Lenna Kaycaroth: A Kerub – 1. részlet

      Az első, amire eszmélt, a föld és a fű illata volt. Fanyar, élő, erőtől duzzadó zöldillat. Aztán megérezte a vér ízét a szájában.

 „ Nahát… Élek…” – futott át a fején, és ijedten gondolt arra, hogy talán jobban járt volna, ha meghal… Valami rémlett, hogy nagyon kevés esélyt adott magának a robbanás pillanatában. „Vajon megvan mindenem?”

Próbált megmozdulni, hogy felmérje a károkat, de nem bírt. Lassan beazonosította a puha, langymeleg fűcsomók érintését az oldalán, és jobb arcán. Talán napsütés cirógatta a másik oldalt…

„Napsütés? Fű? Az anyját! Nem az űrben robbantam fel?”

–          Földi! Hé! Földi! Meddig akarsz még aludni?!

„Hozzám beszélnek?”

–          Koliran tábornok!

„Hozzám…De hát nem hallom a hangjukat…”

Ez már több volt a soknál, Koliran úgy döntött, hogy kinyitja a szemét.

Mintha ezzel visszazuhant volna a valóságba, irdatlan fájdalom vonaglott át teste minden porcikáján. Felfordult a gyomra, úgyhogy mielőtt bármit is megbámulhatott volna, visszacsukta szemeit, és megküzdött az émelygésével…

 Hirtelen darabokra hullott körülötte a nyugalom. Kiabálást hallott, nem ismerte a nyelvet, nem ismerte a kiabálót. A fájdalom kezdett elviselhetetlen lenni, tudta, hogy vissza fog hanyatlani a sötétségbe.

Nem bánta.

–          Koliran tábornok! – most azonnal megérezte a homlokára illesztett ujjakat. Vékony, hideg ujjak voltak. Túl csontosak ahhoz, hogy egy emberéi legyenek.

Második próbálkozásra sikerült felnyitni a szemét.

Egy vékony, csontos, nagyfejű fickó hajolt fölé. Szürkészöld bőre volt, és sárga szemei, amelyek szinte kitöltötték hatalmas koponyáját. Koliran tábornok jól megnézte magát a fényes tükrökben.

A bal vállából fura fehér csonk állt ki…és hiányzott a karja. A puszta látványra rosszul lett. „Mégis – gondolta keservesen -… a robbanás!”

–          Nyugalom, tábornok! Meggyógyítjuk! – a polarisz nem mozgatta a száját, ő mégis értette, amit mondani akart.

–          Ki maga? – kérdezte ő is szavak nélkül.

–          Oenean a nevem. A Tanács védelmi bizottságának vagyok az alelnöke. Emlékszik, mi történt?

–          Felrobbantam… Azt hittem, meghalok.

–          Mi is azt hittük…

–          Hol vagyok?

–          A Szilnen létsíkon. A grout ikerpár hozta ide, akiket megmentett…

„Grout ikerpár? – nehezen forgott az agya – Megmentettem?”

Valahogy visszaidézte a csatát. Nem az űrben harcolt… Leszálltak a bolygón, ahol a sztilnorok összevonták haderejüket… Tényleg nem a saját embereivel szállt le, hanem a tanács ikerhadtestjének egyik osztagával… Az ő emberei már akkor nem éltek…

„ Flint… Palker… Barizky… Szentséges Univerzum! Mind meghaltak!”

„Rohadt, büdös, sztilnor patkányok!”

–          Nyugalom! – valaki tartotta a fejét, kemény páncélja nyomta a tarkóját. Mégis szüksége volt erre a támaszra. Valahogy odamenekülhetett hozzá a fájdalmai elől.

Egy markáns, csúnya, kissé pikkelyes homlokú, ijesztő arc nézett vissza rá: egy grout. Hatalmas szájában krokodilfogak sorakoztak. A száj is sokkal inkább emlékeztetett egy kutya pofájára, semmint emberére. Mélyen nyílt és nagyra lehetett tátani, és pont úgy kapcsolódott az orrhoz, mint az ebeknek. Mint egy pikkelyes ebnek. A homlokcsont pikkelyei előre nyúltak kissé, leárnyékolták a durván emberi kinézetű szemet.

