Laza Réka: Paktum – 2. részlet

Első részlet

2. fejezet – És akkor besötétedik

Kiszédültünk a harminc fokba, és ha nem lettem volna Gergő elkötelezett híve, megölelem azt a srácot, aki elvitte helyettem a kisbuszig a táskámat. Kelletlenül gondoltam a táborig vezető izmos kaptatóra, miközben figyeltem, ahogy Pista, a gondnok bácsi nagy porfelhőt hagyva maga mögött elhajt, hogy két perc múlva a tábor árnyas fái között már meg is álljon. Túl nagy kérés lenne, hogy hat-hét fordulóval minket is felvigyen? Nagyon szívesen megvárom az árnyékban… Imáim azonban nem találtak meghallgatásra, így besoroltam Andi mellé, és igyekeztem olyan kevés energiát fordítani a szenvedésre, amennyire csak lehetett.

Alig akartam elhinni, amikor végre beértük a tábor első fáinak árnyékába. Mindenki kapott a cókmókja után, és hat-nyolcfős csoportokban elindultunk a faházak felé; aki kapja, marja! Reni volt a leggyorsabb. Elképesztő, hogy milyen tempót diktált még a sporttáskájával a vállán is. Borítékolhattuk, hogy idén is miénk lesz a tábor abszolút legkönnyebben tisztítható, kellemesen, de nem túlságosan félre eső négyes bungalója. Olgival becsületbeli dolognak éreztük, hogy azért nem túl sokkal Reni mögött lemaradva mi is bizonyítsuk, hogy nem véletlenül lesz ismét miénk a megtiszteltetés. Ezzel szemben Andi kényelmesen ballagott fel a szikkadt kérges úton, Anita Pannával pedig még mindig a lehetetlent próbálgatták, hogy valahogy fogást találva irdatlan málhájukon egyáltalán elindulhassanak.

Mire Andi felért már elfoglaltam az ajtóhoz legközelebbi emeletes ágy alsó szintjét, így még éjszaka is olvashatok majd, ha olyanom lesz, és már kint voltam megint a hozzánk vezető betonlépcső tetején, hogy gyors szemlét tarthassak a tábor felett.

Szinte semmi nem változott tavalyhoz képest, talán csak a fák lettek méltóságteljesebbek és a házikók viseletesebbek. Ezt leszámítva a tessék-lássék sportpályák, a parancsnoki, vagyis a tanárszállás, a tusolók, az ebédlő, az esti diszkóknak helyet adó nagy, hullámlappal fedett teraszával, és a bejárati kapunál álló kis őrbodegával minden, de minden úgy volt, ahogy egy éve hagytuk. Panni és Anita kettősére esett a pillantásom, akik még mindig látványosan szenvedtek úgy húsz méterre a négyestől, hátha valaki megkönyörül rajtuk, ám ezúttal még Anita lehengerlő, bájos őzikeszemei is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a lovagok figyelmét elvonják a területfoglalásról. Mikor eljutottak a lépcsőnkig, megszántam őket, és segítettem feltuszkolni a bőröndöket azon az öt, most kifejezetten magasnak tűnő fokon.

Épp végeztünk, mikor a tanárok megfújták a harsonát, amire mindenkinek a zászló-térre kellett vonulnia, ami tulajdonképpen a faházak és a parancsnoki szállás közötti nagy, üres placc volt, és azért hívták zászló-térnek, mert a közepén állt egy nagy használaton kívüli zászlórúd még az úttörőtáborok idejéből.

– Ne már! – jajdult fel Panni, de Anitával hősiesen elindultak vissza velünk, a négyes pihentebb és csak egészen kicsit kárörvendő lakóival együtt.

– Köszöntök mindenkit az idei balatonszelidi táborban – fogott bele Márta néni a köszöntőbe, amikor úgy-ahogy már elcsendesedtünk. – A vonaton, remélem, minden csapatvezető megtalálta az övéit, ugyanis a strandon vár benneteket az első versenyszám. Úgyhogy pattanjon mindenki fürdőruhába! Tíz perc múlva indulunk!

Egy kiadós kötélhúzás és homokban turkálást követően elnyúltunk a lányokkal az egyik fűz árnyékában, mielőtt bármi másba, mondjuk a Balatonba vetettük volna magunkat.

– Harmadikak vagyunk? – kérdezte Olgi azonnal.

– Ne kezd már rögtön az első nap! – szólt rá Reni. Mi hatan természetesen egy tizenkét fős csapat keménymagját képeztünk.

– Mindenem tiszta homok – sopánkodott Anita, pedig még így is bosszantóan tisztának nézett ki. Az én combomba úthálózatot pecsételtek a fűcsomók, a fejemen pedig több volt a homok, mint a hajszál.

