Előhang
Megint a Szőke Hajú Lányról álmodtam. Álmomban egy kávézó teraszán üldögélt, egy olyan helyen, ami valójában nem is létezik, pusztán a képzeletemben. Miután felébredtem, furcsamód mindenre vissza tudtam emlékezni, pedig ez nem jellemző. A Szőke Hajú Lány nevetésére; arra, ahogyan a nyári szellő belekap, majd megfésüli a haját; arra, amint épp keresztbe teszi a lábát. Mindenre. Még arra az átkozott pincérre is, aki tetszelgett neki, ő pedig kacagott önfeledten. Eközben rám nézett, szinte belém nézett, mélykék szeme azt üzente: ma még nem lehetek a tiéd, de talán legközelebb. Emlékszem, álmomban úgy éreztem, el tudom ezt fogadni. Mi több, örültem is neki, mert úgy véltem, a mi kapcsolatunk mélyebb, intimebb annál, semmint be lehetne mutatni azt egy hétköznapi kávézó teraszán. A Lány tekintete azt sugallta, ne aggódjak, az idő nekünk dolgozik.
Álmomban rózsaszín felsőt viselt, alul fehér rövidnadrágot. Napszemüvegét dekoltázsába akasztotta.
Ahogy engem nézett, az maradt meg bennem legtovább.
1. fejezet „szerintem ez a lehető legjobb kezdet”
Az álombéli Szőke Hajú Lány tekintete még azután is velem marad, hogy a mobiltelefonom megszólal. Szeptember 1-je van. A telóm kora reggeli jelzése még korántsem menetrendszerű, sőt. A nyár végén már kezdtem hozzászokni a szünethez, az iskola egy pillanatra sem hiányzott. Most különösebben az sem izgat, hogy az uccsó gimis évem kezdődik. Az érettségi persze eszembe jut néha, de egyelőre felfoghatatlan, hogy néhány hónap múlva érettségizett diák leszek. Látjátok, erre is úgy gondolok, hogy „érettségizett leszek” és nem úgy, hogy „le kell majd érettségiznem”. Mindig az utolsó pillanatban pánikolok be, addig viszont optimista és derűlátó vagyok. Elvégre miért ne sikerülne az érettségim?
Telefonom kérlelhetetlenül visítozik párnám mellett, mire kinyomom, és beállítom szundira. Pár percig még fekszem az ágyban, próbálok visszaaludni. Ha a Szőke Hajú Lányról álmodom, mindig nehéz az ébredés, és most sincs ez másként. Vissza akarok menni hozzá; ha csak pár percre is, de látni szeretném őt újra, ahogy ott ül a kávézó teraszán, keresztbe tett lábakkal, koktélt iszogatva, és… és engem nézve. Ha még nem mondtam volna, ez a kedvenc részem az álomban. Néha úgy érzem, le is tudnám rajzolni őt – már ha volna hozzá tehetségem. Bálint, az egyik legjobb haverom durván jól rajzol, és talán őt meg is kérhetném, hogy rajzolja le nekem a Szőke Hajú Lányt, mint valami rendőrségi fantomképet (jó ég, micsoda hasonlat!). Megkérhetném rá, mégse teszem. Két oka van: a lány elevenebb annál, minthogy „fantomkép” szülessen belőle. A másik ok az, hogy még soha senkinek sem meséltem róla. Ez az én titkom. Talán ezért olyan intim valamennyi találkozás. Talán ezért vágyom oda újra és újra.
Amikor ismét megszólal a mobilom, az a bizonyos nem várt dallam, erőt veszek magamon, és feltápászkodom. Elbúcsúzom a nyártól, és azt gondolom magamban: hát ez a nap is eljött. Szeptember 1-jén még a madarak is rekedtebben csicseregnek, ezt biztosan ti is észrevettétek már. No persze nem minden tanév kezdődik 1-jén, de ez a mostani igen, és ez még rosszabbá teszi a rosszat. Vannak osztálytársaim, akik úgy gondolnak az első napra, hogy az még jócskán a kezdet előtti időszak. Sőt még az első hét sem a kezdet. Ők azok, akik azt gondolják, az iskolába járást a dolgozatok teszik rosszá. Aztán vannak olyanok is, akik a tanévnyitón már a tanévzárót várják. Átélés helyett inkább csak túlélik az évet. Pusztán felfogás kérdése. Szögi tanbá szerint az a legfontosabb, hogy egy év ne elmúljon, hanem elteljen. Ezt mindenki értelmezze úgy, ahogy akarja (vagy ahogy tudja), én a magam részéről azt mondom, hogy soha ne higgy egy magyar tanárnak, ha az időről van szó. Inkább higgy a fizika tanárodnak, vagy akár történelem tanárod szava is megteszi. Apropó, idő!
Nagyon kell iparkodnom, hogy le ne késsem a tanévnyitót. Nem vagyok az a bizonyos mindig késő típus, de ma reggel az utolsó pillanatban érek a suliba. Szégyen, nem szégyen, én vagyok a legkésőbbi érkező az osztályból, pedig a 11. c-ben… akarom mondani a 12. c-ben akad egy-két mindig késő egyén. 12. c… de jó ezt leírni!
A Babits gimi „drágaszágai” vagyunk, ahogy az ofőnk hív minket. A többi tanár persze nem így gondolja, de kit érdekel? Elég volna csak az osztályfőnök szeretete, a diák kevéssel is beéri. Hegyi azonban semmit sem visz túlzásba: ritkán dicsér és ritkán szól be. Három évünk alatt talán őt ismertük meg a legkevésbé. Az elején annyit tudtunk róla, hogy kábé középkorú, szemüveges és hogy jó tanárnő hírében áll. Most annyit tudunk, hogy középkorú plusz 3 év, szemüveges és hogy ne higgyünk a pletykáknak. Ez is több mint a semmi.
