Misha csukott szemmel feküdt az üres szoba közepére húzott matracon. Valami felébresztette. Egy kocsi szirénájának éles hangja robbant be az ablakon, aztán hangos káromkodás szűrődött be az utcáról.
Az ablakon beszűrődő hangokat hallgatta. Volt valami élő, de megnyugtatóan távoli abban, ahogy a tér megtelt a tompa hangokkal. Misha hasra fordult a matracon és hangosan kiengedte az összes levegőt a tüdejéből és értelmetlenül beledünnyögött a sajtszagú ágyneműbe.
Lerúgta magáról a vékony takarót és felült a matracon. Kinyitotta az egyik szemét, lassan szokta meg a fényt. Körbenézett a szobában. Sörösüvegek hevertek szanaszét a padlón. Misha hatnál hagyta abba a számolást. Fellökte magát a matracról és az ablakhoz lépett, aztán szélesre tárta.
A nyaka feszült és fájt, ropogott a csont, ahogy körbeforgatta. A matrac valójában semmit sem segített, ennyiből már a földön is aludhatott volna. De nem akarta az ágyat. Az volt az első, amit elvittek a lakásból a kipakolásnál. Aztán vitték a többit, aztán vittek mindent.
Egyetlen bútort sem akart megtartani, mindet eladta vagy kidobta. A többi apró dolog az előtérben volt halomra pakolva. Nem ragaszkodott semmihez. Nem volt értelme megtartani őket, nem volt kiért megtartani. Semmit sem tudott elengedni. Semmit sem akart megtartani. Aztán hátat fordított, minden eltűnt. Csak ő maradt.
Hideg dörgölőzött a talpának, ahogy mezítláb állt az ablaknál. Hűvös tavaszi levegő tódult be, lomhán lebegtette a pólóját. Megfogta az ablakkeretet és arra gondolt, milyen jó lenne egyszerűen csak kikiabálni az ablakon. De aztán inkább becsukta és elindult a fürdőszobába.
Misha arrébb rúgta az ajtó útjába álló üveget.
– Basszus – morgott halkan. Végigment a kis szobán, ami előtér, nappali és alkalmi sörözőként is funkcionált. Isabel utálta ezt az elnevezést. Hallotta a hangját, ahogy mondja: – Iszákos disznó.
Misha fogat mosott, megmosta az arcát hidegvízzel, de semmit sem segített. Ugyan olyan tompának érezte magát. Mintha még mindig aludna. Megdörzsölte borostás arcát, és meg is borotválkozott.
Mintha új arcot kapott volna. Csak állt a tükör előtt. Sápadt, loncsos hajú ember fáradt szemekkel. Lélektelen test, csak hús és csont. Mit akarsz? Mit akarsz csinálni? Nem volt semmi, nem érzett semmit. Se bűntudatot, se dühöt. Nem volt semmi. Mintha mára egyszerűen minden eltűnt volna. Misha lehunyta a szemét, várva, hogy valami megmozdul. Kinyitotta a szemét, de ugyan az a Misha állt a tükör előtt.
Lesöpörte a mosdókagyló széléről a poharat, a fogkefét, a borotvát, mindent. Pattogott a földön a műanyag pohár, a fogkefe a fürdőkád széléről lepattanva megpördült a levegőben, mielőtt a földre esett volna. A hangok pár pillanat alatt elültek az apró, a félelmetesen tiszta, fehér fürdőszobában. Aztán megint eltűnt minden.
Isabel az ágyban feküdt. Apró kis kupac volt a takaró alatt. Alig mozdult, ahogy Misha belépett a szobába. A bőrét még kísértette a kinti hideg.
Nyugtalanul toporgott az ágy végében. Isabel nyújtózkodva kibújt a takaró alól.
– Szia – mondta álmos hangon. Azokban az időkben Isabel sokat aludt. – Mit csinálsz?
– Csak gondolkodtam – válaszolta Misha. Már órák óta csak bolyongott a városban, mióta Isabel lehunyta a szemét.
Isabel Mishára mosolygott, aki még mindig az ágy végében ácsorgott téli kabátban. Szemei csillogtak a kislámpa tompa fényében.
