Lena Vati: Manóvölgyi kalandok -1.

Titinke megérkezik

Valahol messze, észak és dél között, ott, ahol a keletről érkező Nap találkozik a felhőt hozó nyugati széllel, Manóvölgy legvégén, három égig érő fenyőfa áll. A legvénebbik vastag törzsébe, valamikor régen, egy kedves kis manó takaros házikót épített. Nem is tudom, hány száz esztendő telt már el azóta, de az biztos, hogy az apró legénykéből közben manónagyapó lett, akit Manóvölgyben ma mindenki Tobozka apóként ismer.

Egy kora nyári reggelen Tobozka apó épp az utolsó, hervadásnak indult pünkösdi rózsákat locsolgatta az ablaka előtt, amikor Galambocskám kisasszony, a falu fáradhatatlan postása röppent a kerítésre.

– Sürrrgős levél, sürrrgős levél! – turbékolta, és átnyújtott egy gyöngybetűkkel megírt nyárfalevelet. A levél a hegyeken túli nagyvárosból, Tobozka apó fiától érkezett.

– Mit írrrnak, mit írrrnak? – kíváncsiskodott szárnyaival verdesve Galambocskám kisasszony.

Izgatottsága igazán érthető volt, hiszen május végén ritkán érkeznek levelek, bezzeg ősszel ezrével hullanak mindenhonnan, és bizony, ha a novemberi szél nem segítene, a postáskisasszony nem is győzné mindet kézbesíteni.

Most azonban nem volt semmi dolga, s míg nagyapó olvasott, a tiszteletreméltó kisasszony türelmetlenül ugrándozott a kerítés lécein, akár egy csitri veréblány.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – hessentette arrébb Tobozka apó kedvesen, majd egy széles mosollyal elrikkantotta magát: – Jön a kis unokám!

– Ez aztán a nagyszerű hír! – emelkedett a magasba Galambocskám néni, és még köszönni is elfelejtett, olyan sietve repült el a falu felé, hogy mindenkinek megvigye a nagy újságot: a Fenyő-lakba vendég érkezik.

Ezalatt Tobozka apó nekilátott, hogy kitakarítsa a házat, és megfőzze a kis vendég, Titinke kedvenc csemegéjét, a lekváros derelyét. Mire mindennel végzett, már épp itt volt az ideje, hogy elinduljon a kikötőhöz. Titinke a folyón érkezett, a menetrend szerinti déli teknőssel. Már messziről észrevette nagyapját és mindkét kezével vadul integetni kezdett.

– Még a végén leesik itt nekem ez a gyerek! – aggódott nagyapó.

Titinkéék azonban sikeresen elérték azt a hatalmas kidőlt fát, amit évek óta kikötőként használt Manóvölgy népe. Ám ott, a szeleburdi manólány már nem győzte kivárni, amíg Teknőhát kapitány a maga megfontolt módján a biztonságos vastag fatörzshöz manőverezik, hanem egy nagy lendülettel kiugrott az első ágacskára, ami a közelébe került. Szerencsétlenségére az ág túlságosan vékony és korhadt volt, így Titinke a következő pillanatban már az örvénylő habok között kapálózott. Bizony, el is sodorta volna az ár, ha Hód bácsi, aki épp a kikötőt javítgatta, nem siet a segítségére. Elkapta a kis rosszcsontot, és erős farkával kormányozva a partra úszott vele. A csuromvizes, de ijedtnek csöppet sem tűnő manólány, hálája jeléül egy cuppanós puszit nyomott megmentője homlokára, s már szaladt is, hogy rémült nagyapja nyakába ugorjon.

– Édes, drága papácska, annyira örülök, hogy látlak, már úgy hiányoztál! – csókolgatta össze a borostás arcot. Tobozka apó meghatódva szorította magához a csöppnyi lánykát, és könnyes szemmel csak valami olyasmit tudott dörmögni, hogy: – No, jól van már, még összeszurkállak. Már nem volt időm megborotválkozni.