Hirtelen eszébe jutott a csata azon szörnyű pillanata, amikor az előttük haladó ikrek aknára léptek. A sztilnor egység ebben a pillanatban csapott le hármójukra: rá, és a két groutra. Kardokkal jöttek, ezért Koliran csak egyet tudott lelőni közülük, mielőtt a többi sztilnor rávetette volna magát.

Nem voltak valami nagy ellenfelek.

De nem is annak szánták őket. Nyeszlett, vékony alakjuk inkább szánalmas volt, semmint ijesztő. Egyetlen csapással le lehetett teríteni őket.

A mögöttük előbukkanó robotok voltak az igazi ellenség.

Koliran vette észre először a veszélyt, gondolkodás nélkül vetette magát a két grout és a robotok közé…

–          Nagy barom vagy te földi… – morogta szavak nélkül a grout, akinek az ölében feküdt. Ikertársa előttük térdepelt, fájdalmasan összegörnyedt, nagyon szenvedett valamiért.

Koliran tábornokban felrémlett, hogy lehet, hogy a fickó őhelyette kínlódik? Tisztára mintha a grout érezte volna helyette a fájdalmat…

 Erre aztán visszatért a rettenet, máris önkívületbe ejtette az elviselhetetlen kín.

–          Kr’ tha kash hr’ten – hallotta, de most nem értette, ezért a grout, aki eddig előtte térdepelt, két oldalról megfogta a fejét. Érdes tenyerei rányomódtak Koliran homlokára, és halántékára.

–          Kr’ tha kash hr’ten!

Koliran elájult.

   A napsugarak cirógatása ébresztette fel. Nem voltak fájdalmai, ezért kinyitotta a szemét. Végtelen mezőség vette körbe, a nyári nap ontotta a meleget, a mezőség illatozott a millió vadvirágtól.

„Gyönyörű…” – bámult körbe, és nyugalom szállta meg. Felkelt, észrevett egy kaput a távolban. Érdekesnek találta, ezért elindult felé. Élvezte a nyári rét illatát. Az otthonát juttatta eszébe. Mióta is nem volt már otthon?

Alig néhány lépés után egy fénylő alagútba került, mintha álmodna. Tovább sétált. Odaát hatalmas nyugalom várta. Elmosolyodott, és rágyorsított volna, de valaki megfogta a kezét.

–          Nem jó az irányzékod, Földi! – szólt rá a grout. Furcsa fintor ült az arcán, fogairól féloldalasan felhúzódott a bőr, amit Koliran mosolyként azonosított.

–          Meghaltam? – nézett szét, de csak a fehér derengést látta a grout mögött.

–          Ha tovább mégy, meg fogsz. Úgyhogy gyere inkább velem.

Koliran szívből felháborodott:

–          Nyomoréknak? Harcos vagyok! Hagyj inkább meghalni!

A grout elmerengett a hallottakon, de nem engedte el a földi ember karját.

–          No lám! Mégis van bennünk valami közös… Gyere! Fogy az erőm, úgy szívod, mint aandori szivattyúk az oxigént. Nem leszel nyomorék…

–          Tudom, hogy hiányzik a kezem…

–          Már nem. Meggyógyítottunk.

Az ember hitetlenkedve mordult vissza a pikkelyes lényre:

–          Hogyan? – A grout most nemtetszése jeleként fintorgott. Kék szeme volt. Hogy lehet egy hüllőnek emberien kék szeme?

–          Muszáj ezt itt megbeszélni? – csattant fel – Jössz, vagy maradsz, én megyek! – és el is indult.

–          Várj! – fordult a grout után Koliran – Vigyél ki! Még nem végeztem a sztilnorokkal!

–          No lám… – mutatta ki krokodilhoz hasonlatos összes fogát a legendás ikerhadtest katonája – Igazi harcos vagy… Ki gondolná egy ilyen satnya, bárgyú lényről…

–          Azért akarsz megmenteni, hogy párbajban öljelek meg a sértegetések miatt?

