Prológus
Mindenkinek vannak titkai.
A titkok visszaélnek vendégszeretetünkkel. Minél tovább tartjuk magunkban őket, annál nagyobb esély van arra, hogy átveszik az irányítást felettünk.
Azoknak az embereknek az elvárásai alapján élünk, hozzuk meg döntéseinket, akik ránk bízták a titkokat. Csapdába esünk és fogolyként élünk börtönük rácsai mögött, amit önzésből kovácsoltak.
Sokszor észre sem vesszük, hogy azon igyekezetünkben, miközben mások életét vigyázzuk, a sajátunkat veszítjük el. Aztán későn eszmélünk, hogy élni akarunk, de nem tudunk szabadulni a minket szorító vaskaroktól. A titkok nem engednek, nem adnak feloldozást. Vagy árulókká válnunk, vagy egy életen át menekülhetünk.
Violette menekülni akart. Szabadulni a szorításból, ami egyre jobban fojtogatta…
*
1.
Próbáltam kicsit más szemmel nézni azt a lányt, aki vagyok. Legalábbis Olivia erre kért.
Nem ment.
Elgondolkodva bámultam bele a ruhásszekrényem ajtaján lévő tükörbe, és igyekeztem meglátni azt a változást, amit unokanővérem szerint látnom kellett, de én továbbra is azt a rakás szerencsétlenséget véltem felfedezni, aki eddig is voltam.
Kurta lábam groteszk látványa, ahogy kikandikált fehér szoknyám alól, rémes látványt nyújtott. Alacsony voltam és duci, dacára annak a zöldségmennyiségnek, amit az elmúlt hónapok alatt magamba tömtem Olivia szigorú felügyelete alatt. Emiatt élő céltáblává váltam bátyáim számára, és állandó pletykaforrást jelentettem a gazdaságban dolgozóknak is.
De Olivia kitartott, és folyton hangoztatta, hogy nekem sem kellene azzal foglalkoznom, hogy mások mit mondanak vagy gondolnak. Eldöntötte, hogy helyrerak és kirángat az évek óta tartó depressziómból. Értette a dolgát: fél évig dolgozott recepciósként egy pszichoterapeuta mellett, és ez idő alatt kellően kiképezte magát a szakmából. Ilyen kifejezésekkel dobálózott, mint pozitív életszemlélet, önértékelési zavarok, gátolt érzelmi élet, de mindenek előtt: szükséges életmódváltás.
Diéta. Természetesen ebben is nagy tapasztalata van; bár sosem dolgozott dietetikus mellett, egész életében gyakorolta ezt a középkori kínzási módszert.
Olivia eldöntötte, hogy változtatunk, én pedig beleegyeztem, mert a családom eléggé nagy nyomást gyakorolt rám ebben az ügyben. Egyhangúan egyetértettek benne: Violette-nek meg kell gyógyulnia! Tekintve, hogy soha semmiben nem értenek egyet, és jelentős túlerőben vannak, hagytam magam sodródni egy egészségesebb élet felé.
Olivia rögvest meg is vette ezt a szoknyát, mikor belevágtunk a nagy életmódváltásba. Azt mondta, ez a cél, mármint, hogy beleférjek ebbe a göncbe. Motivációnak szánta. Bár sosem izgatott a divat, féltem csalódást okozni neki.
Nos, elértem a kitűzött célt. Feljön rám a szoknya, de mégse láttam különbséget a tükörben.
– Katasztrófa – szögeztem le hosszas szemlélődést követően, és ezt próbáltam olyan hangsúllyal alátámasztani, hogy Oliviának még csak eszébe se jusson tiltakozni.
– Csinos vagy – vágta rá és tükörképemre villantotta a Loire mindkét partja mentén elhíresült mosolyát.
Ja, Olivia könnyen dobálózott ezekkel a jelzőkkel. Annyira hozzájuk szokott már, mivel alaposan elkényeztették velük „a Loire mindkét partján” élők. Ő volt a csinos, a szuper nő, a szingli, akiről minden pasi álmodott „a Loire mindkét partján”, legalábbis a Nagyi szerint. És ő ennek megfelelően magasra tette a mércét. Ez egyértelműen a Nagyi rossz hatása miatt van.