– Nagyon szeretlek papácska, és olyan jó, hogy végre itt vagyok! Azt hiszem, egy csodaszép nyár áll előttünk…

A kislány szóáradatát gyomrának kordulása szakította félbe.

– De csak ha most sürgősen megebédelünk, – nevetett rá nagyapja – mert különben még éhen halsz, mielőtt igazán elkezdődne a vakáció. Mit gondolsz, mi vár otthon az asztalon?

– Lekváros derelye!

– No, akkor ne is vesztegessük tovább az időt! – fogta kézen nagyapó Titinkét, és elballagtak a három fenyőfa felé.

 

 

Barátok és borsóleves

 Titinke felhőtlenül boldog volt Manóvölgyben. Tobozka apóval, vagy egyedül, bebarangolta a környező dombokat, leszaladt a folyóhoz és kavicsokat dobált a vízbe, gyönyörködve a lágy csobbanásokban és a tükörsima vízre gyűrődő ezüstkarikákban. Órák hosszat eljátszott a ház mögött a porban fürdőző verébfiókákkal, vagy mint valami kis majom, csimpaszkodva hintázott a fiatal diófa sima ágain. Esténként pedig, hangos kacagása betöltötte a máskor oly csöndes manólakot. Előfordult, hogy a délelőttöt is a házban töltötte, s ilyenkor a konyha pillanatok alatt kész csatatérré változott. A támlás székből hátasló lett, a kis díványból kristálypalota, Titinke pedig mesebeli királyleányként illegett-billegett a vállára terített ócska függönyökben, és közben rendíthetetlenül adta az utasításokat:„most lepődj meg papácska, és most mondd azt, hogy…” és nagyapó türelmesen elismételgetett mindent, amit Titinke kért. Még a nagy felfordulást sem bánta, hiszen miközben hős lovagként fel-felkiáltott:„micsoda gyönyörű hercegnő”, vagy: „ ki lehet ez a titokzatos szépség”, nyugodtan végezhette a munkáját. Elkészítette az ebédet, vagy varrogatott. Tobozka apó ugyanis nagyon szépen varrt, és ezt tudta is mindenki Manóvölgyben, úgyhogy, ha valakinek új ruhára volt szüksége, vagy a régi felhasadt, nagyapóhoz fordult. Titinke, ha elunta a játékot, szívesen nézte, hogy szalad a tű a tarka vásznakon.

De volt úgy is, hogy Titinke jobban szerette volna, ha nagyapó csak vele foglalkozik. Egy fülledt délelőttön is ott lábatlankodott Tobozka apó körül.

– Papácska, mi lenne, ha elmennénk a kúthoz, megnézni, van-e benne elég víz. Hosszú a nyár, és már olyan rég nem esett.

– Most nem lehet, Titinke. Be kell fejeznem Kamilla asszonynak ezt a ruhát. Holnap lesz Nádirigóék lakodalma, és ő is hivatalos az ünnepi vacsorára.

Titinke nem szólt többet, de olyan bánatos képpel kuporodott le a sarokba, hogy nagyapó megsajnálta.

– Tudod mit? Zöldborsólevest szerettem volna főzni ebédre, de úgy látom, nem szabadulok egyhamar ettől a ruhától. Mi lenne, ha leszednéd a borsót, aztán majd együtt megfőzzük.

– Már megyek is! És ki is fejtem, jó? – pattant fel a kislány. Tobozka apó mosolyogva nézte, ahogy a nagy tállal kiszalad a kertbe. Titinke szerette a zöldborsólevest, sőt, szívesen ropogtatta el a frissen kibontott nyers borsószemeket is, de legjobban azt szerette, ha ujjait a nagy halom fényesen guruló zöld golyócska közé fúrhatta. Tudva, hogy mennyi élvezetnek néz elébe, jókedvűen látott munkához. Egyszer csak, valami nagyot koppant a fején.