Van azért némi előnye is annak, ha az ember osztályfőnöke – hogy úgy mondjam – zárkózottabb a kelleténél. Nem ad ki titkokat, nem választ ki kedvenceket, és ami a legjobb: nem kérdez túl sokat. Ez utóbbi pedig nem valami rossz tulajdonság, ha egy matek tanárról van szó.
Mint a világon bárhol máshol, a mi osztályunkban is nőuralom van. Tizenhét lányra jut mindössze nyolc fiú. Minket ez nem zavar, a lányokat annál inkább. Ráadásul most jött még egy lány az osztályunkba, valami Adél (hogy milyen Adél, azt még ne kérdezzétek), akit már előre sajnálok: nem gyenge össztűz fogja őt körülvenni a csajok részéről. Az érettségi évére váltani osztályt? Elég fura időzítés, de biztos megvan rá az oka. Ha kedvem lesz, majd kikérdezem.
Csak haladjunk sorjában: az egyik legjobb haverom Tomi, ez az őrült Barcelona-szurkoló, Szeged elsőszámú Messi-rajongója. Együtt nőttünk fel, egy lakótelepen rúgtuk a bőrt, fűztük a csajokat és közben zabáltuk a ricát (a szegediek tudják, mi az, a többiek meg guglizzák csak!). Maróti Tamás az egyedüli, aki lelket tud önteni belém egy-egy elcseszett nap után. Az ilyen napok száma pedig exponenciálisan nő az idő múlásával, és ilyenkor elkél az ő barátsága. Már majdnem tíz éve ismerem Tomit, és azóta szinte semmit sem változott. Magasabb lett és már borotválkozik, de belül a gyermek ugyanúgy megmaradt. Ez a másik, amit kedvelek benne.
Jó haverom még az a Lantos Bálint, akit már említettem egyszer. Hogy is volt? Durván jók a rajzai, ráadásul mindkét kezével egyaránt ügyes. Biztosan ti is ismertek efféle csodabogarakat. Kétbalkezes helyett ő „kétjobbkezes”, ha értitek, mire gondolok. Szinte valamennyi lány kért már tőle portrét, és észrevettem, hogy nagyon szívesen rajzolja le őket. Mármint a lányokat. Egyszer azt mondta, hogy ő így vall szerelmet, én pedig csak mosolyogtam. Amikor azonban végignéztem lányosztálytársaim portréin, rájöttem, hogy Bálint komolyan beszél. A rajzokon – még ha fekete-fehérek voltak is – a lányok egytől egyig szebbek voltak, mint a valóságban. Úgy néztek ki, ahogy csak egy fiú láthatja őket. Nem is tudom, hogyan fogalmazzak. Talán ti is olvastatok már olyan verset, ami nagyon tetszett, de valamiért nem tudtátok megmagyarázni, mi tetszik benne annyira. Azután felütöttétek az irodalom könyveteket, ahol ezt megmagyarázták nektek. Bálint ugyanezt csinálja a rajzaival: értelmez és magyaráz. Ráébredsz, hogy mitől is olyan szép egy lány.
Persze nehogy azt gondoljátok, hogy mindegyik lány szép, aki a mi osztályunkba jár. Hogy úgy mondjam, olykor a rajzoló sem lehet elég őszinte, inkább csak udvarias. A klikkekről már biztosan meséltem. Ezek úgy alakultak ki a lányoknál, hogy a szép a széppel barátkozott, a csúnyább a csúnyával. Tizenöt évesen így határozták meg egymást, és most már több mint három év telt el, vagyis túl sok, hogy változtassanak rajta. Timi az egyetlen kivétel, aki jó csaj létére folyton a rondábbak társaságát keresi. Nálunk, fiúk között is ő legmegosztóbb lány. Van, aki szerint a csúnyák közt akar még inkább kitűnni, mások szerint viszont épp ellenkezőleg: ki nem állhatja a felszínes csajokat, ezért nem közösködik a többi széppel. És akad egy harmadik vélemény is, amit én egyedüliként képviselek. Elmondom, miről van szó: a szókimondása miatt Timit még elsőben „ejtették” az osztály szépei, és ő ekkor elhatározta, hogy bosszút áll rajtuk, vagyis átáll a másik oldalra, a rondábbakhoz. Logikus, nem? Mindegy. Akárhogy is van, a lányok világába senki fia sem fog belelátni soha. Túl zavaros a gondolkodásuk, ugye?
Amikor a tanévnyitó ünnepségen az igazgatónk, Györgyei kiáll a dobogóra, végignézek az osztályomon. Sok új gondolatom nem akad, de egy biztos. Hiányozni fognak. Tudom, hogy nyálasan hangzik, meg hogy még csak a tanévnyitónál járunk, de akkor is. Ahogy ott állunk a Babits gimi udvarán, szemünkbe tűz a nap és izzadtság gyöngyözik a homlokunkon, elfog ez az érzés, és egyszerre jó és fájó végignézni a haverokon. Eszembe jut, hogy ez lesz az utolsó évünk együtt.
Mintha a gondolataimban olvasna, Zsolti oldalba bök, és így szól:
– Bebuktuk, bakker. Ez a nyár kegyetlen gyorsan eltelt.