A grout reszelős hangon felnevetett, és ekkor nagyon furcsa dolog történt: a nevetése virágokká vált, és lepottyant a lábai elé.

–          Ez… Mi? – hökkent meg Koliran.

–          Az asztrálsík már csak ilyen. De valóban ideje lenne visszatérnünk, ott megbeszéljük ezt a párbaj dolgot.

–          Semmit sem értek… Álmodom, ugye?

–          Igen. Úgyhogy most már ideje lesz felébredned!

– Koliran! Hé, Földi! Mennyit bírsz aludni!

A tábornok kinyitotta a szemét, rögtön felismerte a sztilnor megszállás alatt tartott bolygó erdőségét, amely a homokfal mögött kezdődött. Gyönyörű volt. Otthonillatú és kellemes árnyat vetett. Jólesett a hűvös szél érintése izzadt homlokának, bár némi homokot fújt a szemébe. „Igen, a homokfal… itt jöttek a robotok…” Körbenézett. Látta a robbanás okozta sebet a bolygó bőrén, a homokfal leomlott mellette, és egy fa rádőlt a kráterre. Ez nyújtott árnyékot. Kettétört derékban, rostjai égnek meredtek. „Halálában is hasznos tud lenni… Nem úgy, mint én…”

–          Győztünk? – nyögte.

A grout ikerpár mellette térdepelt, egyszerre bólintottak.

–          Csak nem képzeled, hogy néhány vacak sztilnor gondot jelent a tanács ikerhadtestjének?

–          De – nyögte. Szédülése miatt egyelőre nem bírt megmoccanni.

–          Azt mondták, jó harcos vagy… Mármint sajátjaid mércéjével…- a grout, aki utána ment a fényességbe, most kényelmesen elhelyezkedett, elővette bicskáját, és tarisznyájából előhúzott valami lehetetlenül büdös férget, amit élvezettel vagdalni kezdett, mint egy földi paraszt annak idején a szalonnát. A pikkelyei még hagyján, de a torkán a bőrredő nagyon ocsmánnyá tették.

–          Muszáj neked éppen itt táplálkoznod? – kockáztatta meg a tábornok – Hol vannak a többiek?

A grout nem zavartatta magát, tovább evett, társa azonban válaszolt. Sokkal szelídebbnek tűnt, mint a nagyszájú. Emberszemnek alig különböztek egymástól, de talán ez a grout valamivel kisebb volt. Fekete szemében bujkált valami jó értelemben vett alázat. Szélesebb arccsonttal rendelkezett, és tisztább pillantással. A pikkelyei színe is eltért társáétól.

–          Mindjárt érted jönnek a sajátjaid. Bevisznek a kórházba.

Koliranon végigcsapott az ijedtség: „Szent Univerzum! A kezem?”

Felpattant, most nem számított a szédülés, rettegve végignézte magát, de teljesen épnek tűnt. A keze a helyén, a zubbony ugyan véres, de nincsenek alatta sebek… Illetve…

Zubbonya szakadása alatt hosszú heget tapintott az oldalán, elkerekedett szemmel bámult a groutra, aki elmosolyodott:

–          A Tanács nem hagyott elpusztulni. Azt mondták, saját fajod nagy harcosa vagy, és szükség van rád… Mellesleg… ikerkötésbe kerültél velünk…

–          Mit csináltam?

–          Semmit, azon kívül, hogy szívtad az energiánkat – csámcsogta a nagyszájú grout. Ennek a példánynak volt gyomorforgatóan kék szeme.

–          Megkérhetnélek, hogy ne előttem egyed azokat az ocsmányságokat?

–          Kérsz?

Koliran tábornok elhúzta a száját, mire a grout megnyugodott, hogy nincsenek veszélyben finom falatjai, de nem hagyta abba az evést.

Elege lett az egészből. Mi a fene folyik itt?! Ha nem kap valami normális magyarázatot, nekiugrik ennek a büdös groutnak. Felfordult a gyomra.

