László Miklós – A merengő

Varjak váltották fel a galambokat a főtéren. A polgárháború előtt az ország egyik legszebb városa volt ez a több száz éves polgári bérházakkal, amik a szivárvány minden színében tündököltek, előttük az évszázadok alatt simára csiszolt macskakő csillogott. Az utak között néhol kis szigeteket hoztak létre, és teleültették virágokkal, majd padokkal kerítették körül. A téren lüktetett az élet, itt történt minden fontos esemény.

A város jelképe, a Merengő szobra is innen figyelte, mi történik körülötte. A misztikus alkotás a térből nyíló főutca felé kémlelt. A rothadó holtakat nézte elmélyedve, akik a gránátrobbanásoktól felsértett köveken feküdtek. A bérházakat golyók szaggatták meg, rászáradt vér csúfította a falakat. Egy–két épület tetőszerkezete is leégett, csoda, hogy nem semmisült meg teljesen a világörökség részévé nyilvánított látkép.

A szétrombolt főtéren csak a Merengő maradt ép. Az állvány és a szikla megsérült ugyan, de a szobor maga sértetlenül állt. Moha lepte be, kicsit megfeketedett a füsttől, de egy polgárháborúban a szobortakarítás hátrébb sorolódik a teendők listáján.

Némaság uralta a teret. Aki sikoltani tudott volna, már a köveken feküdt. Pedig pár napja még hangos volt a tér. A színes, vidám falak visszaverték a hörgésbe vegyült vérszomjas röhögést, az ordításba vegyült könyörgést.

A szobor szép lassan felállt. A mozgása először darabos volt, de egyre gördülékenyebbé vált. Kinyújtóztatta a lábát, miközben a faragott arcába visszatért az élet. Bosszankodva rázta ki hajából a mohát, átlagos mezítelen emberként lépett le a szikláról. Az évek során rárakódott füst, a sár beleivódott a pórusaiba, mint egy mosdatlan hajléktalannak. Megdörzsölte szemét, és körülnézett. Ijedtében a szikláig vonult vissza.

– Ez nümlöhüt! – suttogta maga elé. – Nüm! – ordított volna fel, ha a hangszálai nem lettek volna merevek az elmúlt ezer évtől. Leült a földre, és felhúzott lába közé temette az arcát. Nem tudott az orrán keresztül lélegezni. Pár percig motyogott maga elé, mire erőt vett magán, és felkelt. Meztelenül elindult a holtak között, jól megnézve arcukat. Furcsának találta az öltözetüket, a nők is nadrágot viseltek és kivágott ruhákat, már akin maradt valami. A férfiak pedig szokatlanul röviden hordták a hajukat. Ezer évvel ezelőtt ő szinte egyedül volt ezzel a hóborttal.

Felhúzott szemöldökkel vizsgálta meg a környezetét. Rá kellett eszmélnie, hogy még a fák is ismeretlenek voltak számára. Halála előtt egy közeli almafáról szakított gyümölcsöt, de most egy darab gyümölcsfát sem látott a környéken. Csak díszvirágokat és haszontalan bokrokat. A szépség felé volt rendelve a hasznosságnak ebben a világban. Az utakat borító csillogó kő, a furcsa, magas épületek, a holtak ruházata más lett. Reménykedve hajolt le egy fiúhoz, hátha él még, de ez nem változott. A háború elpusztítja az ártatlanokat. Lecsukta a gyermek szemhéját. Csalódottan indult vissza a sziklához. Felmászott a talapzatra, és felvette a pózt, amit az elmúlt évszázadokban már megszokott, a lába kövesedni kezdett.

A derekánál járt a folyamat, amikor meghallott egy sikoltást. Nő– állapította meg. Újra lelépett a szikláról, és elindult a hang irányába. Amint a lába leért a földre, a világ megfagyott.  A varjak nem károgtak, a szél nem rázta a fákat. A meztelen férfi szomorúan kerülgette a holtakat, meg azt a pár madarat, akik az időben megdermedve lebegtek derékmagasságban. Pár perc alatt odaért a térről nyíló kicsiny utcába, ahol két férfi egyforma zöld kabátban vert egy nőt. Az egyik már kioldotta az övét, ami emlékeztette, hogy van még egy dolog, ami semmit sem változott.