– Mint mindegyik – vágok vissza rögtön. Vajon ez volt az utolsó nyarunk, ami ilyen gyorsan eltelt? A gondolatot magamban tartom, próbálok nem tűnődni tovább. A legközelebb Zsolti áll mellettem, de itt van Tomi és Bálint is. Igyekszem megélni a pillanatot, a jelent, itt és most lenni, így hát ismét körbenézek. A dobogón továbbra is az igazgató beszél, jobbra tőle a magyar zászló, balra pedig Szeged lobogója látható. A szél néha meg-megremegteti a mikrofonból áradó hangot, de különben nyugodt minden. A körülöttem állók alig mocorognak csak, suttogás sem hallatszik. Hegyi vezeti a sorunkat, akárcsak a többi osztályfőnök a saját „seregét”. Ott van Hódi az a-sok élén, Petrik a b-sek előtt – látom, hajszála még kevesebb, mint a tanévzárón volt, ő mégis növeszti és növeszti. Körülötte mindenki más az évfolyamból, valamint a többi osztály, az alattunk járók, sőt az újak is, a kilencedikesek, akiket már nem látni onnan, ahol én állok. Elfog az izgatottság. Ismét a régi arcok, három esztendő sorstársai. Amilyen közönyös és egykedvű voltam az elmúlt napokban, most olyan lelkes lettem hirtelen.
Györgyei beszéde épp annyira hosszú, hogy ne kezdjünk el feszengeni közben, és amikor az osztályomra pillantok, észreveszem, hogy a klikkek mit sem változtak; a lányok külön táborokra bontva egymás közt beszélik ki a nyarat; mi, fiúk majdhogynem elárvultan bújunk el közöttük. Timi, Reni, Zsófi és Dorina „csapata”, szépek, csúnyák vagy stréberek, teljesen mindegy. Itt vannak mind, ahogy egy új lány is, Adél, akiről még senki sem tud semmit. Nincs fenn fészen, nincs tumblr-je, és instagramon, sőt twitteren se találni. Nem mintha megőrülnék az ilyesmikért, de mégiscsak furcsa, ha sehol sem találsz valaki korodbélit. Ha jóban leszünk, erről is megkérdezem majd őt.
Az ünnepi beszédet követően persze azonnal meg is történik a bemutatkozás. Hegyi a régi osztálytermünkbe vezet minket, tovább erősítve a nosztalgia érzését. Mindenki megszokott helyére ül, hova máshova? Adélnak azonban nincs még helye, ezért az osztályfőnök maga mellett tartja a lányt. Én jobb szélen ülök, a harmadik sorban, természetesen Tomi mellett.
Talán a közösségi oldalak miatt, talán azért, mert gyakran találkoztunk a nyáron, talán az új osztálytárs miatt – nem tudom, mi az oka, de az osztályom feltűnően halk, mintha már a legelső nap sem lenne mondanivalónk a másikhoz.
– Köszöntöm a 12. c-t – mondja Hegyi, minden sallang nélkül. – Hadd mutassam be nektek új osztálytársatokat, Siklóssy Adélt. Mostantól fogva ő is közétek, közénk tartozik.
Ekkor furcsa dolog történik. Fogalmam sincs, ilyenkor mit szokás és mit nem, de egy hirtelen ötlettől vezérelve összecsapom két tenyeremet, vagyis elkezdek tapsolni. És akár az ásítás vagy épp a mosoly, a taps is ragályos, és futótűzként terjed át a többiekre. Először az előttem ülő Szabina követ, utána a mögöttünk ülők, Ákos, Reni, Kitti és szép lassan mindenki. A hátulsó padok egyikéből Levit hallom, ahogy fölkurjant (nála ilyen a nevetés), de aztán ő is tapsolni kezd. Még Hegyi is tapsol, mintha valami díjátadó ünnepségen lennénk. És amint végül elcsitul a taps, Adél megszólal: – Köszönöm.
Ez az első szava hozzánk. Gondoljatok bármit, de szerintem ez a lehető legjobb kezdet. Félszegen elmosolyodik, és a mosoly arra biztat engem, hogy jobban szemügyre vegyem a külsejét. Rájövök, hogy ez eddig elmaradt. Csokoládébarna színű kleopátra-frizuja elég komoly, mosolya azonban kislányossá teszi az arcát. Ez a fura kettősség feltűnő, de egyáltalán nem zavaró. Ünneplő ruhája egy hagyományos fehér blúz – a csipkék ellenére is szolid és elegáns. Dekoltázsát nem látni, pedig volna mit: a blúz formás, kerekded melleket rejthet. Fekete csőszoknyát visel, de csak ennyit lehet kivenni, mivel a lábát az előtte lévő pad egészében eltakarja. Kár. Persze ha megfordulna, a fenekét egész jól láthatnám…
Mialatt nézegetem őt, bemutatkozik. Üdvözöl mindenkit, nagyon örül, hogy itt lehet, még egyszer köszöni szépen a szívélyes fogadtatást. Ez utóbbinál rám néz, futó pillantással, de határozottan, mintha már évek óta ismernénk egymást. Tetszik a közvetlensége, és csakhamar rájövök, hogy a hangja is kellemes. Tomiéknak persze nem kell minderről tudniuk. A valós hét pontból csak ötöt vallok majd be nekik.
A bemutatkozást követően Adél az addig egyedül ülő Dorina padtársaként, a legelső padban találja meg a helyét. A stréber és a kissé antiszoc Dorina nincs elragadtatva, de udvariasságból azért kifacsar magából egy kényszeredett mosolyt.
