Laza Réka: Paktum – 1. részlet

 

Prológus

Volt már úgy, hogy azt érezted, figyelnek? Ez a bosszantó kis sejtelem a két lapocka között, a gerinced mentén cikázik, és nehéz eldönteni, hogy épp csak megcsiklandoz, vagy egyenest beléd szúr…

Megvagy!

Hátraperdültem a Nemzeti Galéria fényesre csiszolt márványpadlóján megtalálva azt, aki a német festészet késő barokk remekei helyett inkább engem bámult.

A barna szempárba megtévesztésig eleven fényt csempészett fehér olajfestékével a piktor. Zavart mosollyal léptem közelebb a tekintélyes méretű képhez, hogy jól megnézzem magamnak a leskelődőt, aki vadászgúnyájában is az arisztokratákra jellemző, merev tartással pózolt a keretben. Mégis megbújt valami közvetlenség a fiatalember tekintetében azonban, ami kiemelte őt a teremben függő, halszemű, fodros-bodros és sápatag figurák közül. A lábánál szerencsétlen vizsláját szinte hallottam szűkölni azért a pillantásért, ami engem is megtévesztett.

Vajon kire gondolsz? – hunyorítottam a szeme közé megbillentve a fejemet. Biztos voltam benne, hogy a gondolat egy ilyen tekintet mögött csakis valaki igazán különleges körül foroghat.

− Bruno Franz Albert Kirschner márki (1709−1775), Franz Kirschner márki és Anne-Maire Harmsworth grófnő legidősebb fia. Egy brandenburgi nemesi család sarja, amely família rokonságban állt többek között, a Hohenzollern dinasztiával. A márki lovak és vadászat iránti szeretetét angol édesanyjától örökölte, s élete nagy részét nyeregben, a környékbéli erdőkben töltötte. A húszas évei elején nagy csapás érte: még gyermek menyasszonyát és annak egész családját a mai napig ismeretlen körülmények között egy mészárlás során elveszítette. Kirschner márki nemcsak jegyesét, de annak bátyját és szívbéli jó barátját, Christoph Dedrich Wettin grófot is élete végéig gyászolta. A tragédia nyomán az ifjú márki visszahúzódott a társasági élettől. Apjával ellentétben nem vállalt politikai szerepet, s elvonultan élt egészen haláláig a Harz-hegység észak-keleti lábainál, a Saale folyó partján álló családi kastélyban – olvasta fel Reni a vállamra támasztott állal.

– Hát, róla lecsúsztál.

– Fenébe! – húztam el a szám, mire összenevettünk.

Nehezemre esett komornak vagy megtörtnek képzelni a márkit, és reméltem, úgy már nem állt modellt. Ha mégis, bíztam benne, hogy az a festmény már nem volt e tárlat része.

– Gyertek! – bökött oldalba suttogva most Andi, és fejével az osztályfőnökünk egyre távolodó, lángnyelvszerű hajkoronája felé biccentett. Rábólintottam, ám mielőtt elindultam volna, a szemem megakadt a festmény alatti vitrinen, ahol levelek és egy nyakbavaló miniatúra hevert. A lány a függőn alig egy-két évvel lehetett fiatalabb nálunk. A hétéves Dóri húgomnál viszont idősebbnek saccoltam. A festék mostanra igencsak megfakult, és szabálytalan hatszögekre töredezve egészen olyan hatást keltett, mintha egy bogár szemén keresztül nézném a lányt. Nagyon bájos gyerek lehetett. Gyömbérszín hajába gondos kezek kék szalagot kötöttek, kiemelve ezzel búzavirágszerű, tiszta tekintetét.

Luisa Arabelle Amarilla Wettin grófkisasszony (1722−1734). Tragikus hirtelenséggel, és eleddig ismeretlen körülmények között lett gyilkosság áldozata, két hónappal a tizenharmadik születésnapja előtt. Jelen miniatúra az egyetlen fennmaradt kép, amely megőrizte őt az utókor számára. A családi fészek egy hónappal a Wettinek lemészárlását követően tűz martalékává lett. A medalion és a gyermek kézírását őrző néhány levél vőlegénye, Bruno Fraz Albert Kirschner márki hagyatékából származnak.” – olvastam még futtában a kártyán, és noha rohamléptekkel követtem a többieket, vetettem még egy részvétteljes pillantást Kirschner márki és Wettin grófkisasszony tragikus kettősére.

