Lia Mandel: A cseresznyefa tündére

– Mama hol van? Mamát akarom!

– Nincs többé mama, ne kérdezd többet.

– A mamát akarom, nem téged.

– A mama meghalt, nem lesz soha többé. Nem beszélünk róla.

 *

1910-es évek eleje, Pest

Apám kérlelhetetlen volt, elpusztított mindent. Idővel nem emlékeztem semmire, nem tudtam megidézni anyám hangját, illatát, arcát. Ahogy azt sem, hogy milyen volt, mikor átölelt, ha odabújtam hozzá, amikor nekem énekelt, vagy a hajamat fésülte. Biztos csinált ilyesmiket. De még csak hároméves voltam, amikor hiába követeltem a jelenlétét. Utána pedig nem volt, aki meséljen róla. Mert apám úgy döntött, hogy elköltözünk. Mint egy mesebeli szegénylegény, elindult keletnek, s meg sem állt addig a Kárpátok mélyén rejlő kis faluig. Megszökött, ahogy én is megszöktem, és az eltelt tíz évben az ő emléke is egyre fakóbbá vált. Ugyanúgy kezd kikopni az álmok sűrű szövedékéből, ahogy anyám.

Zárkózott ember volt, a falu végén vett egy házat, úgy döntött juhokkal fog foglalkozni, és az állatokat egy román pásztorfiúra bízta. Rólam megfeledkezett. Nemigen szólt hozzám. Rám kényszerített egy idegen világot, az idegen szokásaival és nyelvével, és magamra hagyott benne. Ha rám nézett, üres volt a tekintete. Az nagyon is elevenen él bennem, ahogy lassacskán megszületik bennem a gondolat, hogy amikor az anyám meghalt, különös képességre tettem szert: a láthatatlanságra. Úgy tűnt, ezzel a csodával kell beérnem.

 *

I.

1900-as évek eleje, Erdély

A falu melletti hegy lábánál volt egy százéves cseresznyefa, ott szoktam heverészni. Emlékszem, mennyire élveztem, amikor leoldhattam a dús, vörös hajamat takaró szürke vászonkendőm, amit a falu nagyasszonyai kényszerítettek rám éveken keresztül. Először csak rosszalló pillantásokat vetettek rám, fejüket ingatták, s olykor lopva, mikor senki nem látta, puszta rosszindulatból belekaptak a hajamba. Végül azonban megkeresték apámat, és felajánlották, hogy anyám helyett anyáim lesznek. De végül is nem lehettek mások, mint amik: igazi mostohák.

Amikor csak tudtam a cseresznyefáig futottam. Nem voltam szép. Piszkafának csúfoltak. Lapos volt a mellem. Az arcomról meg ne is beszéljünk. Az arcomat mai is csupa szeplő borítja, az orrom meg olyan pisze, hogy beesik rajta az eső. De a hajam gyönyörű. Olyan, mint egy ragyogó, tűzvörös korona. Gyűlöltem őket, hogy az ostoba babonáik, meg az irigységük miatt az egyetlen dolgot, amit szépnek tartottam magamban, rejtegetnem kellett. El akartam menni. El. Azon a tavaszon, a pislákoló gyertyafénynél, az éjszaka csöndjében már biztos voltam benne. Ahogy abban is, hogy nem kell egyedül mennem. Lesz kivel.

 

Egy májusi délutánon láttam őt először. Épp érett a cseresznye. Lerúgtam a cipőmet, kiszabadítottam a hajamat, s letéptem az alsó ágakról pár nagyszemű gyümölcsöt. A cseresznye édesen savanykás ízével a számban kacagva dőltem a fának. Lehunytam a szemem. S hosszú, nyugodt perceken át élveztem a nap melegét az arcomon.

Egy kiáltás és tompa puffanás vetett véget ennek.

– Zână! – hallatszott a rémült, rekedtes hang a csattanás előtt. Erre újra kacagnom kellett. A zână románul azt jelenti, hogy tündér.

A tündérek pedig köztudottan földöntúlian szépek.