Az egyik katona hátulról fogta le a lányt, amíg a másik ökle a levegőben pár centire állt meg a nő állától. A fiatal teremtés behunyt szemmel várta a sorsát. Az ütésre készülő férfi arca ordításba torzult. A lány egyik könnycseppje alig pár ujjnyira az állától megdermedt a levegőben.

A szobor alaposan megvizsgálta a férfiakat, különös tekintettel az öveiket. Volt náluk kés, ez megnyugtató érzéssel töltötte el, otthonára emlékeztette. A másik fekete fémtárgy furcsa markolatával és csövével teljesen haszontalannak tűnt. Megragadta a penge markolatát, és kirántotta a tokból. Jó érzés volt valami ismerőset fogni egy ismeretlen világban. Szívesen feldobta volna a levegőbe, hogy kipróbálja az egyensúlyát, de most nem így működött a fizika, a föld vonzásához hiányzott az idő folyása.

Elgondolkodva nézett az előtte verekedő hármasra, a kezében késsel játszadozva. Végül beletörődötten felsóhajtott, és keresztülnyomta az egyik katona torkán a kés. Addig tolta a fémet, amíg a hegye a túloldalon ki nem szakadt a bőrből. Kihúzta a pengét, alig volt rajta vér, a katona nyakán is csak egy kis vörös csík látszott. Aztán odalépett a másik alakhoz, ahol elvégezte ugyanezt a mozdulatot.

Az ütésre készülő férfit megtaszította, hogy legyen helye hozzáférni a lányhoz, a katona, mint egy megdőlt szobor, negyvenöt fokos szöget zárt be a talajjal. Felemelte a levegőbe a lányt, mintha csak egy tollpihe lenne, és visszavitte a tér szélére. Óvatosan lerakta a macskakövekre, ügyelve, hogy a talpa minél nagyobb felületen érintkezzen a talajjal. Meglepve vette észre, hogy fekete szalag van a karjára kötve, bármit is jelentsen ez.

A következő pillanatban a világ újra megtelt élettel: a madarak elrepültek, szél kergette a leveleket, pár méterre vér fröccsent két katona nyakából a közeli falakra. Azonnal összesetek, haldoklásuk rossz emlékeket idézett fel a férfiban. Régi csatákat, amikor ezrek hörögtek így körülötte.

A lány még pár pillanatig várta az ütést, majd kinyitotta a szemét, és szembetalálta magát egy teljesen meztelen hajléktalannal.

Sikítva lépett hátra, de megbotlott egy halott gyerekben, és hátraesett. Nem ért földet. A madarak újra egy helyben lebegtek, a katonák hörgése is elhalt. A szobor unottan emelte fel a lányt megint, és bentebb vitte a térre. Visszaforgatta merőleges állásba, odébb lökte a hullákat, hogy legyen helye a lánynak hátrálni, majd visszament a katonákhoz. A földön feküdtek, arcuk eltorzult görcsbe rándult, kezükkel a nyakukon próbálták magukban tartani az életet.

Az élő szobor alaposan megnézte a katonák ruházatát, a egyik nagyjából vele egymagas volt, így leszedte a térdig leérő hosszú kabátját. Véres volt, de még mindig jobb a friss vér szaga a rothadó hulláénál, így hát magára terítette, belebújt a lábbelibe, ami sokkal kényelmesebb volt, mint eddig bármelyik cipő életében, majd visszasétált a lányhoz.

A szobor megállt a lánnyal szemben kétlépésnyire, és felemelte a kezét. A következő pillanatban a tér megint megtelt hangokkal és a lány, aki eddig összekuporodva várta a becsapódást, merőleges állapotban találta magát, előrebukott, bele a férfi karjaiba.

Rémülten lépett hátra a helyváltoztatástól, és a hajléktalan hirtelen felöltözésétől, de pár lépés után megállt, és a félelmet felváltotta az értetlenség. Pár pillanatig nézték egymást, de a lány megtörte a csendet.

– Olyan ismerősnek tűnsz – mondta, olyan halkan mintha csak magának mondaná. A férfi összeráncolta a homlokát, próbálta értelmezni a szavakat. Majd körbemutatott a téren, és kérdőn felhúzta a szemöldökét.

– Néma vagy?

– Nüm vogymok– hörögte, a hangszálai még nem álltak helyre. – Hugy türtönt ez?

A lány még értetlenebbül nézett a koszos férfira.