–          Elég ebből! – csattant fel, mire a két grout behúzta a nyakát. Elpattant valami, ami eddig láthatatlanul körbefonta. Valami megszűnt. Valami megmagyarázhatatlan erőtér.

–          Shrak’te men ter kam Sra’! – kiabált rá a nagydarab hüllőszerű lény, és ő már nem értette, mit mond. Minden erő kifutott a lábából, mintha az az erőtér tartotta volna életben. A két grout támadó kutyaként ugrott felé. A nagydarab felfújta a tokáját mérgében. Koliran azonnal össze is csuklott volna, ha a szelíd grout el nem kapja. Kiszolgáltatott helyzetében annyit bírt tenni, hogy lehunyta a szemét. Bár közben arra gondolt, látnia kellene, amikor elharapják a torkát…

–          Kr’ tha kash hr’ten! – motyogta a széles képű grout, aki karjaiban tartotta, és már nem tűnt mérgesnek. Megsimogatta szabad kezével a földi haját. Koliran szinte elveszett a kettőhúsz magas, ijesztően idegen lény ölében. Annyit észlelt még, hogy hordágyra fektették, és ideges emberek szaladgáltak körülötte. A zöld erdőség képe kifordult látóteréből. A homokfal is.

–          Nyugalom, tábornok úr! – felismerte a szanitécét, rájött, hogy végre vége a lázálmoknak.

–          Végre, Rick…

–          Itt vagyunk, uram! Minden rendben van…

A sztilnoroktól felszabadított állomáshely egyik épületében szállásolták el. Szép épület volt. Alacsony, de impozáns, kissé a középkori Japán építészet remekeire emlékeztetett. Emberek laktak ezen a bolygón, meg néhány bennszülött cwah kolónia. Ezt az épületet minden bizonnyal emberek építették. Néhány nappal ezelőtt Koliran tábornoknak sikerült kimenekítenie a civileket innen a sztilnor invázió elől, ma azonban – hála a Tanács beavatkozásának, és segítségének, a civilek visszatelepülhettek. A bolygó felszabadult.

Az idegen légió összes faja megfordult most az állomáshelyen, olyan zűrzavar volt, amihez még Koliran tábornok sem volt hozzászokva. Kicsit sajnálta, hogy a házak közötti szépen parkosított területeket durva katonalábak tiporják. A fák azonban ellenálltak. Még a suhanók állandó repkedésének is. Szerette, hogy itt is zöldek a fák… mint otthon.

Nem akart tovább heverészni. Tudta, hogy el kell innen valahogy menniük, mert túl közel volt a Föld. Tudta, hogy csak úgy tehetik meg a front áthelyezését, ha most átveszik a kezdeményezést, és megtámadják a sztilnorokat. Valahol nagyon messze innen. Sokkal messzebb… De ezt a háborút már nem ő irányította. Hirtelen kivették a kezéből a hosszú évek óta tartó védekező háborút. És fogalma sem volt róla, hogy a Tanács akar-e támadni, vagy részéről itt véget értek a harcok. Beszélnie kell a támadást vezető hadvezérekkel. A légió hadvezéreivel.

Elbizonytalanodott hirtelen. Azok a hadvezérek az idegen légió hadvezérei voltak. Mellettük ő csak egy senki satnya, nem is értelmes lénynek számított. Lehet, hogy meg sem hallgatják. A Tanács átvette a háború irányítását, ami részint nagyszerű fejlemény volt, hiszen azonnal győzelmi helyzetbe kerültek, de most hirtelen nem tudta, hová sorolhatná magát a hadműveletek vezetése ügyében. Az utolsó ütközetben egyszerű katonaként harcolt.

Újra érezte azt a rettenetet, mint a sztilnor attak alatt, amit úgy hívnak, tehetetlenség.

Leült az asztalhoz, ami lakosztályának halljában állt. Gyönyörű, igazi fából faragott asztal volt. Koliran soha nem látott még ekkora fényűzést. Kibámult az ablakon. Kék ég díszlete előtt egy fa furcsa, zöld levelei bólogattak az ablakában. Vad fájdalommal mart bele a honvágy.

