Laura Arkanian: Holdezüst, vérarany – 2.

1. részlet

Jonas

Egyedül élt. Valaha jónevű gyógyszerész volt; eredetileg orvos szeretett volna lenni, de valahogy sosem jutott el odáig. Mindazonáltal sikeres karriert tudott maga mögött: része volt egy stabilan fizető szabadalomban és egy közepes patikaláncban is. Gazdagnak nem nevezhette magát, de bőven telt kisebb kedvteléseire, mint például az öltözködés: a szekrényében műszál-, vászon- és selyemingek, nadrágok és nyakkendők garmadája lógott, de mind, kivétel nélkül, fekete.

Nem csak hogy egyedül élt, hanem kifejezetten elvonult a világtól. Bejárónője és szakácsa ugyanaz a vénasszony volt, aki vagy húsz éve állt szolgálatában, és minden étkezésre mást főzött: ennyivel általában beérte a nap alatt. Talán nem is lett volna ideje, alkalma másra, többre, hiszen amellett klánvezér volt, kolóniavezér – a fél várost amúgy is ismernie kellett hivatalból, és nem telt bennük sok öröme.

Mindig is tisztában volt a felelősségével, az első perctől fogva, amikor megölte az Utazók akkori vezérét, hogy a helyébe léphessen. Szabályos párbaj volt, soha senki nem szólt egy szót sem ellene, és néhány évbe telt csak, hogy vezérklánná legyenek, ő pedig kolóniavezérré. Abban a néhány évben a város megtanulta tisztelni őt, mert mindig az első volt a sorban, ő volt a kard éle, a penge mögötte maga a klán, és átvágták magukat a teljes rangsoron. A háta mögött Dzsingisz kánnak nevezték, és bár ezt a nevet lekoptatta róla az idő, senki soha nem kérdőjelezte meg jogát – vagy alkalmasságát – a vezérségre.

Eddig.

Csakhogy amióta megkapta a vérjelet, mintha a saját elméje fordult volna ellene. Fullasztó szorongásos rohamok gyötörték, hogy muszáj volt kimenekülnie ismerős, öreg bútorai közül, és amikor visszaért a lakásába, mindig biztos volt benne, hogy valaki megelőzte, még ha nyomot nem is talált soha. Egy hét sem telt el, és a félelme addig terjedt, hogy a saját konyhája helyett inkább gyorsétkezdékbe járt, ahol a szeme láttára pakolták tele csorba szélű tányérját ugyanabból, amiből másokét. Sarokasztaloknál evett, hogy megfigyelhesse a többi vendéget, sosem ment kétszer egymás után ugyanoda, és bár nem vette észre soha, hogy követnék, mégis megtett mindent, hogy elveszítsék nyomát a nagyvárosban.

A második hét végén, újholdkor pedig becsengetett hozzá tíz testvére, mintha csak születésnapot jöttek volna ünnepelni, mind kevesebb évet élt, mint amióta ő csak vezér volt is, és közölték vele, hogy a klán nem fogadja el többé vezérének; hogy meghalt az Utazók klánjának. Aztán egyszerűen elmentek, otthagyva őt a kemény széken, amelyre a szavaktól megütve lezökkent – egyedül nap és hold alatt.

 

Andrea a második hete feküdt már a folyóparti kórházban, és nagyon unta. Az esete régen nem számított már szenzációnak, egy újságíró sem volt már kíváncsi rá; az orvosai viszont nem akarták kiengedni. Ez érthető volt, hiszen ennyi idő alatt nem gyógyulhatott meg teljesen, ő viszont, halálra unta magát – és tartott Jonas válaszlépésétől is, még ha magának sem vallotta be. Tehát egymás után gyártotta a szökési terveket, amelyekről aztán Peternek kellett lebeszélnie.

Éppen egy ilyen terv kellős közepén tartottak, amikor valaki bekopogott az egyébként nyitott ajtón: egy ápolónő, egyenruhában, vékony, az átlagosnál valamivel alacsonyabb, haja és szeme egyforma, borostyánszínű. Peter sosem látta még, de azért nem volt kétsége, ki is ő, és úgy érezte, a gyomra egy pillanat alatt a térdéig süllyed. Alice Singer. Szóval most jön az utolsó szó.