Isabel kinyújtotta karját Misha felé, de ő inkább az ágy mellé térdelt. Megfogta Isabel apró meleg kezét. Játszadozott az ujjaival, szorongatta, simogatta. Nem tudta mit mondjon, nem tudta, miként mondja.
– Mitől félsz? – kérdezte Isabel. Misha felnézett a lányra és az végigsimította arcának vonalát. Misha nem tudott válaszolni, mindentől félt. Isabel megfogta Misha kezét és felhúzta az ágyra. Misha a matrac szélére kuporodott, de Isabel olyan közel húzta magához, amennyire csak lehetett és a szemébe nézett. – Nem lesz semmi baj.
– Mi lesz, ha…– mondta Misha erőtlenül suttogva.
– Nem lesz semmi baj! – Isabel mosolygott. Elhitte azt, amit mondott, tényleg elhitte. Misha átkarolta Isabelt a takaró alatt. – Ígérem.
Isabel magához szorította Mishát és megcsókolta. Misha minden erejével hinni akart. A szoba túl kicsi volt ahhoz, hogy elmeneküljön Isabel szorítása, álmos hangja és testének melege elől, de egy világ kevés volt ahhoz, hogy itt tartsa.
A konyha majdnem üres volt, csak egy kisasztal és egy szék maradt bent. A konyhaasztalon is csak egy félig üres üveg volt és egy tányér. Ez az utolsó napja ebben a lakásban.
A kabátjához ment és kivett egy doboz cigarettát és az öngyújtót a zsebéből.
Visszament a konyhába, kinyitotta az ablakot és rágyújtott. Köhögött az első slukk után, a második kaparta a torkát, de aztán megszokta az ízét. Kiült az ablakba. A harmadik emeletről nézett le az utcára.
A cigaretta pedig elégett, anélkül, hogy Misha négy slukknál többet szívott volna belőle. Aztán Misha megfogta a dobozt és kidobta a kukába.
Még össze kellett szednie a maradék cuccait a lakásban. Kezdetnek a sörösüvegeket a fal mellől. Bement a hálóba és összeszedte őket, összeszedte az ágyneműt a matracról és belegyűrte egy dobozba az előszobában. Aztán nekiállt leragasztani őket.
Amikor megemelte az utolsót, annak leszakadt az alja. SZIVÁRVÁNYHÚS. Ezt írta a dobozra. Elkezdte összeszedni a fényképeket, amiket kerettel együtt rakott el, és a noteszeket. Emlékek voltak egy dobozban, mint az üvegdarabok, összeilleszthetetlenül, értelmetlenül. Aztán Misha megfogta az kis bőrnaplót. Ezt kapta tőle Isabel a születésnapjára.
Isabel ebbe írta a verseit. Tele volt a szavaival. Nem volt olyan nap, hogy ne írt volna bele. Misha egyszer azt mondta neki: – Elég gondolnod valamire és az máris ott van a lapon, anélkül, hogy leírnád.
Óvatosan lapozgatni kezdte.
„S látod, mind siet Betlehembe megszületni.” állt apró betűkkel a lap közepén, lógva a semmiben. Misha tenyerébe simult a finom bőr.
„Előttem a kapu, már nyílik is.”
„Elhagyván bőrömet, csak töredék vagyok. Sajgón egyedül én maradtam. Csak neki vagyok. Összefonódva. Vele egész vagyok.”
„Percek, mint az üveg ropognak a talpam alatt. Hallgatom, nekem csak ennyi maradt.”
Misha megdörzsölte szemét érezte a könnyeket, úgy marta a szemét, akár a sav. Letehette volna a naplót, de nem tette. Alig látta a betűket, ahogy továbblapozott. Ott volt az utolsó, vers, amit Isabel leírt: „Tenyeremen tengernyi idő, / Tűnődöm, vajon mit feled ő. / Tarthatok belőle egy darabot./ Egy. / Egy az enyém./ Csak egyetlen egy.Isabel azt mondta ez a szivárványhús. Isabel egyszer megkérdezte Mishát, mi az a két legértelmetlenebb szó, ami eszébe jut. Ez volt az egyik, amit Misha mondott. Szivárványhús és Kozmikus-őrjöngő- agy. Nem jelentett semmit, nem kellett, hogy jelentsen valamit, de ha akarták minden odafért mögé.
