Lass Péter: Üvegszív – 1. részlet

Előhang

 Megint a Szőke Hajú Lányról álmodtam. Álmomban egy kávézó teraszán üldögélt, egy olyan helyen, ami valójában nem is létezik, pusztán a képzeletemben. Miután felébredtem, furcsamód mindenre vissza tudtam emlékezni, pedig ez nem jellemző. A Szőke Hajú Lány nevetésére; arra, ahogyan a nyári szellő belekap, majd megfésüli a haját; arra, amint épp keresztbe teszi a lábát. Mindenre. Még arra az átkozott pincérre is, aki tetszelgett neki, ő pedig kacagott önfeledten. Eközben rám nézett, szinte belém nézett, mélykék szeme azt üzente: ma még nem lehetek a tiéd, de talán legközelebb. Emlékszem, álmomban úgy éreztem, el tudom ezt fogadni. Mi több, örültem is neki, mert úgy véltem, a mi kapcsolatunk mélyebb, intimebb annál, semmint be lehetne mutatni azt egy hétköznapi kávézó teraszán. A Lány tekintete azt sugallta, ne aggódjak, az idő nekünk dolgozik.

Álmomban rózsaszín felsőt viselt, alul fehér rövidnadrágot. Napszemüvegét dekoltázsába akasztotta.

Ahogy engem nézett, az maradt meg bennem legtovább.

1. fejezet                                „szerintem ez a lehető legjobb kezdet”

 Az álombéli Szőke Hajú Lány tekintete még azután is velem marad, hogy a mobiltelefonom megszólal. Szeptember 1-je van. A telóm kora reggeli jelzése még korántsem menetrendszerű, sőt. A nyár végén már kezdtem hozzászokni a szünethez, az iskola egy pillanatra sem hiányzott. Most különösebben az sem izgat, hogy az uccsó gimis évem kezdődik. Az érettségi persze eszembe jut néha, de egyelőre felfoghatatlan, hogy néhány hónap múlva érettségizett diák leszek. Látjátok, erre is úgy gondolok, hogy „érettségizett leszek” és nem úgy, hogy „le kell majd érettségiznem”. Mindig az utolsó pillanatban pánikolok be, addig viszont optimista és derűlátó vagyok. Elvégre miért ne sikerülne az érettségim?

Telefonom kérlelhetetlenül visítozik párnám mellett, mire kinyomom, és beállítom szundira. Pár percig még fekszem az ágyban, próbálok visszaaludni. Ha a Szőke Hajú Lányról álmodom, mindig nehéz az ébredés, és most sincs ez másként. Vissza akarok menni hozzá; ha csak pár percre is, de látni szeretném őt újra, ahogy ott ül a kávézó teraszán, keresztbe tett lábakkal, koktélt iszogatva, és… és engem nézve. Ha még nem mondtam volna, ez a kedvenc részem az álomban. Néha úgy érzem, le is tudnám rajzolni őt – már ha volna hozzá tehetségem. Bálint, az egyik legjobb haverom durván jól rajzol, és talán őt meg is kérhetném, hogy rajzolja le nekem a Szőke Hajú Lányt, mint valami rendőrségi fantomképet (jó ég, micsoda hasonlat!). Megkérhetném rá, mégse teszem. Két oka van: a lány elevenebb annál, minthogy „fantomkép” szülessen belőle. A másik ok az, hogy még soha senkinek sem meséltem róla. Ez az én titkom. Talán ezért olyan intim valamennyi találkozás. Talán ezért vágyom oda újra és újra.