– Igyunk! – javasolta Andi, akit borzasztóan megviselt a hőség.

– Nyomás! – pattant fel Panna, és már el is indult.

– Adél? – nézett rám Anita, míg a többiek a pénztárcájukat keresték. Megráztam a fejem.

– Még van vizem az útról – mondtam. – Vigyázok a cuccunkra.

– Szerintem már rég szublimált… – törölte meg Andi a halántékát.

– Július elején ne használj nekem ilyen szavakat – kérte ki magának Reni azonnal, de már mentek is, így megint előkerült a pokrócom alól a Drakula.

Panna úgy huppant le mellém a pokrócra, hogy majdnem leöntötte magát az Ice Tea-vel, de valami csoda folytán mégis a palack szájába hullott vissza minden csepp, így a délután további részében nem kellett elhajtanunk róla a darazsakat.

– Képzeld – újságolta azonnal, mint akinek fel sem tűnt, mekkora veszélynek tette ki magát az imént –, megint láttuk!

– De jó nektek… – mondtam minden meggyőződés nélkül csukva be a könyvet. Ötletem sem volt, miről beszél. Olgi fejbe is kólintotta a saját hűsítőjével.

– Ő nem látta, te dinka!

– Ja, tényleg! – kapott észbe – Na, szóval emlékszel az álompasira a vonatról, akiről meséltünk?

– A mátrixos ürgére? – ráncoltam össze a homlokom.

– Itt van a strandon! – sikította bólogatva, és olyan hirtelen emelte magasba a kezeit, hogy félő volt, mégiscsak leönti magát.

– Hű… – tartottam ki hosszan a hangot remélve, hogy némi érzés is kerül bele. Lelkesedés, vagy valami, de szemmel láthatóan nem voltam túl meggyőző.

Ekkor egy kisebb lánycsapat ment el mellettünk, és beszélgetésük foszlányai elért a fülünkig:

−… Te is láttad? Ha nincs rajta kabát, még helyesebb – mondta az egyik ötödikes. Egy hetedikes fülig pirulva bólogatott.

– Igen. Jaj, úgy irigylem a barátnőjét, már ha van neki. De egy ilyen istennek biztos minden ujjára jut legalább egy… – és már mentek is tovább. Elhűlve néztem a lányokra.

– Na, ne – toltam magam fel –, ők most róla beszélnek?

Időközben Reni is befutott Andival és Anitával egyetemben, így öten helyeseltek szánakozva, amiért tőlük kellett megtudnom, hogy kétszer kettő mégiscsak négy, nem pedig öt, ahogy eddig gondoltam.

Most komolyan! Mi van abban az ürgében, hogy mindenki, de mindenki, még Andi is így bezsong tőle? Már nyitottam a számat, hogy megkérjem, mutassák már meg nekem ezt az égi tüneményt, de – talán azért, mert láttam, mennyire számítanak rá − inkább lenyeltem a próbálkozást. Csak azért se. Így fogtam magam, és a kétségtelenül buggyant vizemet kortyolgatva figyeltem, hogyan ökörködik Gergő a haverjaival a part közelében.

– Mi az, hogy nem jössz táncolni? – kérdezte Olgi azzal a kis gödörrel a szája szélén, amiről tudtam, hogy komolyan kezdem nála kihúzni a gyufát.

– Nem tudok táncolni…

– Mi se – kapcsolódott be Reni is. Összehúztam magam az ágyamon, ahogy közelebb léptek, és a többiek is abbahagyták a készülődést.

– Az a ti bajotok, de én nem akarok már első este bolondot csinálni magamból.

– Ez megint az a Gergős dolog? – hajolt ki Andi az emeletes ágy fémoszlopai között.

– Jaj, ne már! – forgatta a szemét Olgi, és arrébb ment lefoglalni a kezeit valamivel, mielőtt engem ráz meg.

– Milyen „Gergős dolog”? – bújt ki Panna a ruhásszekrényből.

– Kócsag nem akarja beégetni magát Geri előtt – tájékoztatta Andi.

– A Pap Geri előtt? – csillant fel Panni szeme.

– Megértem – került elő Anita immár teljes harci díszben az esti diszkóhoz. Hegyen vagyunk a fülledt párában, hatunkra jut egyetlen konnektor, ez a lány meg itt virít tökéletesre vasalt hajjal, címlap sminkkel, olyan ruhában, amit még a belváros betondzsungelében is kétszer meggondolnám, hogy fel merjek-e venni. Ez nem fair!

– Nincs mit tenni – sóhajtott Olga, mire nagyon rossz érzésem támadt.