Visszatette a naplót a Szivárványhús nevű dobozba és alaposan körberagasztotta.
A lakás csendjét a kapucsengő éles hangja zavarta fel.
– Ki az? – kérdezte Misha.
– Az adóhatóság – válaszolta egy lány. – A húgod! Mondtam, hogy ma is jövök tökfej. Engedj be!
Misha kinyitotta az ajtót, aztán visszaporoszkált a konyhába. Hallotta, hogy Emily zörgő szatyorral a kezében bejön az ajtón és becsukja az ajtót. Misha felkapta a konyhapulton árválkodó piásüveget és töltött magának. Ki akarta önteni a mosogatóba. De az maradt a fogózkodó, egy fűszál, amibe kapaszkodhatott. Gyenge és pillanatnyi vigasz volt.
– Hoztam kaját – mondta Emily. Misha csak hümmögött egyet, aztán felhajtotta a pohár tartalmát olyan gyorsan, hogy fele lecsorgott az állán. Emily a konyhaasztalra dobta a szatyrot. – Elragadó.
Misha ledobta megát a székre az asztal mellé. Előregörnyedt és kezére támasztotta az állát. Emily felült a konyhapultra.
Misha sokszor nem tudta eldönteni, hogy utálja Emilyt azért, hogy ő az egyetlen, aki képes volt elviselni őt vagy hálás volt érte. Végül is nem bánta, ha folyton beszél hozzá. Ha ő nincs, akkor az utóbbi két hétben, amíg kiürítette a lakást, még a Napot sem látta volna. Emily csupasz lélek volt az ürességben, mindenütt ott volt, de minden mozdulatával elég teret hagyott Mishának és mindannak, ami benne zajlott, akármi volt is az.
Ma véget ér. A kezére nézett, a színtelen, szürke konyhában az fehérarany gyűrű tompán megcsillant. Forgatni kezdte az ujján, eddig nem vette le. Nem merte levenni.
– Hova mész ezután? – kérdezte halkan Emily.
– Nem tudom – hangzott a furcsán szakadozott válasz, ahogy Misha a támlának dőlt. – Eladtam a lakásom, akárhova mehetek.
Emily megfogta a zörgő zacskót és Misha karja elé dobta – Egyél!
Misha megfogta a csomagot és kipakolta az asztalra a hamburgert és a meggyes pitét. Nem volt éhes, de már arra sem emlékezett, mikor evett utoljára.
– Nem a te hibád! – mondta Emily Mishának öt hónapja, amikor Isabel elmondott neki mindent. – Ez az ő döntése.
– Mond el nekem – üvöltötte Misha –, mégis miféle döntés ez?
– Már döntött. Meg fog történni – suttogta Emily. – Tudod, hogy meg fog. Hagyd elmenni, úgy, ahogy még meg tud békélni vele. Talán életben tarthatják még egypár hónapig. De nem tud majd beszélni, nem tud gondolkodni, lélegezni fog, de már nem lesz itt. Reménykedsz, hogy lesz ellenszer vagy, hogy egyszerűen csak meggyógyul. Reménykedsz, mert neked úgy jobb, de ő nem fél.
– Nem tudom hogyan… – Misha tehetetlenül, gyengén és megtörten állt előtte. Aztán Isabel elment és Emily pillantásában volt ott a bűntudat.
– Segítesz a kocsiba rakni a dobozokat? – kérdezte teli szájjal Misha.
Emily bólintott.
Misha átöltözött és összeszedte a földről a levert fogkefét meg a többit. A borotvát és a poharat beletekerte a levetett pólójába. Fogat mosott, hogy az emberek legalább hallótávolságon belül merjenek menni hozzá.
Misha körbejárta az üres lakást még egyszer utoljára. Végigjárta szobáról szobára. Az üresség lélegzett, érezte a tarkóján. Testet öltött mögötte és vele együtt lépett. A végén ott volt a szoba. Látta maga előtt, milyen volt: összegyűrt pokrócok, szekrények roskadásig pakolva könyvekkel. Egy kócos hajú lány ébredezik a takarók között. A szoba. Isabel volt körülötte. A levegőben, a könyvekben, mindenhol. De már nem ugyan az a szoba volt. Ég veled, szoba, ahol éltünk és ő meghalt. Majd becsukta az ajtót.