Olyan közel volt a Földhöz, és mégis azon gondolkodik, hogyan mehetne innen minél távolabb, maga után csalva az ellenséget…

–          Nem zavarok? – szólították meg csendesen. Nem is hallotta az ajtónyitást, így érdeklődve fordult szembe vendégével. Egy alacsony, vékonyka, nagyfejű figura mosolygott rá. Alig voltak a sima arcon vonások, mégis sokkal jobban meg tudta különböztetni egymástól a polariszokat, mint a groutokat. Semmi sem rajzolta ki a szájukat, hangsúlytalan vonal volt csupán, mintha valaki egy késsel belevágott volna egy szerves gumilabdába. Egyébként a polariszok nem is túl sokszor használták a szájukat beszédre. A legtöbbször telepatikus úton kommunikáltak. Ennek a lénynek nagy szája volt. És az orcája sem egyszínű, sima zöldesszürke színt vett fel, elcsúfította egy ránc. Talán egy régi sérülés fakó hege látszott rajta.

–          Oenean szenátor? – ismerte fel rémálmaiból – Szóval nem álmodtam… Igazik a sebeim… Igazik a groutok, igazi maga is.

–          Beszéli a Tanács nyelvét? – hökkent meg a polarisz. Ők voltak a Galaxis közismerten legbölcsebb faja, a legtöbbjük a Galaxis sorsát irányító tanácsban tevékenykedett, vagy segítette munkájukat: a béketeremtést a Galaxison belül. Az ő nyelvük volt a Tanács hivatalos fő nyelvjárása.

Koliran elmosolyodott. Eddig még minden polarisz elcsodálkozott azon, hogy egy ember képes más nyelveken megszólalni.

–          Igen… Szóval, mi ez az egész? Miért nem hagytak engem is meghalni?

Oenean nagy szemeivel zavarba ejtően vesézte egy ideig a húszas évei végén járó, túlságosan fiatal férfit. Aztán átlépett Koliran furcsa kérdése felett.

–          Az idegen légió tábornokai, az ikerhadtest vezetése, és a tanács hadügyi biztosai elismerésüket akarták kifejezni ma önnek. Nagyszerűen helytállt a hadtestjével, tábornok. A Légió pozitívan ítélte meg a szereplésüket, úgy gondolják, hogy önnek volt igaza, az embereknek valóban van keresnivalójuk a Galaxis békéjét védő egységekben. Valóban értékes a szereplésük.

–          Mint vezéráldozat. Az összes parancsnokomat elvesztettem… Nekem is meg kellett volna halnom.

Oeneanon látszott, hogy most végleg zavarba jön az idegenül csengő gondolatoktól.

–          Nem értem, miért, tábornok úr.

–          Mert egyáltalán nem normális, hogy élek azok után, hogy szétrobbantam.

–          Tökéletesen normális. Meg tudtuk menteni, így megtettük. Ön nagyon fontos lépést hajtott végre az ön fajának szempontjából, és meggyőződésem, hogy a Tanácsnak is fontos, hogy az emberi fajt be tudta vonni a Galaxis irányításába. Az önök elnökei holnap elkezdik a tárgyalásokat a Tanáccsal. Közös katonai sikereink, ami persze önnek köszönhető, új távlatokat nyit meg az együttműködések terén… Biztos vagyok benne, hogy az emberek faja szívesen írja alá a Tanáccsal való együttműködési paktumokat, és ismeri el a Tanács irányítását.

–          Ha a Tanács is elismeri egyenjogúságunkat – nézett keményen, de mosolyogva a tábornok a hadügyi biztosra, aki meghökkent az érzelmek ilyen fura keverékén. Ellentétes üzeneteket kapott az ember arcából. Elbizonytalanította. Kevés emberrel beszélt még, az igaz. Összezavarta az idegen érzelem kavalkád. A legtöbbnek nevet sem tudott volna adni. Talán fel sem ismerte, meg sem tudta különböztetni őket. Óvatosan szólalt meg, és tudta, hogy a tábornok észre fogja venni megingását.