– Na csakhogy megvagy – jelentette ki a nő Andreára nézve, de a szeme nem volt vidám. – Egyszer menjek el a városból…?

Belépett a szobába és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

– Gyere beljebb – intett barátságosan Andrea, legalább utólag.

– Dehogy megyek – lépett az ágy mellé Alice; Peter önkéntelenül hátrébb húzódott székestől, aztán megfékezte a mozdulatot, épp mielőtt felborult volna a padlólap kockáin. – Nagyon gyors a te kezed mostanában – tette hozzá a vörös asszony, és szoknyáját gondosan lesimítva leült az ágy szélére – közben félig önkéntelenül végignézett Andrea kötésein, és megállapította, hogy rendben vannak. Oké.

– Találkoztál vele? – Andrea feljebb tornászta magát a párnákon. Alice sóhajtott.

– Azt nem, és tudod, nem is hiányzott, de az egész város ezt beszéli. Szeretném újra elmondani, hogy csöppet sem vagy normális. Ezt leszámítva teljesen igazad volt. Ha valaki ki akarja törni a másik nyakát, törje ki, de egyszerre. – Peterhez fordult, kifejezéstelen arcában hideg volt a tekintete, mintha valami különösen visszataszítót látna. – Vagy nem így van?

Peter nem bírt megszólalni: a kérdés teljesen készületlenül érte, amikor már kezdett abban bízni, hogy nem veszik észre, és hirtelen nem csak hogy azt se tudta, milyen választ vár el tőle a kolóniavezér, de ha tudja, sem lett volna képes kinyitni a száját. Tudta, hogy Alice annak idején egy évre szóló egérutat adott nekik – hát mit akar most?

– Alice, ne terrorizáld a fiúmat – sóhajtott Andrea. Az asszony felnézett. Remélte, hogy nem látszik rajta, de zavarban volt, és félt, hogy hülyeségeket fog beszélni. Tartott attól, hogy ilyesmi történik majd – többé-kevésbé biztos volt benne – de nem tehette meg, hogy nem megy el a továbbképzésre. És tudta azt is, hogy nem foghatja a kezüket az elkövetkező húsz évben; már így is túl sokáig játszott védőangyalt. A klánja többi tagját miattuk nem hozhatja veszélybe.

Mármint még ennél is nagyobb veszélybe, gondolta. Egy teljes kolóniát fél éven át kivárásra kényszeríteni túl sok; az ő rangja, évtizedes kolóniavezéri múltja is csak papírkerítés volt Andreáék és az összes többi dühös ember között, ami addig tart, amíg meg nem próbálják. Az Utazók most megpróbálták; kihívták őt, hogy álljon mögéjük valóban, vagy vallja be, hogy blöff volt az egész, és süllyedjen el a lavina alatt, ami most már elindul – csakhogy Alice számára még mindig maradt egy lehetőség.

Még mindig megteheti, hogy követi Thomas Scott példáját, és kihátrál az ügyből. Egyetlen apró különbséggel.

Újra sóhajtott. Talán megelőzhette volna ezt az egészet, következetesebb neveléssel, na persze Andreát ismerve ez egyáltalán nem biztos, de most már mindenképpen késő, ki kell mondani. Legfeljebb ő is belebukik, de ezen kár itt és most tipródni. A döntésekért vállalni kell a felelősséget. Még a kolóniavezéreknek is.

Megvonta a vállát.

– Csak kíváncsi voltam, megéri-e a karrieredet, amit romba vágtál vele – mondta könnyedén, aztán újra Peterhez fordult.

– Alice Singer vagyok, ha nem ismertél volna rám, a Titoktudók vezére, de tegezz nyugodtan. Elejétől fogva kinéztem magamnak – fejével a fekvő lány felé intett –, kolóniavezérnek neveltem, hogy egyszer majd az utódom legyen, erre tessék, leáll veled.