Első fejezet

Vége van, kezdhetjük

– Szabadok vagyunk! Juhú! – szakadt fel Andiból amint kiléptünk az iskola kapuján. Fülledt nyári délután volt, a tavaszi félév utolsó napja. Bizony, ebben a pillanatban tört ki a nyári szünet! A röplabdás Reni Olgának dőlve nevetett, és fordítva. Anita gondosan festett szája elé tartotta bravúrosan manikűrözött kézét, hogy takarja mosolya kéretlen ráncait, a kicsit lökött Panna pedig egész egyszerűen nekiment a kerítésnek.

– Úgy mondod, mintha börtönből szabadulnánk – találtam nagy nehezen a hangomra, mire Andi szörnyülködve tolta a helyére a döbbenettől lecsúszott szemüvegét.

– Miért? Van keményebb börtön a sulinál? Házik, felelések, dolgozatok! – rázta ki azonnal a hideg, így nem folytathatta a sort, pedig tudta volna, ahogy mi mind: állóképesség-felmérő tesztek, kötelező udvari nagyszünet, meglepetés „röppentyűk”, és az oroszakcentus jegyében telő angolórák… kinek kellenek?

– De most van tizenegy hetünk felejteni! – folytatta egy győzelmi tánc kíséretében. – Hát mi ez, ha nem szabadság?

Esélyünk sem volt abbahagyni a nevetést. Ez Andi. A rövid, feketehajú, Hófehérke bőrű, kissé pufi lány bármikor képes volt megnevettetni minket, hatalmas szívében pedig kényelmesen elférhettünk mindannyian.

Egészen az útkereszteződésig dülöngéltük, ám ott kissé komolyabbra fordultak a dolgok; a bandánk feloszlott. Panna és Anita búcsút intve a menza felé vette útját, mi, többiek, Olga vezetésével jobbra indultunk hazafelé.

– Hiányozni fog – bukott ki Olgiból hirtelen, mire Renivel egy pillanatra megdermedtünk. Túlságosan fel voltunk dobva a végzős nyolcadikosok szomorúsághoz. Még nem éreztük magunkénak a szerepet, pedig két hete, hogy elballagtunk.

– Berezeltél, mi? – ugratta Reni, a csapatkapitány, de nem sikerült olyan könnyedre, mint amilyennek szánta.

– Hagyd! – szóltam rá. – A gólyák ritkán menők, és az Odüsszeiáról is csupa rosszat hallani. Megérthetnéd, hogy ez így együtt nagyon nehéz neki.

– Kis Kócsag! – háborodott fel Olgi, mire ismét nevetni kezdtünk, és abba sem hagytuk a dinkázást Reniék házáig.

– Kinőttük? – kérdezte Olgi a kapuban.

– Ki – bólintottunk rá engedelmesen.

– Jöhet a gimi?

– Igen! – visítottam, ahogy Panna szokta, és még utoljára kitört rajtunk a jókedv.

– Megjöttem! – löktem be a nappalink ajtaját. Nem érkezett válasz. Gyanús, nagyon gyanús.

– Dóri? – kiáltottam a húgom nevét, hegyezve a fülem, honnan jön majd válasz.

– Mi az? − Meglepetésemre az emelet helyett a földszinti kisszobából érkezett a barátságtalan hang. Az én szobámból!

– Hé! Hú… – pördültem be az ajtón, és azon melegében majdnem ki is fordultam a küszöbről. Nem számítottam rá, hogy a húgom helyett egy száztizennyolc centis bohóc asszonyságot találok odabent.

– Bocsánat – szabadkoztam. – Nem látta a húgomat? Körülbelül olyan magas, mint maga, csak éppen egy helyes kislány, nem pedig egy maszkos matróna.

A kis hamis sértetten rántotta fel a rúzstól indokolatlanul sok helyen vörös arcát, mire méltatlankodva csörrent valami a nyaka körül mogyoróbarna haja rejtekében.

– Jesszus, Dóri, mondd, hogy nem anyu gyöngysorát láttam! – takartam el gyorsan a szemem. A sebes ruhasuhogás, és az íróasztalomon guruló kelletlen golyóhangok azonban engem igazoltak. Mire ismét a húgomra néztem, épp azon volt, hogy a sutyiban lenyúlt selyemblúzzal eltűntesse az arcán esett skarlát balesetet.