–          A Tanács már meg is fogalmazta az első lépést efelé: felkéri önt, hogy állítson ki egy ezredet az Idegen Légió számára. A légió szívesen bővítené alakulatait egy emberi hadtesttel… – Oanean hiába várta, hogy Koliran reagáljon erre. Az ember mindössze tenyerére hajtotta az arcát, és az asztalra könyökölt.

Oenean újra megpróbálta megvizsgálni az idegen érzelmeit, de most sem tudott eligazodni a tábornokon. Nem volt sem dühös, sem büszke, sem örömmel nem töltötte el, amit hallott, pedig Oenean tudta, hogy az emberek sok ezerszer próbáltak már bejutni a parlamentbe, de eddig még soha nem adódott ilyen alkalmuk erre. Örülnie kellene… Alig bírt ellenállni neki, hogy befolyás alá vonja a férfit, hogy belenézzen a gondolataiba. De nem tette meg. Inkább óvatos puhatolózásba fogott:

–          A groutok szerint maga nem fél a haláltól… a groutok azt mondták, maga szerint is dicsőség harcban meghalni… Maga éppen azt testesítette meg, ami az ikerhadtest összetartó ereje, amit a hadtest elvár a harcosaitól. Élő bizonyítéka volt annak, hogy amit eddig az emberekről tartottunk, az nem igaz: maga igazi, képzett harcosként viselkedett… Nem értem sem a szavait, sem az érzelmeit, tábornok… Lehet, hogy a groutok tévedtek volna, amikor önt megítélték?

Koliran hosszan gondolkodott, mit felelhetne. Hirtelen felfogta, hogy ezen a válaszon egy egész faj jövője múlhat. A fajé, amelynek a fennmaradásáért évek óta harcolt. Mi lenne, ha egy rossz mondattal most tönkretenné mindezt? Fel-alá kezdett masírozni a gyönyörűen faragott asztal, és a sok cserepes virág között.

–          Sajnálom, ha bármivel megsértettem, Oenean szenátor…- fordult szembe végül a satnya fickóval.

–          Nem sértett meg, Koliran tábornok, csak nem tudok eligazodni magán, és ez összezavar. Nem tudom, mik az indítékai. Az érzelmei egyáltalán nem azt sugallják, hogy örül ennek a lehetőségnek…

A földi sietett konkrétumot mondani, mielőtt elemeznie kellene az érzelmeit. Próbált lelkesnek és határozottnak mutatkozni, pedig belül nem érzett semmi mást az ürességen kívül.

–          Valódi, válogatott harcosokat állítok ki a légió számára… Nem fog csalódni bennük. Megpróbálunk felnőni a Tanács elvárásaihoz, bármily gyengék, és sebezhetőek vagyunk is. Technikai felkészültségünk azt hiszem, megfelel arra, hogy elég ütőképesek legyünk.

–          Én is úgy gondolom, tábornok.

–          Köszönöm a bizalmat, szenátor!

Oenean egy darabig rezzenéstelenül pihentette rajta hatalmas sárga szemeit. Aztán enyhén meghajolt, és elindult az ajtó felé. Kicsi alakja gyermeknek tűnt, de Koliran tudta, mekkora erőt rejt. Főleg, amit a pillantásában hordozott. Tudta, hogy Oenean a puszta akaratával képes volt befolyásolni az alsóbbrendű humanoidokat.

–          Szenátor! – szólt utána.

–          Igen? – fordult meg érdeklődve Oenean. A felfedezés kíváncsisága bújt most a hatalmas szemekben. A szenátor valóban szerette volna megismerni őt.

–          Azt mondták, hogy az asztrál síkon voltam… – bizonytalanság volt a hangjában.

–          Előbb a szilnenen. Ott gyógyítottuk meg… És ott jöttünk rá, hogy át tudjuk vinni az asztrálsíkra…

–          Azt akarja mondani, hogy dimenziók közt utaztattak?

