– Elment az eszed? – kiabál rám egy ember. Egy nő. Közben karon ragad, és próbál elhúzni a fura nagy sárga hernyó elöl, aminek a nagy szemében egy újabb ember ül. Jó sok itt az ember! – Elakarod ütetni magad a villamossal? – folytatja a nő, miközben elrángat, ezelől a villamos nevű hernyó elől. Legalább ennek a hosszú lénynek a berregése abbamarad, amit azóta hallatott, mióta elé léptem. A hernyóban ülő ember vörös arccal ingatja a fejét. Gondolom valamiféle köszönésfajta, tehát illedelmesen visszacsóválok a fejemmel, bár ezt a vörös árnyalatot nem tudom, hogy veszik fel. Közben a nő tovább húz valamiféle esőfelhő színű, kővel szegélyezett útra, ami szintén tele van emberrel. Némelyike még hasonlít is rám, de sok közülük fura bőrű, és hó hajú. Azt mondták nekem ők az öregek. Olyan emberek, akik már sokat éltek.
– Elnézést nő – szólítom meg a fura embert, aki iderángatott. Ő nem öreg, látszatra akár angyal is lehetne. Meglepődő arckifejezést vesz fel, kicsit mintha ő is vörösödne. Szólhattak volna erről, hogy mit jelent – Hol beszélhetnék a vének tanácsával?
– Az öltönyöd alapján pedig nem tűnsz őrültnek. – mondja merengve. Ezek szerint egy öltöny nevezetű ruhát viselek, remélem valamiféle népviselet, és nem fogok túlzottan kitűnni.
– Bocsásson meg nő, de…
– Van nevem is: Ágnesnek hívnak! – vág közbe hangosan, akárha távol lennék, pedig ott állok előtte. És ez a furcsa vöröslés is egyre élénkebb.
– Ágnes. Nagyon fontos lenne találkoznom a Vének tanácsával. Közlendőm nem várhat!
– Nincsen Vének Tanácsa. – szörnyű balsejtelem lesz rajtam úrrá.
Már hogy ne lenne Vének tanácsa? Hisz ki mutatna utat, ha nem a bölcs hóhajúak?
– Nem tudom mi történhetett a fejeddel, de neked sürgősen segítségre van szükséged!
– Ezt mondom jómagam is. – talán nem értette meg elsőnek. Ki tudja milyen az emberek értelme? – A legidősebbekkel kell találkozzak. Még ma! Segíts nő… illetve Ágnes. Jutalmad megkapod a mennyekben.
– Orvos kell neked, nem én.
– Azok a bölcsek?
– Nem feltétlen, de meg tudják gyógyítani a fejed. – Talán a fejem formája túl eltérő? Szerintem igen is hasonlatos az emberekéhez. Talán el kéne mondanom az igazat, akkor talán megértene és gyorsabban a Tanács elé juthatnék. – Nincs szükségem gyógyítóra, hisz magam is az vagyok. – vallom be őszintén.
– Becsavarodott pszichiáter vagy? – ez végképp összezavar. Egyrészt teljesen egyenesen állok, semmim sincs megcsavarodva. Az meg, hogy mi az a pszichiáter, fogalmam sincs.
– Angyal vagyok! – jelentem ki – Isten küldött a földre egy fontos üzenettel az emberiségnek. Fontos, hogy találkozhassak a Vének Tanácsával, hisz csak ők tudnak megfelelő bölcsességgel válaszolni. – beszéd közben egy pillanatra felragyog a glóriám és újra érzem a szárnyaim súlyát. Egy picit meg is mozgatom fehér tollazatom, amire nagy szél kerekedik, kisebb porfelhőt hagyva maga után. A nő erre tágra nyitja a szempilláit és széttátja a száját. Azt mondták nekem, hogy az emberek áhítattal néznek az angyalokra. Tehát szem és szájtátással fejezik ki az áhítatukat. Érdekes! Örülök, hogy én jöhettem, sokat tanulhatok.
– Ilyen jó technika nem létezik! – nyögi ki végül. Már megint nem értem. Jól emlékszem, hogy az emberiség használ technikát. Különböző faszerkezeteket, amivel könnyebb szántani, vagy kövek emelni. De mi köze ehhez Isten üzenetének? Talán rossz halandóhoz beszélek. Talán az Úr lelki szegénységgel áldotta meg e teremtményt. Talán az Úr azért teremtette ily szépre, mely az angyalokhoz teszi hasonlatossá, hogy a világ gyönyörködhessék benne, s nem fájdította a fejét bölcsességgel.