Most éppen egy ügyvédről álmodozott. Vagy egy ügyvédjelöltről, akiből majd ügyvéd lesz. Ez a hóbortja azóta tart, amióta egy ügyvédi irodában kezdett dolgozni. Ő az egyik a családban, aki nem a gazdaságban dolgozik. A másik a húga, Marianne. Mindketten az unokanővéreim.
Marianne éppen az álmait valósítja meg a világot jelentő deszkákon, keveset látjuk, amit valahogy kibírunk. Ha pasikról van szó, ő nem válogat, bármelyiket megkaphatja, és meg is kapja – „a Szajna mindkét partján”, mert a Loire, az Oliviáé. Nekem nem lett kiosztva egyetlen folyó sem, és fogalmam sincs róla, hogy akarok-e magamnak egyáltalán. Nem is tudom, mit kezdenék annyi pasival, és amúgy is… én csak egyet szeretnék…
– Violette… Peter is észre fogja venni a változást.
Olivia tudta, észrevette, jó szeme volt hozzá. Vagyis elég jól ismert ahhoz, hogy összerakja, miért bámulom annyit legidősebb bátyám, Adrien amerikai feleségének a testvérét, amikor az nem veszi észre.
Peter Cranshaw megjelent itt az esküvő után, és itt maradt. Nyugalomra vágyott, ahol befejezhette az éppen aktuális regényét, a gazdaságunk pedig éppen megfelelő volt számára. Megírta a regényt, majd még egyet, és valahogy itt maradt. Jó hatással volt rá a környezet. Azóta új regényen dolgozott, és észrevétlenül részévé vált a háznak és az életemnek. Lassan megismertem és belehabarodtam.
– Leveszem! – fakadtam ki hirtelen és már gomboltam is ki a szoknyát. Nem fogom kinevettetni magam. Ha Peter meglát ebben a cuccban, örökre búcsút mondhatok az ábrándjaimnak – Mint egy bálna! A Moby Dick! Szándékosan vettél fehéret?
– Legszívesebben lekevernék neked egy pofont emiatt a hiszti miatt!
Olivia dühös volt és ez nem sok jót ígért. Kirohant a szobából, majd hamar vissza is ért. Azt hittem, erősítést hoz magával, mondjuk az első páncélos hadosztályt Nagyi személyében, akit könnyen a szövetségesévé tudna tenni. Talán még sarokba is állítana büntetésként, nem kapnék vacsorát és korán ágyba kellene bújnom.
– Addig hisztiztél, amíg elment itthonról! Nem kis munkám volt ebben…
Elment itthonról. Remek, pedig szerettem volna beszélni vele – vagy nézni, ahogy a laptopja fölé hajol és dolgozik, miközben én úgy teszek, mintha olvasnék.
Csalódott voltam. Megsajnáltam magam és azt a lányt is a tükörben, a fehér szoknyájában, aki visszanézett rám. Már nem is találtam olyan szörnyűnek a látványt. Egész tűrhető. Tény, hogy rövidek a lábaim, de ez vagyok én, tetszik, nem tetszik.
– Megyek.
– Hova? – csattant fel Olivia, és úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna.
– El. Sétálni, a városba, mit tudom én. Megyek és kész!
– Elmész itthonról? Te? Arról volt szó, hogy apró lépéseket teszünk, erre te most arra készülsz, hogy áttöröd a korlátaidat? Emlékeztesselek, hogy pánikbeteg vagy?
– Ha megteszed, akkor maradok, így kérlek szépen, ne tedd szóvá! Az új énem hallani sem akar róla, a másikat pedig nem kellene emlékeztetni rá.
Egy darabig mindketten hallgattunk.
– Egy szót sem szóltam – sóhajtott végül Olivia. Igyekezett leplezni aggodalmát. Az elmúlt hónapokban biztatott a változásra, most meg képtelen volt elengedni a kezemet. Legszívesebben a nyakába borultam volna és elsuttogom neki, hogy ne aggódjon, minden rendben lesz, de én magam sem voltam benne biztos. Féltem, és nem akartam, hogy megérezze.
– Nos…
– Akkor…
– Akkor most indulok is. Tényleg! – mondtam eltökélten, de még percekkel később is csak gyűjtöttem az erőt, hogy képes legyek rá. De ha már megtettem a kijelentést, akkor meg is kell tennem.
Képes vagyok rá.
Félelmek ide, félelmek oda, nem uralhatják az életemet.
