is, magad láthattad.

– Láttam. De ugye tudja, hogy a Viráguralmi Vadművelet háborút jelent? Egy viharosan vitéz, véresen veszélyes, végtelen viadalt?

– Hát…

– Hogy minden vírus arra születik, hogy hódítson, pusztítson és rongáljon, amíg csak a Tűzfal össze nem omlik, és a romjait el nem takarítja az Informatikus?

– Nos…

– Virmos, legyél őszinte. Ugye nem hiszi azt a feleséged, hogy a vírusok a viráguralmat sárga, piros, kék és lila virágok osztogatásával próbálják elérni? Ugye nem?

– Á, dehogy. Nem gondolja.

– Nem?

– Ugyan már, Vektor. Hiszen annyiféle szín van még. Fehér, barna, zöld, narancs, rózsaszín, csak hogy egy párat említsek. És mindegyik színben pompás virágok, mint például a petúnia, a kutyatej, a jácint vagy a tűzliliom. Elég nagy butaság lenne pont őket mellőzni, nem?

– Virmos, hogy a keresőprogram csapjon le rád! Te jártál a Tűzfalon. Sosem árultad el neki, milyen? Hogy micsoda dicsőséges tipródás és koncolás és öldöklődés zajlik ott?

– Bizonyos részleteket lehet, hogy kifelejtettem.

– Engem menten megüt a túlvezérlés. Tudod, milyen küzdelmes egy Vektor élete? Virágok nélkül is?

– Milyen?

– Nap mint nap ellenséges víruskeresőkkel keveredek kézitusába. Árulókat fülelek le. Kémprogramokat követek álruhában. Eltévelyedett szektorlakókat fenyegetek meg. Ezenkívül én vezetem a kórust.

– Sajnálom, Vektor.

– És most még ez is. Hát mihez kezdjek veletek?

– Ugyan már. Nézd csak meg, milyen boldog. Hát lenne szíved elrontani az örömét? – kérdezte Virmos, és a gyerekszoba ajtajához terelgette a Vektort. Virolett odabenn éppen azt dúdolta Cirrusnak, hogy aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, csak sok szeretetet, de másra nincs is szüksége egy katonának.

A Vektor tényleg nem bírta rávenni magát, hogy félbeszakítsa. Kicsit még ingatta a fejét a dallamra, aztán észbekapott és távozott. Csak a főhadiszálláson jutott eszébe, hogy elfelejtette kitölteni a védőnői papírokat a gyermekről. Elővette hát a nyomtatványt, és rövid gondolkodás után a következőket írta a családi háttér rovatba: Virmos, a habókos és Virolett, a hippi. Biztonsági kockázat. Aztán le is pecsételte.

4. fejezet

Forma

Cirrus gyorsan nőtt. Ez sem számított valami nagy különlegességnek, mivel a vírusok mind gyorsan nőnek. Gyorsabban, mint gyom a kertben. Gyorsabban, mint a porgombócok a szekrény háta mögött. Sőt, még a lakossági sávszélességnél is gyorsabban. Mindössze pár hét, és elérik az iskolás kort. Ezért nincsen a vírusoknál óvoda. Egyszerűen nem férne bele az idejükbe.

Az a pár hét is a vége felé közeledett. Virolettnek és Virmosnak, bár nehezen ismerték be még egymás előtt is, nagy megnyugvást jelentett ez a tény. Imádták Cirrust, jobban, mint bárki mást a világon, de egyre kevésbé bírták türelemmel a dolgait. Mert a dolgai, amikről nem beszéltek senkinek, nekik viszont folyamatos küzdelmet jelentettek, bizony nagy különlegességnek számítottak. Hatalmas, vírusemlékezet óta példátlan különlegességnek.

Cirrus egyszerűen nem volt hajlandó nyugton maradni. Ami önmagában nem lett volna probléma, hiszen a növésben levő kis vírusok esetében a folyamatos izgés-mozgás a virulencia jelének számított. De míg más gyerekeknél az izgágaság azzal járt, hogy képtelenek voltak a fenekükön maradni, Cirrus egyféle alakban volt képtelen megmaradni. Folyamatosan változtatta a formáját.

Hol nyurga volt, mint egy lajtorja. Hol tömzsi, mint egy medvebocs. Hol pedig valahol a kettő között, kicsit nyurga, kicsit tömzsi, mint egy kígyóformára csomózott léggömb.

Volt, hogy szögletes napja volt. Volt, hogy gömbölyded. Volt, hogy tüskés. És olyan is volt, hogy mindezek egyszerre. Olyankor úgy nézett ki, mint egy hokedlibe szorult gömbhal.

Volt, hogy bal lábbal kelt. Volt, hogy kettő bal lábbal. Vagy akár hárommal. És volt olyan is, hogy nem kelt lábbal egyáltalán, se ballal, se jobbal, és úgy gurult fel alá a padlón, mint egy kis kódmintás strandlabda.

Még mindig az volt a legkisebb probléma, hogy nem lehet vele rendesen bújócskát játszani, mert bármi mögé úgy be tud állni, hogy a világ legfejlettebb víruskeresője sem szúrná ki. Nemhogy szegény szülei. Ők kénytelenek voltak addig hívogatni, míg magától elő nem jött. Noha az első pár alkalom után nem találták viccesnek sem az állólámpa mögül előkerült állólámpa-formájú, sem a kredenc mögül előkerült kredencformájú gyereküket, voltak veszélyesebb esetek is.

– Kisfiam, ne préseld be a fejed a mikroportba, még a végén beszorul – könyörgött Virmos.

– Cirruskám, gyere ki a koax-kábelből, tudod, hogy nem tudok utánad mászni – rimánkodott Virolett.

És ez így ment egész álló nap. Persze néha hasznos is volt, mondjuk amikor begurult az üveggolyó a konvektor alá, olyan mélyre, hogy semmivel sem sikerült kipiszkálni. De általában azért inkább ijesztő. Cirrusnak semmi nem jelentett akadályt. Kimászott a kiságy rácsain. Bebújt a fiókba a kulcslyukon keresztül. Átszivárgott volna a parketta repedésein is, ha Virmos időben el nem csípi, és vissza nem rángatja.

A különleges képesség lelkes felfedezőkedvvel párosult, így igazán vírust tesztelő feladat volt Cirrusra vigyázni. A szülei már azt fontolgatták, hogy szakemberhez fordulnak a fiuk blokkolása érdekében, hátha az képes betömni a családjukon tátongó biztonsági rést.

De végül inkább hallgattak róla. Nem akarták, hogy kiderüljön Cirrusról, micsoda példátlanul fura dolgai vannak. Azért, mert mindketten tudták jól, hogy még az alakváltásnál is létezik furább. Az a tekintet, amivel a vírusok a poétákra és a virágrajongókra szoktak nézni. És elképzelték ugyanezt egy folyton kavargó kis felhővel. Aztán összenéztek, és megcsóválták a fejüket.