Klán
Nyár volt, amikor először találkoztak, Peter éppen kilépett egy elunt kapcsolatából, Andrea éppen nem járt senkivel. Két egyetemista egy szórakozóhelyen, egy magas, fekete hajú és szemű fiú, és egy vékony, szőke lány, ragyogó zöld szemmel, de valójában semmi különös. Másnap újra találkoztak, harmadnap megint; hetek múltak el, és megismerték egymást, hónapok múltak el, és szerelem szövődött közöttük. Strandra jártak, moziba, koncertre és sétálni, kettesben vagy a barátaikkal, máskor csak úgy leültek a folyó partján valahol egy papírpoharas turmixszal vagy kávéval, és addig beszélgettek, vitatkoztak, vagy csak hallgattak egymás vállának dőlve, amíg el nem fogyott az ital és a nap.
Ősz lett, és megismerték egymás szüleit is, és még ez is jól alakult: amikor az Andrea születésnapi bulija utáni reggel Gerald és Julia, akik előzékenyen házon kívül éjszakáztak, kisebbik lányukkal hazaérve a konyhában ott találták Petert is, csak annyit kérdeztek, hogy maradt-e még kávé.
És aztán tél lett, hógolyóztak és korcsolyáztak, teát ittak és forró húsos lepényt ettek, fél napokat ücsörögtek a központi könyvtárban, vizsgáikra készülve, és eltervezték, hogyan fognak majd közös életet kezdeni, ha már mindketten munkába állnak. És a város egén, a felhők felett lassan megtelt a decemberi hold.
Alice felriadt első álmából. Valami furcsa pendülés visszhangzott benne, mint vékony ezüsthúr pattanó szakadása, alig erősebb, mint amikor a magzat rúg egyet az éjszaka közepén, a kolóniavezér mégis tudta, olyasmi történt a hold alatt, aminek hatása volt – van vagy lesz? – a klánjára.
Nem kelt fel: az ablakából így is jól látta, hogy a város fényburka felett a felhők közül ki-kivillan a telihold. Otthonos csend vette körül, a férje egyenletesen szuszogott mellette, a gyerekszobából is csak az alvók neszezése hallatszott ki.
Mit csináltál már megint? kérdezte némán a holdat, és minden szívdobbanásával egyre biztosabban érezte: nem akarja megtudni a választ.
Lehunyta a szemét. Aludj, mondta magának, aludj csak, amíg az ikrek hagynak; félő, hogy holnap megint minden erődre szükséged lesz.
Nyomasztó volt az idő, borult, hideg, szürke, a napfordulóhoz ilyen közel még nappal is félhomályos. Peter egész nap érezte, hogy nem bír megmaradni egyhelyben: forró vére égeti belülről. Tudta, mit jelent ez: hívják és mennie kell.
Fél éve volt, hogy megismerte Andreát, fél év alatt egyszer sem járt kinn, egy testvérével sem találkozott. Nem mintha ebben a fél évben azt játszotta volna, hogy ezentúl rendes lesz és otthonülő, hogy mindent és mindenkit megtagad – ez soha nem fordult meg a fejében. Aminek született, az marad, amíg él, de egyszerűen minek ment volna bárhová is, egyedül? Nem keresték, nem hívták, nem volt semmi olyan fontos ügy, amihez kellett volna az ő szava, az életével maga rendelkezett. Azt viszont tudta, hogy nemrég találtak egy új fiút, és a klánvezér, ha már éppen a napforduló estéjére esett a holdtölte, kivárta a befogadással a tél közepét, hadd legyen ünnepélyes. Ha nem érezte volna magától is a hívást, vezére még külön rá is telefonált, hogy ne maradjon el – és lehetőleg ne is késsen.
Ez utóbbi bökés elég rosszul esett Peternek, de lenyelte, mert igaz volt, és eltökélte, hogy márpedig pontos lesz: már kora este bevonult a szobájába egy vastag könyvvel, mintha tanulna, de persze egy szót sem fogott fel a jogesetekből. Éppen csak azt várta ki, hogy a szülei elbóbiskoljanak a tévé előtt, és csöndesen kilépett az ajtón.
Metróval vitette ki magát a prérinek nevezett senkiföldjére, a hatalmas parkolóhoz, ahol elvben minden ingázó letehette a kocsiját, hogy környezetkímélő és zsúfolt módon utazzon tovább. A betonon túl már a várost övező erdő kezdődött, ritkás és fuldokló, de védett; a természetbarát városatyák állítólag alig két szavazattal győzték le annak idején a bevásárlóközpont-barátokat.
Quadok és crossmotorok nyomai kanyarogtak az összevissza letaposott hóban, Peter látszólag céltalanul besétált a fák közé, közben megbizonyosodott róla, hogy nem követik, és véletlenül sem láthatják meg, aztán levette és egy ismerős gyökércsomó mellé bedugta cipőjét, dzsekijét, pulóverjét, csak farmerja és pólója maradt vacogó testén. Minden ruhája fekete volt, és egy pillanatra eszébe jutott egy rajz valamelyik gyerekkori képeskönyvéből: fehér kéz fekete háttér előtt.
Kísértet. Szellem. Lidérc. Még jó, hogy semmi ilyesmi nem létezik, ugye?
Andrea összehúzta magán a kabátkája övét, de ettől még ugyanúgy fázott.
Tulajdonképpen nem akart idejönni. És tényleg nem, mert minek jött volna, egyedül bóklászni egy kicsit az erdőben? Hóembert építeni?
És mégis ott csúszkált a keleti bekötőút jégbordáin, mert valamiért jönnie kellett. Az a fajta muszáj-érzése volt, ami az ember bőre alatt viszket, ami aprókat rándít az izmokon; Andrea egy darabig tűrte, aztán bejelentette a szüleinek, hogy elmegy az egyik csoporttársához tételeket cserélni, fogta a kocsi kulcsait, és kijött a semmibe, a hold alá.
Egyedül abban volt biztos, hogy nem Alice hívta: vezére nem olyan hülye, hogy ha mindenképpen meg is akar beszélni valamit, éppen ide hívná őket valamelyikük tágas, jól fűtött lakása helyett. A testvérei már régen békésen alszanak jó meleg paplanuk alatt. Csak ő nem bír nyugton maradni.
De mégis, miért?
Felnézett az égre és a hold visszabámult rá bután. Mondd már, mit akarsz tőlem épp ma, épp itt?
A hold természetesen most sem válaszolt. Ahogy a fátyolfelhők elúsztak előtte, gurulni látszott az égen, hívogatta, vezette a lányt, és ő elindult végre utána. A gyorsforgalmi út mellett térdig érő félrekotort hóba lépett, cipője, nadrágszára átvizesedett, észre sem vette. Hát akkor jöjjön, aminek jönnie kell.
Maga elé sem nézve gázolt a hóban. Élvezte lelke felszabadulását, teste átalakulását: az elmúlt fél évben jóformán teljesen holdtalanként élt, de ez így csak fél élet volt. A másvérűeket nem véletlenül nevezik így, és ő igenis másvérű.
Menetelt előre, dzsekijét lerázta a válláról, csak azért állt meg, hogy a többi felesleges ruháját is lerángassa és eltüntesse valahol a hó alatt – lehetőleg olyan helyen, ahol hajnalban meg is találja majd. Ezért nagyon tudta utálni a telet. De hát mégse mehet be az erdőbe magassarkú csizmában, prémes kabátkában? Az lenne a legkevesebb, hogy körberöhögik, ha addig nem lép bele valami gödörbe és töri ki a bokáját.
Arra nem is gondolt, hogy kik röhögnék körbe, ha egyedül ő van itt az egész városból: immár mezítláb, farmerben és pólóban gyalogolt tovább előre – épp jó iránynak tűnt – és nagyrészt a véletlenen múlt, hogy meglátta az előtte álló alakot a sötétben. A lány megdermedt a lépés közepén, fájdalmasan tudatában annak, mennyire kiváló célpont szőke hajával, fehér bőrével az éjszakában – de a másik nem vette észre őt.