Amikor ismét megszólal a mobilom, az a bizonyos nem várt dallam, erőt veszek magamon, és feltápászkodom. Elbúcsúzom a nyártól, és azt gondolom magamban: hát ez a nap is eljött. Szeptember 1-jén még a madarak is rekedtebben csicseregnek, ezt biztosan ti is észrevettétek már. No persze nem minden tanév kezdődik 1-jén, de ez a mostani igen, és ez még rosszabbá teszi a rosszat. Vannak osztálytársaim, akik úgy gondolnak az első napra, hogy az még jócskán a kezdet előtti időszak. Sőt még az első hét sem a kezdet. Ők azok, akik azt gondolják, az iskolába járást a dolgozatok teszik rosszá. Aztán vannak olyanok is, akik a tanévnyitón már a tanévzárót várják. Átélés helyett inkább csak túlélik az évet. Pusztán felfogás kérdése. Szögi tanbá szerint az a legfontosabb, hogy egy év ne elmúljon, hanem elteljen. Ezt mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja (vagy ahogy tudja), én a magam részéről azt mondom, hogy soha ne higgy egy magyar tanárnak, ha az időről van szó. Inkább higgy a fizika tanárodnak, vagy akár történelem tanárod szava is megteszi. Apropó, idő!

Nagyon kell iparkodnom, hogy le ne késsem a tanévnyitót. Nem vagyok az a bizonyos mindig késő típus, de ma reggel az utolsó pillanatban érek a suliba. Szégyen, nem szégyen, én vagyok a legkésőbbi érkező az osztályból, pedig a 11. c-ben… akarom mondani a 12. c-ben akad egy-két mindig késő egyén. 12. c… de jó ezt leírni!

A Babits gimi „drágaszágai” vagyunk, ahogy az ofőnk hív minket. A többi tanár persze nem így gondolja, de kit érdekel? Elég volna csak az osztályfőnök szeretete, a diák kevéssel is beéri. Hegyi azonban semmit sem visz túlzásba: ritkán dicsér és ritkán szól be. Három évünk alatt talán őt ismertük meg a legkevésbé. Az elején annyit tudtunk róla, hogy kábé középkorú, szemüveges és hogy jó tanárnő hírében áll. Most annyit tudunk, hogy középkorú plusz 3 év, szemüveges és hogy ne higgyünk a pletykáknak. Ez is több mint a semmi.

Van azért némi előnye is annak, ha az ember osztályfőnöke – hogy úgy mondjam – zárkózottabb a kelleténél. Nem ad ki titkokat, nem választ ki kedvenceket, és ami a legjobb: nem kérdez túl sokat. Ez utóbbi pedig nem valami rossz tulajdonság, ha egy matek tanárról van szó.

Mint a világon bárhol máshol, a mi osztályunkban is nőuralom van. Tizenhét lányra jut mindössze nyolc fiú. Minket ez nem zavar, a lányokat annál inkább. Ráadásul most jött még egy lány az osztályunkba, valami Adél (hogy milyen Adél, azt még ne kérdezzétek), akit már előre sajnálok: nem gyenge össztűz fogja őt körülvenni a csajok részéről. Az érettségi évére váltani osztályt? Elég fura időzítés, de biztos megvan rá az oka. Ha kedvem lesz, majd kikérdezem.

Csak haladjunk sorjában: az egyik legjobb haverom Tomi, ez az őrült Barcelona-szurkoló, Szeged elsőszámú Messi-rajongója. Együtt nőttünk fel, egy lakótelepen rúgtuk a bőrt, fűztük a csajokat és közben zabáltuk a ricát (a szegediek tudják, mi az, a többiek meg guglizzák csak!). Maróti Tamás az egyedüli, aki lelket tud önteni belém egy-egy elcseszett nap után. Az ilyen napok száma pedig exponenciálisan nő az idő múlásával, és ilyenkor elkél az ő barátsága. Már majdnem tíz éve ismerem Tomit, és azóta szinte semmit sem változott. Magasabb lett és már borotválkozik, de belül a gyermek ugyanúgy megmaradt. Ez a másik, amit kedvelek benne.

Jó haverom még az a Lantos Bálint, akit már említettem egyszer. Hogy is volt? Durván jók a rajzai, ráadásul mindkét kezével egyaránt ügyes. Biztosan ti is ismertek efféle csodabogarakat. Kétbalkezes helyett ő „kétjobbkezes”, ha értitek, mire gondolok. Szinte valamennyi lány kért már tőle portrét, és észrevettem, hogy nagyon szívesen rajzolja le őket. Mármint a lányokat. Egyszer azt mondta, hogy ő így vall szerelmet, én pedig csak mosolyogtam. Amikor azonban végignéztem lányosztálytársaim portréin, rájöttem, hogy Bálint komolyan beszél. A rajzokon – még ha fekete-fehérek voltak is – a lányok egytől egyig szebbek voltak, mint a valóságban. Úgy néztek ki, ahogy csak egy fiú láthatja őket. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Talán ti is olvastatok már olyan verset, ami nagyon tetszett, de valamiért nem tudtátok megmagyarázni, mi tetszik benne annyira. Azután felütöttétek az irodalom könyveteket, ahol ezt megmagyarázták nektek. Bálint ugyanezt csinálja a rajzaival: értelmez és magyaráz. Ráébredsz, hogy mitől is olyan szép egy lány.

