László Miklós Dávid: Séta a hídon

Nem tudom, hogy kerültem oda. Egyszerűen csak ott voltam, előzmények és okok nélkül. De ez nem hatott természetellenesnek. Szokatlan nyugalom árasztott el. Nehezen tudnám megmondani, mitől volt különleges ez a békesség. Olyan gyermeki volt, a felnőttkor ösztönös félelmei a mindennapoktól, a megélhetéstől, a haláltól hiányoztak a szívemből. A hiányuk miatti űr okozta ezt a furcsa, semmihez sem fogható nyugalmat.

A híd, amin álltam, sem volt átlagosnak mondható. Régi macskakő borította, nem választotta szét a járdát és az úttestet szegély, és a szélén vékony kőkorlát futott. Nem tudom, hogy milyen hosszú volt, vagy hogy mi felett ívelt át, a köd beborított mindent. Homályba vesztek a végei, pedig az éjszaka miatt, égett a tűz az ősi kandelláberekben a kőkorlát mentén. Csak az egyre haloványabb fényfoszlányokat láttam, ahogy kerestem a híd végét.

Hűvös volt, de nem csak az éjszaka miatt, még csak nem is a mindent elfedő nedves köd miatt, ami átjárt minden lélegzetvétellel. A testem erőtlenül remegett, képtelen volt a hideggel küzdeni.

– Szia – szólított meg a lány. Hálóköntösét finoman cibálta a gyenge szellő, ahogy sétált a kőkorlát tetején. Szőke haját lágyan igazította vissza a füle mögé, ha az arca elé sodródott.

– Szia – viszonoztam a köszönést mosolyogva – Meg tudnád mondani, hol vagyok?

– Sokkal fontosabb kérdés, hogy miért vagy itt. – A kőkorlátról rám fordította a tekintetét. A szeme olyan világoskék és csillogó volt, mintha tükörbe néznék. Zavart, mert kiismerhetetlenné tette. A szeme nem a saját lelkének volt tükre, hanem az enyémnek.

– Mi a neved kislány? – A válasz előtt kecsesen keresztbe rakta a lábait, majd törökülésbe süllyedt a vékony peremen.

– Sok félének neveztek már – mosolyodott el kivillantva természetellenesen hegyes fogait. – Nekem az Álomfaló tetszett eddig a legjobban. De még mindig rossz kérdéseket teszel fel.

– Miért vagyok itt? Te miért vagy itt?

– Erre a két kérdésre egy a válasz. Mert én így akartam. Besétáltam az álmodba. Nagyon tetszik amúgy ez a hely. Mintha a prágai Károly híd és egy régi kolostor keveréke lenne.

– Tényleg hasonlít rá! Már jártam ott.

– Igen, fél évvel ezelőtt, de ilyen ködben még nem láttad. Szép álom.

A hideg szellő belemart a bőrömbe. Próbáltam leállítani a testem remegését, de csak csillapítani tudtam.

– De jól esne egy vastag kabát!

– Nem fogsz megfázni, ez csak egy álom.

– Hogy fázhatok álmomban?

– Haldoklik a tested. – Gyengéden ejtette ki a szavakat, de részvét nélkül. – Ezért léptem be az álmodba és mert rég sétáltam macskaköves hídon. Az emberek egyre kevesebbet álmodnak ilyenekről és nagyon hiányoznak. – Finoman végigsimított a korláton, a kövön lecsapódott párától nedvesek lettek az ujjai. – Lenyűgöz ez a részletesség, olyan ritkán látok már ilyet.

– Milyet? – kérdeztem kíváncsian.

– Ilyen képzelőerőt. A tiedet még könyvek táplálták. Megtanultad kiszínezni és élettel betölteni a tintával alkotott világokat. Szeretek ilyen álmokban sétálni.

– Meghalok? – Egyáltalán nem zavart ez a részlet. A nyugalmam szilárd maradt.

– Haldokolsz. – Szomorúan lebiggyesztette a szája szélét – Gondolom erről kellene beszélnünk, pedig annyi másról lehetne.

– Ha szeretnél másról, lehet róla szó. Bár nagyon érdekelne ez is.

– Sajnos az időd egyre fogy. Ezért fázol egyre jobban. Előbb utóbb ez az álom is összecsuklik. De lehet akkor már késő lesz.

– Nem emlékszem, hogy haldoklom.

– Persze, hogy nem. Mindegy, hogy álomba vagy életbe, az ébredés olyan, mint az újjászületés. Az előző életedből csak törékeny derengések maradnak. De hidd el nekem, ha rémlene bármi is, fel akarnál kelni.

– És te nem tudsz felkelteni?

– De.

– Hát akkor ez elég egyszerű, nem? – Nevettem fel.

– Sajnos nem. Nem akarlak.

– Miért nem?

– Ha felkeltelek, meghalsz. – Őszintén kívánta az életemet. Teljesen összezavarodtam.

– Eddig azt hittem, akkor élhetem túl, ha nem alszok tovább.

– Nem. Viszont fel akarnál kelni. És akkor meghalnál. De az elméd tele van képzelettel és varázslattal. Több tucatszor jártam már az álmaidban. Nem akarom a halálodat. Bocsáss meg.