– Mi történt velem? Mit keresek itt? Hogy…

– Mi türtöni itt?

A lány tekintetében felismerés lángja gyúlt. Közelebb lépett hozzá, tüzetesen nézve az arcát.

– Nagyon hasonlítasz a Merengőre.

– Kirö?

– A szoborra ott a… – mutatott a sziklára, aztán elakadt a szava, ahogy meglátta a szobor hűlt helyét.

– Tö ki vugy?

– Az ellenállás tagja ­­– a férfi kiszúrta, hogy a lány öntudatlanul hozzáért a fekete szalagjához, ezt jelenti hát az a szövetdarab –, a nevem nem fontos. Te pedig a… Basszus te vagy a Merengő!

– Nüm tom mi az.

– Te vagy a város jelképe! A szobor, amit az erdő közepén találtak hatszáz évvel ezelőtt. Az ismeretlen, tökéletes alkotás a semmi közepén, ami zarándokhellyé lett, és várossá. De te élsz, mozogsz, lélegzel akár egy ember, és valahogyan irányítod az időt.

A férfi arca elkomorult.

– Ökos vugy. Tu lökos.

– Mondták már nekem. Nem szokták értékelni. Hogy irányítod az időt?

– Kovács vugyok. Kovácsa a idűnek. Sokunk vugytunk egykó. Mielűtt alóntam özerévöt.

– Ezer éve alszol ott szoborként? Négyszáz év alatt fedeztek csak fel?

– Mösszi möntem.

– Nem akartad, hogy megtaláljanak. Mitől féltél?

– Mi türtönt itt? – váltott témát a férfi.

– A katonaság vezetője vészhelyzetet hirdetett ki a terroristák támadása miatt. Bevezették a cenzúrát, börtönbe zárták az ellenállókat, amíg volt hely hűvösön. Később rájöttek a halottaknak nem kell hely, sem koszt. Két napja egy békés tiltakozást tartottak itt családok. Láthatod az eredményét.

– Ismörem ezt jól. – A szívében ott zakatolt egy gondolat, hogy a lényeg nem változott, csak a csomagolás.

– Ha mellénk állnál, végre legyőzhetnénk a bitorlót. És végre beköszöntene a béke. – A férfi kétkedve nézte a nőt. – Harcolj velünk! Veled együtt örökre bevonulhatunk a történelembe.

– Ezt mundta Alda es – mosolyodott el kesernyésen.

– Ki az az Alda?

– Puntosan. – Sarkon fordult, és elindult vissza a sziklája felé. Fáradnak érezte magát és nagyon dühösnek, ahogy átlépte a tetemeket. – Nüm tanültatuk sömit – suttogta maga elé mély fájdalommal. – Özer év es sömi.

– Hány olyan van még, mint te? Ha te nem akarsz segíteni, mondj valaki mást! Minden régi szobor olyan, mint te?

A lány a Merengő elé ugrott.

– Meg kell értened, hogy nem engedhetlek el. Veled megnyerhetjük a háborút!

– Migé mentém az íleted. Engödj alóni.

– Aludni? Aludtál eleget. – A férfi hirtelen a nő háta mögött termett, és tovább sétált a szikla felé. – Ha elmész, akkor is felkeltelek valahogy – szólt utána a lány.– Ha kell, felrobbantom az egész teret hozzá. Talán ezért jöttél el olyan messzire, mert szoborként sebezhető vagy. Ugye jól gondolom?

A férfi megtorpant. Lehajolt egy kislány teteméhez, és megigazította a haját.

– Szolgálj minket, és a következő ezer évben katonák vigyázzák az álmodat! Neked csak egy nap, csak egy pillanat, hogy levágd a kígyó fejét. Vess véget az erőszaknak. Mit gondolsz?

–A kígyót nüktek köll ülni, különben tanüljátok meg susem, hogy köll – a lány elhallgatott, erre nem volt válasza. –Adök még özerévöt nektek. Alda azt mondoá az igazság kesérű gyimilcs. De ín nüm nyelöm le. Nüm lehöt igaza.

– Nem fogom feladni! Akkor is ölni fogsz!

– Igaz – súgta maga elé, és homlokon csókolta a halott kislányt.

A következő pillanatban a nő átvágott torokkal esett össze, a híres Merengő pedig háborítatlanul nézte a teret, ahogy eddig is.