– Állj! – kiáltottam rá, és gyorsan Dóri elé térdelve kihajtottam oldalra a karjait, még mielőtt a bűnjelek nyomtalan eltűntetésének tervén végképp folt nem esik. Ahogy megdermedt, úgy nézett ki, mint egy túlöltöztetett madárijesztő. Elmehettem volna a fürdőszobáig a sminklemosóért, de inkább megnyaltam a hüvelykujjamat, és ahogy annak idején a nagyanyám, úgy estem neki a hétéves húgom képének.

– Fúj! – lázongott, de el nem húzódott.

– Halljam, mi volt a nagy ötlet?

– Márta néni egy órája hívta anyut – felelte dacos kelletlenséggel. – Mész a táborba…

– … Igen! – feledkeztem meg azon nyomban az éppen zajló korrekciós műtétről, és talpra szökkenve tapsoltam örömömben körbe-körbe pörögve. Lehetne ez a nap még ennél is jobb?

– Várjál… – torpantam meg hirtelen. – És te ennek örömére rittyentetted ki így magad?

– Dehogy! – kiáltotta, és láttam, ahogy elfutották kerek, barna babaszemét a könnyek. – Anyu engem csak jövőre enged…

Ó…

– Ezért viselkedsz úgy, mint egy óvodás?

– Hagyjál már! – lökött meg, mégsem viharzott ki a szobámból, ahogy vártam. Elé térdeltem. Így épphogy magasabb voltam nála, és széthúztam időközben leengedett hajfüggönyét.

– Figyelj! Jövőre nem megyek vissza kísérőnek – próbáltam vigasztalni. – Hát nem klassz? Nem fogok belerondítani az első balatonszelidi táborodba.

– Komolyan? – csillant fel hitetlenkedve a szeme.

– Becsszó!

– Hát… jól van – adta be nagylelkűen a derekát, mire nem bírtam tovább, és megöleltem. Eszem azt a kis önérzetes szívét!

– Hé! – passzírozta ki magát a szorításból, aztán úgy elszaladt, mintha soha ott sem lett volna. Kedves – gondoltam a fejemet csóválva, de elégedetten nyugtáztam, hogy legalább a fürdőszoba irányába tűnt el.

Vidáman álltam meg a falra akasztott parafa emléktáblám előtt. Belépők, fecnik és fotók borították, közöttük egy kis kócsag nyomtatott másával, rajta a „született Gyarmati Adél” felirattal, és az APORAA szignóval. Itt volt az egész életem a polaroidokon, minden, amire emlékszem. A négygyertyás hattyútorta, amit még hárman vettünk körül, anyu apu meg én. Aztán az egy pettyes katica formájú, amit már csak hárman, ezúttal apa helyén már Dórival. A kísérlet, hogy akkora terpeszbe vágjam magam, hogy kitakarjam az Eiffel-torony lábait, amikor az iskola előtti utolsó nyarat apánál töltöttem. Aztán a rengeteg fotó az APORAA−ról, vagyis a porcelánbaba Anitáról, a lökött Pannáról, mindannyiunk nagytestvéréről, Olgiról, Reniről, aki ha az államokba születik, biztos, hogy vezérszurkoló lett volna, a művészlélek Andiról és rólam; az iskolában, a parkban, a vidámparkban, az állatkertben, szobákban, tereken és a Balatonnál. Na meg a kép a kócsagról, aminek a nevét egy biológia óra során örököltem meg, hogy ne sajnáltathassam magam annyira, amiért Adélnak kereszteltek. Ady és Zeusz szerelmeinek névárnyékában élni igenis nagyon nehéz, mondjon akárki akármit. Valahogy mindenki azt gondolja, elképesztő szellemességről tesz tanúbizonyságot, ha valamilyen alkalomra Ady-kötettel vagy hattyúmotívumos ajándékkal lep meg. Hát nem. Elismerem, a kócsag nem egy hattyú, és a hangja olyan, mintha egy gargalizáló embert fojtogatnának, becenévnek viszont imádnivaló. Adélok vannak, Lédák vannak, de Kis Kócsag csak én vagyok!