Persze nehogy azt gondoljátok, hogy mindegyik lány szép, aki a mi osztályunkba jár. Hogy úgy mondjam, olykor a rajzoló sem lehet elég őszinte, inkább csak udvarias. A klikkekről már biztosan meséltem. Ezek úgy alakultak ki a lányoknál, hogy a szép a széppel barátkozott, a csúnyább a csúnyával. Tizenöt évesen így határozták meg egymást, és most már több mint három év telt el, vagyis túl sok, hogy változtassanak rajta. Timi az egyetlen kivétel, aki jó csaj létére folyton a rondábbak társaságát keresi. Nálunk, fiúk között is ő legmegosztóbb lány. Van, aki szerint a csúnyák közt akar még inkább kitűnni, mások szerint viszont épp ellenkezőleg: ki nem állhatja a felszínes csajokat, ezért nem közösködik a többi széppel. És akad egy harmadik vélemény is, amit én egyedüliként képviselek. Elmondom, miről van szó: a szókimondása miatt Timit még elsőben „ejtették” az osztály szépei, és ő ekkor elhatározta, hogy bosszút áll rajtuk, vagyis átáll a másik oldalra, a rondábbakhoz. Logikus, nem? Mindegy. Akárhogy is van, a lányok világába senki fia sem fog belelátni soha. Túl zavaros a gondolkodásuk, ugye?

Amikor a tanévnyitó ünnepségen az igazgatónk, Györgyei kiáll a dobogóra, végignézek az osztályomon. Sok új gondolatom nem akad, de egy biztos. Hiányozni fognak. Tudom, hogy nyálasan hangzik, meg hogy még csak a tanévnyitónál járunk, de akkor is. Ahogy ott állunk a Babits gimi udvarán, szemünkbe tűz a nap és izzadtság gyöngyözik a homlokunkon, elfog ez az érzés, és egyszerre jó és fájó végignézni a haverokon. Eszembe jut, hogy ez lesz az utolsó évünk együtt.

Mintha a gondolataimban olvasna, Zsolti oldalba bök, és így szól:

– Bebuktuk, bakker. Ez a nyár kegyetlen gyorsan eltelt.

– Mint mindegyik – vágok vissza rögtön. Vajon ez volt az utolsó nyarunk, ami ilyen gyorsan eltelt? A gondolatot magamban tartom, próbálok nem tűnődni tovább. A legközelebb Zsolti áll mellettem, de itt van Tomi és Bálint is. Igyekszem megélni a pillanatot, a jelent, itt és most lenni, így hát ismét körbenézek. A dobogón továbbra is az igazgató beszél, jobbra tőle a magyar zászló, balra pedig Szeged lobogója látható. A szél néha meg-megremegteti a mikrofonból áradó hangot, de különben nyugodt minden. A körülöttem állók alig mocorognak csak, suttogás sem hallatszik. Hegyi vezeti a sorunkat, akárcsak a többi osztályfőnök a saját „seregét”. Ott van Hódi az a-sok élén, Petrik a b-sek előtt – látom, hajszála még kevesebb, mint a tanévzárón volt, ő mégis növeszti és növeszti. Körülötte mindenki más az évfolyamból, valamint a többi osztály, az alattunk járók, sőt az újak is, a kilencedikesek, akiket már nem látni onnan, ahol én állok. Elfog az izgatottság. Ismét a régi arcok, három esztendő sorstársai. Amilyen közönyös és egykedvű voltam az elmúlt napokban, most olyan lelkes lettem hirtelen.