Andrea gyomra összeszorult, még néhány ideges lépést tett szerencséje peremén, hogy felismerhesse az embert maga előtt, közben magában megköszönte Alice-nek, hogy minden vezér rövid életrajzát és személyleírását a fejébe verte; ugyan a vezetékneve nem jutott eszébe, de abban biztos volt, hogy a férfi valamilyen Thomas – és a Fényjárók vezére.
Amilyen csöndesen csak bírt, hátrált el onnan. Amikor már biztos volt benne, hogy a Fényjáró nem láthatja – és ez elég messze volt – futásra váltott. Ha ezek mind itt vannak, akkor ő nem tehet mást, mint hogy fut hazáig, és imádkozik, hogy ne vegyék észre a nyomait, mielőtt visszaérne a városba.
Basszus.
Az erdészház sarkánál megállt, fülelt. Futó léptek susogtak a hóban, Peternek éppen csak annyi ideje maradt, hogy behúzódjon a felhalmozott rönkök árnyékába: akárki az, és akármit akar éppen itt és éppen most, nem kell, hogy észrevegye őt.
A közeledő kilépett a ház mögül, meglátta Peter nyomait, és olyan hirtelen állt meg, hogy megcsúszott a friss havon, majdnem el is esett. Csak a karjával kaszálva sikerült visszanyernie az egyensúlyát: a holdfény kíméletlen élességgel kirajzolta vonásait, és a fiú nem akarta elhinni, amit lát. Andrea két botladozó lépés után megvetette a lábát a hóban, hogy megforduljon, és a saját nyomát keresztezve fusson vissza, bár tudta, hogy soha nem bírna elmenekülni egy farkas elől – aztán megdermedt. Mint egy akaratlan, alaktalan kiáltást, hallotta a fejében a másik meglepetését, és megismerte, mintha a hangját hallotta volna, a tény valami hideg kattanással hullott a helyére az agyában, megértette, anélkül, hogy felfogta volna, és nem tudott megmozdulni.
Mély lélegzetet vett. Most érezte először, hogy a hideg kaparja a torkát.
– Mutasd magad – mondta: alig volt több, mint suttogás. – Mutasd magad! – ismételte hangosabban, a kezét akaratlan, hitetlen mozdulattal a szája elé emelve. Peter jól ismerte ezt a gesztusát: akkor szokta látni, ha a lány hangosabban szólalt meg, vagy nevetett fel, mintha szégyellős volna, vagy utólag elnézést kérne.
Vagy el akarná takarni a fogait.
Engedelmesen kilépett az árnyékból. Mennyin múlt, egy fél percen, egy egészen, hogy nem kerülték el egymást? És ha elkerülik, meddig járhattak volna még el egymás mellett?
Nézte Andreát, és próbálgatta a gondolatot: másvérű. Ő is másvérű.
A lány tenyere a torkára csúszott, apró, hisztérikus nevetés tört ki belőle. Tehát ezért kellett idejönnie ma. Hogy megismerhesse a Fényjáró-klánt, különös tekintettel egy bizonyos tagjára. Ez gyönyörű.
– Mi a francot kerestek itt? – fakadt ki, hátralépett, nyitott tenyérrel rávágott a faház oldalára. – Mi a francot…?
– Nekünk születésnapunk van – felelte Peter nyugodtan. – Inkább te mit keresel itt.. egyedül?
Andrea nekidőlt a deszkafalnak és lecsúszott a hóba; a legszívesebben bele is ásta volna magát.
– Azt nem tudom – morogta, érezte, ahogy valami finom remegés bújik a bőre alá. Nem kéne sokkot kapni, gondolta. Még nem.
Peter odalépett és leült mellé. Minden izma vibrált az adrenalintól: abban az egyetlen másodpercben, ha kell, kész lett volna valóban rátámadni, akárki is van a ház másik oldalán, és ha meg nem is ölni, de harcképtelenné tenni, hogy ne követhesse a nyomait. Most csak annak örült, hogy sikerült megállnia.
– Hová való vagy? – kérdezte.
– Titoktudó – válaszolta fojtottan a lány.
– És nem ismertél fel?
– Akármit hallottál, nem igaz. Nem vagyunk látók. Legfeljebb egymásról érzünk meg dolgokat. Meg néha csak úgy. Ezért jöttem most ki. Mert úgy éreztem, muszáj. – Erővel lökte ki magából a szaggatott mondatokat, aztán elhallgatott és Peterre nézett. – És most mi lesz?
A fiú hallgatott. Menekülj, akarta volna mondani, de tisztában volt vele, hogy a nyomaik rájuk vallanak – és akár Andrea egyedül tűnik el, akár ketten együtt, az mindenképpen klántörés, annál súlyosabb bűnt pedig nem követhet el, akkor meghal vele együtt, ha nem ma, hát a jövő hónapban, mindegy. Csakhogy Andrea mindenképpen meghal. Egyedül a saját bőrét mentheti. És még majd meg is becsülik érte – egy Titoktudóval megint kevesebb.
Ő pedig majd eljátssza a nap alatt, hogy keres, vár és gyászol – keresi, várja és gyászolja azt, akit a hold alatt maga végzett ki. Esetleg elmegy a jelképes temetésére, támogatón átöleli az anyját, komoran kezet fog az apjával, megsimogatja a húga haját.
Még szerencse, hogy erre nem képes.
Ránézett, és látta, hogy a lány mosolyog, messze elnézve a semmibe.
– Dupla vagy semmi. Ezt a húzást most te nyerted – suttogta Andrea: ugyanazt gondolta végig és ugyanarra jutott.
– Hát köszönöm. Szerinted mi maradna belőlem utána?
– Téged nem bántanának.
– Tudod jól, hogy nem arra gondoltam.
Mire Andrea felnézett, Peter már ember alakjában ült a sarkán mellette és a kezét nyújtotta.
– Gyere. Bemutatlak a családomnak.
A Fényjárók persze messziről észrevették, hogy Peter nincs egyedül, de nem értették, mi történik, hagyták tehát, hogy besétáljanak a kör közepébe, aztán kilépett közülük a klánvezér, Thomas Scott, maga is ember alakjában. Nem igazán hitte, amit lát.
– Mégis, mit jelentsen ez? – Ideges zavarában a hangja mutáló csuklás volt. Peter rámosolygott. Valami furcsa, puha nyugalom ereszkedett rá. Tudta, hogy félnie kellene, mégsem érzett semmit: mintha ittas lett volna, bár a feje tiszta volt. Több mint tiszta: úgy látta a fák csupasz ágain lógó jégcsapokat, testvérei összevissza nyomait a hóban, úgy hallotta zsongássá összefolyó szavaikat és gondolataikat, mintha először lépne ebbe a világba. Még soha nem tapasztalt ilyet, akkor sem, amikor, alig néhány hónappal a befogadása után, csatába ment a klánjával, és valóban felfogta, hogy vagy öl, vagy megölik.
– Érdekes helyzetbe kerültem pár perce – mondta nyugodtan. – Úgy volt… de ugye, ti még nem ismeritek a barátnőmet?
A klánvezér levegő után kapott. Természetesen tudta – ez volt a dolga –, hogy Peter hosszabb ideje ugyanazzal a lánnyal jár, de ennél többet nem foglalkozott vele. Itt látni a lányt, látni bevonulni egy félig emberekből, félig farkasokból álló társaság közé az ijedelem legkisebb jele nélkül…
– Mi van? Elmondtad neki?
Andrea türelmetlenül csettintett a nyelvével.