– Gyere velem, üljünk be egy kávézóba. – szakítja félbe a gondolatmenetemet a nő. Tehát megvendégel, ez csodálatos! Egy valódi ember, méghozzá egy Ágnes megvendégel! Ott biztos közli hol székel a tisztelendő tanács!
Egy fogadószerű kőépülethez vezet. Már majdnem átlépem a küszöböt, amikor eszembe jutott egy illedelmességi szokás, amit egy régi könyvben olvastam. Teljes erőmmel rátaposok a küszöbre, jelezvén érkezésemet. Sikerült! Az éles hang mindenki figyelmét rám fordítja. Majd oldalra köpök, tiszteletem jeléül. Bár életemben először köptem, kicsit rosszul is sikerült, az államra is jutott belőle, a hatás leírhatatlan! Ugyan olyan áhítattal néztek rám, mint Ágnes pár perce, és természetesen most is. Valahogy viszonozni akartam ennyi szép érzést, hát én is kinyitottam szemem s szám meghatottságom jeleként.
Ágnes töri meg az áhítatot, újfent karon ragad, és elhúz a többi halandó elől egy asztalhoz.
Leültet és elszalad, ahogy ő mondta „kávéért” ami vélhetőleg egy fontos ital ha egész fogadókat neveznek el róla. Most, hogy így magamra maradtam kicsit szabadon szemlélődhettem. Oly sokféle halandó van a fogadóban! Nagyon izgalmas figyelni a viselkedésüket. Sokan mosolyognak, mások arca merev akár a kő, vagy vörös, mint a vér. Vannak, akik ugyan olyan népviseletet hordanak akárcsak én.
Az egész egy színes kavalkád. Nem élvezhettem sokáig, mert a lány visszatér egy furán pici korsóval, benne valami gőzölgő barna folyadékkel. Vélhetőleg az lesz a kávé. Lerakja elém, és leül velem szemben.
– Mi Isten üzenete? – kérdezi nagyon gyorsan és halkan. Közben összehúzza a szemöldökét. Nagyon komolynak tűnik tőle. Talán nem is lelki szegény. Akár el is mondhatom neki.
– Az Úr elégedetlen veletek. Úgy ítélte szörnyű útra léptetek amióta Ádám megette az almát, és elfelejtettétek az Özönvizet. Megelégelte a hiábavaló figyelmeztetéseket. Ezért úgy határozott holnap eltörli az emberi civilizációt. – most az áhítat mellett valami mást is észrevettem Ágnes szemében. Eddig csak állatok szemében láttam hasonlót, kik pusztulásuk elől menekültek.
Ez is mutatja mily csodálatos munkát végzett az Úr a földön. Minden oly más, mégis azonos.
– Minden ember meghal? – a hangja, bármily furán hangozzék is, hisz a hang nem tud fázni, remeg. Nem találok rá jobb szót, bárhogy is kutatok.
– Pár száz ártatlan újszülött, akarata szerint, újrakezdheti az építkezést. A többieket magához veszi, avagy a pokolba taszítja, kit-kit akarata szerint. Reméli egy jobb világ épül e helyett.
– Van egy kistestvérem. Még csak hat éves! – Újfent összezavar. Mi köze Isten ítéletéhez, hogy testvére van? Kezdem gyanítani, hogy valószínűleg az emberi gondolkozása miatt beszél zagyvaságokat. Lehet, számomra értelmetlen szavai egy másik ember számára mondanivalóval bírnak. E gondolat teljesen izgalomba hoz, de hirtelen a lány szeme folyni kezd. Egy pillanatra megijedek, de rögtön eszembe jut, hogy már olvastam erről. Sírásnak hívják! Szomorúságot jelent, ami egy rossz érzés a halandóknál. Elméletileg így vérzik a lélek, ha felsértik. Félek én okoztam ezt!
– Az Úr felajánlotta, hogy egy valamit nem pusztít el. – folytattam, amikor újra rám emelte a tekintetét.
– Az emberiség eldöntheti, mi legyen az. Megértheted miért olyan fontos találkoznom a Vének tanácsával. Csak az ő bölcsességük elegendő ahhoz, hogy válaszoljanak Istennek.
A lánynak vonalak jelentek meg a homlokán, és fázik miközben ezt a fura alakú kupát a szájához emeli.
– Nincsen Vének Tanácsa! – ezt olyan furcsán mondja. Bár halkak a szavai, mégis mintha kiabálna velem – Ki tudja hány ezer éve nincs!
