Littlewood: Cirrus a Tűzfalon – 1. részlet

1. fejezet
Kezdet

Cirrus születése nem számított nagy eseménynek. A vírusok könnyen és gyorsan szaporodnak, többek között ez teszi őket vírussá. Igaz, jellemző rájuk a levakarhatatlan csatlakozást szolgáló horgonykéz és a gonosz mosoly is, de a lényeg a sokasodás. Amelyik vírus nem terjed rendesen, azt azonnal konyhai szolgálatra osztják be, még mielőtt annyit mondhatna, telepítés. Az igazán súlyos esetek szobájának ajtajára pedig cetlit ragasztanak, amin az áll, rémisztő, piros betűkkel, hogy vigyázat, nem fertőző.
Ennél kínosabb helyzetbe egy vírus nem is kerülhet. A nem fertőzés még a karanténnál is nagyobb szégyen, pedig az utóbbit úgy emlegetik, nem ok nélkül, mint a törlés előszobáját. És ezzel együtt is. Mert mit ér egy vírus, ha nem tudja kivenni a részét a Viráguralmi Vadműveletből? Nem sokat. Az ilyen súlyos, éjjel-nappali készültséggel járó háborús időkben pedig egészen keveset. Mondjuk ki, kevesebbet, mint egy táskaírógép, és kevesebbet, mint egy nyolccolos flopi. A nem fertőző vírus egyenesen olyan, ahogy az ősi, webegyes-kori mondás tartja, mint a hideg melegszendvics. Haszontalan egy hódításra termett, győzelemre kódolt nép szemében.
A jelmondatuk is maga a harciasság. Az a csengés! Az a bongás! Az a vitéz kezdőbetű, ami vidít, vadít és vezérel!
Virulencia!
Ami valami olyasmit jelent, hogy hajrá, meg hogy előre, meg hogy taroljunk le mindent, ami látótávolságba kerül, lehetőleg úgy, hogy soha többet ne legyen javítható. Léteznek persze kisebb jelentőségű jelszavak is, mint például a Túlvezérlés Háromra, vagy a Blokkolás Utánam, de azokat inkább olyan esetekben alkalmazzák, amikor reménytelenre fordul a helyzet a csatában. Abban a csatában, amiben valamennyi vírusnak kötelessége részt venni, attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitotta a szemét a világra, egészen a mindent elsöprő győzelemig. A minden ebben az esetben szó szerint értendő, kiterjed az ismert világ minden árammal működő szeletére, tehát tennivaló akad bőven.
A napon, amikor Cirrus született, különösen ádáz harc dúlt a Tűzfalon. A vírusirtók felrúgták a hétvégi tűzfalszünetet, és a legnagyobb titokban újabb verzióra frissítettek. A vírusokra nézve ez a gyalázatos árulás rengeteg, előre nem látható áldozattal járt. Apró felvillanások jelezték csupán, ahogy a csapatok megpróbálnak áthatolni a lángoló akadályon, majd hősies önfeláldozással a tűz martalékává válnak. A helyzet reménytelennek tűnt. Az adatforgalom akadozott, a félvezetők félig sem vezettek, és a vírus-csapatokat vezénylő parancsnok döntő lépésre szánta el magát.
– Vi-vi-vi… – szipogta, de nem bírta befejezni. A Nagy Szerver három napja lefagyott, és a vírusok a szokatlan hidegben csúnyán megfáztak. De nem volt ok aggodalomra, a még talpon lévő vírusezredek így is pontosan tudták, mire gondol. Egy vírus sosem ejtene ki olyat a száján, hogy visszavonulás, hiába kezdődik ígéretesen a szó. Virulencia, ordították lelkesen, és megrohamozták a kíméletlen falat.