– Nem szeretnélek sértegetni, de mondd, tényleg nem látsz ki a szemeden? – kérdezte, mielőtt Peter megszólalhatott volna. Zizegő, várakozó feszültség vibrált benne: ő megtett mindent, ami rajta állt, a többi a Fényjárókon múlik. Tisztában volt vele, hogy nincs beleszólása, vagy akár több vesztenivalója, és ez furcsa módon könnyűvé tette, mintha akármilyen kis szél felkaphatná a fák fölé. Bízott benne, hogy nem fog sokáig tartani.
Thomas felkapta a fejét, most már valóban megnézte az előtte álló lányt – és felismerte benne a másvérűt.
Nem, gondolta, és ökölbe szorította a kezét. Nem. Már volt példa ilyenre, máskor, máshol, volt ebben a kolóniában is, aki kicsit is nyitva tartja a fülét, az tudja, mi lett a vége: mindig ugyanaz. Úgyhogy ezt most csak álmodom. Nem ismétlődik meg. És főleg nem nekem kell elvégeznem.
Kinyitotta a száját, de a torkán nem jött ki hang. Édes jó Holdanyám, ezek nem együtt jöttek. Ha Peter, épp Peter nem késik el szokása szerint reménytelenül, a befogadási szertartás már rég véget ért volna, és akkor valószínűleg – nem: biztosan felfedezték volna a nő nyomait, és még mielőtt kiért volna a fák közül, le is vadássza valaki. Tiszta befejezés, utólag már aztán csak sírni lehet rajta, változtatni nem.
Persze, csak ha Peter akkor épp valahol nagyon máshol van.
Tisztában volt vele, hogy mit kellene mondania, három szó volt az egész: öljétek meg őket, de képtelen volt kimondani. Nyelt egyet. Már értette, hogy nincs, nem is volt, egyszerűen nem volt olyan lehetőség, ami elválaszthatta volna a kettőt egymástól: vagy a nő is él, vagy testvére is meghal.
Nem Peter került érdekes helyzetbe, hanem ő, a klánvezér. És neki kell döntenie. Most.
Mély levegőt vett. Ha ez a választás, a vértestvérét akkor sem irtja ki. Lesz ebből most már anélkül is épp elég nagy botrány, intézkedjen, aki szerint muszáj. Nap vagy hold alatt, az már nem az ő fejére száll. És ha ez gyávaság, hát legyen.
– Meghaltál a Fényjáróknak – mondta lassan. Milyen szép, megmarad az egyensúly, egy tagot befogadott, egyet kivetett a klánja ma éjjel.
– Meghaltam a Fényjáróknak – ismételte engedelmesen Peter. Thomas a lány arcába nézett – hiszen a nevét se tudja – üres szemeiben látta, már az is csak arra vár, hogy ő megadja a jelet. Hány éves lehet, húsz, huszonkettő?
Zizegve peregtek a pillanatok, mint a fák ágaira fagyott ködszemek. Thomas az üres hidegben megérezte a háta mögött a klánját, mint valami alaktalan, sötét nyomást. Nem oldott meg semmit. Ha most elengedi őket csak így, abból csúf vadászat lesz. És egyben az ő vége is, amiért hallgatott.
Összeszorította a száját. Akkor most erőt vesz magán…
Andrea nyelni próbált, a szája teljesen száraz, saját vére rohanó dobolása visszhangzott a fülében, szeme előtt apró ezüstcsillagok szikráztak. Tényleg megtörténik? Tényleg megkapja az alkalmat, hogy kimondja?
Miért?
Nem mindegy??
– Új klán alakult – jelentette ki, épp, mielőtt a Fényjárók vezére megszólalt volna, a saját hangja idegen jégcsap-pengés a sötétben.
Thomas szeme a meglepetéstől komikusan kerekre tágult. Új klán akkor alakul, ha a tagjai korábbi vezérei elismerik: nevet adnak neki, vagy nyilvánosan a választott nevén nevezik. Egérút neked is, nekem is?
Kiváló rögtönzés: tulajdonképpen kár, hogy nem jutsz vele messzire.
Lassan bólintott: semmi értelmes név nem jutott az eszébe. Talán kérdezze meg a többieket…?
Sóhajtott. Arra a pár hónapra megteszi, gondolta, és megköszörülte a torkát.
– A Renegát-klán vagytok.
Alice
A másnapja a szokásos, majdnem-nyugodt ritmusban telt. Munkából hazaérve vacsorát adott a családnak, férjével együtt megfürdette és lefektette az ikreket, és már csaknem teljesen meg is nyugodott, amikor becsengettek lakásuk ajtaján. Alice meg sem lepődött, hogy Andreát találja a küszöbön.
– Van egy kis baj – kezdte a szőke lány köszönés helyett. – Bejöhetek?
A klánvezér némán bólintott, és kitárta az ajtót. Éjjeli szorongása teljes erővel visszatért: ismerte annyira vértestvérét, hogy tudja: ez a belépő legalábbis annyit tesz, mintha felrobbant volna a városháza.
Andrea otthonosan besétált a nappaliba, de ezúttal nem vetette el magát a kanapén, ahogy szokta, csak leült a karfa mellé, és nagyon kicsinek látszott. Alice letelepedett vele szemben a fotelba, Lester a másikba.
– Mondjad – biccentett idegesen a vezér. Andrea nagy levegőt vett.
– Hát… szóval én tegnap este kint voltam. És… én nem tudtam, hogy a Fényjárók is kint lesznek. De…
– Megsérültél…?
– Nem. Én csak… én… szóval összefutottunk Peterrel. – Elhallgatott, összeszorította a száját.
– Mit keresett ő ott az éjsza… – Furcsa, elcsukló hangocskával szakadt benne a szó, amikor megértette, mi is az a kis baj: úgy érezte képtelen levegőt venni, szétpattan a mellkasa. – Ne…! – nyögte ki. – Mondd, hogy nem másvérű…!
A szőke lány csak egy elkeseredett intéssel felelt. A kolóniavezér nagyot nyelt, majd még egyet, hogy leküzdje a torkába szorult gombócot. Nem csoda, hogy Andrea ki van akadva, gondolta. Pedig olyan jól megvoltak együtt…
– Jól vagy? Nem esett bajod?
– Mi…? Persze… persze, hogy nem. Alice… én csak… szóval tudom, hogy eszetlen nagy bajt csináltam, de azért lásd be, hogy nem volt sok más választásom!
A vezér előrehajolt ültében: a szorongás eddigre már kezdett lyukat égetni a gyomrába.
– Egészen pontosan mit csináltál? – kérdezte lassan. – El tudnád mondani összefüggően?
– Hát… úgyis rájöttek volna, hogy együtt vagyunk, mindenhol ott voltak a nyomok. És… – kezdte a lány, de Alice arcába nézve inkább újrakezdte. A saját vezére elé kiállni másnap, főleg a kész tényekkel, sokkal rosszabb volt, mint ott és akkor, félszédülten várni, mi lesz vele.
– Kiálltunk a Fényjárók elé – bökte ki halkan. – Hogy csináljanak velünk, amit akarnak. De hiába vártunk, a klánvezér nem csinált semmit, csak állt és nézett. Én meg… én meg kimondtam az új klánt.
Egy szívdobbanásnyi néma csend telepedett a szobára.
– Hogy mit csináltál? – tudakolta aztán Alice ugyanolyan hangtalanul. – Miféle új klánt, te jóságos…
Felugrott ültéből, az ablakhoz sietett, izzadt tenyerét a hideg üvegre szorította. Az érintés valamennyire magához térítette.
– Miféle új klánt? – ismételte borzongva. – És mit szólt ehhez Scott?
Valójában tudta már, hogy a Fényjárók vezére csak egyetlen dolgot mondhatott: egy nevet. Ha nem így lett volna, ő még csak azt sem tudja meg, mi történt a hősszerelmesekkel, mindössze abból jön rá, hogy valami mégis, amikor nem találja többé Andreát sehol. Ami nem csak fájdalmas, de megalázó tapasztalat is lett volna neki, a kolóniavezérnek.