Elindultam.
*
2.
Gyalogoltam, mert képtelen vagyok volán mögé ülni. Attól félek, hogy az első kanyar után eldobnám a kocsit, mert képtelen vagyok uralni. A problémám is itt gyökerezik. Képtelen vagyok bármit is uralni, így saját magamat, a félelmeimet és az életemet se.
Fél óra múlva már a városban voltam, és a nosztalgikus hangulatáról ismert vendéglőbe készültem belépni. Egy pillanat alatt én is nosztalgikus hangulatba kerültem.
Annak idején, gimnazista koromban ide jártunk a barátaimmal. Amikor még voltak barátaim. A három bátyámnak pedig örökké rajtam kellett tartani a szemüket, szüleim kérésére, mert folyton elfelejtették, hogy ők is voltak tizenévesek.
Mintha egy másik élet lett volna. Néha úgy érzem, létezésemnek semmi nyoma sem maradt.
Az emberek könnyen és gyorsan felejtenek, a múlt meg sem történt, minden és mindenki eltűnt az élet nagy iratmegsemmisítőjében. Kiírtam magam ebből a történetből, amiben jelentéktelen statiszta voltam csupán. Azért vagyok itt, hogy kezdetét vegye valami új. Talán éppen most íródik a prológus. Ebből a történetből valamivel többet kell kihoznom, ha nem akarom mindig elölről kezdeni.
A kerthelyiségben kevesen voltak; ez éppen jól is jött, hogy hozzászokjak a környezethez. Rendeltem egy üdítőt, és leültem egy napos asztalhoz. Kinyújtottam a lábaimat, hogy érje a napsütés, csakis antidepresszáns hatása miatt. A pincér kihozta a Fantámat, belekortyoltam, aztán nem csináltam semmit. És ezt élveztem.
– Hello!
Eddig tartott.
Semmittevésemből a mellettem ülő asztalnál mobilozó férfi rángatott ki. Vigyorgott. Sőt, szemtelenül legeltette rajtam a szemét.
Gondoltam, visszaélek azzal, hogy most mindent tiszta lappal kezdek. Pimaszul méregetni másokat nekem is menni fog!
De nem jött tőle zavarba, és ez frusztrált. Áradt belőle a magabiztosság. Tökéletes frizurája és megjelenése felért egy arculcsapással gyógyulni vágyó lelkemnek. Ahogy ránéztem, rögtön tudtam, hogy éppen ezt a lazaságot akarom, amivel ő is rendelkezik. Nem tudtam eldönteni, hogy emiatt szimpatizáljak-e vele, vagy a féltékenység erősebben munkálkodik-e bennem.
Gyanítom, a féltékenység győzött, mert az első benyomásom róla mégsem alakult olyan jól, mint először hittem. Szűk farmer volt rajta. Utálom a szűk farmert a pasikon! A reneszánsz selyemharisnyás piperkőcei jutnak róla az eszembe. Ez kiábrándító.
Szürke szeme volt. Kényelmetlenül éreztem magam a tekintetétől. Mostantól a szürke szemeket sem kedvelem.
– Ismerjük egymást? – kérdeztem, bár nem is tudom, miért, hiszen képtelenség, hogy ismerném, hacsak nem járt a gazdaságunkban.
– Arra gondoltam, meghívlak egy kávéra és megismerlek.
Nagyon gyenge csajozós szöveg. Azért reméltem, ennél többre képes.
– Gyakran csinálod ezt? – le is rázhattam volna, de éppen ma döntöttem el, hogy szocializálódom. Könnyelmű voltam, mert, ugye, nem tudhattam, kit sodort az utamba az élet. Valami őrült sorozatgyilkos is lehetett volna. Idegesítő angol akcentussal. Nem volt szimpatikus, ahogy leszólított. De olyan sokáig nem dugtam ki az orromat a gazdaság területéről, hogy nem tudhattam, mekkorát változott a világ azóta. Lehet, hogy ez számít normálisnak. Ha nem tapasztalok, nem tudom meg. Mindig kell egy első alkalom.
Veszélyes. Az élet veszélyes.
– Hogy meghívok csinos lányokat kávéra? Még sosem fordult elő. Gondoltam, itt az alkalom, hogy kipróbáljam.
– Micsoda egy kalandor!
– Nem tudom, hogy ez most bók-e vagy sértés.