Az osztályfőnöki óra aztán gyorsan telik, sok megbeszélnivalónk akad. Hegyi lediktálja az órarendet (mint mindig, ezúttal is a csütörtök lesz a leghúzósabb), az OKTV időpontjait (ami engem abszolút hidegen hagy) és a szüneteket (ami végre tényleg érdekel). Majd „jobbnál jobb” híreket kapunk: a tesi órák felén úszni megyünk (hurrá!), érettségire felkészítő fakultáció indul (na, ez azért nem olyan rossz), kérdéses, hogy lesz-e osztálykirándulás (Hegyi szerint nem fog beleférni az időbe). Aki nem vette még meg a könyveket, az pótolja, akinek kérdése van, az jelezze.
– Óra után hazamehetünk? – teszi fel a kérdést Levi.
Hegyi bólint. – Felőlem óra után azt csináltok, amit akartok.
– Akkor nem hazamegyünk – mondja Ákos –, hanem inni.
Az osztály fele nevetgél, én is megeresztek egy félmosolyt. Nagyon úgy tűnik, tényleg elkezdődött a tanév. Levente ismét megszólal (akarom mondani, átkiabál a terem végéből):
– Inni otthon is lehet, Ákos.
– Nem volt időd egész nyáron? – kérdezi Timi mögülem. Talán maga sem tudja, kitől: Levitől, Ákostól vagy az egész osztálytól. Végül Hegyi válaszol:
– Nyáron soha nincs idő semmire – mondja. – Észre se veszed, és a nyár csak úgy elillan.
Egy pillanatra mindenki elhallgat, azután megint Levente szól:
– Én csak a focibajnokságot várom. Az mikor kezdődik?
– Inkább a táncon járjon az eszed – mondja neki Dóri.
– Vagy az érettségin – szól be Timi ismét.
– Na, ne – mondom ki hangosan, amire gondolok –, milyen tánc?
– A végzősök tánca – feleli Szabina.
– Mi a sza… én tuti, hogy nem fogok táncolni – jelentem ki határozottan.
– Én se – mondja mellettem Tomi.
– Egyetértek – így Ákos.
– Szavazzuk le! – mondja Levi.
– Fiúk, ti olyan hülyék vagytok.
Dorina szavaival nemigen foglalkozunk, csak mondjuk a magunkét. Még hogy végzős tánc? Tudod, mikor! Ebben valamennyi fiú egyetért velem, sőt még a lányok egy kisebb része is. (Na jó, csak egy nagyon kicsi része.) Hegyi azt mondja, ezt nem mi fogjuk eldönteni.
– Az a kérdés inkább, hogy ki kivel fog táncolni – közli velünk. – A lányok ugyanis túlerőben vannak. De ezt majd még kiagyaljuk – tűnődik. – Táncórákat is kell vennetek, egy tánctanár fog…
– Ez csak arra lesz jó – vágok a tanárnő szavába –, hogy hülyét csináljunk magunkból. Arról nem is beszélve, hogy annyi dolgunk lesz: érettségi, nyelvvizsga… ööö… focibajnokság.
– Bence, ne duzzogj már annyit!
Dorina ismét kényszert érzett, hogy beledumáljon a dologba, mégsem ez zavar, hanem… Adélból mosolyt csalt elő a beszólás. Úgy ül ott Dorina takarásában, mintha valami védőbástya rejtené el őt. És közben cinikusan vigyorog. Rajtam? Rajtunk? Az egész osztályon? Biztos jó mulatság így látni a társaságot, félig-meddig közénk tartozva, de inkább még csak áutszájderként.
Egyébként az óra még pár percig így zajlik, hol egymás szavába vágunk, hol nevetünk, hol mindkettőt egyszerre. Közben néha Adélra pillantok. Megint azon tűnődöm, miért válthatott iskolát épp az érettségi előtt. Megfogadom újra, hogy már a legelső adandó alkalommal megkérdezem tőle. Ez lesz a bemutatkozás. Legalább túlesünk rajta, gondolom magamban. Jó kis beszédtéma lesz.
Kedves Péter!
Gratulálok a kikerüléshez!
A részleted elolvasása után feltűnt néhány dolog, bár remélem, nem veszed a véleményemet sértésként, ugyanis nem annak szánom. 🙂
Úgy veszem észre, inkább mondod a dolgokat mintsem megmutatod. A 12./c elméletileg a suli „réme”, legalábbis erre engedsz következtetni, de ezt is csak elmondod, és nem mutatsz rá bizonyítékot. Sokáig lehetne sorolni ezeket a példákat. („Egyébként az óra még pár percig így zajlik, hol egymás szavába vágunk, hol nevetünk, hol mindkettőt egyszerre.”)
A karaktered olyan dolgokra csodálkozik rá, amelyekre nem kellene neki – például, hogy negyedikben ugyanúgy nem változtak a klikkek, mint ahogy eddig sem. Ez olyan újszerű dolog? Nem hinném.
Felszínesen érinted a dolgokat, úgy érzem, nagyon be akarod mutatni, nagyon sokat akarsz helyből elmesélni, és pont ettől lesz felszínes és zavaros az egész.
Sokszor kiszólsz a műből – például ott, hogy aki nem tudja, mi az a rica, keressen rá. Nem látom ennek a funkcióját. (Bár nyilván véletlenül került oda.)
Mindettől függetlenül gördülékenyen írsz, gyorsan lehet vele haladni, csak úgy érzem, semerre sem haladtunk, semmit sem tudtunk meg, mert olyan kapkodós az egész.
Sok sikert kívánok a továbbiakban!
Furcsa, hogy már az évnyitó közben tudja, hogy van új osztálytárs (na jó, ez még annyira nem furcsa), a furcsa inkább az, hogy már azt is tudják róla, hogy nincs twittere, sem fecebookja, stb. Utóbbiak inkább később szoktak kiderülni, nem?