– Ci-ci-cirrus! – tüsszentette ugyanekkor Cirrus édesanyja, biztonságos távolban a harcoktól, egy védett elektroncsőben, ahol éppen elsőszülött gyermekének adott életet. Ő is meg volt fázva.
– Azt kérdeztem, Virolett drágám, hogyan szeretnéd elnevezni a kicsit – ismételte meg kedvesen Viri néni, a bába, aki hosszú élete során kis vírusok százezer-billiárdjait segítette a világra.
– Ci-ci-cirrus! – erősítette meg Virolett, és egy bocsánatkérő pillantás kíséretében megtörölte az orrát.
– De szívem, te is tudod, hogy a vírusok neve nem kezdődhet akárhogy. Csakis olyan betűvel, ami vidít, vadít és vezérel. Vegységben a verő, ahogy a Fővirológus szokta volt mondani. Nos?
– Hapci! – válaszolta udvariasan Virolett, de csak félig hallotta, mit magyaráz a bába. Minden szabad memóriáját lekötötte a gyönyörködés. Még sose látott ilyen szépet, mint ez a kis vírus a karjaiban. Jobban belegondolva tényleg olyan, mint egy vidám, bodor kis felhő. Felhőmaszatocska. Tisztára Cirrus, csak éppen horgonykezekkel.
– Gondolkodj, drágám. Annyi szép fiúnév kezdődik vével. Virtor, Viadukt, Vadalbert…
– Cirrus – jelentette ki határozottan Virolett, ezúttal tüsszentés nélkül. Ahogy kimondta, a víruska kinyitotta a szemét, és kijelezte élete első hibaüzenetét. Ösztönösen, minden előképzettség nélkül. Igaz, csak annyit, hogy az állomány nem található, mellőzve az ilyenkor szokásos, végleges törlésre és helyreállíthatatlan károkra vonatkozó ijesztgetéseket, de akkor is. Ez nagyon jó jelnek tűnt.
– Látja, Viri néni? Máris egy kis zseni. Igazán megérdemel egy különleges nevet. Annyira illik rá.
– Nem is tudom, drágám. Csak az Informatikus tudná megmondani, hová vezet ez a szabadosság – sóhajtotta Viri néni, és elgondolkodva szemügyre vette a kis vírust. Tényleg látott benne valami felhőszerűt. Azt nem tudta eldönteni, hogy egy tisztességes vírus esetében ez jót jelent vagy rosszat, de nyugtalanította a dolog. A többi kis vírus, az a százezer-billiárd mínusz egy, akivel eddig dolga akadt, nem emlékeztetett szélfútta kis felhőre. Nem fodrozódott és nem bongyorodott, a zavarba ejtő hullámzásról a homloka táján nem is beszélve. Viri néni pislogott párat, hogy kitisztuljon a látása. És minden egyes pislantás után másnak látta a kicsit. Mintha az nem tudna megállapodni, melyik formát is szeresse legjobban.
– Cirrus, Cirruskám – becézgette az anyja, és ahányszor csak kimondta, egyre biztosabb lett a dolgában.
– Azért még ne éld bele magad, drágám. Tudod, hátra van a regisztrálás. Az első gyerekének mindenki nagy feneket kerít, de meglásd, ha túlleszel az ezrediken, se rendszeridőd, se tárkapacitásod nem lesz ilyen nagyzoló neveket kitalálni. Cirrus! Még jó, hogy nem egyenesen… na, mi is… itt van a nyelvem hegyén. A túláram üssön belém, egy név sem jut eszembe, ami ne a vitéz kezdőbetűvel kezdődne. Ja, mert olyan nincs is. Hát, persze, hogy nincs. Úgy látszik, öregszem.
– Cirrus – suttogta ábrándosan Virolett, és megsimogatta a folyton változó formájú fejecskét.