– Rád bízom.
Tisztában vagyok vele, hogy túl tartózkodó vagyok, és ezzel eltaszítom magamtól az embereket. Lazítanom kellene. De félek. Félek attól, ami abból lehet, ha közel engedek magamhoz bárkit is, aki nem tartozik beszűkült világomba, amit a gazdaság jelent, a családom, és Peter.
Nyitnom kell! Ki kell törnöm a komfortzónámból! De könyörgöm, ne ilyen gyorsan! Lassítsunk már, nem bírom az iramot!
– Jobban érzem magam, ha bóknak tekintem. Graham vagyok.
Csalódtam. Azt hittem, megfutamodik cseppet sem barátságos stílusom miatt, erre már a nevét is tudom!
– Violette – biccentettem és nem fogadtam el felém nyújtott kezét, amit így kénytelen volt szűk farmerének zsebébe dugni.
– És mit csinálsz itt, Violette? Ráadásul egyedül?
– Szocializálódom.
Ez betalált. Kellően bunkó voltam, ezt le is olvastam az arcáról. Olivia nem lenne rám büszke. Én sem vagyok az magamra. Nem kell az első ember – pláne pasi – nyakába borulnom, aki veszi a fáradtságot, és szóba áll velem, de azért így viselkedni sem kellene. Adnom kell egy esélyt… magamnak.
– Értem. Le akarsz rázni. Így jártam.
– Én… nem. Csak éppen… Tisztában vagy vele, hogy kérdéseid úgy hangzanak, mint valami kéjgyilkos puhatolózása, aki becserkészni készül áldozatát?
– Akkor ezért nem megy sohasem az ismerkedés? Bár nem gyakran fordul elő velem, hogy lányokat szólítok le nyilvános helyeken. Elhinnéd, hogy ez volt az első alkalom, és valójában egy nagyon visszafogott ember vagyok?
– Nem ért annyi benyomás, hogy ezt megítélhessem – mégis mit gondol, hogy bedőlök neki? Ezzel a vigyorral a képén és a szemeivel, ahogy méreget…
– A körülmények ellenem beszélnek.
– Elég súlyos körülmények – bólintottam és megengedtem magamnak egy aprócska mosolyt. Mint egy éhes cápa, úgy tapadtak a szemei az arcomon átfutó röpke változására.
– Elszúrtam. Kezdjük elölről? Graham Gartner.
Ezúttal elfogadtam felém nyújtott kezét.
– Violette Sorel.
– Sorel? Kicsi a világ. Épp csak egy fél órája késik Nicholas barátom a megbeszélt találkozónkról.
– Elég unalmas lehetett a várakozás, ha úgy döntöttél, hogy megpróbálkozol az ismerkedéssel és beveted magad. Gondolom, nem ilyen társaságra számítottál, mikor lecsaptál az első erre tévedt lányra.
– Nem tudhatjuk, milyen meglepetéseket tartogat számunkra a sors. Biztosíthatlak, hogy kellemes meglepetés voltál.
– Kíváncsi lennék, hogy mitől voltam olyan kellemes? – nevetnem kellett a szituáció miatt. Egyáltalán maga a gondolat, hogy valaki érdekesnek találhat!
Abból, amennyire törte magát, arra kell következtetnem, nem tartott unalmasnak. Engem, akinek társaságát legfeljebb a négy fal volt képes elviselni az utóbbi időben. Úgy látszik, az undokságom nem volt elég, hogy elriasszam magamtól, vagy egyszerűen csak ő ilyen kitartó. Bárcsak látnám magam egy pillanatra az ő szemén keresztül! Nem is kellene ennél jobb terápia.
– Szerintem csörögj rá Nicholasra, a bátyám nagyon sokszor megfeledkezik az ígéreteiről.
– Ezt én is tanúsíthatom!
Ajaj! Ezt a hangot ezer közül felismerném.
Peter Cranshaw végig ott ült a hátsó asztalnál a nagy tölgyfa árnyékában, és persze mindent látott és hallott. Zavartnak tűnt. Nyilván kellemetlen volt számára, hogy tanúja volt ennek a kis közjátéknak, és nem tudta, hogyan vágja ki magát belőle.
– Peter! Nem vettelek észre!
– Igen, ezt magam is tapasztaltam – arcán atyai szigorral méregetett engem és Grahamet.