Számomra még az is furcsa, hogy a főszereplő már akkor tervezgeti, hogy jóban lesz az új osztálytárssal, amikor még csak annyit tud, hogy van – én ezt is később kialakulónak gondolnám, pl. az osztály előtti bemutatkozás után (mert szimpi neki, érdekesnek találja, v. ilyesmi okokból).
A szöveg nagyon gördülékeny, elképesztően közvetlennek érzem a hangnemet.
Gratulálok a kikerüléshez! 🙂
Az eddigiekben megesett, hogy kikaptam azért, mert leszóltam a tizennégy képkockából összerakott fél másodperces snitteket, és a filmtrailerek világába valónak tartottam a túlságosan sűrű, másodpercenként négy egész hattized robbanással vágtató cselekményt. Az ilyenekkel szemben hoztam fel egyik másik írás védelmében a véleményemet, amikor a lassúbb tempójú írásokat dicsértem. Tisztelettel jelzem, hogy a nulla történés és a lassú cselekmény között nagy különbséget érzékelek. Ebben az írásban tizenegyezer karakter után mozdult meg a regény. A mutasd ne mond szabálya itt nemhogy érvénytelen, de esélyt sem kap a mese arra, hogy megjegyezhessem a szereplők külalakját, karakterét, mert az egész csupán telefonkönyvszerű felsorolás. A jelzett tizenegyezredik karakter után megmozdulhatna a mese, az új lány bemutatkozásának indítása szerintem sablonmentes – lehet, hogy túl kevés gimis történetet olvasok –, azután a szemelvény véget ér egy eléggé érdektelen, üresen poénkodó párbszédben.
A stílus – elnézést a tehetséges írónőktől – főleg kezdő lányokra jellemző. A kezdő fiúktól az ember többnyire akciókat kap.
Viszont nyelvileg nagyjából rendben van az írás, gördülnek a mondatok (csak nem tudni hová). Ez nem csekélység. Ehhez csupán meg kell tanulni a főszabályt, hogy cselekmény nélkül nincs cselekmény. Némi konfliktust, összetűzést a szereplők között nem túlságosan nehéz kiagyalni. Lehet, hogy a tizedik oldal körül az is megjelenik. Talán meglátjuk.
Sok sikert kívánok az írónak!
Az írás stílusáról, a leírt helyzetekről (dolgozatok, tanárok leírásai, szalagavató tánc) nekem egyből a Szent Johanna Gimi ugrik be. A hasonlóság persze nem feltétlenül jelent rosszat, ha az alapkonfliktus más lesz. Az mindenesetre, hogy egy fiú szemszögéből láthatjuk a helyzeteket, felkeltette az érdeklődésemet. Ebben tehát máris különbözik. És ha itt is egy tiniszerelem bontakozik majd ki, akkor érdeklődve várom, hogyan éli ezt meg egy laza gimis srác.
Egyébként a leírások és a párbeszédek hitelesnek tűnnek, olyannak, amilyennek egy mai gimnáziumban el tudok képzelni. Választékos a stílusod, összességében nagyon tetszett. Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Péter!
Nagyon tetszett az írásod. Friss, élő, át lehet érezni azt az igazi gimis életérzést.
A ki-kiszólások engem is zavartak, de a sok „szépes” írás után (amiben egyébként én is el szoktam vetni a sulykot) jó volt egy igazi fiús gondolatvilágú, fiúsan megfogalmazott szöveget olvasni.
Sokat meséltél, amit sokan unnak, én szeretem (bár a részlet végén lévő osztály-beszélgetés szerintem is lehetne rövidebb). Kellemes hangulatot teremtettél, az pedig, hogy maga a sztori nem kezdődött még el az első pár oldal után, szintén megosztó, nálam abszolút pozitív!
Gratulálok a kikerüléshez, várom a folytatást!
Számomra ez a részlet is mutatja, mennyire nem kell merev írástechnikai szabályokra hivatkozni – egyébként nincsenek is. Mutasd, ne mondd és társai; meg hogy pörgősebben kellene kezdeni; esetleg ne rakjunk bele annyi sablont; ezt mind el lehet mondani erre a részletre. Ugyanakkor ne felejtsük el a korosztályt sem, amelyikhez szól; egy középiskolás érdeklődéssel olvashatja a viszonyok leírását a bevezetőben.
Én nem vagyok tini korú, mégis éreztem, hogy hitelesen megszólalt egy középiskolás hang, és meg is szólította az olvasót. Ha a regény a későbbiekben nem lesz ilyen cselekménytelen, akkor megbocsátható neki ez a felvezetés, mert a részletet elvitte a hátán a tini látásmód, beszédstílus, és nem utolsó sorban a jó fogalmazás.
A fenti írásnak van ritmusa, amit érezni kell egy írónak, és ez nem mindenkinek sikerül.
Ami zavart, az a sztereotip látásmód: senki és semmi nem lóg ki a sorból, egyenlőre nem látok konfliktust, még a csiráját sem, és ha később lesz – ugye valamiről szólnia kell egy regénynek -, akkor azt az első pillanatban jelezni kellene.
Kedves Péter!