– Nini, egy dió! De vajon honnan kerülhetett ide? A dió majd csak valamikor októberben érik. De akkor ez honnan…

– Szia, én Mogyi vagyok. Nem láttad véletlenül a diómat?

Egy bozontos farkú kis mókus huppant a lombok közül Titinke elé.

– Á, szóval a tiéd! Igazán jobban is vigyázhatnál rá! – tapogatta a kis manó sajgó kobakját. – Én Titinke vagyok. Mondd csak, hol szereztél ilyenkor diót?

– Még tavaly ősszel sok-sok diót meg mogyorót gyűjtöttünk a mamámmal, aztán elrejtettük különböző helyekre: fák odvába, vagy a föld alá. Télen, ha megéheztünk, megkerestük őket. A mama erről a rejtekhelyről, itt a diófán, megfeledkezett, és én most megtaláltam. Még egészen tele van. Kérsz te is egyet?

Miután közösen elrágcsáltak egy szép kövér diót, munkához láttak. Mogyi szívesen segített Titinkének, és a tál hamarosan megtelt. Közben vidáman beszélgettek.

– Ebből aztán jó sok borsólevest tud főzni a nagyapád – nyelt egy nagyot Mogyi. – Hű de éhes lettem!

– Ha borsólevest akartok enni, akkor ahhoz sárgarépa is kell – hallatszott egy hang a kerítés mögül. Egy hosszú fülű nyuszi bújt át a lécek között. – Nyuszóka vagyok, és nekünk otthon akkora répáink vannak, mint ezek a fenyők.

– Hűha, de jó lehet nektek! Csak azt nem tudom, hogy győzitek megenni őket.

– És főleg, hogy fér belétek? – mérte végig Mogyi a hatalmasnak éppen nem mondható nyulacskát.

– Mindenesetre igazad van, a levesbe tényleg kell sárgarépa. Húzzunk hát ki néhányat! – javasolta Titinke. Kicibáltak a földből pár szál sárgarépát meg zöldséget, Mogyi pedig szép tisztára söpörte őket bozontos farkincájával. Már indulni készültek befelé, amikor Tobozka apó jött ki gondterhelten a házból.

– Titinke, sajnos azt hiszem, ma csak később lesz ebéd. Elfogyott a fehér cérnám, muszáj bemennem a faluba. Délután már zárva lesznek a boltok – azzal kitolta biciklijét a fészerből.

– Csókolom, Tobozka apó! – nyitotta ki a kertkaput egy szöszke manófiúcska. – Édesanyám kéri, hogy ha ráér, legyen szíves varrni egy szoknyácskát a húgomnak ebből a vízililiom sziromból, mert a régin már annyi a folt, mint égen a csillag… De úgy látom, rosszkor jöttem.

– Nekem most el kell mennem, de majd sort kerítünk erre is. Csak tedd le azt a vízililiomot a szobában – mondta nagyapó, s miközben kikanyarodott a poros útra, még odaszólt Titinkének: – Vigyázz magadra, sietek vissza.

– Csak nem te vagy az a híres vendég a nagy városból? – kérdezte gúnyosan a manófiú.

– Titinkének hívnak, ők pedig Mogyi és Nyuszóka És te ki vagy? – mosolygott a fiúcskára Titinke, amitől az rögtön meg is feledkezett harci kedvéről, és kissé zavartan motyogta:

– Samu. Samu vagyok… Segíthetek? – mutatott a borsóval teli tálra. Mivel a segítség ellen senkinek nem volt semmi kifogása, a négy lurkó a nagy tállal, sárgarépával és zöldséggel megrakva bemasírozott a konyhába.

– Mondd csak Titinke, milyen az a város? – kérdezte Samu.

– Hát… – gondolkodott el a kislány – rossz szagú, koszos, és tele van zsúfolva emberekkel meg autókkal.