Kezdtem rosszul érezni magam. Peter egészen kivételes erkölcsi normákat vallott, és ezek szerint most alaposan leszerepeltem. Ebből nehéz lesz visszahoznom azt a képet, amit eddig látott belőlem. Nem volt nehéz leolvasnom az arcáról, hogy most csalódást okoztam neki. Elzárkózott előlem.
Csapdába estem. Hogyan lehetnék újra önmagam, ha közben neki is szeretnék megfelelni? Erre nem volt receptje Oliviának.
– Sajnálom.
– Ugyan! Egyébként indulni készültem. Nem akarok semmi jónak elrontója lennie, de ha gondolod, mehetünk együtt is! – egy pillantást vetett Graham felé, mintha engedélyt kérne tőle, majd válaszomra várva nézett rám.
– Végül is…
Végül is nem alakultak olyan rosszul a dolgok. Peter után indultam.
– Violette – szólt Graham –, megkaphatom a telefonszámodat?
– Nincs mobilom – feleltem, mire elkomorodott, de a szemén láttam, hogy nem fogja annyiban hagyni, és egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy itt van velem Peter.
– Mindenkinek van mobilja. És e-mail címed van?
Azt hiszem, megsajnáltam. A következő pillanatban felragyogott az arca, és bepötyögte a telefonjába a címet, amit megadtam.
*
*
A sok elemzés, fejtegetés között elveszett a történet (eleje).
Kedves Emi!
Bevallom, hamar eluntam a részletet, és egy idő után már csak felületesen olvastam. Most az jutott eszembe, hogy a „szegény én”-főhős egy másik változata a „szegény én, micsoda komplexusaim vannak”-főhős, Violette pedig elég alaposan a szánkba rágja, hogy neki bizony vannak. Pedig a téma nagyon jó lenne (hogyan mászik ki a lány a saját gödréből), de a szöveget és a szereplőket – legalábbis eddig, a felvezetés alapján – nem érzem elég erősnek hozzá. Peter, a beköltözött író karaktere viszont egészen érdekesnek tűnik.
Komolyan nem azért, mert utálom a semmitmondó prológokat…, de mielőtt belekezdünk egy írás olvasásába, tényleg muszáj a számunkra összefoglalni valamiféle mondanivalót? Nem az lenne a szerző dolga, hogy a regény végére fejtse ki teljes világosságában gondolatai lényegét? Nem az olvasó feladata lenne ez? Nem az írás alapvető feladatának félreértése ez?
Szívesen dicsérném a gondos fogalmazást, de a hajszálnyival az átlag fölé emelkedő mondatok között szinte minden divatos nyelvtani hibát megtalálhatunk. A szerző nem, hogy mondatot kezd a „de” kötőszóval, hanem egyenesen bekezdést, ami azért a nyelvtannal szembeszálló magabiztos divatkurzus részéről is… (hogy legyek eléggé finom?) túlzás. Rövid mondatok egymásutánja, amiről ugyancsak sokan gondolják, hogy azzal lehet jelezni a fontos tartalmat, a mondatok néhol indokolatlan érzelmeket fejeznek ki, máshol pedig nem a valóságot.
„– Legszívesebben lekevernék neked egy pofont emiatt a hiszti miatt!”
A hiszti annyi, hogy Violetta „gombolta is ki a szoknyát.” Azután Olivia tényleg hisztizni kezd, és a szereplő, aki szenvedő alanyként meséli a történetet, simán átsiklik a tény felett.
„– Addig hisztiztél, amíg elment itthonról! Nem kis munkám volt ebben…” Olvasóként ennél kicsivel jobban érdekelne, hogy a nővér, akinek még nem tudom a nevét, miképpen reagált arra a nyilvánvaló szándékra – nyilvánvaló, hiszen Olivia is látja -, hogy Violetta el akarja szeretni a férjét. Erről fél szó sincs, pedig a történet alapjait hordozza/hordozná a kislányos konfliktus (vagy álkonfliktus).
Violetta állítólag depressziós és pánikbeteg, aztán kapunk tőle egy remekül csevegő, komoly társadalmi kapcsolatokkal bíró, osztály szépére jellemző párbeszédet. A hölgy sziporkázik, mintha ő lenne minden buli sztárja.