Peter nagyot nyelt. Erre most mit feleljen? Vérig kellene sértődnie, de mégiscsak ennek a nőnek egyetlen szaván függ Andrea élete?!

– Szervusz, Alice – mondta nyugodtan, és örült, hogy nem remeg a hangja. – Szólíts nyugodtan Senkinek. Nevelésed túl jól sikerült. Legközelebb talán válassz kevésbé ígéretes tanítványt.

Alice halványan elmosolyodott. Helyes: nem tiszteli a tekintélyt. Van esélye a túlélésre.

Andreára nézett; testvére viszonozta a pillantását. Ő is arra a jelenetre gondolt, az éjszakájuk másnapján. A kért egy év még nem telt le, Alice most mégis itt van. Ez állásfoglalást jelent – és ilyen belépővel…?!

– Szóval a Renegát-klán vagytok – mondta az asszony alig hallhatóan, mintha csak játszana a szavakkal, mintha nem most ismert volna el egy lehetetlen klánt, feloldozva ezzel Andreát a klántörésből, megnyitva az utat előttük, vezessen bárhová.

Amikor Peter egy kimaradt szívdobbanás után végre felfogta a mondatot, majdnem felrepült a székéről: erőt kellett vennie magán, hogy még a paplanba se kapaszkodjon bele.

A két vezér elismerte őket. Már majdnem léteznek tehát. Kezdetnek nem rossz.

 

Jonas sokáig, talán órákig ült a széken ugyanúgy. Már értette, hogyan fog működni rajta az átok: egyszerűen kiutálják a városból. Nem bonyolult, de hatékony, hiszen a klánja, a saját klánja máris ellene fordult. Ó, persze, mindig is voltak ellenvélemények, kritikák, kétségek, volt olyan is, aki fogta magát és kilépett, amikor az érzékeny gyomrát megfeküdték a csaták – de ez most más volt.

Ezúttal nem a döntését vonták kétségbe, hanem őt magát.

Lassan bejárja az utat, amit kijelöltek neki.

Egy lányarc jelent meg előtte, minden baja, nyomorúsága okozójának arca. És egy gondolat. Egy gonosz gondolat.

Ordasul elmosolyodott. Majd meglátjuk, ki megy előbb a pokolba.

 

– Mi ez a förmedvény? A rettegés éjszakája… Éjfélkor érkezik a gonosz… füzetes rémregények kilószámra… csak nem Singer nővér csempészte be? Dehogynem, itt van benne a kézjegye. Még mindig gyűjti?

Az orvos jóindulatú elnézéssel csóválta a fejét. Andrea feltámaszkodott az ágyon.

– Mostanában már csak a színvonalasabbakat. Doktor úr, meddig kell még itt maradnom?

– Nagyon unja? Én már harmincadik éve dolgozom itt, és…

– De nem egyfolytában fekve!!

– De nem is sétáltam még soha holdfényes nyári este ilyen eredménnyel. Maga híres beteg ám! Ismeri Sullivan doktort a belvárosi kórházból? Érdeklődött maga iránt, kérdezte, megmarad-e. Aztán, amikor megtudta, hogy valószínűleg igen, többet ide se bajszintott. Fura muki…de maga holnapután hazamehet! Csókoltatom az összes őrangyalát!

– Köszönöm – felelte a lány gépiesen, de jóformán azt sem fogta fel, mire válaszol. Sullivan érdeklődött utána, igaz, fél év kellett hozzá, meg az, hogy ő majdnem feldobja a talpát, de akkor is. Sullivan még mindig számon tartja őt. Akkor is, ha ezért a vezére alighanem nagyon, de nagyon csúnyán néz rá.

Elmázolta arcán a könnyeit. Alice. Sullivan. Más nem is kell, gondolta.

 

Még csak nehezére sem esett összeszedni a hozzávalókat: nagy részükhöz elég volt felnyúlnia a fürdőszoba polcára, a többit kiváltotta receptre – a papírjai között mindig tartott egy lepecsételt biankó tömböt, hátha egyszer még hasznát vesz majd.