Emily már az ajtóban várt egy dobozzal a kezében. Szépen lassan kipakolták az összes dobozt és zsákot a kocsiba
Misha tudta, hogy Emily figyeli, hogy mennyire érdektelennek tűnik mindennel szemben, ami körülötte történik. Amint odaért hozzá megkérdezte: – Hát, akkor hova megyünk? Haza?
– Megyünk? – Misha az ujján pörgette a kulcsot. Felhorkant, majd Emilyre nézett. Neki ez volt az otthona. – Haza?
– Anya aggódik érted! – Misha a búzakék égre nézett. Ott volt a kulcs a kezében, menetre készen állt, de nem volt hova mennie. A motorháztetőn koppantott egyet, majd beült a volán mögé. Emily azonnal beugrott az anyósülésre.
– Mond meg anyának – kezdte Misha –, hogy jól vagyok. Semmi bajom. És most egy ideig lehet, hogy nem jelentkezek, mert új lakást keresek, addig meg… nem tudom. Improvizálj, mond meg neki, hogy minden oké. Húzd ki a pácból. Erre valók a tesók, nem?
Emily a szemöldökét ráncolta és csúfondárosan elvigyorodott.
– Nem – mondta. – A testvérek azért vannak, hogy széttúrják a szobád, elegyék előled a kaját és elcsórják a cuccaidat. Hogy elmondják a szüleidnek, hogy hol tartod a dugi-cigid. Hogy az őrületbe kergessenek és tönkretegyék az életedet és kövessenek oda, ahová senki más! Ezért vannak a testvérek.
Emily fújtatva becsatolta a biztonsági övet.
Egy nyári napon volt. Hazafelé tartottak egy koncertről. A világ legkisebb független bandája játszott az isten háta mögött. Isabel találta őket a neten. A koncert annak ellenére volt jó, hogy a zenekar borzalmas volt élőben.
Misha már nem emlékezett, hogy pontosan hol is volt ez, de arra igen, hogy hol álltak meg hazafelé. A hegyek mentén kanyargó úton mentek, már alkonyodott, amikor Isabel Misha combjára tette a kezét.
– Álljuk meg – mondta. – Még nem akarok hazamenni.
Misha elmosolyodott. A dolognak egyetlen szépséghibája volt: a semmi közepén voltak. De nem számított, semmi sem számított. Misha leállt egy kisebb tisztás szélén.
A kocsiból kiszállva az alkony életre kelt. A Nap már lebukott a horizont alá, de otthagyta arany és a felhők szélén ezüstös nyomait. A levegő egyre hűvösebb lett, olyan érzést keltve, mintha az ember levetné a bőrét. Minden porcikája egyre elevenebb lett tőle. Misha felült a motorháztetőre és Isabel is mellé kucorodott. Azt az éjszakát ott töltötték.
Reggel Isabel figyelt fel a siklóernyősökre. Sokáig nézte őket. Besétált a tisztásra és az ég felé nyújtózkodott. A felkelő nap fényébe lépett, ami arannyá változtatta. Visszaérve a kocsihoz Mishához hajolt és megcsókolta, nagyon gyengéden. Akkor kérdezte: – Lehetnék madár?
– Rám ne számíts – közölte Emily a kocsinak támaszkodva karba tett kézzel. – Remélem tisztában vagy vele, hogy őrült vagy, ha felmész!
Misha az ernyősöket nézte, ahogy nekifutnak és leugranak a hegyről. Hunyorognia kellett, hogy megtalálja őket az erős fényben. Ez volt az a hely. Ugyanaz, ahol megálltak Isabellel.
Lehetnék madár?
Misha már az előtt eldöntötte, hogy felmegy mielőtt elindult volna. Anélkül ment egyenesen az ernyősök felé, hogy észrevette volna. Misha hátranézett, szél belekapott a hajába és az arcába fújta. Emily utána indult. A levegő lehűtötte a bőrét, mindennél tisztább érzés volt. A színek megelevenedtek, mintha a hideg mindennek előhívta volna a lelkét.