De nem kacaghattam túl sokáig. A smaragdzöld, aranypettyekkel ékített szempár szíven ütött. Ahogy felemelte fejét, villogó tekintete nem eresztett, ahogy a kócos, fekete hajfürtök keretezte szegletes arc, a nem túl szép, de mégis kifejező, markáns vonásai sem. Hosszú időn át bámultuk egymást. Kizökkent az idő. Soha nem éreztem még hasonlót.

Azt hiszem, hogy ő próbálta meggyőzni magát arról, hogy nem vagyok tündér. Én meg magamat arról, hogy képtelenség, amire gondolok. Butaság. Ezt így nem lehet. De a vágyakozás egyre erősebb lett. Még sose éreztem vonzalmat, nem is nagyon volt, aki mesélt volna róla, akkor mégis tudtam, hogy ez az. A román pásztor olyan volt, mintha egy ősi, elfeledett meséből tűnt volna elő. Megbabonázott. Tekintetem aztán elkalandozott a fekete szakáll keretezte, vastag, érzéki száj felé. Arra gondoltam, hogy az ajkába szeretnék harapni. Csókolni szeretném. Pedig erre se gondoltam addig soha. Hogy mi is az, milyen lehet, miért adják, és miért kapják.

A tekintetében ugyanolyan szomorúság ült, mint az enyémben. Meg akartam hát ismerni őt.

A fiatal férfi botja után kapott, nehézkesen feltápászkodott. Kinyújtottam felé a kezem.

– Luca – suttogtam.

– Bogdan – morogta ő.

Bogdan apám napszámosa volt. Odaszületett a vadonba, a többi pásztor mellé. Az emberek mindenféle rosszat beszéltek róla, a sánta Bogdánról. Babonából.

Nekem csupa fájdalom. Csupa titok. Csupa erő. Csupa szépség.

Bogdan az égre mutatott. Valóban bíborvörös volt minden. Percek kérdése volt, hogy beesteledik. Ami pedig azt jelentette, hogy a délutáni ájtatosságot kihagytam. Annak, hogy kiszökdöstem a faluból, csak néha volt következménye: amikor rajtakaptak. És ha kimaradt az imaóra, az megdönthetetlen bizonyítéka volt annak, hogy elcsatangoltam. A határon pedig, a falu határán ott lakik a gonosz. Legalábbis így hitte, ezt mondta mindenki. És azt is, hogy engem hívogatnak a falu határára, elcsalnak oda, és akkor én velük társalgok, ők meg belém költöznek. Így aztán a pópa és a falubeli nagyasszonyok rendszerint megpróbáltak megtisztítani tőlük.

Ha úgy gondolták, belém fészkelte magát egy démon, megpróbálták kiűzni belőlem. És amikor elvégeztek egy ilyen szertartást, rögtön meg is fenyegettek, hogy ha szólni merészelek apámnak, bezáratnak. Nem mondtam nekik, hogy apám észre sem vesz, hogy nem is érdekelné, talán örülne is, ha így megszabadulhatna tőlem. Szinte már éreztem az ütések súlyát a vállamon, az arcomba csapó jeges vizet. A pópa fokhagymaszagú leheletét, ami megcsap, mikor az arcomba üvölti a szent szavakat.

 

De ezek a gondolatok semmivé foszlottak, mikor Bogdán újra hozzám ért. Lágyan, mintha törékeny volnék. Összerezzentem. Magára mutatott, rám, aztán a falu felé. Lassan elindultunk egymás mellett, s bégetve követett minket a nyáj is, a mi nyájunk, melyet rendszerint hozott ki a hegy másik végére. Hogy ma miért választott másik helyet és egy másik utat hazafelé, nem tudom.

 Lassan bandukoltunk hazafelé, egyikünk sem akart a faluba érni, pedig neki utána még vissza kellett térnie a határra, a pásztorok szállására. Ahogy lépdeltünk egymás mellett, karunk össze–összeért, s attól kellemes melegség áradt szét a testemben. Lopva tekintgettünk egymásra. Szerettem volna megfogni a kezét, de nem mertem. Aztán egyszer csak ott voltunk. A faluban, az emberek közt. Sötét volt, az utcán csend honolt, s nekünk végig kellett menni a főutcán, ami átszelte az egész települést, mert a másik végében laktunk.