–          Igen… Mindenkit megpróbáltunk megmenteni ilyen módon… De a maga fajából csak magát sikerült… – Oenean olyan mélyen belenézett a szemébe, hogy úgy érezte, lelát a gondolatai mélyére – Maga volt képes egyedül az ikerszimbiózisra.

–          Mire?

–          Az asztrális téren keresztül mentálisan összeolvadt a grout ikrekkel. Persze a szimbiózis nem volt tökéletes, és tartós, de arra elég volt, hogy meg tudják gyógyítani…

–          Bár tudnám, miről beszél…

Oenean elmosolyodott:

–          Meg fogja tudni. Az ikerhadtest úgy döntött, hogy kiképezi magát az ikerszimbiosztikus harcmodorra, ami kétségtelenül a leghatásosabb formája a hadviselésnek. A grout ikerpár, Go’Chaewrnk, és Th’Kraud, akikkel kölcsönösen megmentették egymás életét, hajlandó befogadni magát, tábornok, szimbiosztikus mentálkötésükbe. Mindannyiunknak nagyszerű lehetőség lenne, hogy megismerjük egymást – lelkesedés a kicsi lény hangjában… – A Tanács, félő, eddig nagyon keveset tudott az emberekről. De terjedő jelenlétük, és egyre nagyobb hangsúlyuk miatt a Tanács úgy gondolja, hogy szükséges feltérképeznie az emberek motivációit, érzelmeit, gondolatait, szándékait, és együttműködésre való hajlandóságát. Miképpen persze a Tanács is méltó helyre tenné végre az embereket. Ez a találkozás népeink között hatalmas lépés, tábornok… Mit szólna hozzá?

Koliran szédülni kezdett, le kellett ülnie.

–          Ne haragudjon, szenátor, de nem teszek úgy, mintha érteném, miről beszél, és tudnám, mit vár el tőlem. Azt sejtem, hogy bekerülni a Tanács őrezredébe, az ikerhadtestbe, hatalmas megtiszteltetés, de attól félek, nem fogok tudni helytállni…

–          Go’Chaewrnk és Th’Kraud ebben az esetben nem vállalták volna a kiképzését. A grout büszke nép. Harcra született.

–          Én nem… Még tőlük is félek…

Oenean elmosolyodott, Koliran látta magát a szemeiben, mint akkor, megcsonkítva. Most kétségbeesett volt.

–          Érdekes, hogy ezt mondja… a groutok éppen azt csodálták magában, hogy nem félt semmitől sem…

Koliran elmélázva sóhajtott:

–          Meghalt az összes barátom… üzenetet kaptam a Földről, hogy meghalt az apám… Nem bátor voltam, hanem kétségbeesett és kiábrándult.

–          Nem ismerjük az érzelmi mintázatait. Számunkra maga teljesen idegen…

–          Rá se rántsanak, néha magam számára is idegen vagyok… – mosolygott ironikusan Koliran – Mit mondanak a szimbiózisra az emberi faj vezetői?

–          Maga az első, akinek elmondtuk.

–          Kérhetek gondolkodási időt?

–          Igen.

–          Az emberekből álló hadtestet ki vezeti helyettem a légióban, ha én átmegyek az ikerhadtestbe?

–          Nem hiszem, hogy gondot okoz önnek kiválasztani az utódját… Gondolkodjék nyugodtan. A következő bevetés a sztilnorok ellen három nap múlva lesz, addig pihenhet.

–          Ugye, messze a Földtől?

–          Egyelőre nem ismerem a terveket…

–          Szenátor, ha lehet, szeretném kivenni a részemet az előkészítési munkából.

–          Természetesen számítunk a tapasztalataira. Ez a háború az öné, tábornok… – mosolygott a polarisz – És ez a beszélgetés még nem számít hivatalos felkérésnek. Csak úgy gondoltam, emésztenie kell a dolgokat…

–          Köszönöm, szenátor.

–          Ha bármi kérdése van, megtalál…

–          Köszönöm.