Igazzá vált hát a balsejtelem: Nincs tanács!
– Hát ki hozza meg az emberiség utolsó döntését? – teszem fel a kérdést, bár magamat is meglepve nem várok választ. Ilyet még nem tettem ezelőtt.
A nő, szemhéját szűkre húzza, mintha nem látna jól, talán a vörös szeme miatt. Az arca még nedves, talán ezért fázik annyira, hogy remeg a keze.
– Majd én megteszem – közben leteszi a kupát és a szemembe néz. Úgy hiszem az ítéletemre vár.
– Képes lennél oly bölcs döntést hozni, mint az egykori tanács? – kérdezem furcsállva.
– Talán bölcset nem, de jót igen. – Nem tudom miért, de ezt szörnyen bölcs válasznak érzem. Talán nem oly lelki szegény e lány, avagy a lelki szegényekbe is csempészett valami ősi tudást az Úr.
– Legyen hát! – döntöm el. – Mikor lemegy a nap, nekem távoznom kell. Addig van időd kiválasztani mit kíván az emberi civilizáció megőrizni e világból. – eddig tudtam komoly lenni, végül felülkerekedett bennem az izgalom és a kíváncsiság: – Hogy fogod meghozni a döntést?
– Még nem tudom. – kinéz az ablakon, és újra összehúzza a szemöldökét – Holnap kipusztul az emberiség nagyja, te mégis mosolyogsz, miért? – vörössé lesz az arca és résnyire húzta a szemét, amitől olyan élessé válik a tekintete, mintha egy késsel szemeznék. Furán borzongató érzés. Mindazonáltal nem értem a kérdést.
– Csúnyán mosolygok?
– Nem dehogy. De egy olyan lényre mosolyogsz, aki holnap meghal. – itt nagy levegőt vett és fázva hozzátette: – A testvéremmel együtt.
Ekkor jut eszembe, hogy a halandóknak vizes lesz a szeme ha valaki meghal közülük.
– Minden bizonnyal a mennyországba kerültök, ha ily jók vagytok. Miért legyek hát… szomorú? – ezen utolsó szót kisé zavarban ejtettem ki. Még sosem használtam ezelőtt, és nem feltétlenül voltam tisztában milyen érzés is az. – Odafent akár engem is meglátogathatsz!
– Értem. – olyan volt a hangja, mintha szikla lenne – Talán sétáljunk. – azt olvastam az emberek a fejükkel is képesek kimutatni beleegyezésüket. Valami olyasmi, hogy leejtik a fejüket előre, majd felrántják. Csak tudnám, hányszor kell megcsinálni! Megteszem háromszor az biztos elég. Ágnes az áhítathoz hasonló módon néz rám, szóval gondolom érti. Izgalommal telve pattanok fel. Vár a város! Mennyit tanulhatok még napnyugtáig!
Ráléptünk az esőfelhő színű útra, és újra letaglózott a színkavalkád. Annyiféle ruha, hajviselet, bőr- és szemszín, méret. Minden másféle. Az Úr munkáját dicséri e különbözőség. De valamit mégis rosszul csinált az emberi faj, ha Isten megálljt parancsolt. Vajon hol rontották el? Nagyon izgalmas kérdés!
– Először jársz a Földön? – töri meg a csendet Ágnes.
– Ennyire látszik rajtam? – kérdezem bosszúsan. Zavart, hogy ennyire nyilvánvaló a tájékozatlanságom.
– Sejtettem, amikor a villamossínen sétáltál.
– De tanultam a leckéből! – Teszem hozzá sietve.
– Ha holnap elpusztul minden, feleslegesen tetted.
– Pedig tetszik a világotok – ismerem el. Hmm, azt hiszem, ezt az érzést hívják a halandók csalódottságnak.
– Nem szólhatnál az érdekünkben? – Már megint nem értettem a kérdést.
– Isten maga a bölcsesség. Miért vitatnám a döntéseit?
– Hogy megmentsd az embereket! – Próbál ellentmondani nekem.
– Mind tőle kaptuk az életünket. Joga van visszavonni az adományt, ha úgy érzi visszaéltetek azzal a sok áldással, amit kaptatok. – Úgy érzem, még akarna mondani valamit, mert nyitva van a szája, de nem szól, s végül elfordítja a fejét, sétál tovább. Ráncolja a homlokát és hunyorog, mintha a távolban keresne valamit, miközben mereven nézi a lábfejét. Csak tudnám, mit szolgál ez a kifacsarodott póz? Talán jobban szolgálja a bölcselkedést?