2. fejezet
Regiszter

– Hapci! – mondta az egyenruhás vírus a pult mögött. De az is lehet, hogy kérdezte. Sőt, az sem kizárt, hogy felszólításnak szánta. A hangerőből kiindulva semmiképpen.
A Nagy Szerver még mindig le volt fagyva. Hiába indították újra, hiába állványozták fel a megrogyott merevlemezt, a hőmérséklet olyan mélyre zuhant, hogy az összes hidegrekord megdőlt. A nátha nem kímélt senkit. Tüsszögött a gyerek, trombitált a felnőtt, krákogott maga a Fővirológus is. A munkaállomásokon forró teát és fűtött mappákat osztottak meg a rászorulókkal, de ez sem segített. Még a Tűzfal is kisebb lángon lobogott, mint szokott.
– Hapci! – ismételte meg a pult mögötti hivatalnokvírus, és lopva letörölgette az előtte fekvő regisztert. Aztán kevésbé lopva a gyülekező sorra sandított. Aztán a faliórára, aztán megint a sorra. A kettő között nagyot sóhajtott.
Virmos, Cirrus édesapja zavartan toporgott a kis ablak előtt. Próbált a helyzet komolyságához méltóan viselkedni, de ennyiből nem tudta kitalálni, mit kéne tennie. Persze azon kívül, hogy zsebkendővel kínálja. Így aztán emellett döntött.
– Gözönöm – suttogta a hivatalnok, és cserébe egy formanyomtatványt dugott Virmos orra alá. Gyermek neve, IP-címe, egyéb védett adatai, olvasta Virmos, és mindjárt az elsőtől elfogta az idegesség. Azért persze kitöltötte.
– Gyermek neve: Cirrus – olvasta fel az ügyintézővírus.
– Kissé talán szokatlannak gondolhatja – kezdett bele Virmos a magyarázkodásba.
– Ugyan, kérem. Én nem azért vagyok itt, hogy bármit is gondoljak. Egy hivatalnok nem gondol. Egy hivatalnok, kérem, azt teszi, amiben egy vírus a legjobb.
– Virul? – kockáztatta meg Virmos félénken.
– Lassítja a rendszert – válaszolta büszkén az ügyintézővírus, majd, hogy bizonyítsa igazát, elképesztő lassúsággal megnyitotta a regisztert, és elkezdte keresni a bejegyzés helyét.
– Cö, cö, cö. Nem találom. Sebaj, rákeresek még egyszer. És még egyszer. Nem értem. Mindig a vöbetűt kínálja fel. Lehet, hogy vírusos?
Virmos nem tudta eldönteni, hogy viccel vagy sem, így hallgatott. A hivatalnok egyre idegesebben futtatta a keresését, végül széttárta horgonykezeit.
– Nos, tisztelt ügyfél, olybá tűnik, hogy nálunk az ábécé csak egy betűből áll. Érdekes, de eddig soha nem vettem észre.
– Csak nem az, amelyik vidít, vadít és vezérel?
– De. Hogy találta ki? Aggodalomra viszont semmi ok. Megoldjuk. Mert egy hivatalnokvírus a rendszerlassítás mellett másban is jó.
– Vadul? – kérdezte Virmos, és tett egy óvatos lépést hátrafelé.
– Összezavarja az adatbázisokat. Szóval. Oda jegyezzük be, ahová éppen sikerül, mit szól hozzá? Vé, mint Cirrus. Azaz Virrus. Már írom is. Sajnos nem fogadja el. Aláhúzza a helyesírás-ellenőrző. Jó, akkor próbáljuk meg úgy, ahogy a program akarja. Virus. Még mindig nem jó. Azt mondja, ne találgassak, fogadjam el a felajánlott írásmódot. Mintha én tehetnék róla, hogy annyit hiányoztam helytelenírás-óráról, hogy a mai napig alig boldogulok egy egyszerű weboldal olvashatatlanná tételével. De már meg is van. Vírus. Na, ez stimmel végre. Csak sajnos azt mondja rá a program, hogy túl általános. Adjon meg további, egyedi azonosításra alkalmas karaktereket. Ajánlott változat: Vírus-694357. Megfelel?
– Nem igazán.
– Pedig szép a hangzása. De ha idegenkedik a számoktól, lehetnek más karakterek is. Mondjuk Vírus-kettőskereszt-csillag-kérdőjel-kérdőjel.
– Cirrus.
– Vírus-százalék-kukac-kapcsoszárójel. Ja, ez már foglalt. Akkor a végére még egy…
– Cirrus.
– Maga ritka makacs egy ügyfél. Virulensen makacs.
– Köszönöm.
– A hivatalnokvírusok semmit sem tisztelnek jobban, mint a virulenciát. És semmiben sem jobbak, mármint a rendszerlassítás és az adatbázisok összezavarása mellett, mint a szabályok megkerülésében. Nyugalom, a fia be lesz jegyezve.
– Cirrus? Hogyan?
– Lábjegyzetként.
– Lábjegyzetként?
– Egészen apró betűkkel. Mintegy mellékesen.
– És ez törvényes?
– Teljes mértékben. Vé, mint Cirrus. Lábjegyzetben. Legalul.
– Ő lesz az utolsó? A legeslegutolsó az összes vírus között?
– A lábjegyzet már csak ilyen. Ugorhatunk az egyéb adatokra? Apja neve?
– Virmos.
– Mesterjelszó erőssége, védelmezz! Csak nem Virmos, a habókos?
Virmos egy olyan pillantást vetett a regiszter vezetőjére, hogy az menten csuklani kezdett volna, ha a hivatalnokok nem lennének még a lassításnál, zavarásnál és keverésnél is gyakorlottabbak a helytelenítés elviselésében. Aztán dacosan felszegte a fejét, és így válaszolt:

Volt egy vírus, neve nem érdekes,
leintették folyton, hogy félre, hess,
szidták, mert nem rémít,
pedig minden rímét
rettegte processzor és félte cache.

A hivatalnokvírus együttérzően bólogatott, és arra gondolt, micsoda tragikus veszteség. Itt ez a Virmos, ereje teljében, kicsattanó virulenciával, és csak annyit képes ártani, hogy versbe szedi a megfertőzött adatokat. Nem az a tipikus megsemmisítő csapás, ami azt illeti. Nem olyan, amitől a vírustámadás áldozata sikoltozva rohan a rendszergazdához, és elátkozza a mikroprocesszor feltalálásának napját. Vagy amitől zokogva borul a klaviatúrára, miután háromszor ész nélkül újraindította a rendszert. Vagy akár csak odavágja az egeret a sarokba, és eldönti, hogy visszatér a töltőtollhoz.
Szörnyű kimondani, de inkább nevetni szoktak rajta. Sőt, olyan is van, hogy úgy hagyják, mert érdekesebb hexameterben olvasni a webáruház kínálatát, mint unalmas ritmustalanságban. Így lesz a fogorvosi beavatkozások árából szonett, a belpolitikai hírekből elégia és rendőrségi hívószámokból ballada. Borzalom. Szegény Virmos. Mindenki rajta nevet.
Most meg ez a furcsa név. Ilyet is csak ő tud kitalálni. Az első lábjegyzetes vírus a Tűzfalon innen és túl.