Lehet, hogy ezért nem tette meg Scott? villant át az agyán. Hogy majd őrá hagyja a piszkos munkát, saját testvére kivégzését?
Megfordult, visszament a fotelhoz, és leült, mintha teljesen nyugodt volna.
– Lépjünk vissza az elejére – kérte. – Légy szíves, mondj el mindent. Sorban, szóról szóra.
Andrea feljebb fészkelődött az ülőpárnán, sóhajtott, és belefogott.
Thomas Scott, miután hazaért a klánjától, csak megfürdött és lefeküdt: szerencsére elég fáradt volt hozzá, hogy ne is gondolkozzon, egyszerűen elaludt. Másnap viszont már hajnalban kipattant a szeme, és egész nap másra sem tudott gondolni, csak hogy mit tett a hold alatt.
Új klán alakult. Nem; valójában nem alakult meg. Majd csak akkor fog, amikor a lány klánvezére, legyen az bármelyik, szintén elismeri, azaz a nevén nevezi. Ha megteszi.
A Fényjáró-klán vezére jól tudta, hogy neki sem kellett volna megtennie. A fajok keveredése régi és szigorú tabu. A genetika ismerettára ugyan megsokszorozódott, amióta először kimondták ezt a tilalmat – miután a legelső másvérű párt apró darabokra tépték – erre a részterületre azonban nem jutott el. És bár látszólag véletlenszerűen jönnek világra másvérű gyermekek, a mendemondák emlegetnek bizonyos elátkozott vérvonalakat. Zárt faluközösségekben, belterjes családokban. Azóta kinyílt a világ, eltávolodtak a családfa ágai, ha van egyáltalán családfa. Nem kell újra beoltani egyiket a másikkal.
Ugyanakkor Thomas, hiába ismerte a törvénnyé kövesedett régi szabályt, mégsem igazodott el a saját érzései között. Sajnálatból hallgatott? Meg akarta kímélni vértestvére életét? Hiszen Peter is kényszerhelyzetbe került, nem tudta, nem tudhatta, hogy a nő is másvérű. Vagy éppen a bátorsága tett rá, Thomasra ilyen hatást? Hogy kiállt vezére és testvérei elé a nő mellett, és kész volt viselni, amit kap?
Vagy egyszerűen – és Scott hajlott rá, hogy csöndben beismerje magának, csakis saját magának, hogy ez az igazság – döbbenetében túl sokáig hallgatott?
Mindenesetre őt felelősségre senki nem vonhatja, egyedül a klánja. Ők pedig, ha akarták volna, ott helyben megteszik. Amit meg értetlenül, meggondolatlanul elindított ezzel a névadással, és ami azonnal túl is lendült rajta, majd bejárja a maga útját. Neki most már nincs más dolga, mint hogy nézze, mi lesz a vége.
Nem: végső soron nincs mit megbánnia.
Alice nagyon szerette volna addig szidni Andreát, amíg már nem jut több sértés az eszébe, ehelyett azonban mindössze annyival küldte haza, hogy legalább egy évig nem akar hallani sem felőle, sem felőlük. Tudta, hogy testvére ennyiből is megérti: fullasztóan dühös rá a helyzet miatt, amibe őt, és vele együtt a Titoktudókat, a vezérklánt sodorta, de nem ítéli el.
Nem ítéli el: ugyan, ki az, aki némán kivárja a kivégzési parancsot, ha kibeszélheti magát? Csakhogy most neki, a kolóniavezérnek kell eldöntenie, hogy cinkosukká válik-e, és vállalja-e, amit esetleg ezért kaphat, ő és a klánja.
Hiába kérdezte Lestert, a férje sem tudott segíteni. Alice végül mégis úgy döntött, megfogadja a szavát, és várni fog, mert abban van a legkevesebb kockázat mindenki számára. Egyelőre.
Egy év türelmi idejük biztosan nincs. De talán van egy hónap, talán kettő.
Talán addigra már ő is képes lesz megtalálni a kompromisszumot.
A hírek, először lassan, aztán egyre gyorsabban, végigszaladtak a városon. Valaki elmondott valamit egy kocsmában, valaki meghallotta és megjegyezte, másvalaki tovább is adta. Valaki felírt egy mocskos üzenetet a mozgólépcső korlátjára – holdtalanok számára zagyvaság – valaki elég hangosan pletykált, hogy egy klánonkívüli is megértse. Mint a felszivárgó talajvíz, úgy itatta át a másvérűek életét a várakozó feszültség. Két holdforduló, és nem maradt, aki még ne hallott volna róla, miként adta át klánbéli helyét Peter aznap az új Fényjárónak, és miként hagyta faképnél a Titoktudó-vezér személyes kedvence, hallgatólagos utódjelöltje Alice Singert, hogy vele menjen. És még ha elmentek volna, de nem – maradtak, bár annyi eszük azért volt, hogy ne nagyon járjanak ki a hold alá.
Alice pedig hónapról hónapra makacsul hallgatott, és hallgatott Thomas Scott is.
Alice makacsul hallgatott, mert pontosan tudta, hogy amint kinyitja a száját, valami történni fog. Valami fájdalmas. Ugyanolyan pontosan tudta azt is, hogy nem hallgathat örökké; bár az elején még jó ötletnek tűnt, valójában csapdába lépett a várakozással. Ez a helyzet nem fog magától megoldódni: az ő szavára vár az egész város, lassan fél éve már.
Meddig húzhatja még?
Eddig pusztán az, hogy ő, a kolóniavezér nem és nem volt hajlandó holtnak nyilvánítani, kivetni a klánjából Andreát, de azt se mondta, hogy életben maradhat, elég volt, hogy senki ne tegyen semmit. Hogy ne legyen klánvezér, aki a saját emberei életét kockára tegye – mert ha megölik azt a kettőt, nap vagy hold alatt, aztán Alice hirtelen mégis úgy dönt, hogy ő nem akarta volna kivetni Andreát, akkor minden joga megvan a megtorlásra, abból pedig hosszú háború lesz, kevés túlélővel.
A klánvezérek egyelőre úgy gondolták tehát, hogy ahhoz képest, ami rájuk omolhat, a Renegát-klán – a város száján máris Degeneráltak – létezése csekély kár.
De meddig marad meg az egyensúly?
És hallgatott Thomas Scott is, immár eltökélten. A legtöbben úgy tartották, hogy a bajt ő csinálta meg, most már takarítsa is el, a Fényjárók vezére azonban erre csak annyit felelt, hogy ő a maga részéről kivetette Petert, és attól a pillanattól többé nem felelős sem érte, sem miatta, és főleg nem köteles csinálni vele semmit – és ehhez makacsul ragaszkodott, akárki akármit is mondott neki vagy éppen rá. Minthogy ebben a kolónia – minden kolónia – íratlan törvényeinek értelmében igaza volt, ez egyben azt is jelentette, hogy Peter felett, ahogy a többi néhány tíz klántalan felett sem, többé senki sem rendelkezhetett, hacsak nem Andrea maga. A különbség csak az volt, hogy a többi klántalan senkit sem érdekelt, a Renegát-klán viszont mindenki szemét csípte.
Nem voltak nyílt fenyegetések: a legtöbb, amint megkaptak, egy-egy viszolygó pillantás volt az utcán, de azért tudta a város, és tudták ők is. Mindkét kolónia ismerte a mondást: a vér, ami elválaszt és összeköt – és egyre kevesebben érezték úgy, hogy szívesen vannak efféle vérrel összekötve. A legkevésbé Jonas Henderson, az Utazók farkasklánjának vezére, aki kolóniavezérként személyes utálatán túl is felelősnek érezte magát a város rendjéért.