Györgyei beszéde épp annyira hosszú, hogy ne kezdjünk el feszengeni közben, és amikor az osztályomra pillantok, észreveszem, hogy a klikkek mit sem változtak; a lányok külön táborokra bontva egymás közt beszélik ki a nyarat; mi, fiúk majdhogynem elárvultan bújunk el közöttük. Timi, Reni, Zsófi és Dorina „csapata”, szépek, csúnyák vagy stréberek, teljesen mindegy. Itt vannak mind, ahogy egy új lány is, Adél, akiről még senki sem tud semmit. Nincs fenn fészen, nincs tumblr-je, és instagramon, sőt twitteren se találni. Nem mintha megőrülnék az ilyesmikért, de mégiscsak furcsa, ha sehol sem találsz valaki korodbélit. Ha jóban leszünk, erről is megkérdezem majd őt.

Az ünnepi beszédet követően persze azonnal meg is történik a bemutatkozás. Hegyi a régi osztálytermünkbe vezet minket, tovább erősítve a nosztalgia érzését. Mindenki megszokott helyére ül, hova máshova? Adélnak azonban nincs még helye, ezért az osztályfőnök maga mellett tartja a lányt. Én jobb szélen ülök, a harmadik sorban, természetesen Tomi mellett.

Talán a közösségi oldalak miatt, talán azért, mert gyakran találkoztunk a nyáron, talán az új osztálytárs miatt – nem tudom, mi az oka, de az osztályom feltűnően halk, mintha már a legelső nap sem lenne mondanivalónk a másikhoz.

– Köszöntöm a 12. c-t – mondja Hegyi, minden sallang nélkül. – Hadd mutassam be nektek új osztálytársatokat, Siklóssy Adélt. Mostantól fogva ő is közétek, közénk tartozik.

Ekkor furcsa dolog történik. Fogalmam sincs, ilyenkor mit szokás és mit nem, de egy hirtelen ötlettől vezérelve összecsapom két tenyeremet, vagyis elkezdek tapsolni. És akár az ásítás vagy épp a mosoly, a taps is ragályos, és futótűzként terjed át a többiekre. Először az előttem ülő Szabina követ, utána a mögöttünk ülők, Ákos, Reni, Kitti és szép lassan mindenki. A hátulsó padok egyikéből Levit hallom, ahogy fölkurjant (nála ilyen a nevetés), de aztán ő is tapsolni kezd. Még Hegyi is tapsol, mintha valami díjátadó ünnepségen lennénk. És amint végül elcsitul a taps, Adél megszólal: – Köszönöm.

Ez az első szava hozzánk. Gondoljatok bármit, de szerintem ez a lehető legjobb kezdet. Félszegen elmosolyodik, és a mosoly arra biztat engem, hogy jobban szemügyre vegyem a külsejét. Rájövök, hogy ez eddig elmaradt. Csokoládébarna színű kleopátra-frizuja elég komoly, mosolya azonban kislányossá teszi az arcát. Ez a fura kettősség feltűnő, de egyáltalán nem zavaró. Ünneplő ruhája egy hagyományos fehér blúz – a csipkék ellenére is szolid és elegáns. Dekoltázsát nem látni, pedig volna mit: a blúz formás, kerekded melleket rejthet. Fekete csőszoknyát visel, de csak ennyit lehet kivenni, mivel a lábát az előtte lévő pad egészében eltakarja. Kár. Persze ha megfordulna, a fenekét egész jól láthatnám…

Mialatt nézegetem őt, bemutatkozik. Üdvözöl mindenkit, nagyon örül, hogy itt lehet, még egyszer köszöni szépen a szívélyes fogadtatást. Ez utóbbinál rám néz, futó pillantással, de határozottan, mintha már évek óta ismernénk egymást. Tetszik a közvetlensége, és csakhamar rájövök, hogy a hangja is kellemes. Tomiéknak persze nem kell minderről tudniuk. A valós hét pontból csak ötöt vallok majd be nekik.

A bemutatkozást követően Adél az addig egyedül ülő Dorina padtársaként, a legelső padban találja meg a helyét. A stréber és a kissé antiszoc Dorina nincs elragadtatva, de udvariasságból azért kifacsar magából egy kényszeredett mosolyt.