Azzal tisztában volt Jonas, hogy Andreát nem mérgezheti meg, de nem is őt akarta. Ő úgyis bebújt Alice szoknyája mögé, annak meg vénségére meglágyulhatott az agya, mert hagyta, de mindegy, akárhogy is, ha meg akarja érni, hogy új életet kezdhessen valahol jó messze, Alice Singert jobb, ha békén hagyja. Annak ugyanis van klánja. Sőt, kolóniája.

Az elkészült koktélt egy bedugaszolt üvegcsében visszatette a polcra. Most már csak alkalom kell.

 

A postafiókjában Alice-től is várta egy e-mail. Csak ennyi állt benne: remélem, nem felejtetted el, hogy szombaton tízkor Viharidéző-estély lesz? Mindketten gyertek el!

Aláírás nem volt. Andrea elgondolkodva kitörölte a levelet. Ez annyira Alice-re vall. Ilse Moira megrendezi magának az elegáns elvonulást, mert muszáj, hogy beszéljenek róla, anélkül nem élhet a vénség, bár egyébként is alig él már, és a kolóniavezér ezer baja mellett elmegy díszvendégnek, mert az a satrafa megkérte, pedig a Titoktudóknak aztán semmi, de semmi köze ahhoz a klánhoz… és ha már alkalom, akkor Alice ki is használja, hogy egyszerre őket is bevezesse a társaságba. Csak úgy, mellékesen.

Ilse Moira legalább ártalmatlan. Viszont Peternek nem fog tetszeni.

 

Valóban nem tetszett neki. Nem mondott ugyan ellent, de nem is kellett: arcáról tisztán le lehetett olvasni véleményét. Mutogatni magukat, mint valami cirkuszban a szakállas nőt és a púpos bohócot…?

– Viharidéző-estély, mi? Roman Polanski örülne – állapította meg savanyúan. Andrea ránézett.

– Aha. Azt ugye tudod, hogy ha Alice helyében bárki más volna, ezt a mi klánunkat röptében elintézték volna?

Peter hallgatott. Tudta, persze hogy tudta, már akkor nem számított másra, amikor Alice belépett a kórházi szobába, mégis, ez a meghívás hatalmas túlzásnak tűnt.

– Biztosan kellek én oda? – bökte ki kínjában.

– Miért, szerinted elmehetek nélküled?

A fiú elhúzta a száját, aztán megadóan sóhajtott.

– Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha mégse hagytalak volna életben? Ám legyen. Mesélj nekem a Viharidézőkről.

– Tanulmányozásra méltó klán – bólogatott Andrea, némileg megkönnyebbülve. – Az úgy volt, hogy valahol, valamikor két vértestvér összeházasodott, ami már magában is elég nagy baj lett volna, de még gyerekeik is születtek, kazalszámra, akik, mint az a vérfertőzésnél szokásos, a szüleikre ütöttek. A gyerekek, unokák és egyéb leszármazók aztán újra egymásnak csináltak gyerekeket, aztán végül annyian lettek, hogy kitettek egy klánt.

– Aki vérfertőzésből születik, az mindig… – Peter elharapta a szót. Andrea csak bólintott: igen, mindig. Ezért büntetik igen szigorúan, tette hozzá halkan. Peter fintorgott.

– Akkor hogyan létezhet még mindig ez a klán?

– Hát úgy, hogy a büntetés a klánvezér feladata, és senki, de senki nem szólhat bele, ki mit csinál a saját klánjával, miért, nálatok talán nem így van? A klánvezér pedig a családfő, Ilse Moira Jablonskaya, és ezzel körbe is értünk. Ilse Moira egyébként vén, mint a föld, alighanem most fog visszavonulni, és kinevezi az utódját, valamelyik unokáját, vagy dédunokáját. Hogy ehhez minek estély, azt én nem tudom. Annyi biztos, hogy Ilse Moira…

Folytatta volna még, de ekkor betáncolt a szobába húga, Julie, és közéjük huppant a kanapéra.

– Anyu kérdezteti, hogy itt maradsz-e vacsorára, mert akkor annyival többet csinál. Miről beszélgettek?