Miután eleget várt – még többet is, mint eleget: két teljes hónapot – hogy meggyőződjön róla: az ügy mégsem vicc, háromszor hívta fel a Fényjáró-vezért, három holdtölte előtti napon, hogy hozza helyre, amit csinált – Scott pedig háromszor küldte el őt az anyjába. Megtehette, a klánvezérnek senki sem parancsol, a kolóniavezéri cím nem hatalom, csak tekintély – ha tisztelik. Jonas negyedszer nem próbálkozott: inkább összeszólította a klánját.
Andrea
Moziban voltak, utána megfeleztek egy pizzát, végül sétálni mentek: szép, teliholdas este volt.
Nyár közepére járt már, és még egyiküknek sem sikerült megbánnia renegát lépését, annak ellenére nem, hogy attól forrt a város, hogy ki milyen módon szeretne megszabadulni tőlük.
Közel sem érezték magukat biztonságban, azonban megbújni sem akartak, ezért általában zsúfolt helyekhez közeli üres pontokat kerestek, vagy, mint aznap este is, kiültek a folyó partjára, a Fjordra, arra a magas partvonalú kis mesterséges félszigetre, amelyik még a régi vasúti híd lebontása után maradt a mederben. Itt, ha idejében kijöttek, társaság nélkül lógathatták a lábukat a víz fölé, kétszáz lépésnyire az új hídtól, szemben az egyik plázával, mégis majdnem egyedül.
Az Utazók lassan és némán érkeztek, egy teljes klán, néma csendben, hang és szó nélkül, a neszeik beleolvadtak a városi éjszakába. Vezérük, Jonas még azt is megtiltotta embereinek, hogy a párra nézzenek, nehogy azok észrevegyék, hogy figyelik őket. Még így is gyerekjáték volt azonban megközelíteni kettejüket, és amikor Jonas kimondta az egyetlen szót – most – már késő volt bármit is tenni, késő menekülni. Az Utazók ott álltak mind, a földnyelv szájánál, harminc, az éjszakánál is sötétebb árnyék, nekik kiáltani sem maradt idejük, elsodorták őket, testvérüket a folyóba lökték, Andrea eltűnt közöttük.
A Fjord mellett mély volt a víz és örvényes. Peter gondolkodás nélkül, csak életösztönből kapálózva-rugdalózva próbálta újra a felszínre küzdeni magát, azonban a sodrás erősebb volt, és lehúzta: a fiú vizet nyelt, olajos-savas vegyszerízt öklendezett vissza, fájdalom nyilallt a torkába, fejébe, a mocskos víz marta a szemét, tüdeje égett a légszomjtól, megszédült és elvesztette az irányérzékét.
Felfelé
Elsodorták, ledöntötték a lábáról, Andrea a torka elé kapta a kezét, várta, hogy fájni fog-e, de az egyetlen utolsó pillanat nem jött el. Fogak és körmök téptek a húsába, mintha minden Utazó ki akart volna harapni belőle egy darabot, összehúzta volna magát, hogy védje legsebezhetőbb részeit, de éles állkapcsok záródtak csuklóira, bokáira, és kifeszítve tartották: tehetetlenül feküdt a parton, és tudta, hogy hiába is sikoltozik.
Mire bárki is ideér, neki már késő lesz.
Aztán végre távolodni kezdett a fájdalom. Mintha felfelé zuhant volna –
Aztán semmi.
Agya végre legyűrte a pánikot, és rájött, hogy az örvényből csak az alján tud kiszabadulni. A szájába tömte öklét, hogy levegőért rángatózó rekeszizma, életösztöne ne győzze le akaratát, ne szívja tele tüdejét vízzel, és hagyta magát pörgetni, sodorni. Lehunyt szemhéja mögött már szikrák ugráltak, amikor a cipője orra egy kőnek ütődött. Ellökte magát róla, nem jó irányba, válla belefúródott az iszapba, de már kívül volt az örvényen és végre tudta azt is, merre van felfelé.
Még egy mozdulat, az agya kiadta a parancsot, de már nem érezte, hogy teste valóban teljesíti-e, forró, zsibbadt fáradtság öntötte el az izmait, a kézfeje kicsúszott a fogai közül, tudta, el fog ájulni és akkor vizet lélegzik.
Nem ájult el egészen: a feje áttörte a víztükröt, és az önkéntelen első-utolsó lélegzetvétele valóban levegő volt. Görcsbe rándult izmokkal azonnal elmerült újra, de ezúttal már nem esett pánikba. Még a víz alatt kiegyenesítette tagjait, lerúgta ólomnehéz cipőit, kicsatolta az övét, körömmel hántotta le átázott farmerját a csípőjéről.
Akkor a felszínre rúgta magát, körülnézett. A sodrás eddigre vagy száz lépésre vitte a Fjordtól, és attól a lejtős partszakasztól, ahol kimászhatott volna. Az apró földnyelven nem látott mozgást.
Amennyire légszomj gyötörte tüdejétől, izzón fájó izmaitól telt, teljes erejéből úszott visszafelé. Mire elérte a homokcsíkot, már ott várta az Utazók vezére.
– Háromszor lettél az árulónkká. Először a fajtádat, másodszor a klánodat, ma éjjel a véredet tagadtad meg – mondta kimérten; régóta fogalmazgatta már a szavakat.
– Nincs jogod ítélni felettem – felelte Peter zihálva, feltérdelt a derekáig érő vízben, hajáról a szemébe csorgott a mocskos lé, hányinger szorongatta a gyomrát, a legszívesebben félrelökte volna testvérét, de még maga is alig bírt a koszos, bűzös folyó sodrával. Hol van Andrea?
– Nincs, ez igaz – bólintott az öreg, – de van, aki felett még csak ítélnem sem kell. Életben hagytuk, talán van még néhány perce, elég lesz, hogy elátkozzon téged… meg magát is.
Megfordult, parancsot kiáltott: a harcosok úgy tűntek el a sötétben, mint a nyári szél. Vezérük is elindult utánuk, aztán néhány lépés után megvetőn visszaszólt.
– És ne gondold, hogy ezzel vége. Elég volt ebből, elég volt belőled is. Vadászni fogunk rád is, és akinek nem tetszik, az csak álljon elénk. Ha jót akarsz, menj vissza Fényjárónak… persze, ha visszafogadnak.
Mire Peter a lábára bírt állni, már nem voltak sehol. A Fjordon, a letaposott, kirugdalt fű közt halottnak nézhette volna bárki a lányt, fehér bőrén absztrakt mintában futott elfolyt vére, nem volt már eszméletén.
Mobiltelefonja a nadrágja zsebében a folyó fenekén maradt, Andreának nem is volt, a legközelebbi telefonfülkéig kellett rohannia, hogy mentőt hívhasson, csodálkozni nem volt idő, infúzió, kötszerek, hordágy, valami állat, vacogta a ráborított takarók alatt Peter az ápoló kérdésére, hogy mi tette ezt, és a zűrzavarban megtehette, hogy nem felel a második kérdésre: hogyhogy te nem…? Pedig pontosan tudta a választ: ugyanazért, amiért őt majdnem halálra kínozták, azért, amiért a kolóniavezér inkább visszaküldött a régi klánomba, hogy mégse kelljen majd vadásznia rám – mert történjék bármi velem vagy általam, vér vagyok a vérükből.
Nem fért be a mentőbe. Nem is bánta: elhitte az orvosnak, hogy Andrea életben marad. Tudta, hogy a folyóparti kórházba reggelig beérhet – de előbb még valamit el kellett intéznie.
Már nem volt túl sok ruhája, amit el kellett volna rejteni, nem érdekelte az sem, hogy esetleg valakinek feltűnik. Testvérei nyomát könnyű volt követni: a csapás még azt is elárulta neki, hogy a belvárost elkerülő úton egyre többen hagyták ott a csapatot. Azokra nem volt kíváncsi, csak a kolóniavezérre.