Pár perccel később felhúzták a cipzárakat és becsatolták az öveket. Az ernyő lustán terült el mögöttük. Megkapták a sisakokat, mire Emily megszólalt.
– Remélem, tudod, mit csinálunk. Mi van, ha lezuhanunk?
– Még senki sem maradt fent – szólalt meg egy hang Emily mögül. A lány Mishára nézet, aki csak mosolygott.
Ahogy nekifutottak, mintha a világ összes zaja megszűnt volna. Nem volt más csak a dübörgő szél a füleikben. Ott volt alattuk a kis tisztás, az utak hömpölyögtek alattuk, mint keskeny sárgás folyók. A helyek büszkén törtek a kék ég felé.
Lehetnék madár?
Ott volt a világ, ők pedig fölötte. Misha lehunyta a szemét. Üres helyek vártak fejében, hogy végre betöltse egy érzés: az elviselhetetlen, végtelen szabadság. Isabel lágy bőre, hosszú nyaka, kulcscsontja, meleg tekintete. És már ott is volt minden, amit otthagyott.
Minden összegyűlt a mellkasában, szorított, nem hagyta levegőhöz jutni. Minden odabent volt. Misha elengedte Isabelt, de minden egyes perc kísértette. Bármi is legyen az, amin keresztül kellett volna mennie, nem volt sehol. Üres, fojtó csendet hagyott maga után, a földhöz nyomta. A döntést, és a döntés súlyát, amivel nem Isabelnek kellett megbirkóznia.
Ott volt a düh, a végtelen ordító düh a dübörgő szélben. Az alku hangjai, amik egyre csak elmosták az emlékeket.
Lehetnék madár? Kérdezte csengő hangon. Lehetnél madár – válaszolta. Finom nevetés olvadt a fülében. Később vékony ujjaival lapozta a naplót. Az utolsó napon, azon az egyetlen egy napon, ami maradt. Misha egy életet akart Isabellel, akarta azt az ötven évet vele, de csak egy nap jutott. Nem minden, de az az egy számított, az utolsó.
Egy. Egy az enyém. Csak egyetlen egy. Olvasta Isabel suttogva. Aztán ugyanezen a nyugodt, különleges hangon hallotta: Bevégzem az életemet orvos felügyelte öngyilkossággal.
Az ernyőbe belekapott a szél. Kerülgetni kezdték egymást a másik ernyőssel. Ott volt a világ, ő pedig fölötte. Minden eleme a része maradt, ott volt ő maga mégis külön. Itt van, mert nem engedte, hogy Isabel magával vigye azt, amit érez, amit éreznie kellene. Kapaszkodott bele, a hatalmas és vad sötétségbe, a rossz kézbe kapaszkodott, abba, ami nem ő volt, ami nem Isabel volt. Most volt az ideje, hogy az idő elmosson mindent, és most Misha engedte, hogy elvigye.
Egy. Egy az enyém.
Minden elhangzott szó, ígéret ott nehezedett Misha mellkasán. Ott feszült benne minden. Tartotta, amíg lehetett, amíg tudta, aztán kiszakadt belőle mind.
– Áááááááááá – ordított Misha. Hangja elhalt a hegyek között. Ott volt a szabadság benne, ő maga volt a szabadság. Végre. – WooooHoooo
Mert egy az övé. Egy volt az övé. Egy marad az övé. A tengerből csak egy csepp, semmi több. Csak egyetlen egy.
Úgy tűnik, nincs előolvasód. Ilyen esetben jó volna, ha a felrakott írásokat, megszerkesztetnéd valakivel, főleg, ha szépirodalomra törekszel.
Nem írok le mindent, csak pár dolgot emelek ki. A „matrac” szó túl sokat szerepel, az elején. Az „iszákos disznó” valahogy nem stimmel, nem illik egymáshoz a két szó. Vagy iszákos ember, vagy részeges disznó, de így olyan mintha azt írnám: „kommunális szemét”. Érzed mi a gondom? Vagy kommunális hulladék, vagy konyhai, esetleg háztartási szemét.
Képtelen vagyok elképzelni, a hideg miképp tud dörgölőzni? Tud érinteni, marni, csípni, stb, de macska módjára dörgölőzni, nekem kissé fura.