Tudtam, hogy nem kellett volna, mert egy lánynak nem illik ilyen kihívóan kezdeményezni, de most az egyszer mégis nagyon bátor akartam lenni. Jóvátenni, hogy egész úton, a csillagokkal pettyezett ég alatt egyszer sem próbáltam ujjaim az ujjaival összefonni. És éreztem, hiába, hogy csak órák teltek el azóta, hogy megismertem, de éreztem, hogy ez a férfi hozzám tartozik. Mindig máshogy képzeljük el azt, aki megszabadít, akivel boldog életünk lehet. De amikor elérkezik, kétség sem fér hozzá. Nincs bizonytalankodás. Szerettem volna, hogy ő legyen az. Hogy ő legyen, akivel elmegyek innen.

Kinyújtottam a karom, és ujjbegyeimmel megcirógattam az arcát.

– Asteapta ma sub cires.

Azaz: Várj reám a cseresznyefa alatt.

Reméltem, hogy van benne annyi elszánás, hogy megvárjon. Hogy mint a villámcsapás, úgy érte őt is a felismerés: hozzám tartozik.

*

II.

Végül aztán mégsem kaptak rajta, mert valami különös marhakór ütött ki a faluban, reggelre több állat is megdöglött, kitört a pánik, ezért aztán senkinek fel sem tűnt, hogy nem vagyok ott, ahol kellene. És persze rögtön elővették Erzsi nénit. Erzsi néni a falu füvesasszonya és bábája volt, de boszorkánynak hívták őt is maguk között a fehérnépek. S ha engem vallattak az oltár előtt olykor még meg is kérdezték, hogy vele jártam e a határban, tanulom e tőle a mesterséget. Erzsi néni nem törődött velük.

– A boszorkányokat már nem szokás megégetni, gyermekem. Csak mondogálódjanak, amit akarnak, ha az kicsit megnyugtatja őket. Ha közösen néznek rám ferde szemmel, akkor ez az összetartozás talán fontosabb dolgokban is együttműködésre készteti őket.

 És azt s mondogatta félig tréfás, félig komoly éllel, mindig, mikor gyógyfüvekért mentem hozzá, vagy különleges könyvekért, amiket a megkopott, féltve őrzött tulipános ládájában őrizgetett.

– Kislányom, ha nem akarsz az utódom lenni, menj el innen a faluból.

 

Az azt követő vasárnapon a pópánk bizonyosan kiprédikálta a füvesasszonyt a szószéken, de nem jutott el hozzám egyetlen mondata sem. Ahogy vége volt a misének, magamhoz vettem egy kis kenyeret meg sajtot, és nekiindultam újra a határnak. Csak Bogdanra tudtam gondolni.

Ha lett volna mamám, és tudta volna, hogy egy ilyen idegen fiú után vágyakozom, hogy vele töltöm az időm, hogy azt tervezem, hogy elszököm vele, mielőtt megjönnek az első hidegek, bizonyosan nagyon megrémült volna. Biztos úgy érezte volna, hogy meg kellene védenie tőle, s arra gondolt volna, hogy sok minden történhet majd velem, de ami biztosan meg is fog, az az, hogy csak idő kérdése, hogy mellette boldogtalan legyek. A lelkemre beszélt volna, hogy ilyet nem szabad, hogy több időt kell adni ennek, hogy várjak még. De ha megtudta volna, hogy bánnak velem a falubéliek, ha nap mint nap szembesült volna azzal, hogy az apám milyen nemtörődöm érzéketlenséggel viszonyul hozzám, hogy milyen vak arra, hogy bántanak, akkor azt mondta volna: Fuss. Kockáztass. Mert ha maradsz, csak akkor bizonyos az, hogy nem jut neked más, csak az örökös tűrés és szomorúság.

De nem volt mamám. Nem mondhatott semmit.

Én is csak imádkozhattam hozzá, miközben futásnak eredtem a kéklő májusi ég alatt. Imádkozhattam, hogy óvjon meg, hogy Bogdan az legyen, akinek gondolom.