– Milyen gyönyörű! – ábrándozott Samu.

– Szegény nagyapa, – terelte gyorsan másra a szót Titinke – annyi dolga van.

– Hát, bizony – helyeseltek a többiek. Ekkor a kislánynak felragyogott az arca.

– Mi lenne, ha segítenénk neki? Egy borsóleves elkészítésével csak megbirkózunk mi is.

– Tőlem kezdhetjük – vett elő két kést a fiókból Nyuszóka. Mindannyian munkához láttak. Míg Titinke és Samu a borsót bontogatta, Nyuszóka és Mogyi megtisztították a sárgarépát és a zöldséget. Aztán mindet beleszórták egy nagy fazék vízbe, amit Titinke tett a tűzhelyre. Került még bele hagyma, néhány szép levél zöldség zöldje, és persze egy kevés só is. Hamarosan ínycsiklandozó illatok töltötték be a kis házat. Amikor már minden majdnem puha volt, a kis manólány gondterhelten nézett a fazékba.

– Valami még hiányzik belőle.

– Hát persze, a nokedli! – bökött a homlokára Samu.

– Nem is tudom… Szerintem ez így jó, ahogy van. Az én mamám nem szokott mást beletenni. Nekünk nem is terem a kertünkben olyan, hogyishívják. Nektek igen? – csodálkozott Nyuszóka.

A többiekből kitört a nevetés.

– De Nyuszóka! A nokedli nem a kertben terem, hanem egy tésztaféle, amit nekünk kell elkészíteni tojásból és lisztből – magyarázta Titinke amikor végre meg tudott szólalni. A hozzávalók gyorsan előkerültek a kamrából, és a kis manólány ügyesen összekeverte őket, aztán a ragacsos masszát egy kanállal beleszaggatta a forró levesbe. Most már nekiláthattak a terítésnek. Épp az utolsó szalvétákat tette Mogyi az asztalra, amikor megérkezett nagyapó.

– Hmmm… Micsoda finom illat – szimatolt a levegőbe. – Nahát, hiszen ti megfőztétek az ebédet!

A négy kis szakács büszkén bólogatott.

– Köszönöm szépen gyerekek, nagyon ügyesek voltatok. S ha már ilyen szépen meg is terítettetek, akár hozzá is láthatunk. Én a magam részéről, farkaséhes vagyok.

Nekiláttak hát az ebédnek, és bizony az apróságoknak soha nem ízlett még úgy az étel, mint most, amikor a saját főztjüket ették. Mikor végeztek, Titinkéék lelkesen elvállalták a mosogatást is, így nagyapó folytathatta a varrást. Egyszer csak valaki megkocogtatta az ablakot. Az öreg Gém volt az, halászni igyekezett a tóhoz, és csak Samu miatt tért be a Fenyő-lakba.

– Édesanyád kért meg, hogy küldjelek haza. Otthon vár rád tizenkét palacsintával.

– Hűha! Erről teljesen megfeledkeztem. Remélem még fér néhány a hasamba. – gyorsan elköszönt, és futásnak eredt.

– Ha így fog hazáig szaladni, akkor akár mind a tizenkét palacsintát is meg tudja majd enni – mosolygott Gém apó, és elrepült, hogy kifogja a vacsorának valót. Hamarosan Mogyi és Nyuszóka is hazament. Titinke még befejezte a törölgetést, aztán letelepedett nagyapó mellé beszélgetni egy kicsit. Mesélt neki Mogyi titkos dióraktárairól, Nyuszóka óriási sárgarépáiról, és arról, hogy Samu mennyire vágyódik a nagyvárosba.

– Tudod papácska, ha én egyszer nagy leszek, és azt csinálok amit csak akarok, akkor itt fogok élni Manóvölgyben, és soha, még csak a közelébe sem megyek a városnak.

– Úgy legyen! – bólintott nagyapó, és egy vállfára terítette Kamilla asszony új ruháját.