– Most gondolkozol? – kérdezek rá a gyanúmra.
– Nem ártana – még mond valamit nagyon halkan, alig értem. Valamit a testvéréről, valami megmentésről, és egy furcsa szerkezetről: a visszafelé ketyegő óráról.
Közben újabb érdekes részletre lettem figyelmes. Szép fehér csíkok keresztezték az utat, és a csíkok után egy csúnya oszlopon tűz égett. Vagy legalábbis vörös fényt árasztott a teteje.
Hirtelen éles hangok sikoltottak föl, bántván a fülemet, Ágnes felém fordult, és visszafelé lökött, el a csíkokról…
Sötétség…
Egy nagyon kellemetlen érzés ébreszt fel. Minden testrészemből áradt és kiabálásra késztet. Ha jól emlékszem ezt hívják fájdalomnak az emberi nyelvben. Nagyon nem jó érzés. Nagyon fáj.
Kissé izgalommal tölt el, hogy jogosult vagyok kimondani, hogy fáj. Ezt örökre elmesélhetem! Bár már szívesen túl lennék rajta.
Mondták odafent, hogy itt a Földön megsérülhetek. A halandók világában nincs helye hallhatatlannak. De azt nem mondták, hogy a fájás ennyire nem… jó.
– Hát felkelt végre! – Szólít meg valaki. Kinyitom a szemem. Fura helyen vagyok. Minden fehér. A kőfalak, amelyek meglepően simák, a föld, a plafon. És ez a valami, amibe belesüppedek, akár a felhők: puha és fehér. Mellettem Ágnes fekszik. Ágyban – emlékezek vissza. Fehér anyaggal van bebugyolálva. Alszik. Talán ez a felhőszínű szövet a feje körül segít neki ebben.
– Hol vagyok?
– Egy korházban. – az egy gyógyító hely lehet. Tehát valami nem jó történt. Ezért fájhatok. Lehet, hogy Ágnes is fáj! – nézek rá aggódva.
– Nem biztos, hogy túléli. De hála neki, hogy a kocsi elé ugrott és ellökte magát, ön biztosan megmarad.
Megmentettek? Egy ember? Még sosem hallottam ilyet. A nő, aki hozzám beszélt végül kisétált a szobából. Ketten maradtunk Ágnessel. Kikeltem az ágyból és odamentem mellé. Meg sem lepődöm rajta, hogy fehérben vagyok. Biztos levették a népviseletem, amikor gyógyítottak.
Érzem, nem sok időm van még a földön, sietnem kell!
Óvatosan a kezembe veszem a lány tenyerét és végigsimítom az ujjaim rajta. Egy pillanatra lágy fény borítja be a szobát.
– Ágnes, mennem kell. – Szólítom meg halkan, magam sem értem miért. Valahogy így érzem helyénvalónak. Ujjai megrándulnak a tenyeremben, és kinyitja a szemét.
– Még nem mondtam el mi meneküljön meg. – suttogja gyengén.
– Tudom. – mosolyodom el – De sajnos nincs több idő. Most kell válassz!
– Féltem, hogy meghalok. Akkor jöttem rá, amikor félrelöktelek. Féltem, előbb meghalok, mielőtt elmondhattam volna.
– Mi az hát? – kérdezem izgatottan. Alig bírom kivárni a választ! – Mi meneküljön meg a pusztulástól?
– Amiért az ember az életét adná.
Forgatom a mondatot a fejemben ez egy dolog, de közben számtalan. Ezt nem teljesen értem. Egy dolog védelmét kéri, de közben sokét is.
Ez a lány, Ágnes, túljárt Isten eszén. Vagy ez volt az Úr terve?
– Abban a pillanatban jöttem rá, amikor megmentettelek, valakiért még biztos az életem adnám. A testvérem így biztos túléli.
– Ezzel megakadályozod Isten akaratát. – adok hangot ellenvéleményemnek – Olvastam, hogy egyes halandók a nem jókért, sőt gonoszokért is életüket áldozták. Így a kérésed megakadályozza, hogy az emberiség újraépítse a világot. A Föld a nyomor helye marad.
– Számomra csak az a világ elfogadható, amelyikben holnap megölelhetem a testvéremet – suttogja és behunyja a szemét. Úgy hiszem abban a pillanatban el is alszik.
Nem volt több dolgom, elindultam vissza a mennybe a válasszal. Közben az a furcsa érzés kavargott bennem, hogy most ez a rossz döntés volt a jó döntés!