 

Jonas, napok óta először, felszabadult mosollyal sétált a vacsorájához kinézett kifőzde felé: útközben még egy napilapot is vett. Kiterítette maga mellé az asztalra, átlapozott a sporthíreken, a politikai rovatokon: a rendőrségi híreket kereste, hogy történt-e valami új esemény, amiről tudnia kellene, de a szeme megakadt a színesek közt egy keretes hirdetésen.

„Minden érintettet értesítünk, és egyben tisztelettel meghívunk folyó hét szombatján 22 órai kezdettel tartandó, nyíltan zártkörű estélyünkre, amely Mrs Ilse Moira Jablonskaya visszavonulása alkalmából kerül megrendezésre.”

Ennyi. Egy betűvel se több. Se aláírás, se jelige, se semmi. Pedig az a háromnemzetiségű név, Ilse Moira Jablonskaya, az átkozottul ismerős volt neki.

Hiába forgatta a fejében végig, amíg evett, azután az utcán is hazafelé, csak a lakása ajtaja előtt villant be a megoldás. Az a vén ribanc a családjával, hát persze!

Ágyán ülve újra kikereste a gyűrött lapok közül a hirdetést. Visszavonul? Hát még él egyáltalán? Hány éves lehet?

Végigpörgette emlékeit, de nem talált köztük semmit a nőről azon kívül, hogy nagyon öreg lehet, talán üti már a százat is. A város mátriárkája estélyt ad. Talán érdemes lenne benézni…? Az ilyen helyeken egy csomó érdekes emberrel lehet találkozni.

Újra a lapra nézett – és csak ekkor tűnt fel neki, hogy abban egy szó sincs arról, hol lenne a buli. Nyíltan zártkörű, mi…?

Első próbálkozásra kapcsolták neki a hirdetési részleget a lapnál, bár késő este volt már. Jonas udvariasan rákérdezett a helyszínre.

– Jelige? – kérdezett vissza az unott hangú nő a vonal túlsó felén. Jonas egy pillanatra megnémult. Mi is volt a neve annak a gusztustalan klánnak?

– Vihar – bökte ki végül.

– Az Európa szálló különtermében lesz. Jó szórakozást! – A nő minden további udvariaskodás nélkül letette. Jonas Henderson, a telefont még mindig markolva, végigvetette magát az ágyán, és végre szívből felnevetett.

 

– Egész jó hely – állapította meg Andrea, lecsúsztatta válláról a kabátját, és a ruhatár pultjára fektette. A szálloda előtere szikrázott a fényektől, tükröktől, csiszolt üvegcsillároktól, réz falikaroktól. A lány, szőke hajával, fényes fekete ruhájával, amely egyik vállát szabadon hagyta, a másik karját viszont kesztyűjével körme hegyéig betakarta, kecses cipőjével tökéletesen illett a környezethez.

– Az. Csak tudnám, mitől van halálfélelmem – felelte Peter, és körülnézett. – Hova kell menni?

A ruhatáros lány fáradt munkaköri mosollyal intett a lift felé. – Huszonhetedik szint – csicseregte. – Jó szórakozást!

 

Jonas gondosan figyelte a bejáratot, és gondosan figyelt arra is, hogy őt magát senki se vegye észre. Ugyan kölcsönzött öltönye jóformán tökéletesen láthatatlanná tette, lévén épp olyan, mint a pincéreké, mégis mozdulatlanul, egy cserepes pálma mögé húzódva ült az ablakfülkében, ahova jóelőre behúzódott, és ahonnan a különterem bejáratát leste. Erre a percre várt: Alice, láthatóan idegesen, az utoljára érkezők elé sietett.

– Már kezdtem azt hinni, hogy el sem jöttök – mondta halkan. – Mindenki itt van, kivéve a Jablonskayákat, úgyhogy kineveztem magam házigazdának. Egyetek, igyatok, társalogjatok!

Nagyvonalú mozdulattal körbemutatott a teremben, és máris valaki más mellett állt.

Bár Andrea és Peter arra számított, hogy majd senki sem vesz róluk tudomást, a klánvezérek jobbnak látták nem bojkottálni Alice vendégeit. Ettek, ittak és társalogtak tehát: szinte mindenki kíváncsi volt rájuk, ha csak néhány szó erejéig is. Az az egy, akire viszont Andrea lett volna kíváncsi – Sullivan – nem volt sehol.