– Akkor miért jelentél meg most?

– Tiszteletből. Tartozok annyival, hogy adjak egy esélyt meggyőzni az ellenkezőjéről – kíváncsi tekintettel fürkészett. Ezt nem a világoskék, tükörszerű szeméből olvastam ki, hanem a finoman oldalra döntött fejéből, és a szemöldökének ráncolásából.

– Miért akarok meghalni?

– Valakiért akarsz. – Összeszorította a gyomromat a görcs. – Megkéseltek és elvesztetted az eszméletedet. – Elmosódott emlékek bukkantak fel haloványan, mintha burkon keresztül nézném. – Ha nem térsz magadhoz, a szerelmedet nem tudod megvédeni. – Vér! Lenéztem a kezemre, és láttam a vért. A pólóm is csatakos volt tőle. A hideg megdermesztett, képtelenné váltam gondolkodni. – Ha viszont eszméletlen maradsz, a mentők még időben fognak kiérkezni. – Térdre estem és hánytam. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt. – Számodra még időben, számára már késő lesz. – Gyomorsav és vér gőzölgött szétfolyva a köveken. – Ezért nem akarlak felkelteni. Az ellenállásod megmenti a szerelmed, de neked újabb sérüléseket okoz. – Erőtlenül dőltem el. Nagyot eshettem volna, de a tükörszemű elkapott, és óvatosan eresztett le. Gyermek létére olyan könnyen tartott, mint a tollpihét.

– Nem akarom elveszíteni az álmaidat.

Láttam magam előtt a kést. Előző, álmom előtti életem képei megtöltötték a fejemet. A nyugalom mintha sose lett volna. Már féltem, rettegtem.

– Engedj el! – kiáltottam kétségbeesetten. A kövek akár a jég, metszően vágtak a húsomba. Mennyi idő eshetett ki? Mi történt azóta?

A szeme színe, a haja puhasága, mosolya a napfényben, ezernyi emlékkép rohamozott meg. Üvöltöttem:

– Engedj el! – Levendula illat, kacaj, az ujjam végigszalad a meztelen hátán. A veszteség tudata összeszorította a torkomat. – Eressz!

– Ez nem érv. Ez parancs. Győzz meg.

– Mennyi időm van?

– Még van pár perced, mire a lány elszenvedi az első szúrást. Az álomban gyorsabban forog az idő.

Fel kell állnom! – ez lüktetett a fejemben. Elkezdtem tolni magam a korlát felé. Vérrel színeztem meg a macskaköveket. Erőtlenül nyúltam fel, támasztékot keresve. Csúszott a kő a jeges, kicsapódott párától. Végül sikerült feltérdelnem. Hátamat a korlátnak vetettem.

– Ha ő meghal, az álmaim sivárak lesznek.

– Szomorúak lesznek, de szépek. Láttam már ilyet, nem egyszer. A veszteség hat az érzelmekre, de az álmok részletessége nem változik. Ugyanolyan élénkek maradnak. Álmodban ott folytathatnád a szerelmeddel, ahol most végeszakad.

– Lehet, belehalnék a hiányába.

– Lehet, ő a tiédbe. Ez esetben mindegy, hogy felkelsz vagy sem.

Megszállottan kergettem a gondolataimat, keresve melyikkel tudnám meggyőzni a tükörszeműt.

– Kérlek! Engedj el! – ismételtem meg újra.

– Nem.

– Örökké gyűlölni foglak! – sziszegtem a fogaim között.

– Minden álom egy élet. Nem fogsz erre a beszélgetésre emlékezni, ahogy az előzőekre sem.

– Minden ébredés halál?

– Igen. És újjászületés.

– Tehát ha itt meghalok, ott felébredek. – A tükörszemű újra szomorúan nézett rám.

– Ez nem meggyőzés. Nem engedem a halálod. Még mindig van pár perced.

– Akkor nem is vagyok bezárva ide? Nem te tartasz fogva? – Próbáltam felállni a korlátba kapaszkodva. Remegett a térdem, de végül sikerült állva maradnom.

– Eszméletlen vagy, az elméd ide menekült. Ez nem az én börtönöm. – A köd egy pillanatra mintha megremegett volna körülötte. – Az enyém nem ilyen szívélyes.

Jól látod, nem én hoztalak ide, én csak itt foglak tartani.

– Nézd, Tükörszem, nincs erre időm – léptem közelebb hozzá.

– Vicces, hogy mindig ezt a nevet adod nekem – mosolyodott el a lány. A hegyes fogai olyan ismerősek voltak. Valahol már láttam őket. Halovány emlékek úsznak el a szemem előtt. Azt hiszem, már ültem vele egyszer felhőn. Vagy madár szárnyán? Ugráltam vele kék leveleken.

– Nem akarsz elengedni – villant belém a felismerés. – Te kedvelsz engem.

– Igen, azt hiszem. – Most először viselkedett kislányosan ez a lény. Elpirult, és illegette magát.

– Barátok vagyunk?

– Azzá válunk minden egyes alkalommal – vallotta be szégyenlősen. – Te vagy a legjobb barátom.