Az osztályfőnöki óra aztán gyorsan telik, sok megbeszélnivalónk akad. Hegyi lediktálja az órarendet (mint mindig, ezúttal is a csütörtök lesz a leghúzósabb), az OKTV időpontjait (ami engem abszolút hidegen hagy) és a szüneteket (ami végre tényleg érdekel). Majd „jobbnál jobb” híreket kapunk: a tesi órák felén úszni megyünk (hurrá!), érettségire felkészítő fakultáció indul (na, ez azért nem olyan rossz), kérdéses, hogy lesz-e osztálykirándulás (Hegyi szerint nem fog beleférni az időbe). Aki nem vette még meg a könyveket, az pótolja, akinek kérdése van, az jelezze.

– Óra után hazamehetünk? – teszi fel a kérdést Levi.

Hegyi bólint. – Felőlem óra után azt csináltok, amit akartok.

– Akkor nem hazamegyünk – mondja Ákos –, hanem inni.

Az osztály fele nevetgél, én is megeresztek egy félmosolyt. Nagyon úgy tűnik, tényleg elkezdődött a tanév. Levente ismét megszólal (akarom mondani, átkiabál a terem végéből):

– Inni otthon is lehet, Ákos.

– Nem volt időd egész nyáron? – kérdezi Timi mögülem. Talán maga sem tudja, kitől: Levitől, Ákostól vagy az egész osztálytól. Végül Hegyi válaszol:

– Nyáron soha nincs idő semmire – mondja. – Észre se veszed, és a nyár csak úgy elillan.

Egy pillanatra mindenki elhallgat, azután megint Levente szól:

– Én csak a focibajnokságot várom. Az mikor kezdődik?

– Inkább a táncon járjon az eszed – mondja neki Dóri.

– Vagy az érettségin – szól be Timi ismét.

– Na, ne – mondom ki hangosan, amire gondolok –, milyen tánc?

– A végzősök tánca – feleli Szabina.

– Mi a sza… én tuti, hogy nem fogok táncolni – jelentem ki határozottan.

– Én se – mondja mellettem Tomi.

– Egyetértek – így Ákos.

– Szavazzuk le! – mondja Levi.

– Fiúk, ti olyan hülyék vagytok.

Dorina szavaival nemigen foglalkozunk, csak mondjuk a magunkét. Még hogy végzős tánc? Tudod, mikor! Ebben valamennyi fiú egyetért velem, sőt még a lányok egy kisebb része is. (Na jó, csak egy nagyon kicsi része.) Hegyi azt mondja, ezt nem mi fogjuk eldönteni.

– Az a kérdés inkább, hogy ki kivel fog táncolni – közli velünk. – A lányok ugyanis túlerőben vannak. De ezt majd még kiagyaljuk – tűnődik. – Táncórákat is kell vennetek, egy tánctanár fog…

– Ez csak arra lesz jó – vágok a tanárnő szavába –, hogy hülyét csináljunk magunkból. Arról nem is beszélve, hogy annyi dolgunk lesz: érettségi, nyelvvizsga… ööö… focibajnokság.

– Bence, ne duzzogj már annyit!

Dorina ismét kényszert érzett, hogy beledumáljon a dologba, mégsem ez zavar, hanem… Adélból mosolyt csalt elő a beszólás. Úgy ül ott Dorina takarásában, mintha valami védőbástya rejtené el őt. És közben cinikusan vigyorog. Rajtam? Rajtunk? Az egész osztályon? Biztos jó mulatság így látni a társaságot, félig-meddig közénk tartozva, de inkább még csak áutszájderként.

Egyébként az óra még pár percig így zajlik, hol egymás szavába vágunk, hol nevetünk, hol mindkettőt egyszerre. Közben néha Adélra pillantok. Megint azon tűnődöm, miért válthatott iskolát épp az érettségi előtt. Megfogadom újra, hogy már a legelső adandó alkalommal megkérdezem tőle. Ez lesz a bemutatkozás. Legalább túlesünk rajta, gondolom magamban. Jó kis beszédtéma lesz.