A történet jó, de nincs hozzá illő hangulata az írásodnak. Lehet, hogy bajom lesz belőle, de hadd ajánljak egy honlapot, amit én is kaptam valakitől. Kissé lejjebb görgetve a kurzort, keresd meg a „Kedvenc történetek” – et, és mazsolázz közülük. Az se baj, ha mind elolvasod, hogy érezd, milyen az, ha hangulata van egy műnek. Hangulat nélkül nem létezik szépirodalom.
Íme, a honlap:
http://www.szepi.hu/irodalom/
Mielőtt elolvastam volna a novellát, furcsának találtam a címet, olvasás közben azonban értelmet nyert. Azt hiszem, ez a jó cím egyik ismérve; és nem csak a cím jó, hanem maga a novella is. Tetszettek a szereplők: sok más kezdőtől eltérően nem erőltetted a külső leírásukat, csak néhány ecsetvonással vázoltad fel őket, mégis plasztikus kép alakul ki róluk az olvasóban. Alapvetően nem szoktam pártolni az időbeli ugrálást, pláne egy rövid történetben, de itt nagyon jól működik.
Ami a stílust illeti, kicsit ellent kell mondanom az előző kritikának. Engem nem zavartak azok a dolgok, amiket Kósza említ, sőt a „dörgölőző hideg” szerintem határozottan jó kép. Manapság jellemző, hogy mindenféle szövegben találunk lírai képeket, akár szépirodalomról van szó, akár nem; itt pedig, úgy érzem, sokkal jobban illettek a szöveg mondanivalójához, mint a legtöbb nyomtatásban megjelent könyv esetében, amiket pedig profi szerkesztő javított. Egy-egy ügyes hasonlattal, megszemélyesítéssel nagyon jól visszaadod a helyzet hangulatát, anélkül, hogy egyszer is tobzódni kezdenél a költői képekben, ami szerintem igen ritka stílusérzékre vall. (A legtöbben vagy túlságosan is egyszerűen írnak, vagy elmennek a túlírtság irányába.)
Persze azért akadnak hibák, leginkább a helyesírásban, egyeztetésben, és itt-ott zavaró szóismétlésekkel is találkoztam, de igazából semmi komoly. Ha nagyon töröm magam, hogy negatívumot mondjak, akkor annyi jut eszembe: az elején sokáig nem tudtam eldönteni, hogy Misha férfi-e, vagy nő. Ez lehet, hogy csak az én tudatlanságomból ered, most rákerestem, és valóban férfinévnek tűnik, de rémlik, hogy mintha egy színésznőt is így hívtak volna. A lényeg, hogy számomra akkor oldódott meg a kérdés, amikor Misha megborotválkozott. Esetleg valahol az első bekezdések egyikében hivatkozhattál volna rá úgy, hogy „a férfi”. Persze azért ne ess át a ló túlsó oldalára, a szöveg eleje nem arra való, hogy információkat zúdíts az olvasóra. (Sokan idézik negatív példaként Dan Brown első mondatait, akit a szakma igen rossz írónak tart.)
Szóval látszik, hogy van érzéked az íráshoz. Gratulálok, csak így tovább!
Nagyon érdekes téma jött elő. A non-fiction művek kapcsán nem ugyanazt várja el a szépirodalom, mint a zsánerirodalom olvasótábora.
Nahát, ez tényleg non-fiction? Akkor külön gratuláció a szerzőnek, amiért ilyen szépen fel tudott dolgozni egy ennyire súlyos témát; feltételezem, személyesen is érintett lehetett valamilyen módon. Ha így volt, ezúton is részvétem. (Ez esetben viszont, bár a nevek megváltoztatása nyilván szükséges, én maradtam volna a magyar neveknél. Az angolszász nevek jól hangzanak, ugyanakkor kicsit eltávolítják a történetet az olvasótól, így eszünkbe sem ötlik, hogy esetleg nem fikcióról van szó.)
Egyébként egyetértek Aranymosóval: bár én is szeretem a szépirodalmat, mostanában elsősorban fantasyt olvasok, ebben a zsánerben pedig (legalábbis itthon) rengeteg a „túlírt” alkotás.