Menj vissza Fényjárónak. Térj meg, bánd meg a bűneidet, légy újra hithű testvér. Vagy vadászni fogunk rád is. És mit gondoltak, ő azt még majd be is várja?
Hideg dühe hajtotta előre. Ismerte a környéket, már tudta, hová mennek az Utazók, rohant, hogy eléjük vághasson, nem érdekelte, hány járókelő látja meg az utcákon. Úgyis kóbor kutyának nézik a sötétben, volt már rá példa.
Kóbor, veszett kutyának. Annál jobb: ha az útjába próbálnak állni, harapni fog. Legalább alibit ad az őket ért támadásra: lám, aznap éjjel máshol is történt ilyen.
De senki nem állt az útjába, és ugyan eléjük vágni nem sikerült, azért beérte a klánt a külvárosi raktár mögötti grundon. Már alig húszan voltak, és mintha vitatkoztak volna valamin, azonban amikor meglátták Petert, mind elhallgattak. A vezér bevárta, amíg testvére elég közel ér, csak akkor állt elé.
– Mit akarsz, még mit? – kezdte, szinte sértetten. Valahogy nem hitte, hogy Peter azért rohant volna utánuk a fél városon át, hogy bocsánatot kérjen. Főleg, ha a nő meghalt.
Akkor inkább elégtételt, gondolta, és végigfutott a hátán a hideg.
– Árulónak neveztél – Peter felvetette a fejét. Érezte, hogy kimerült izmait elmerevíti már a pillanatnyi mozdulatlanság is, de tudta, hogy ez egyelőre nem látszik meg rajta. – A fajtám, a vérem árulójának.
– Így van, az vagy – bólintott Jonas, immár komoly aggodalommal a szavai mögött. Mi lesz, ha ez a nyikhaj is semmibe veszi a tekintélyét? Ráadásul majdnem a teljes klán előtt, épp most, amikor tízen is kérdezgetni kezdték, hogy miért kellett így elbánni a nővel?
Dupla vagy semmi, gondolta. Ha lenyomlak téged, megnyerem a klánomat.
– Tudod mit? Igazad is van. Eddig nem tartottam magam annak, de most már tényleg az vagyok. Az akarok lenni.
Egy pillanatra egymás szemébe néztek, és Jonas érezte, hogy Peter leplezetlen dühétől neki is megfeszülnek az idegei.
– Itt az alkalom – mondta nagyon halkan a fiú. – Vadászni akartál rám, hát nem kell, itt vagyok. Mutass példát a városnak, mutass példát rajtam, te, egyedül. Állj ki velem itt és most, testvér.
Mintha egy öreg fa dőlt volna közéjük: értetlen, riadt csend követte a szavait. Jonas egy pillanatig nem kapott levegőt, a rémület vörös szikraként lüktetett a homloka mögött. Azt jól tudta, hogy nem állhat ki, mert egyáltalán nem biztos, hogy győz; még az sem, hogy túléli. Végig ezt akarta volna elkerülni, és a fürdésnek magában el kellett volna vennie Peter harci kedvét, ha pedig mégsem, hát a nő mellett kellett volna maradnia – és mégis itt van.
Meghalt? Meghalt volna a kurva, ilyen hamar? Jonas lassan felnézett.
– Kisfiú, menj haza, siess, mielőtt anyukád felébred – mondta hidegen. – Ne álmodj még párbajokról. Adtam neked egy esélyt, ajánlom, használd ki, mert legközelebb nem leszek ilyen kedves.
Hitetlenkedő zsongás verődött fel a körben. Peter még közelebb lépett, egyet, kettőt.
– Kedves…? Ilyen kedves? A nagy kedvességedben áruld már el azt is, hogy akkor miről álmodjak, a gyávaságodról? Harmincan egy ellen, az megy, de egyenlően már nem állsz ki, úgy sem, hogy az előbb fojtattál majdnem bele a folyóba? Kolóniavezér!!
Jonas rávicsorította a fogait, de hátrált egy lépést.
– Nem értesz te semmit! Szégyen, hogy ide süllyedtél! Én nem fogok lealacsonyodni hozzád! Gyerünk innen!
Nem várta meg, hogy a klánja követi-e: sértetten megfordult és kivonult az udvarról. Senki nem ment utána – de ő akkor már nem mert visszanézni sem.
Peter hitetlenkedve nézett utána: az utolsó mondatok annyira hamisan szóltak, hogy a fiú szinte azt várta, leesik-e a hold az égről. Jonas félt, de nem ez volt a felfoghatatlan, hanem hogy elhitte: egy blöffel elrejtheti a gyávaságát.
Mindegy. Ma már mindegy. Menjen haza, mielőtt az anyja felébred? Hiszen nem is alszik még. Azóta valószínűleg a rendőrökkel kiabál, amiért nem szállították haza őt, és igaza van. Ráadásul egy váltás ruha is kell – a kórházba nem mehet be alsóneműben.
Peter megrázta a fejét, maga is megfordult és egyetlen szó nélkül otthagyta az Utazókat. Először haza. Aztán Andreához.
Andrea fehér ágyon feküdt, fehér kötésekkel betakarva, sápadt arca körül szőke haja fakónak tűnt. Behunyt szemmel hallgatta Peter szövegét, de nagyon is éber volt. Egy hete feküdt kórházban, ötödik napja különszobában, a sajtó érdeklődése miatt.
– Valaki jön – szólalt meg váratlanul. Peter elhallgatott, összevonta a szemöldökét, úgy figyelt. Valóban, a folyosón kopogó lépések elhaltak az ajtó előtt, az érkező elolvasta a névkiírást, aztán, mintha orvos vagy családtag volna, egyszerűen belépett a kórterembe.
Erős hatvanas férfi volt, feketébe öltözve nyakkendőtől zokniig, haja, szakálla szürkés-ősz. Tudta, hogy rá fognak ismerni mind a ketten, a kolóniavezért mindenki ismeri, nem is vesződött bemutatkozással. Otthonosan elvett egy támlás széket a fal mellől, az ágyhoz perdítette, és leült, gondosan nem nézve Peterre – és gondosan kívül annak kartávolságán.
A fiú lehajtotta a fejét és szorosan összekulcsolta a két kezét. Ha nem vigyáz, megüti Jonast – annál többet nem tehet vele, a hold már fogyóban – akkor pedig kitiltják mindkettőjüket. Nem éri meg.
– Mi az istent akarsz? – szűrte a fogai között, nem nézve fel.
– Tőled semmit – vetette oda a vezér. – Neked megadtam a magad esélyét, van egy hónapod, hogy dönts. Addig ne fárassz.
– A jó édes kurva anyád – Gyerekes visszaszólás volt, Peter mégis megkönnyebbült tőle egy kicsit. Jonas nem vett róla tudomást.
– Bocs, virágot nem hoztam – mosolygott Andreára. – Alice nincs itt?
– Most miért szarakodsz? Pontosan tudod, hogy nincs a városban – sóhajtotta a lány. – Már akkor is tudtad, amikor… bepróbálkoztatok. Ne fárassz. Mit akarsz? Megígérni, hogy legközelebb gondosabbak lesztek? Vagy bepótolni, amit elmulasztottál…?
– Aha, nem rossz, hát persze, hogy gondosabbak leszünk. Nahát, Alice tényleg nincs a városban? Ó, de sajnálom… akkor átadnál egy üzenetet? Meg tudod jegyezni? Az a kérdés, hogy emlékszik-e még, gyerekkorában hogy játszotta az adj-király-katonát?
Andrea elfehéredett. Két csapat egymással szemben. Adj, király, katonát! És ha nem adok? Akkor szakítok! Szakíts, ha bírsz!
Alice nem fogja engedni, hogy megzsarolják, gondolta. Nem azért kolóniavezér.
Hirtelen lendülettel felült az ágyon.