Ráesett a pillantásom az egyik strandos képre, és a gondolataim visszaúsztak Balatonszelidhez, mire hirtelen úgy éreztem, le kell kötnöm az energiáimat, különben most azonnal elindulok gyalog a táborba. Kitáncoltam a konyhába, ahol a dolgozópulton megtaláltam édesanya munka előtt lefirkantott üzenetét:

Drágám!

Vettem mindent egy finom vacsorához, lepj meg minket!

Kezdjétek el nélkülem. 9 előtt nem jövök. A gyártásvezető a felvétel végéig számít rám. Ölellek! – Mama

 

Éppen ez kellett. Zsebre vágtam a cetlit, majd elmerültem a hűtő kínálatában, míg össze nem szedtem a tárkonyos zöldbableves hozzávalóit.

– Készülj, Balatonszelid, jövök! – mondtam, és egy határozott mozdulattal begyújtottam a gázt a főzőlap alatt.

Aznap este csomagoltam be a tábori motyómat, nehogy hordjak vagy használjak valamit a héten a nélkülözhetetlen balatonszelidi felszerelésből. Dórit a kisbőrönd tetejére ültettem, és miközben sebészi precizitással húztam be a cipzárt, elégedettem hallgattam, hogyan sóhajtja ki a bőrönd magából az utolsó szusz levegőt is. Az indulásig fennmaradó időt felváltva töltöttük a lányokkal Anitánál és Pannánál, hogy segítsük leszűkíteni a repertoárjukat két-két bőröndre. Én mondom, a Cooper-teszten nem izzadtam meg úgy, mint mikor az APORAA felvonult Anitánál a mustrához. Ha Brigi néni, a tesi tanárunk ezt tudta volna! Hetente egyszer csomagolunk a tornateremben, az egyszer biztos.

Pikk-pakk eljött június huszonkilencedike. Reggel nyolc óra ötven perckor a holmimmal a Déli pályaudvar gyomrában, a leharcolt, nekikészülő vonat peronján álltam, indulásra abszolút készen. Figyeltem, hogyan dobálják fel a gimis kísérő srácok a bőröndöket a szerelvényre ajtón-ablakon át, mintha csak tollpárnák volnának.

– Miért nem kéred meg Gergőt, hogy hajítsa fel a te cuccodat is? – lépett mellém Reni.

– Mert keményen dolgozom rajta, hogy lehetőleg azt se tudja, hogy a világon vagyok – szűrtem a fogaim között, és igyekeztem testhőmérsékletűre visszahűteni a spontánégést kapott képemet. Csak nyugalom, nyugi. Már közel az én időm. Amint túl leszek az első gimis napomon, mindent el fogok követni, hogy kitörölhetetlenül a fejébe véssem a létezésemet. De a nyolcadikos Adél Gergőnek még nem pálya, ezért nyolcadikos Adél úgy csinál, mintha nem is ugyanazt a levegőt szívnák álmai egy méter nyolcvan magas megtestesülésével.

– A sárga fürdőruhádat hoztad?

– A sárga fürdőruhámat hoztam – feleltem, mintha csak egy igazi titkos fegyver, az abszolút aduász lenne a strandtörülközőm hajtásai közé préselve.

– Ez a beszéd! – veregette meg elégedetten Reni a vállamat.

– Hé, Geri! – kiáltotta el magát váratlanul. – Velünk mi lesz?

A barna herceg hátrafordulva ránk vetette szürke tekintetét, és már kocogott is Andi bátyjával, hogy a segítségünkre lehessenek, miközben azt hittem, a szívem kiszteppel a mellkasomból.

– Ezt még visszakapod – zuttyantam vissza a gyorsuló vagon műbőr ülésére, miután fájdalmasan hosszúra nyúlt integetéssel elköszöntem anyu és Dóri párosától.

– Úgy érted: köszönöm, Reni, te vagy a legjobb!

– Kizárt! – nyújtottam rá nyelvet, majd előkapartam a Drakulát, és elbújtam a hetvenkettő-hetvenharmadik oldalak közé.

– Látnod kellett volna! – súgta oda Olginak a kelleténél hangosabban. – Majd kibújt a bőréből, amikor Geri…

Még jó, hogy oda voltam meg vissza!