Az 1. pont alatt leírtakból ítélhetően középiskolás korú tinédzser a hősnő, aztán kiderül, hogy már szerzett jogosítványt és utána egy több év alatt megszülető pánikbetegséget. Tétován beül egy kerthelyiségbe, ami mégsem akkora, mint egy kaszáló a Loire partján, és a szomszéd asztalnál nem veszi észre kamaszos áhítata személyét, viszont kiderül, véletlenül a fél tanyavilág találkozót készült adni az apró kocsma sóderplaccán.
A kevéssé egységes alapgondolat és háttér nem jelenti azt, hogy a szerzőnek nem érdemes írással foglalkoznia, de azt igen, hogy rutintalan. Ez persze legtöbbünkkel így van kezdetkor. Aki másképp kezdi, az később bekerül az irodalom tankönyvekbe mint zseni, viszont az irodalomban másoknak is akadhat hely – sok tanulás után. Jó utat, és jól választott mestereket kívánok a rögös pályán!
Attila, nem a nővére férjét szereti, hanem a bátyja feleségének a testvérét. Azért az egy másik fajta konfliktus 🙂
Kedves Leona! Hiszek Neked, nyilván figyelmetlen voltam, de hadd kenjem a bűnt a szövegre. Sok benne a terelés és gubanc. A lényeg ettől még változatlan.
Azért köszönöm a kiigazítást!
Az első fejezetet becsülettel végigolvastam, ám sajnálom, de a másodikon csak átfutottam. A szöveg egyáltalán nem kötött le, nálam a koncepció eleve ott megbukott, hogy Violette nem azért akar megváltozni, mert ő maga érzi, hogy baj van, hanem a családja ráényszeríti. Tapasztalatom szerint ez a fajta változás a való életben eleve kudarcra van ítélve. Ha TE nem akarsz változni, meg ette a fene az egészet (a legjobb példa erre a fogyókúrázók).
Hogy jót is mondjak, a mondatok gördülékenyek, a fogalmazás is rendben van. Maga az elepötletben szerintem van potenciál.
Gratulálok a kikerüléshez!
Attila, mielőtt valakiről leírod, hogy rutintalan, kérlek, legalább egyeztess a Guglival, és ha így teszel, azonnal megtalálod Emi blogját 🙂 Ő nem rutintalan, hanem inkább túlír és lelkizik, ami a cselekmény rovására mehet.
A prológust kihúznám, az a fajta „sokat akarok mondani és szépen, de végül csak üres fecsegés lesz az egész” jellegű felütés. Nem baj, egy elvétett, rövid előhang miatt még semmit sem szoktam leírni.
Sajnos tipikusan hibás, klisé első kép következik: önmagát sajnáló lány néz szembe a tükörrel, miközben lelkizik. Mentségére legyen mondva, a depresszió és pánikbetegség elég kemény dió, érdekes lehetne, hogyan mászik végül ki belőle.
Zavart az, hogy nem értem a karakterek viselkedését. A főszereplőtől még elnéztem valamelyest – hiszen épp arról szólna a történet, hogyan változik meg, és durván szólva „tér észhez” az önsajnálatból. De a többiek is mind logikátlannak tűntek. Olivia kotnyelessége, ami indokolatlan hirtelenharagúsággal párosul, őt kifejezetten unszimpatikussá tette. A Grahammal való beszélgetésnél folyton azt sugalltad, hogy Graham fenyegetően hatott, majd Violette próbált „bunkó” lenni, hogy elriassza – de csak a párbeszédet nézve én csupán egy normális beszélgetést látok. Legalábbis Graham teljesen normális, Violette meg ingázik a való világ és a rémképei között… Ezek után fogalmam sincs, milyen okból tűnik mérgesnek Peter, aki – elvileg – semmilyen pszichológiai problémával nem küzd.
Violettát geyébként én is inkább tininek képzeltem.
A „Loir és a Szajna mindkét partján”-os kifejezések tetszettek, megmosolyogtattak (csupa jó értelemben). Viszont egyben ki is emeltek egy újabb problémát: a szereplők légüres térben mozognak. A világ egyik leghangulatosabb helyszínét választottad, de sehol egy rövidke tájleírás, sőt, még azt sem tudjuk meg, hogy néz ki a vendéglő és a kertje. Egyelőre semmit sem kapunk a francia életérzésből, a helyszín is csak a fent említett két folyó nevéből derül ki.