– Még meg is fenyegetsz? – Kiáltásnak szánta, de a kórház csöndjéhez szokott hangja elcsuklott az első szón. Peter felkapta a fejét, egy szívdobbanás idejéig nem értette, mi történt, mert a hirtelen rándításról a lány vállán az egyik seb felszakadt, tiszta kötésén azonnal átütött a vér, de Andrea mintha észre sem vette volna. – Még te fenyegetsz meg minket? Még van pofád…??
A vállához kapott, majd vörösre festődött ujjaival végigszántott a férfi arcán, nem ütötte meg, de nyomot hagyott rajta. – Csak nehogy aztán te legyél, akit szakítanak! – sziszegte.
A vezér ösztönösen is hátrahőkölt volna, de széke támlája nem engedte, a vérnyomok alatt falfehérre sápadt. Vérjelet időtlen idők óta nem kapott már senki, neki sem jutott még csak eszébe sem, különben nem ül le az ágyhoz ilyen közel, mégis tudta jól, mi történik azzal, akit egy vámpír a saját vérével bélyegez meg.
Azt nem ölik meg egyszerre: halálra üldözi a testvériség. Percről percre eszik meg az életét, amíg nem talál ki többé a nappal és az éjszaka közötti félhomályból. Akkor otthagyják. Rövid – néhány hetes – haláltusájára senki sem kíváncsi már.
Nyelt egyet, felállt, hátralökte a székét, dühös mozdulattal a zakója ujjába törölte az arcáról a vért, ostoba kurva, megástad a sírodat, mordult a lányra, kirontott a folyosóra és becsapta maga mögött az ajtót.
A folyosón nekidőlt a falnak: remegett a térde. Divatjamúlt ostobaság, gondolta dühösen. Ráadásul nincs az az isten, hogy Alice Singer még emögé is odaálljon. Hogyisne. Ő, Jonas Henderson egyenrangú vele. Kolóniavezér. Ki merné megtámadni? A klánja megvédi majd.
A klánja megvédi, és a város azt teszi, amit ő mond.
Ő a kolóniavezér.
Minden rendben van.
Élvezettel olvastam a részletet, amellyel a tél elején már megismerkedtem. Akkor még idegennek tartottam a környezetet, hiszen ez volt az első olyan regény az életemben, amely a vérfarkas-vámpír történetek körébe tartozott. Idegenkedésem ellenére megfogott a fordulatos cselekmény, és a színes stílus. Megbarátkoztam a zsánerrel, és megköszöntem Laurának, hogy elolvashattam a regényt. Most örülök, mert viszontláthatom itt. Gratulálok, és sok sikert kívánok! Az olvasóknak pedig jó szórakozást ajánlok, remélem nyomtatott könyv lesz belőle.
Nos, sajnálom, de nem bírtam végig olvasni.:( Egyszerűen elvesztem a leírásokban és a végén már azt sem tutdam, hogy ki kicsoda.:(
Gördülékeny írás, olvastatja magát. 🙂 Nyelvileg teljesen helyén van az egész.
Két gondom volt vele, amiből egyet az utólag elolvasott prológusod orvosolt.
Mivel nem nagyon olvastam vámpíros-vérfarkasos sztorikat, nem tudtam hogy mit hogyan kellene értelmeznem. Mégis úgy vezetted fel a történetet, mintha nekem mindennel tisztában kellene lennem. Nem tudtam, ki a vámpír, ki a vérfarkas. Mivel a prológusból utána kiderült, hogy nem is olyanok, mint a klasszikus vérszívók és bundás szörnyek, ezért fel sem ismerhettem őket. Volt egy olyan érzésem, hogy engem, mint olvasót, kihagytál a képletből.
Azt itt kiemelem, hogy azért egy hatalmas piros pont jár neked, hogy teljes mértékben el akartad kerülni a szokásos vámpír-vérfarkas kliséket.
Ami még zavart, az a nézőpontok folyamatos váltogatása. Ha fáradtabb fejjel olvasom, nem biztos, hogy megértem, ki-kivel van. Érzelmileg nem vont be, nem tudtam azonosulni egyikükkel sem. De ez lehet, hogy csak az én hibám, túlzottan hozzá vagyok szokva az egy-két karakterre épülő nézőponthoz.
Miután tisztábban láttam, egy kis bepillantást nyertem a prológusod által a világodba, és helyére kerültek a fejemben a dolgok, azt kell hogy mondjam, ez egy nagyon jó kis írás. Gratulálok hozzá!
Jaj, azt lehagytam, hogy a másik piros pont a világteremtésért jár! 🙂
Háát… sajnos meg kellett erőltetnem magam, hogy végigolvassam, gyakran néztem, hol jár a csúszka. : /
Nekem kevés a jelenet, a történések sokszor csak leírás szerűen vannak elmesélve. Ez pedig unalmassá teszi a történetet, elcsapja az izgalmat(pl az Utazók támadása). Ne leírd, mutasd be! Legyek én is a részese!
Próbáltam nagyon figyelmesen olvasni, de még így is maradtak fehér foltok, nem minden tiszta. Nem lettem kellően bevezetve ebbe a világba. Elsőre elég nagy klisének tűnik ez az ellenséges család, klán, faj stb szerelmespárja, a tiltott szerelem, de nem tudhatom még, hogy alakul és mi lesz belőle, még működhet jól.
Amin meglepődtem, hogy a végén kiderül, hogy Andrea… vámpír? Ez nekem egy sor kérdést vetett fel. Persze nem tudom még, mennyire lesznek hagyományos vámpírok, de: hogy lehet, hogy Andrea bírja a napfényt? És nem gyógyul gyorsabban, pl a kórházban, mint egy ember? Mert az biztos feltűnt volna az orvosoknak.
Előfordul, hogy kisbetűvel kezdődik egy mondat, vagy nincs gondolatjel, fura a szórend – ezek kicsit zavartak, de könnyen javítható problémák. Viszont van még egy nagyobb gondom. A zavaróan gyors, kusza szempontváltások. Egyszer teljesen külső szemszög, egyszer Andrea, egyszer Alice, egyszer Peter, egyszer Thomas, egyszer Jonas… és rögtön egymás után, néha csak egy-egy bekezdés erejéig. De ami számomra rosszabb, hogy pl Thomasnál néha E/1-be váltunk, aztán újra vissza E/3-ba. Itt lehetne mondjuk külön bekezdésben, dőlt betűvel, hogy tudjuk, azok a gondolatai.
Összességében tehát nem nyert meg az írás, de azért találtam tetszetős dolgokat : ) Íme pár:
– „addig beszélgettek, vitatkoztak, vagy csak hallgattak egymás vállának dőlve, amíg el nem fogyott az ital és a nap. ” – elfogyott a nap. nagyon találó : )
– „néhány ideges lépést tett szerencséje peremén”
– „A szájába tömte öklét, hogy levegőért rángatózó rekeszizma, életösztöne ne győzze le akaratát, ne szívja tele tüdejét vízzel” – ez nagyon tetszik, olyan igazi túlélős húzás!
Sok sikert a továbbiakban!
Na, most én is elolvastam a prológust, jó pár dologban megvilágosodtam. : D
De továbbra is úgy érzem, hogy vagy legyen prológus, ami mindent tisztáz, vagy legyen több információ beledolgozva a szövegbe. : )
Laura, szuper vagy. Az elcsépelt témaválasztás miatt kicsit morcogok, (talán más témában még jobban érvényesülhetne ez az „erőd”), de gratulálok neked,hogy bejutottál, és azért is, hogy „ilyen egyedi” hangod van. 🙂 További sok sikert 🙂 Nekem máris könyvszagú a történet…
Laura Arkanian, külön doksiban küldöm a részletes megjegyzéseimet.
ide csak annyit írok, hogy a helyenként kifejezetten költői képekkel, szavakkal tűzdelt gördülékeny stílus nekem nagyon bejött.
a pszichológiai finomságok is a helyükön vannak, hihetőek.
az infóadagolással viszont bajban voltam, mert egyszerre éreztem azt, hogy nem tudok eleget és azt is, hogy túl sok minden zúdul a nyakamba.
emiatt pár helyen majdnem abbahagytam, persze, ezt azért mégsem…
a farkasemberek normál környezetbe való helyezése nagyon rokonszenves volt, ezért roppant módon megdöbbentett a vámpírok felemlegetése. nem tudom, mások hogyan könyvelték el a szereplők hovatartozását, remélem, hogy a bizonytalanság, amit érzek, a a későbbiekben, magyarázatok által, de tisztázásra kerül.