De azért mosolyogtak és beszélgettek. Valamivel később a Jablonskaya-család néhány tagja is megjelent a teremben, és amikor már mindenki mindenkit üdvözölt vagy megismert, és a helyzet kezdett egyre biztosabban kínba fulladni, az állóóra a sarokban végre éjfélt ütött.

Valaki kintről lekapcsolta a lámpákat, a termet már csak az asztalokon álló gyertyák világították be. A néma felszolgálók kitárták az ajtószárnyakat, és valami ismeretlen, vontatott, keserves zenére lassan begördült egy tolószék, benne egy vénségtől megaszalódott asszony. Egy fiatal lány gurította, Peter ismeretlenül is látta rajta, hogy rokon: mindkettejük arcából ugyanaz az orr meredt előre vádlón. Az irizáló sárga fények között fehér ruhájuk ijesztő látványt nyújtott.

– Hatásvadász vénség – mormogta a valahonnan előkerült Alice. – Koporsóban akarta behozatni magát, de megmondtam neki, hogy ha csak megpróbálja is, kikaparom a szemeit. Hát mit nem képzel magáról?

A kerekesszék a terem közepére ért, az idegtépő zene elhalkult. Az öregasszony körülnézett, és felemelte a kezét.

– Köszönöm, hogy eljöttetek – kezdte, a hangja száraz volt, halk, mégis elég erős, hogy hallja mindenki. – Nem szeretnék sokat beszélni, ti, akik itt vagytok, mind ismertek engem, ha csak hallomásból is. – Elhallgatott, újra végignézett a társaságon. – Sokat jelent nekem, hogy eljöttetek… hogy megtiszteltétek ezzel a családomat – tette hozzá. – Biztosan tudjátok azt is, hogy már hatvanhat éve vezetem a klánt, és a mai nappal betöltöm kilencvenkilencedik évemet. Vészjósló számok ezek: azt jelentik, hogy ideje visszavonulnom. A klán vezetését unokámra, Lisa Anne Jablonskayára hagyom, ismerjétek meg őt: a klán elfogadta utódomul.

Szünetet tartott, hogy mindenki megvizsgálhassa Lisa Anne vonásait, és Peternek a Dzsungel Könyve jutott eszébe: „Nézzétek meg jól! Nézzétek meg jól!”

Erővel küzdötte le az ajkára kúszó vigyort: Ilse Moira mintha egyenesen őt nézte volna. Aztán az öregasszony bólintott. – Ennyit akartam mondani.

Ennyiért ugyan kár volt megrendezni ezt a szellemidézést, súgta Andrea, és Peter teljesen egyetértett vele. Lisa Anne az asztalfőre tolta nagyanyját, és a csillárokat is visszakapcsolták – az éles villanyfényben az előző jelenet még sokkal inkább valószerűtlennek tűnt.

Jonas kezében addigra már kész volt a pohár bólé, de a biztonság kedvéért még meglötyögtette néhányszor az italt. Most nem hibázhat. Annyi, gondosan összeválogatott gyógyszer van abban a keverékben, amennyi egy díjbirkózót is azonnal leterítene. Színtelen, szagtalan – ugyan íztelenre már nem sikerült kevernie, viszont legalább édes; a bóléban nem fog feltűnni. Igen, a kurvát nem mérgezheti meg – de volt testvérének szerezhet néhány kellemetlen percet. És hogy azután mit csinál a kurva egymagában, védelem nélkül, klán nélkül… hát, azt ő már aligha fogja látni. Nem baj, a hírek azért eljutnak majd hozza. Egy másik város még nem a másvilág.

Magához intette az egyik felszolgálót, és a kezébe nyomta a poharat. Annak a magas fiatalembernek a sarokban, lesz szíves, kérte, és aggodalmasan követte a szemével az ital útját.

A pincér értette a dolgát. Az az úr küldi, ott, a sarokban, súgta diszkréten. Peter elvette a poharat. Milyen úr, milyen sarokban?