Visszaolvasva, most jól elszidtam az írást, de csak segítő szándékkal. Szerintem érdemes lenne több, teljesen eltérő korú és érdeklődésű emberrel bétáztatnod, és a fentiekhez hasonló dolgok rögtön előjönnének, könnyen javíthatóvá válnának. Benne vagy az első 20-ban, ez már önmagában szép eredmény.
Gratulálok a kikerüléshez, és további jó munkát kívánok!
Kedves Dercon!
Amikor egy írásról véleményt alkotok, akkor az írást olvasom el, és nem a lexikont. Ez rossz szokásom, és ha ez bűn, akkor bűnös maradok még sokáig. Azt ne nekem ródd fel, hogyha a szerző rutint szerzett a rutintalan írásmódban, és nem először ír szétszórtan, ziláltan, de közben nagyjából rendezett mondatokkal. Hadd ne vonjak le ebből további következtetést, hiszen a fenti munkából arra nem látok okot.
Ez az első történet, amit félbehagyok. Igazàból nekem màr a prológusnàl elég volt belőle. Minek oda? Aztàn ez a sok hiszti, túlírtsàg. Violetta nem akar vàltozni? Na bumm. Akkor az legyen az ő baja.
Engem egyàltalàn nem kötött le, ezért is hagytam félbe.
Ennek ellenére gratulàlok a kikerüléshez.
Amúgy kezdem azt hinni, így lassan a vége felé, hogy vannak a pechesek és vannak a szerencsések. Talàn nem mindegy melyik előszűrő olvassa a művet. Volt itt nem egy, ami értetlenül megütötte a kritériumként megnevezett nyelvi szintet. Pedig a sok kritizàló komment mutatta talàn mégsem. Ott nyilvàn làgyabb szívű volt az előszűrő, míg egy màsik sokkal jobbat is elkaszàlt. Mindenesetre nekem egyre érdekesebb ez az előszűrési szisztéma.
Szia Emi!
Első olvasatra nekem kissé döcögős volt,de tetszett. Kicsit hosszabb és bátrabb mondatokkal többre mentél volna, de ne kísértsük a sorsot, a tömörebbel ritkán lehet hibázni. Várom a további eredményt, addig is gratula a kikerüléshez. 🙂
Ui: Szerintem, de ez csak magánvélemény, nézd át újra a szöveget. 🙂
Szia Emi,
néha olvasgatok erre. A többiek már mindent leírtak.Picit olyan a szöveg, mintha elkészülte után még betettél volna plusz mondatokat, hogy meglegyen egy bizonyos hossz.
Viszont szerintem nagyon szép írói hangod van, jól fogalmazol, és ha majd kihúzod a felesleget, még jobban érezhető lesz.
Szia Emi,
Szerintem is csak húznod kell a szövegből, egyébként nekem nagyon tetszett. Drukkolok, és gratula a kikerüléshez!
Újfent rövid leszek. Nekem nem tetszett. Végigszenvedtem, de elég is volt. Pedig nyelvtanilag okés, de ahogy már mások is írták, túl szájbarágós. Nekem legalábbis az. Nem fogott meg, és ha lesz második rész, én biztosan nem olvasom el, mert nem érdekel mi lesz a főhőssel.
Sajnálom. 🙁
Mivel kikerült az írás, gratulálok!
@Carmen, nem az előszűrési szisztémával van gond, hanem azzal, hogy az írás egy szakma. Idehaza nagyon kevesen mennek irodalmi képzésekre (ami érthető, hiszen utána kicsi az esély, hogy az ember főállásban ebből éljen, tehát sokan nem szánják rá a pénzt). Mi abból tudunk válogatni, amit beküldenek. Most a 176 fős pályázati anyag legjobb húsz írását látjuk. 🙂
(Amúgy a prológust az elmúlt években nem tettük ki (és nem is vettük figyelembe előszűréskor), mostantól azonban kitesszük, mert az íróknak érdemes látnia, hogy milyen benyomást tesz az olvasóban.)
Kedves Aranymosó!
Nem vitatkozni akarok, de kizàrt, hogy ez a „176 fős pàlyàzati anyag húsz legjobb íràsa.” Igen, voltak nagyon jók, voltak jók, de volt 1-2 ami érthetetlen, hogy kikerült.