– Lányok, koncentráljunk a derekára – szólalt meg Andi váratlanul közel a hátam mögött, és úgy elkezdett csikizni, hogy azonnal felröhögtem. Kisvártatva tíz kéz, és biztos, hogy több mint ötven ujj matatott a hasam környékén, míg már nem bírtam tovább; menekülőre fogtam. A kezek azonban követtek, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy terelnek, egyenesen a diszkó terasza felé.

– Könyörgöm – nyögtem. A könnyek csípték a szememet, a torkom már fájt a nevetéstől, a hangom pedig rekedt és erőtlen volt. Engem csikizéssel ki lehet kergetni a világból.

Próbáltam ellenállni, különösen, mikor megláttam, hogy a buli felszerelést a teraszon összeállítók között Gergő is ott serénykedik. Még fel is sikítottam, de pechemre az egyetlen, aki figyelemre méltatott, éppen az volt, aki előtt levegővé szerettem volna válni. Lehetőleg most azonnal. E helyett azonban elértünk a terasz széléig.

– Mizu? – jött oda Dani, Andi bátyja, az esti DJ. Dani kosarazott, karatézott, parkourozott, és ehhez mérten úgy is nézett ki, mint akit már holnap leszerződtetnének valamelyik hollywoodi nagyágyú kaszkadőrének.

– Táncolni jöttünk – mondta a húga, miközben túszként szorongatta a csuklómat.

– Arra egy kicsit várnotok kell – bukkant fel Gergő, mire Andi szorítása még erősebb lett. Le se tagadhatná a bátyját. – A hangfalak még nincsenek bekötve.

Danihoz képest Gergő kisfiúnak tűnt, pedig egy évfolyamba jártak. Azt hiszem, azt szerettem Gergőben, hogy a kócos, szemébe lógó barna hajával és a szürke szemeivel, na meg az egész lényével nem volt olyan könnyen bekategorizálható, mint a fiúk többsége. Ő nem volt kocka, se atléta, se művész, csak egyszerűen Pap Gergő.

– Mivel indítotok? – dobta hátra Anita elegánsan a vállán előreomló hajzuhatagot, és ebben a pillanatban nagyon utáltam ezért.

– Mit szeretnétek? – kérdezte Gergő.

– Kócsag, mit szólsz a Hooligans-hez? – vigyorgott rám Reni. Panna már vette a levegőt, hogy hozzáfűzzön ő is valami teljesen ártatlannak szánt megjegyzést, amivel akkora árkot áshatna nekem, amibe bele is lőhetném magam szégyenemben, de Olga még időben kapcsolt, és a szemem sarkából láttam, hogy egész egyszerűen befogta a lány száját. Szép mentés.

– Klassz! – nyögtem ki, reméltem, elég határozottan, közben felváltva jártattam a szemem a két fiún, diplomatikusan megosztva közöttük a figyelmemet. Egyik kutya, másik eb.

– Akkor ezt eldöntöttük. Ha meghalljátok a Királylányt, jöhettek – kacsintott rám, és hirtelen nagyon hálás voltam Andinak, amiért fogta a kezem. Ha az arcom csak feleannyira volt piros, mint amilyen melegnek éreztem, már rég rákvörös voltam. Haladhatnánk?

Fél órával később és három számmal a Királylány után megbékéltem a helyzettel, sőt, elégedetten vettem észre, milyen szépen világítanak a fekete toppomon az apró ezüstcseppek, valahányszor rájuk esik a diszkó fénypászmája. Mintha az égboltot hordanám a mellkasomon. Nem is rossz. Kezdtem kifejezetten élvezni a helyzetet, amikor a DJ minden átmenet nélkül számot váltott, és a Republic Repül a bálnája helyett a legsötétebb heavy metal basszusa kezdett szólni, de nem a fülemben, hanem mintha egy mélynyomót ejtettek volna a lábam alá, a csontjaimban rezgett. Ez lehetett a világ legmélyebb hangja; a hallhatóvá tett hallhatatlan halálhörgés. Végigfutott a hátamon a hideg, mintha jeges pengét szorítottak volna a lelkemhez.