És ma is látom magam előtt, ahogy Bogdan ott vár rám, a cseresznyefa alatt. Lábánál Kormos, a pulikutya heverész, a juhok, mint apró fehér foltok, világítanak a virágos mezőben. Bogdan furulyán játszik. Csodaszép zenét csalt elő a fahangszerből. Szerelmet vall vele.

 *

III.

Hetek teltek el így. Minden délelőtt a határban jártam, ő a zene nyelvén beszélt hozzám, mert se románul, se magyarul nem bánt jól a szavakkal. Tanítgattam, ő pedig igyekezett jó tanítvánnyá válni. Volt, hogy csak csendben ültünk egymás mellett. Idővel kicsit bátrabb lett ilyenkor, cirógatta a hajam, virágokat tüzdelt a fürtjeim közé. Egyszer aztán egy csodaszép ajándékkal lepett meg: fából faragott egy fésűt. A fésűbe pedig belekarcolt egy cseresznyefát. Felém nyújtotta.

– Vagyok tied.

Rámosolyogtam, közelebb bújtam hozzá. Nem a fésű miatt. Az volt a félelem utolsó morzsáit, az ismerkedés óvatoskodását elsöprő erő, ahogy mondta: vagyok tied. Amilyen édes egyszerűséggel, őszinteséggel szakadt ki belőle a vallomás.

Bogdan lehunyta a szemét. Azt se tudtam mit csinálok. Arcomat a válla szegletébe fúrtam. A lélegzetünk egyre szaporább lett. Gyengéden megcsókoltam a nyakát. Egész felsőtestével felém fordult, jobb karjával átkarolt, ujjbegyeivel a hátamat cirógatta. Elvesztettük árvaságunk. Ott voltunk egymásnak. Bogdan belefúrta az arcát a vörös hajzuhatagba. Próbáltam türelmes lenni. Olyan megmagyarázhatatlan, megfoghatatlan szomjúság lett úrrá rajtam, mint a legelső alkalomkor, amikor eszembe jutott, hogy erre vágyom.

Amikor gyengéden megérintettem az arcát, és egész éjjel nem tudtam aludni, amikor én sem találtam a megfelelő szavakat. Verssorok buktak önkéntelenül a számra a füvesasszony egyik könyvéből, szerelmes verssorok szavai, amit halkan morzsoltam el, áhítattal, mint egy imát. Bogdan az ölébe emelt, átfont a két karjával. Lehunyt pilláim alatt sötéten fénylő karikák járták a táncukat. Ajka az ajkamat kereste. Puha volt, cirógató, óvatos. Az első csók. Neki is.

Ő volt a menedék.

 *

IV.

De hiába minden elővigyázatosság, a titkunk, a meseszerű szerelmünk nem maradhatott örökre rejtve az emberek elől. Az, hogy valaki előbb utóbb meglát minket. Valahogy megtörtént. Forró, száraz júliusi nap volt, s mint máskor, aznap is az estéli harangszóra indultam útnak a cseresznyefától. Ott vártak a templom előtt, talpig feketébe öltözve. Későn vettem észre, szinte beléjük botlottam. Az egyik elkapta a karom, a másik letépte a hajamról a kendőt. Vérvörös hajam elárult: kócos volt, néhány fűszál meredezett ki belőle.

Az emberek megálltak az utcán és minket figyeltek. Sosem szégyenítettek meg így, nyílvánosan. Sosem voltak még ennyire biztosak a dolgukban.

– Te szégyentelen leány, te! Emberek, tudjátok meg, hogy ez a leány folyton az erdőszélen csavarog, hogy azzal a román prikuliccsal találkozhasson! Hát épp ideje lesz már, hogy az apád elcsapja azt az ördöngős alakváltót, ha jót akar magának!

Üvöltötte a pópa. A prikulics azt jelenti, csordásfarkas. A legtöbb pásztort annak mondták. Azt mondták, hogy Erzsi néni tette azzá. Mivelhogy haragosa volt a Bogdan anyjának, aki egyébként belehalt a szülésbe. A bábaasszony megrontotta a csecsemőt. Újszülött korában egy nyírfaabroncson háromszor keresztülbújtatja, s ezért hétéves korától Bogdan alakváltásra kényszerült. Farkas képében pusztított az idegen nyájak között, ha eljött Szent Iván éjjele.