Laura, ezt nevezik lerágott csontnak, vagy vérszívott nyaknak? Sablonos témákban is lehet jót írni, de ezt már utánzásnak érzem.
A stílus gördülékeny, számomra mégis annyira egykedvű és kívülálló a jellege, hogy untatott. Az izgalmas részek egybefolynak a leírásokkal, a lapos párbeszédek miatt végeláthatatlan áradatnak látszott a szöveg, úgy éreztem, a szereplők faarccal mozognak és beszélnek. Nem tetszett. Ebbe az is belejátszhatott, hogy a világteremtésnek hiányosságai vannak. Gondolom, a Stephanie Meyeren szocializálódottaknak ez nem okoz problémát, de a mezei olvasó nem igazodik el a különböző lények tulajdonságain és átváltozásán.
Szeretem, ha az író közli a szereplők gondolatait, de itt az állandó lelkizés miatt elvész a cselekmény, és nagyon zavaróak a nézőpontváltások is. Ez a személyes benyomásom az első részletről, de én nem vagyok célközönség. Sok sikert, a divatos téma talán bejön.
Kedves Laura, elolvastam még egyszer, próbálom árnyaltabban megfogalmazni, miért nem tudott magával ragadni az írás.
1. Semmiféle meglepetés nem ért olvasás közben, nagyon lineáris.
2. Az elején megtudjuk, hogy szerelem szövődik két fiatal között, de kb. olyan érdektelen stílusban, mintha azt mesélnéd, hogy a főszereplő belerugott egy kavicsba. Bevezetőnek ez még el is menne, de ezután sincs nagy váltás. A továbbiakban is úgy éreztem, mintha valaki hézagosan mesélne, érdektelenül, ráadásul az is eszembe jutott, hogy ez a részlet valaminek a folytatása, pedig tudtam, hogy nem az. Rossz sejtésem támadt: belecsöppentem valamibe, amiről sokat kellene tudnom, de az író nem közli velem. Pl. a klánok, szereplők kapcsolatai, törvényszerűségei mind olyan dolgok, amiket jobban ki kellett volna fejteni, mondjuk ütős, párbeszédes formában.
3. A szereplőkkel kapcsolatban is ilyen érzésem támadt, mert úgy tálalod őket, mintha már régen ismernénk őket, miközben sem a külsőségek, sem a jellemük nem bontakozik ki. Rohannak az események, nincs megállás, és nem látok közben képeket, mert nem adsz leírást, csak a gondolatokról.
Mindezzel együtt jól írsz, ezt éreztem néhány részleten, előbújt sok félmondatból és kifejező szókapcsolatból, mégsem tudtál bevonni, így üresnek éreztem a világodat. Kíváncsi leszek a következő részletre, de ha továbbra is ugrálnom kell mindegyik szereplő fejébe egy-egy bekezdés erejéig, nem fog változni a véleményem.
Persze az is lehet, hogy bagoly mondja. Milyen jó lenne, ha a saját irásainkat kívülállóként is el tudnánk olvasni!
Egy slukkra olvastam végig. Csak távirati stílusban: részlet zseniális, stop, kérem az egész regényt kiadni, stop, készpénzzel fizetek, stop!
Lehet, hogy ismételni fogok másokat, de csak most volt időm végigolvasni, és a véleményeket még nem néztem meg – szándékosan. 🙂
Tehát a jegyzetelés sorrendjében:
Ez egy érdekes nyitás, mert beleraksz egy romantikus klisé-mesét három bekezdésbe. Egyfelől örülhetek, mert akkor várhatóan nem ez lesz a folytatásban. Másfelől viszont felmerül bennem, hogy miért is érdekelne engem ez az előszó-szerű, gyorsan lepörgetett egymásba szeretés? A szereplők együtt vannak. Hogy mióta és hogyan jöttek össze, azt talán jobb lenne dramaturgiailag fontos pontokon elhelyezni, nem elmondani úgy, mintha egy videót tekernék előre. 🙂
Így aztán – akárhányszor hangzott is már itt el, hogy álommal és felébredéssel nem kezdünk, jobban tetszene az alice-es nyitás…
Az nagyon tetszik, hogy a páros mindkét tagja különleges. Kicsit elegem van már az extra fiú és uncsi lány párosokból (és az extra lány és uncsi fiú párosok is csak picit jobbak… :-D)
Az időkezelésben elbizonytalanodtam: télen léptek ki a klánjukból, Jonas két hónapot várt, mégis nyár közepe van, amikor megtámadják őket.
Nagyon jó a stílusod, kifejezetten tetszenek az ilyen képek: „még néhány ideges lépést tett szerencséje peremén”
Viszont az olyan kifejezések, mint „elküldte az anyjába” erősen kilógnak a leíró részekben.
Összességében értem ugyan, amiért kell az elejére a megalapozás, de ez így szerintem akkor sem jó, és el lehetne helyezni ezeket az infókat a szövegben. Ezt leszámítva nagyon-nagyon tetszett a részlet. Bármikor folytatnám! 🙂
Gratulálok
Így a nap végén szeretném itt is megköszönni a dicséretet és a kritikákat. Örülök, hogy többetek tetszését elnyerte, sajnálom, hogy volt, akiét nem.
Bogi, Kata, köszönöm, hogy tettetek egy második próbát is 🙂 Pandi, fél napig mosolyogtam a „könyvszagon”, jó lenne igaziból is érezni 🙂 Franciska, ígérem, a napokban átolvasom a részletes megjegyzéseidet, köszönöm a fáradságot, hogy összegyűjtötted őket. Zsolt Tamás, neked is köszönöm, hogy rászántad magad, és nemtetszésed ellenére kétszer is elolvastad. Katalin, remélem, találkozunk a folytatásban is 🙂
A legeslegelején annyira könnyed, szinte elnagyolt volt, hogy csak néztem: mi ez? Arra gondoltam, talán a bemutatást, rövid kivonatot olvasom. Aztán tovább jutva nagyon tetszett, és visszatekintve már az elejét is értettem. Egyetértek Erikával, ezt nekem is jó lenne kipróbálni! Hogy minden felesleges sallang nélkül le tudod írni, hogy mi történik. Szóval tök jó, amit csinálsz **nagyon sok dicséret!!**, viszont nekem sajnos kicsit elegem van a vámpírokból. 🙁
Már megint azok a fránya vérfarkasok. Kétségkívül illene ez a regény a vörös pöttyös szekcióba, a kérdés csupán az, hogy mennyire van még igénye az olvasónak a vérfarkasokra, ami már legalább annyira lerágott csont, mint a jó öreg vámpírok.
A stílusba belekötni nem lehet, Laura nagyon profin ért az íráshoz is, nem is akárhogy. De nem bírtam végigolvasni, de nem azért, mert rossz lett volna a stílus, csak egyszerűen unom a vérfarkasokat…
Kedves Reszisz és Tibor! Elnézést a késő válaszért; örülök, hogy tetszett a stílus, sajnálom, ha a téma vagy a világ nem igazán fogott meg benneteket, azt viszont köszönöm, hogy ennek ellenére elolvastátok (megpróbáltátok 🙂 ) és leírtátok a véleményeteket. 🙂