– Akkor meg kell értened. Ahogy te sem akarod a halálom, úgy én sem akarom a szerelmemét. De a döntést nekem kell meghozni. És te is tudod, hogy meghoztam.

– De a barátnőd sem akarná a halálod. Ketten vagyunk egy ellen! – magyarázta gyermeki daccal.

– Le fogok ugrani a hídról, Tükörszem! Ha valóban barátok vagyunk, ezt tudnod kell neked is!

– Ne mond ezt, kérlek, Álmodó! Nem szeretnék küzdeni veled. De az álmaidról nem fogok lemondani soha.

– Nem is kell a harc, csak állj félre – gyengéden megérintettem a vállát. A hálóköntöse valamilyen finom és légies anyagból készült. „Nyári felhőből fontam, de belesodortam egy kis fényt az éjféli teliholdból.” Hallottam a mondatot a fejemben, mintha csak egy évezredes emlék lenne sok élettel ezelőttről.

A lány félreállt, de csak egy lépést tudtam tenni, amíg a hidat fedő macskakövek felszakadtak a helyükről, és tömör fallá álltak össze előttem.

– Már csak pár perc, és szabad vagy – súgta szomorúan.

– Hogy irányíthatsz te az én fejemben?– Nem válaszolt, csak nézett rám félrefordított fejjel. Titkolt előttem valamit. Tudatom valamely sötét szegletében egy sejtelem indult útjára.

Rátettem a kezem a kőfalra. Hideg, kemény, sima, áthatolhatatlan. Az egyik kocka a véremtől csillogott.

– Tudod mire gondolok?

– Igen, porrá tudod zúzni azt a falat. Ne kényszeríts, kérlek!

Teljes erőmből rácsaptam a a kövekre, amitől atomjaira robbant az előttem magasló akadály.

– Szeretnék barátságban elválni. Tudod, hogy nem állíthatsz meg. Engedj el, ne csak értem, magadért is! – Könny csordult ki a szeméből és végigszaladt az arcán. Már elfogadta a döntésemet.

– Találkozunk még. – Minden erőmet összeszedve, a korlátnak támaszkodva felegyenesedtem. – Te magad mondtad, minden halál egy ébredés. Valamelyiknél te is ott leszel! – Elmosolyodtam, és levetettem magam a hídról.

– Igen, találkozunk még – fújta felém suttogó hangját a szél.

***

Három óriási farkas vicsorgott rám, még sosem láttam ekkorákat. Háromszor olyan nagyok voltak, mint egy megtermett kutya. Szürkésbarna bundájuk felfelé meredt, akár a sünöknek. Egy híd kőkorlátjának vetettem a hátam, a lábam ernyedten nyúlt el a mohás, repedt macskaköveken. Fojtogatott a pára.

Körbevettek, nem volt menekvés, félelem járta át a testemet. Remegtem, mint a nyárfalevél, és könny csordult ki a szememből, ahogy a saját halálommal néztem szembe.

Ekkor jelent meg a lány. Ezüstös, fehér hálóköntöst viselt, és egy szempillantás alatt dobta át a korláton a nála ötször nagyobb farkasokat. Azok védekezni sem tudtak, csak nyüszítettek, ahogy lerepültek a hídról.

– Köszönöm! Megmentetted az életem.– Csak akkor vettem észre, milyen furcsa a tekintete. A szeme olyan világoskék és csillogó volt, mintha tükörbe néznék. Zavart, mert kiismerhetetlenné tette.

– Nincs mit megköszönni – mosolyodott el, kivillantva természetellenesen hegyes fogait. – Már két hete ezt csinálom.

– Hogyan?

– Álmodsz. Rémálmaid vannak, a barátnőd halála miatt. Sajnálom.

– Micsoda? – újabb könny csordult ki a szememből. Éreztem, hogy valami őrülten fáj, majd meg halok a kíntól, de az emlék el volt zárva. Mint a búra alól szivárgó méreg. Valahol a távolban oroszlánok üvöltöttek fel.

– Megkéseltek titeket. Ájultan feküdtél, véresen, falfehéren, de egy pillanatra magadhoz tértél. Amikor rájött, hogy még élsz, odakúszott hozzád, és ellátta a sérüléseidet, amennyire tudta. Sajnos közben elvérzett. A mentők szedték le rólad a testét. Még holtában is szorította az egyik vágást a karodon. Ezért vannak rémálmaid. Ha akkor nem kelsz fel, magán segített volna, és még élne. – Már én üvöltöttem a fájdalomtól. A veszteség szétrepesztette a tudatomat. A kín elborította a lényemet.

– Meghaltam volna érte!

– Tudom, te ilyen vagy – suttogta részvétteljesen.

– Kérlek, vess véget ennek! – ordítottam.

– Sajnálom, de ha akarnám sem tehetném meg. Sok mindenre képes vagyok, de nem árthatok neked. Én csak vendég vagyok itt.

Tudod, nagyon szeretem az álmaidat. – Az vonásai halványan megkeményedtek, de a hangja ugyanolyan selymes maradt – Bármit megtennék, hogy örökre itt legyenek nekem.