Adj egy kortyot, fordult oda Andrea, kiszáradt a szám; nem várta meg, hogy a másik válaszoljon, kivette a kezéből a poharat és beleivott, mintha csak víz volna.

Az ital émelyítő volt. A lány leengedte a poharat, Peterre nézett: addigra az már megtalálta az Utazók egykori vezérét a társaságban. Pohárköszöntő, tőle, neki?

Andreára pillantott.

– Mi van? Volt valami az italban? – kérdezte értetlenül, és érezte, hogy a gyomra összeszorul. Bár tisztában volt vele, hogy akármit is kevert testvére a bóléba, Andreának nem árthat, mégse tudta elrejteni ijedségét. Ezt igenis neki szánták. Jonas nem fogadja el az ítéletet.

Andrea meglepetten nézett rá.

– Miért?

– Ott a sarokban – ismételte némán Peter. A lány is odanézett. Jonas…?

Mit keres ez itt? Miért küld italt, és mitől van annak ilyen rettenetes íze?

Méreg…??

Hideg veríték verte ki a gondolatra, hogy ha kicsit is udvariasabb, és elmegy szerezni magának egy másik pohár italt, ezt Peter itta volna meg – de ügyelt rá, hogy az arcán ne látsszon meg semmi. Hátravetette a fejét, és hangosan felnevetett. A teremben mindenki odanézett, aztán riadt csend lett.

– Hát akkor egészségedre, Jonas Henderson, Utazók kidobott vezére! – mondta a lány épp csak elég hangosan, hogy mindenki tisztán értse, intett az itallal, egyetlen kortyra kiitta a maradékot, és odavágta a poharat a földhöz. A kristályüveg ezer darabra tört, és csilingelve, szikrázva szóródott szét a mozaikpadlón.

Senki sem mozdult – aztán, amikor az utolsó szilánk is bepördült a sarokba és pengve megállt a kövön, Ilse Moira lassan Jonas felé fordult a székével.

– Henderson. Ha azt akartam volna, hogy itt legyél, hidd el, meghívtalak volna – mondta nyugodtan. – De te egyszerűen betörsz a vendégeim közé, és méghozzá miért…? Merő ostobaságból! Megkaptad az esélyt, eltűnhettél volna a városból, eltűnhettél volna nap és hold alól, de nem, te nem tanulsz semmiből, mert igenis ostoba vagy, mint a teljes fajtád!

Andrea érezte, hogy Peter megfeszül mellette. Csak meg ne mozdulj, meg ne szólalj, fohászkodott magában. Neked volt igazad, rohadtul nem kellett volna idejönni. Ez már túl nagy falat még Alice-nek is.

Hátrább az agarakkal, öreganyám, akarta volna mondani Jonas, a parti nyílt volt; de a torkán akadt a szó, mert amint Ilse Moira elhallgatott, a vendégei, mint egy eleven hullám, megindultak felé, egy lépés, még egy, és már nem volt útja az ajtóhoz.

– Viseled a vérjelet és mégis idejöttél? Nem tudod talán, mit jelent?

Jonas már nem látta a tolószékes asszonyt a többiek fala mögött, csak a hangját hallotta. A vérjel, a kolónia bosszúja. Talán tényleg komolyan kellett volna venni.

Felnézett: vele szemben éppen Alice tett egy újabb kis lépést felé, és a szemébe nézve a volt kolóniavezér megértette, hogy a Titoktudó-vezér tulajdonképpen sajnálja őt – de nem fogja elengedni. Megvédi Andreát, megvédik együtt, ugyanúgy, ahogy ő maga is csak letaszíttatta Petert a Fjordról – hiszen vértestvérek. És ha Alice úgy akarja, még a kis liezonját is elnézik neki. Alice akarata most az egyetlen törvény a városban, mert ő, Jonas, az egyedül méltó ellenfele kihívta és belebukott – és most már nem engedik el élve.

Elfordult a vendégektől, egy pillanatig káprázva nézte a lámpák visszfényét az üvegen, aztán kivetette magát a panorámaablakon.