Értetlenül néztem körbe keresve a lányok arcát, vajon őket is annyira zavarta-e a… zaj. Nem kellene-e megkérni Danit, hogy tegyen be valami kevésbé… hátborzongatót. Ám az ismerős arcok helyett a sötétbe vágó villámszerű fényvillanásokban iszonyú rémségek néztek velem farkasszemet. Halottfehér, csupasz, feszes arcok, már-már gödörszerű fekete karikákkal a szemeik körül, amelyek vörös ködbe borultak, valahányszor találkozott a tekintetünk. Mintha távoli mennydörgés dobolt volna tompán a fülemben, de túl szabályos volt ahhoz. Léptek voltak, döngő, feltartóztathatatlan léptek, amelyek egyre közeledtek, és ezzel együtt, a mélynyomóból áradó végtelen basszus a gerincemet egyelő, érthető hangokká formálódott: E-gye-dül vagy! E-gyes e-gye-dül. Ülsz a sö-tét-ben, ’hol vár a…

A föld remegett a lábam alatt, vagy én magam remegtem annyira, hogy azt hittem, összecsuklom. Bármerre fordultam, rémpofák meredtek rám minden oldalról, miközben fogatlan szájukból valami ragacsos fekete nyálka folyt az állukra. E-gye-dül vagy! E-gyes e-gye-dül. Ülsz a sö-tét-ben, ’hol vár a…

Mi a franc ez? – levegő után kapkodtam, de valami bűz marta a torkomat. Mindjárt hányok. Közben a mennydörgő léptek egyre közeledtek, és mikor a hátam mögé értek, már képtelen voltam megfordulni. E-gye-dül vagy! E-gyes e-gye-dül. Ülsz a sö-tét-ben, ’hol vár a ha-lál!

Az arcom elé kapva a kezem felsikítottam. Érzékeimre a végzet helyett azonban Flo Rida fütyülős dala csapott le. Megint minden és mindenki olyan volt, mint mielőtt megakadt volna a bálna… Mi a pokol?

Emberek ütköztek nekem. Hús, vér, izzadt, csapzott és eleven, de legfőképp ismerős testek. Én mégis úgy éreztem, egy percig sem tudok tovább a teraszon maradni. Az a dallam! Azok a hangok! A pofák! Levegőt! Levegő kell, most azonnal! Hiába hallottam meg a nevemet, úgy futottam el, mintha űztek volna. Legszívesebben a bőrömet is elhajítottam volna jó messzire, mint valami ruhát, hogy a lelkemet egy kis levegőhöz juttassam. Csak az járt a fejemben, hogy minél messzebb kell kerülnöm attól a helytől, ahol lecsapott rám a rémlátás.

Így kötöttem ki a tábort körülzáró kerítésnek azon az oldalán, ami az erdőhatáron húzódott. Pompás! Ennél magányosabb már nem is lehetnék… Hogy a fene essen belém! Megfordultam, hogy visszamenjek, de ahogy megláttam a teraszt és rajta az irdatlan embermasszát, elfogott az undor. Tehetetlenül rogytam az egyik táboron belüli fa vastag törzsének, és csak nyakaltam a levegőt, mintha víz volna. Nekidöntöttem a hátam az érdes kéregnek, és mint valami medve, hozzádörgölőztem. Kérlek, vakarj belém egy kis valóságot! A vizem buggyant tényleg meg, vagy nekem ment el az eszem, amikor nem figyeltem? Ugyan már, Kis Kócsag! Nyugi! Lélegezz! Béke van. Csend. Nyugalom. Hallgasd az éjszakát…

Hirtelen riadtam fel. Történt valami, az ébresztett, de bármi is volt, már abbamaradt. Lassan meghallottam a diszkó zenéjét is. Nem aludhattam olyan sokat, viszont sokkal jobban éreztem magam. Felállva kiráztam a nadrágomból a faforgácsot, és nyújtózkodva fordultam a faházunk irányába, amikor belém nyilallt egy érzés, mint egy hirtelen becsípődő ideg, és egy pillanattal később orkánerejű szél támadt. Az erdő felől érkezett. Hátba kapott, a meglepett sikolyokból ítélve pedig még a teraszon is tett egy tiszteletkört. Megbabonázva fordultam vissza, elfeledve, hogy tulajdonképpen vissza akartam menni a faházba, holott a szél már el is ült.

Egy ütött kopott kis kapu törte meg a kerítés folytonosságát. A tábor minden oldalán volt belőle egy. Ezeken szoktunk kimenni, amikor erdei vetélkedőkre indulunk. Tanári engedély nélkül tilos használni őket. Általában zárva is tartották, és mégis, mire észbe kaptam, a tenyerem már a kilincsen pihent. Valami ellenállhatatlan erővel vonzott, hívogatott be az erdőbe. Finoman nyomtam le a vén jószágot. Nyekkent, de nem engedett, pedig ezúttal nem volt bezárva. Ez az apró gát meg kellett volna, hogy állítson, rá kellett volna ébresztenie, hogy esztelenséget csinálok, főleg a teraszon történtek után. Ehelyett erősen megmarkoltam a kilincset, nekifeszültem, és jó nagy lendületet véve úgy belöktem, hogy majdnem kiestem rajta.

A talpam alatt avar zizegett, és minden oldalról fekete fák vettek körül. Kint voltam az erdőben.