– Ki tudja, mit művelnek a határban ezek az istentelenek – szájalt tovább az atya. – Ennek a lánynak egyszer s mindenkorra meg kell tanulnia, hol a helye! Meg kell végre értetnünk vele, hogy ha tovább folytatja ezt az életmódot, amit eddig irgalomból nem adtunk tudtára sem az apjának, se a közösségnek, akkor sohasem tartozhat közénk! Akkor itt nem lehet egy rendezett, tisztes élete. Ha nem gyakorol bűnbocsánatot, bíróság elé kell vinnünk az ügyet. Bizony, híveim, ez az utolsó esélye arra, hogy megváltozzon, bűnbánatot gyakoroljon, különben a paráznaság bűnének vádjával kell illetnünk őt.

 

– Meg kell szabadítanunk őt az ördög jegyétől! – üvöltötte a pópánk, és belemart a hajamba, hogy egy erős rántással megfosszon néhány hajfürtömtől, s így egyértelművé legyen, hogy mire gondolt tulajdonképpen. Az asszonyok nekem estek a főtéren, s én térdre rogytam, ütéseik, csípéseik, karmolásaik alatt. Néhányan még belém is rúgtak. Csomókban tépték ki a hajam. Arra gondoltam, hogy nem is biztos, hogy ezt túlélem. Úgy éreztem, hogy az egész testem ég, lángra kap a szégyentől és a kétségbeeséstől. A fájdalom, a fizikai fájdalom sehol sem volt ahhoz képest, amit odalent a porban hasalva a szívemben éreztem. Még hogy nem lehet manapság boszorkányt égetni. Aztán egyszer csak váratlanul elsötétült körülöttem minden.

 

Mikor magamhoz tértem Erzsi néni kunyhójában, már egy szál hajam sem volt.

 *

 

V.

Álltunk egymással szemben, mint ugyanazon fából kifaragott két szobor, akik szerelmespárt alkotnak. Ahogy talpra tudtam állni, újra elszöktem, vissza, hozzá.

Lassan csak megelevenedett a két szobor, s mindkettőnknek eleredt a könnye. Ilyen őszinte, odaadó bánatot még sose láttam, az fájt neki, ami nekem fájt, azt érezte, amit én éreztem.

Bogdan sírt. Zokogott. Pedig nem tűnt olyannak, akivel ez könnyen megesik.

Magához ölelt, olyan erővel, hogy egy pillanatig azt hittem, szétroppant. És az ölelésben, a zakatoló, fuldokló zihálásban, a szorításban hirtelen nem értettem, miért nem tettem meg korábban. Miért nem hagytam előbb azt a helyet magam mögött, ahonnan már régóta vágytam kiszakadni.

Tudni akartam, hogy halt meg az anyám, és azt is, hogy mi, én és Bogdan mire vagyunk képesek. Hogy együtt mire vihetjük. Nem akartam többet apám érzéketlenségéből, a pópa zsarnokságából, az asszonyok irigységéből, meg a korombeliek kegyetlenségéből. Esélyt kellett adnom arra, hogy elkezdődjön végre az életem. És tudtam, hogy Bogdánnal csak akkor lehetek boldog, ha soha többé nem térek haza.

Bogdan szorosan magához ölelt, a blúzom alá nyúlt, a bőröm cirógatta. Szeretett volna gyengéd lenni, de nagyon nehezen tudott parancsolni a vágyainak. Mégis, ahogy homlokát homlokmnak nyomta ez a sötét bőrű, román fiú, éreztem, hogy mellette biztonságban vagyok. Éreztem, hogy végre valójában szeretnek. Úgy, ahogy vagyok. Már nem gondoltam a szeplőimre, a pisze orromra, meg az előreugró államra: ahogy Bogdán tekintetét fürkésztem, abban nem láthattam mást, csak csodálatot. Végül aztán én is elhittem magamról, hogy az vagyok, akinek ez a fiú gondol: a cseresznyefa tündére.

*