Azt kell mondjam, egész jól írsz a semmiről…:)
Egy végzős gimnazistához képest a főhős elég sokat filozofál az idő múlásán, ami egy kicsivel jobban illene egy magamfajta old boy sztorijához. Nincs ezzel semmi baj egyébként, azzal már inkább, hogy nem látszik még a csírája sem annak a konfliktusnak, ami a fő mozgatórugója lesz a cselekménynek. Az a bizonyos, sokat emlegetett írói ígéret egyelőre nem látszik. Meglepő módon, mégis (a gimis sztorik iránt érzett gyengécske vonzalmamhoz mérten) viszonylagos érdeklődéssel olvastam a részletet. Nem tudom, miért van ez, elvileg semmi nem indokolta. Ez egy rejtély, alighanem… 🙂 A rejtély kulcsa pedig ott rejtőzhet, hogy talán mégis van benned érzék ehhez a tevékenységhez. Az is igaz azonban, hogy azért van még dolog bőven, hogy az érzékből tudás legyen.
Végezetül szépen kérlek, hogy narrációs szövegben messzire kerüld el az „utolsó” szó „uccsó”-ra történő szlengesítését. 🙂 Lehet, hogy ez egy egyéni vesszőparipa, de ettől a butított szótól helyből is falra mászok, de szerintem narrációban kifejezetten irtandó.
A kikerüléshez természetesen gratulálok, és ha tehetem, elolvasom a következő részletet is.
Köszönöm szépen a véleményeket! Ahogy illik, kaptam hideget-meleget, úgyhogy megpróbálok reagálni az elhangzottakra.
Kedves Erika! Igazad van, a bemutatás tényleg sokkal jobb módszer, mint az elmesélés, ezzel nem is vitatkozom. Az E/1-es elbeszélő miatt jött meg a mesélőkedvem (az érzékletes bemutatás rovására), szóval ez az egyetlen mentségem. Pont emiatt – és igen, ebben is igazad van – úgy tűnik, mintha túl sokat akarnék elmesélni egyszerre, aminek – ahogy erre rá is mutattál – az a következménye, hogy zavaros, felszínes és kapkodós lesz a leírás. Erre sajnos nincs mentségem.
Kedves dryka! Az internet korában már nem nagy kunszt rákeresni az emberekre, úgyhogy a narrátor ezért tudja azt, hogy Adél nincs fenn a közösségi oldalakon. Saját tapasztalatból is mondom, hogy a fiúkban rögtön bekapcsol a „nyomozó-gén”, ha azt hallják, hogy az új osztálytársuk egy lány. 🙂
Tisztelt Attila! A leírás, ill. a cselekmény tényleg elég „mozdulatlan”, ezt aláírom. A „telefonkönyvszerű leírás”-megjegyzés pedig felér egy pofonnal, de köszönöm, mert kellenek az ilyen pofonok. 😀 Ezt a „mutasd, ne mondd” felszólítást pedig ki fogom plakátolni a gépem fölé a falra.
Kedves Cata Morgana! A SzJG-hez való hasonlításodat bóknak veszem, úgyhogy köszönöm! És rá is tapintottál a lényegre, vagyis arra, ami engem anno írásra sarkallt: milyen lehet az SZJG a fiú főhős szemszögéből elmesélve? Hogy fest, ha az első igazi szerelmet nem egy lány meséli el, hanem egy fiú? Mi van a fiúk fejében, amikor szerelmesek? Mi van a szívükben? Hogyan élik meg ezt az új, mindent elsöprő állapotot? Ahogy te is írod: „hogyan éli ezt meg egy laza gimis srác”?
Kedves Csendes Nóri! Köszönöm a dicséretet! Ellenben már te vagy a második, aki kritizálta az írói kiszólásokat, úgyhogy egy kicsit elbizonytalanodtam. A dryke által említett közvetlen hangnem elérése volt a célom, és ehhez kellettek ezek a kiszólások. Ez az egyetlen érvem mellettük.
Kedves Early Moon! Remélem, igazad van abban, hogy egy középiskolás érdeklődéssel olvashatja ezt a részletet, mert a célközönség ők, vagyis a tinédzserek. A cselekmény továbbra sem fog Homeland-szintű csavarokat rejteni, ennyit elárulhatok.:D Ámde konfliktus lesz bőven, csak legyen türelme kivárni az olvasónak.
Kedves Mason Murrey! Neked is köszönöm a kritikát. Te már a sokadik vagy, aki a konfliktus csíráját hiányolod, szóval ezen is ideje elgondolkoznom. Az „uccsó” szó már nekem is szúrja a szemem, ki is fogom javítani.
Összeszedett, gördülékeny fogalmazás. A leírás hiteles képet ad az osztályról, a szereplőkről. A történet viszont „áll”. Nem érzek késztetést arra, hogy elolvassam a többi részletet is. Nem tett kíváncsivá a „felütés”.
friss, fiatalos és nem akar többnek látszani annál, mint ami. én benne hagynám az írói kiszólásokat, ettől egyedi a hang, sőt még rá is erősítenék egy kicsit a szegedi életérzésre.
Kedves Péter!
Már nem vagyok tinilány, ettől függetlenül tetszett a részlet. (Szegedi lévén pedig külön öröm volt visszarepülni az időben, amikor még én is a gimisek gondtalan életét éltem. 🙂 )
Hitelesnek érzem a tipikusan mai gimis életre jellemző leírásokat, és élvezettel olvastam. Egyáltalán nem zavart, hogy lényegében még nem történt semmi izgalmas, csupán érintőlegesen megismerjük a helyszínt, a szereplőket. Nem kell minden történetnek rögtön „mindent bele” módon kezdődnie. 🙂 Jól írsz, a többiek által említett hibák (pl. a sok kitekintés) pedig javíthatók.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Péter!