Ekkor kivágódott a fülkénk ajtaja, és Panni szinte beesett rajta Anitával a nyomában. A nem várt zaj nyomán Andi sercegő ceruzahegye eltört a készülő paladin vázlatos páncélján.

– Láttátok? – sikította Panna.

– Hogy láttuk volna, amikor még el se hagytuk a fülkénket – mondta Andi vészjóslóan halkan csorbát szenvedett HB-se felett, mire igyekeztem félig-meddig beszorítani őt a vonat fala és magam közé, mielőtt balhé lehetne. A megzavart olvasónál csak a megzavart alkotó a rosszabb, aki különösen akkor kap vérszomjat, ha a kizökkentés nyomán kárt szenvedett a készülő mű is.

– Hát őt! – csapott türelmetlenül Panni a legközelebbi karfára.

– Így máris sokkal világosabb – jegyezte meg előrehajolva Olgi.

– Láttunk egy srácot két kocsival előrébb… – tolta félre Anita elegánsan Pannit az útból.

– … aki iszonyú helyes! – kiabálta magán kívül amaz.

Egy emberként néztünk Anitára várva a vállrándítást, ami jelezte volna, hogy Panna szokás szerint túlzásba esett, azonban legnagyobb döbbenetünkre pirulva rábiccentett barátnőnk szavaira.

– Megnézzük? – hordozta végig rajtunk Olga a tekintetét.

– Még jó, hogy! – pattant talpra Reni azonnal.

Andi kérdőn fordult felém radírral a kezében, mutatva, hogy ő hajlik a mustrára, mire kitört belőlem a nevetés.

– Ugye most csak vicceltek? – köszörültem meg a torkom a könnyeimet törölgetve. Láttam, ahogy megnyúlt a képük.

– Nem vicceltek…

– Ne csináld, Kócsag! Mi bajod? – tette csípőre Olgi a kezét.

– Igen, mindenki a kupéja előtt tolong – kapcsolódott be Panna is.

– Szegény – dőltem hátra tüntetően az ülésen, és megint kézbe vettem a könyvem. – Én kihagyom.

– Menjünk! – indítványozta Reni. – A Kis Kócsagot csak Gergő és Drakula érdekli.

– Így van! Hess-hess! – vonultam vissza, miközben Andi a vázlatfüzetét félretéve felállt mellőlem, és a többieket követve elhagyta a kupét.

Negyedórával később értek vissza, síri csendben, mintha lélekben a rejtélyes két kocsival előttünk utazó álom pasinál felejtették volna magukat.

– Na, mennyire tökéletes, Mr. Iszonyú Helyes? – szegeztem elsősorban Andinak a kérdést. Az ő értékítéltében abszolút megbíztam, már ami a jóképű fiúkat illeti. Andit nem lehetett egy könnyen elvarázsolni.

A lány némán ült vissza mellém, és megnyalta a száját, mielőtt válaszolt volna. Mi a manó?

– Eszméletlen – nyögte ki végül. – Komolyan, Adél, mintha egy fantasy regényből lépett volna elő!

– Tisztára – tette hozzá Panni – Mint az a mátrixos ürge: fekete bőrkabát, tökéletes arc… – aztán hatalmasat sóhajtott. Csak találgatni tudtam, mi következett volna a sorban, és a legjobb tippem a szélcsendben is hullámzó hajra esett.

– Ebben az időben? – böktem a légkondis kupén túli világ felé, ahol a nappal együtt a hőmérséklet is rohamtempóban tört a magasba.

– Ha a bátyám így nézhetne ki bőrkabátban – vette vissza a szót Andi –, gondolkodás nélkül vállalná a hőgutát.

A többiek mély egyetértésben bólogattak.

Nagyon közel kerültem hozzá, hogy az elveimet feladva beálljak a szájtátók közé, de meggyőztem magam róla, hogy Andit a dark stílus hengerelte így le. Hiszen mindenért, ami piros vagy fekete volt, azért megveszett. Ez az, nem a pasi volt a nagy szám, hanem a szerelése! Nem maradtam le semmiről az égvilágon.

Másfél óra után, mikor már az agyam helyén is a vonat zakatolt, felcsillant a Balaton víztükre, mire becsuktam a könyvem, és finoman meglöktem a szunyókáló lányokat.

– Hé, csajok! Megérkeztünk!