Én csak a pàlyàn kívülről, szimpla olvasóként vagyok itt, de becsületesen végigolvastam mindet. Illetve. Majdnem. 🙂
Tartom magam ahhoz, hogy valami akkor sem jó így. Szerintem, ahol maga lektor a legalapabb dolgokat is kiemeli, hogy rossz, az az előszűrőnek is fel kellene tűnnie. Még ha az csak az első pàr oldalt olvassa is. Arra mindenki ràfekszik, hogy legalàbb kikerüljön. Ha a jó nyelvi szint (még mindig nem tudom mi az pontosan) a szűrő, akkor kevés a 20 íràs.
De én csak egy magànvéleményt fogalmaztam meg.
Tovàbbra is olvasó maradok, mert ez egy nagyon jó lehetőség annak az 1-2 embernek, aki végül megfelel a lektoroknak.
Kedves Emi!
Nagyon megfogtál a címmel, majd nagyon elveszítettél a prológussal. Bevallom, még belekíváncsiskodtam kicsit a szöveg elejébe is, de az sem tudott ezek után megfogni, az ilyen írást pedig hajlamos vagyok letenni. Nagyon gyorsan.
Amit most le fogok írni, az tehát egy nagyon szubjektív benyomás csak a fentebbiek tükrében, a felütésre vonatkozóan. Még véletlenül se az egész írásra reflektálok, elvégre azt nem is olvastam, így meglehet, tévesen vontam le következtetést.
Na tehát. Prológus: felejtsd el, húzd ki, tüntesd el! Komolyan. Ezzel a felütéssel bennem kapásból azt az érzést keltetted, hogy vagy minket nézel hülyének (elnézést a kifejezésért, de tényleg ez volt az első benyomásom), vagy a saját történetedet tartod túl felszínesnek és erőtlennek. Gyanítom, mindkettő öntudatlan üzenet volt, de kellően erős, hogy én például rá se akarjam szánni az időmet a folytatásra.
Persze könnyen lehet, hogy csak én vagyok hiperérzékeny az ilyesmire, számomra mégis ezzel a néhány bekezdéssel szépen letetted az írói ígéretet már a regényed ELŐTT arra vonatkozóan, hogy sajnos maga a cselekmény és a karakterek nem elég erősek. Elvégre, ha azok lennének, mindezt nem kellene így leszögezned, főleg nem ilyen formában. Egy jó regény elmesél nekem valamit a szereplőkön, a konfliktusokon és a cselekményen keresztül és átad egy élmény, érzésvilágot vagy üzenetet. Hidd el, az olvasódnak semmi szüksége arra, hogy te előre elmagyarázd neki, hogy miről fog olvasni és mi lesz az a szörnyen nagy tanulság, amit le fog vonni az írásodból. Majd ő levonja magának a történet „tanulságát” mire leteszi a könyvet. Vagy levon magának egy másik üzenetet, olyat, amit te talán nem is akartál elmesélni, de amire neki épp akkor és ott szüksége volt, ami miatt épp a te írásod került a kezébe és ragadta meg a figyelmét. Bízz bennünk, kérlek.
Illetve bízz a történetedben is, vagy ha még úgy érzed, nem elég erős, akkor csiszold tovább magyarázó prológus beszúrása helyett.
Viszont, hogy a jót is elmondjam, elvégre minden érmének két oldala van: A címed tényleg megragadta a figyelmemet, ez volt az egyik első olyan történet, amire rákattintottam az idei felhozatalból. Nem tudom megmagyarázni miért, de nekem bejött. 🙂 Valószínűleg papírformában is a cím miatt kaptam volna le a polcról egy ilyen könyvet.
Ezen kívül maga a téma is olyan, ami megmozgatja a fantáziámat, főleg ha a történettel túl is mutatsz a prológus felvonultatott sablonokon. Jelen pillanatban ezt persze nem tudom megítélni, viszont ha a történeted mégis továbbjut mert képes önmagában árnyaltan átadni azt a hangulatot és érzésvilágot, aminek a felszínét elkezdted megkaparni, akkor még az is lehet, hogy egyszer majd elolvasom. 🙂 A kiadót ismerve két lektori igen már elég biztosíték lesz számomra, hogy adjak még egy esélyt ennek az írásnak és újra nekifussak, ha valahol összetalálkozok vele.
Gratulálok a kikerüléshez, sok sikert és további jó alkotást! 🙂
Réka