Nekem tetszik a történet indítása, nem zavart az akciómentessége, sem az, hogy nem is sejteted, merre halad a történet. Gondolom, szerelmi szálak készülnek kibontakozni, de hogy ezen felül mi lesz a konfliktus, még nem érezni. Talán a főhős álma ígér valamit, amire kíváncsi is vagyok. Először azt gondoltam, Adél lesz az a titokzatos lány az álmaiból. Persze még mindig lehet, hogy így van, hiszen az álmaink, ha meg is valósulnak a jövőben, gyakran eltérnek részleteikben.
A könnyed stílus tetszett. A kiszólások, néhány szleng, rövidített szó viszont kevésbé. A párbeszédekben még nem zavaró az ilyesmi, hiszen az életben sem figyelünk mindig az igényességre, ha egy haverunkkal beszélgetünk, de ha már ilyen választékosan és kedvelhető stílusban mesélsz, az „uccsó” szócska nagyon kirí a sorok közül.
Az osztály bemutatása lekötött, nem untam. Egyetlen dolgon akadt meg a szemem: kicsit mintha úgy gondolná a főhős, hogy vannak a szép lányok és a rondák, és ezen belül a szépek mindenképp felszínesek. Ugyebár van egy lány, aki előnyös külseje ellenére inkább a csúnyábbakkal barátkozik, mert sekélyesnek látja őket. Ezen talán illik finomítani, hogy később senki ne vegye magára. 😀
Szívesen olvastam, jó érzés néha visszarepülni a gimis évekbe.
Gratulálok!
Annak ellenére, hogy nem szoktam ilyesmit olvasni, nekem is tetszett. Tényleg nem rohanós a történet, de nem untam. Legalábbis ebben a terjedelemben még nem. Később mindenképp várnék ennél több történést és konfliktust, különben ellaposodik a dolog.
Az bennem is megragadt, hogy a szép lányok mind felszínesek. Nem tudom, mennyire klisé vagy tényleg így látják a fiúk, és esetleg nem is akarják jobban megismerni őket.
Egy dolgot még megemlítenék, bár lehet, én értem félre: az elején azt mondja a srác, hogy nem tudja az új lány vezetéknevét, ennek ellenére kijelenti, hogy nincs fent egy közösségi oldalon sem. Csak annyiból, hogy Adél, megtalálja?
Egyébként gördülékeny a fogalmazás, bár valóban sokat mesélsz olyasmiről, amit mutatni is lehetne. E/1-be ez talán belefér.
Sok sikert a továbbiakban!
Kedves Szfinx! Sajnálom, hogy nem keltette fel az érdeklődésedet. Ha 14-20 közötti vagy, akkor meg végképp bánom a „mozdulatlanságot”. 🙁
Kedves Istók Anna! Köszönöm! A kiszólásokat én is szükségesnek érzem, hogy és a kiszólások segítségével próbálom ezt elérni.
Kedves Monic! Köszönöm a dicséretet! Szegedi lévén, ugye, te jól tudod, mi az elérjem a közvetlen hangnemet. A jelen idejű fogalmazás „itt és most” érzete a rica? 😀
Kedves Kamilla! Igen, sajnos a legtöbb tini korú fiú úgy gondolja, hogy a szép lányok nagy többsége felszínes. Illetve – és ez talán még fontosabb – a fiúk nem mernek közeledni egy szép lányhoz, márpedig ha nem közelednek, akkor nem is tudják megismerni őket, csak felszínesen. A harmadik dolog pedig az, hogy ilyen korban (17-18 évesen) a szép lányok már fölismerték szépségüket, és ezzel a férfiakra gyakorolt hatásukat, és ezt kihasználandó sokszor még rá is játszanak erre (a külsejükkel való túlzott foglalkozás révén), ami miatt a tini fiúnak megint csak az a tévképzete lehet, hogy a lány nem képes másra, csak „szépnek lenni”.
Kedves Jusztina! Neked is ugyanazt mondhatom, mint Kamillának. A szépség megbélyegez (hasonlóan működik ez fordítva is, lásd „izomagy” kifejezés). Való igaz, hogy a részletből félreérthető, hogy Bence honnan tudja, hogy Adél nincs fenn a közösségi oldalakon, ha még a lány vezetéknevét sem tudja. Igazad van, hogy oda kellett volna írnom, hogy mástól hallotta, hogy nincs fenn sehol. Tárgyi tévedés; köszönöm, hogy észrevetetted velem! 🙂
Jav.
elérjem a közvetlen hangnemet. A jelen idejű fogalmazás „itt és most” érzete és a kiszólások segítségével próbálom ezt elérni.
Szegedi lévén, ugye, te jól tudod, mi az a rica?
Péter, naná, hogy tudom, mi az a rica! 😀 Szeretem is. 🙂
Szia! Gratulálok a kikerüléshez! Egészen nosztalgikus hangulatba kerültem. Tetszik a hangvételed, a részlet könnyedsége. Szerintem egészen jól sikerült a „bevezetés”, gördülékeny, és jók a kiszólások. Rá fogok guglizni a ricára 😉
Kedves Péter!
Először is gratulálni szeretnék a kikerüléshez. Szépen, gördülékenyen írsz, könnyű volt végigolvasni a részletet, hamar a végére értem, nem is tűnt hosszúnak. Nekem nincs bajom a gimis történetekkel, pláne, hogy egy fiú szemszögéből láthatjuk, ahogy már előttem is rámutattak. Azzal sincs bajom, hogy még nem túl sok minden történt, csak az osztály bemutatása, hiszen felvillantottad a szerelmi szálat, amiből, ha egy szép, romantikus történet kerekedik, akkor az jó. Néhányan említették, hogy felületes az osztály beszélgetése, nekem nagyon is hihető, hiszen nem mindenki van olyan jó barátságban egymással, és az első napon ennyi beszélgetés épp elég.
Ami nem tetszett, azok a mai fiatalokra nagyon is jellemző szleng szavak: uccsó, teló, tanbá, ofő – tudom, hogy ezt a legtöbb fiatal használja, mégis nekem nagyon taszító. Azt is tudom, hogy már sokan leírták előttem, azért gondoltam mégis, hogy leírom, hogy lásd, arányaiban mennyien gondolják, hogy ez gáz. (A „guglit” sem szeretem:()
Ami viszont nagyon tetszett, hogy – bár Adél külseje meglehetősen eltér az álombéli lányétól – az álomban megjelenő érzés előjön, amikor Adélt mustrálgatja: „szerintem ez a lehető legjobb kezdet”. Ez számomra egyértelművé teszi a dolgokat (bár lehet, hogy tévedek).
További jó munkát, és sok sikert! 🙂
Kedves Ujvári Cseh Péter! Köszönöm, és örülök, hogy tetszett! Annak meg végképp örülök, hogy egy újabb embert üdvözölhetek, akinek tetszettek az írói kiszólások. Leírásoknál lesz még egy-két ilyen, viszont akciónál, vagyis cselekményes részletnél hanyagoltam őket. A rica szó keresőbe való beírása után kattints a „Képek”-re, és akkor ott fenn a lap tetején láthatod, hogy mi is a rica valójában. 🙂
Kedves Rebecca! Neked is köszönöm a dicsérő szavakat! Azt írod, hogy „felvillantottad a szerelmi szálat” – ennek meg aztán pláne örülök, mivel eddig a legtöbben a konfliktusnak a csíráját is hiányolták, vagyis a véleményezők döntő többsége úgy látta, hogy semerre sem tart a történet. Nem vonhatom kétségbe az ő véleményüket sem, de most nagyon örülök, hogy akad azért olyan olvasó is, aki lát az írásomban „felvillantást”. Ez megnyugtató. (De – még egyszer mondom – az sem lehet véletlen, hogy sajnos a többség viszont mást gondol.) És azt is köszönöm, hogy újabb emberként te is rávilágítottál arra, hogy a szleng szavak nem feltétlenül szükségesek, sőt. Ellenben egy némelyiknél bajban vagyok (pl. ofő, tanbá), mivel szerintem nem illene bele egy „laza 17 éves fiú” gondolkodásmódjába az, hogy „tanár úr” meg „osztályfőnök” – ezekre a fiú a saját fejében is úgy gondol, hogy „tanbá” meg „ofő”. Szóval minimum eufémizmus lenne, és isten ments, hogy a közvetlenség átmenjen szépelgésbe.
Kedves Péter!
Gratulálok a kikerüléshez!
Nagyon tetszett a részleted, olvastatta magát.
Szerintem nincs semmi baj sem a kiszólásokkal sem a szlenggel. Ez ad egyfajta, egyedi hangot, stílust a narrátornak, ami nekem kifejezetten tetszett. Na jó, az „uccsó” talán egy kicsit tényleg túlzás volt, de azt még elnéztem.
Az alapötlet, hogy egy fiú szemszögéből látjuk a nagy, gimis szerelmet pedig a következő, amiért kiosztom a plusz pontot neked.
A „mutass ne csak mesélj”-jel egyet értek. Hiányoltam a cselekményt. És egy-egy ilyen jelenetbe olyan szépen bele lehet fűzni a leíró, bemutató részeket.
Látom benne a cselekmény csíráját, tehát van egy elképzelésem, merre fog tartani a történet. Bár ezt egy kicsit jobban kidomboríthattad volna, egy kicsit több sejtetés, fel-felvillanó furcsaságok elfértek volna még a szövegben. Jól sejtem, hogy a konfliktusnak lesz köze ahhoz, hogy ezt az Adélt nem találni semmilyen közösségi oldalon és az is fontos lesz, hogy utolsó évben váltott iskolát?
Gratulálok még egyszer és további sok sikert!
Kedves Bogi! Neked is köszönöm, hogy elolvastad és véleményezted! Nehéz okosnak lenni, hogy hol a határ a még odaillő szleng és a már nem odaillő szleng között. Azt is nehéz eltalálni, hogy vajon mennyi az annyi: mikor túl sok, illetve meddig mehetek el a szleng használatakor? Ugyanakkor fontos a korszellem megragadása, és ezt úgy érhetem el, ha „atomjó”-t írok, nem pedig azt, hogy „kafa”. Ez utóbbi azt mutatja, hogy a sztori a 80-as, 90-es években játszódik, míg az „uccsó”, „üccsi”, „teló”, „cink” stb. azt jelzik, hogy ez egy mai történet. Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy ha tizenévesekről írok egy 2014-2015-ben játszódó sztorit, akkor valamennyi szlenget muszáj használnom, ha hitelességre törekszem. Legalábbis én így gondolkodtam, ezért kerültek bele a köznyelvi kifejezések.
A „cselekménytelenség” vádjára egy újabb strigulát húzhatok be. Egyébként egyszerre megnyugtat és aggodalomra ad okot az a tény, hogy a kritikák mennyire azonos irányba mutatnak. Megnyugtat, mert úgy tűnik, más hibája nincs az írásnak, viszont aggodalommal tölt el, hogy ezek a hibák szinte mindenkinek szembetűnnek.
Az, hogy mihez lesz köze a konfliktusnak, nem árulhatom el, de az biztos, hogy Adél közösségi oldalaktól való távolmaradása nem véletlenül került bele a regénybe. Az pedig, hogy miért az utolsó évben váltott iskolát – nos, ennek egészen prózai oka van, de erről sem beszélhetek. 🙂