Lakatos Dóra: Tolvajok! – Sebrosetto fogságában (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

I. Fejezet

Etienne óvatosan átfordult a hátára, és kinyitotta a szemét. A nap félig elvakította, de így is ki tudta venni a fölé hajoló alak körvonalát, ami leginkább egy vékony póznán hagyott fészekre emlékeztette. Az alak leguggolt mellé, így hatalmas, gubancos hajával kitakarta a napot, Etienne pedig elfintorodott. Gyűlölte az őt vizslató suhancot az utolsó szeplőjéig. Gyűlölte a hangját, az orrát, a szája bal csücskében húzódó bemélyedést, az apró ráncot a homloka közepén és a rá meredő, mocsárzöld szempárt, ami mintha folyton számon kérte volna rajta rövid élete tetteit. De főleg azt gyűlölte, hogy egy octanon belül már másodszorra kellett ilyen közelről látnia az utálatos arcvonásokat.

Az utcán voltak. Illetve inkább egy utcának csúfolt, poros sikátorban, amit málló falú, lapos tetejű, homokkő házak szegélyeztek. Azoknak is a hátsó fala, amin még ablak sem volt. Ez nem az a Sebrosetto volt, amit Etienne olyan jól ismert és úgy szeretett. Nem. Ez a nyolc domb legalja volt, ahol nem is az egyszerű pórnép, hanem olyan aljas, mocskos seggfejek laktak, akiket a fiú korábban elképzelni sem tudott.

– Már megint te? – nézett fel fintorogva az idegenül göndör tolvajra, miközben megdörgölte orrát, amiből még mindig csepegett a vér.

– Jobb híján – vont vállat közömbösen megmentője, majd visszanyomta a földre, belemarkolt a hajába, és jó alaposan megnézte magának a vágást, ami a jobb szeme sarkában kezdődött és felnyúlt egészen a homlokáig. De Etienne csöppet sem díjazta a mustrát.

– Hogy merészeled! Azonnal eressz el te ótvaros, rohadék, senkiházi… – még folytatta volna a sort, de a suhanc hirtelen visszalökte a macskakövezett útra. A fiú tenyere hangosan csattant a folyondárokkal keretezett utcácska töredezett kövein.

– Szerencséd van. Ezt most nem kell varrni.

Etienne négykézláb fújtatott. Lassan hömpölyögtek át lelkén a düh, az undor és a fájdalom jeges hullámai. Úgy érezte, menten elhányja magát. Elhányná magát, ha lenne valami a gyomrában, de már több mint egy napja egyetlen falatot sem evett.

– Gyűlöllek – vetette oda a csavargónak. Vagy talán csak akarta. Nem tudott tisztán gondolkodni, de abban biztos volt, hogy a büdös senkiházinak egyszer jól be kéne vágni az önelégült képét. Mondjuk most, ha össze bírná annyira szedni az erejét. Gem és az összes isten nevére! Neki ugrott volna… Neki ugrott volna, ha nem trappol be a látómezejébe két apró láb, és nem szólal meg a láb tulajdonosa azon a rekedtes, de valahogy mégis mindig kedves és ártatlan hangján.

– Jól vagy?

– Jól – vágta rá reflexszerűen Etienne, de nem nézett fel a szutykos kiskölyökre, akinek mezítelen lábfeje körül reszketve hullámzott a forró, sivatagi levegő.

– Biztos? Bellum egy hatökör, meg az egész sleppje is, és nagyon csúnyán helyben hagytak. Láttam.

A rekedtes utcakölyök lekuporodott mellé a földre, és belesett a két karja között. Etienne még lejjebb hajtotta a fejét, hogy véletlenül se kelljen a gyerek hatalmas, kutakodó szemébe néznie, és hogy eltitkolhassa lassan kibuggyanó könnyeit.

– Hagyjatok békén! – követelte.

Kódorgó, a girhes, nyakigláb tolvaj a haját matatva nézte az úton térdelő, összevert fiút, és próbálta kitalálni, mihez kezdjen vele. A legegyszerűbb az lett volna, ha kézen fogja öccsét, és itt hagyják megrohadni. Itt, a lapos tetejű, unalmas sár színű, de Sebrosetto mágiájának hála, mégis burjánzó növényekkel felfuttatott épületek között. Elvégre semmi közük nem volt hozzá, és ha nem lett volna ilyen pimasz, fennhéjázó, utálatos ökör, akkor is csak bajt hozott volna a fejükre. Ott hagyhatták volna. Stramm fiúnak tűnt, talán kihúzta volna egy-két octanig. Találhatott volna melót, megtanulhatta volna elkerülni az embervadászokat, és idővel talán még papírokat is szerezhetett volna magának. Ha nem az lett volna, aki: a bonil kölyök, aki után zsoldosok és járőrök kajtattak.

– Te Etienne Alota-Garan voltál – mondta hangosan a földön térdelőnek, aki erre felkapta a fejét.

– Honnan?

– Az a másik kettő meg a többi… a szüleid és a kísérőitek.

A tolvaj nem kérdezte, hanem megállapította, és közben figyelte a sötét hajú fiú reakcióit. A nyolc dombok valamelyikén született bonil arca keserű grimaszba rándult, és lopva elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. Ebből tudta, hogy nem tévedett.

Egész Sebrosettóban az Alota-Garan tragédiáról beszéltek. Hogy az egész családot lemészárolták, és hogy Ailya Alota-Garan asszony fivére, Aetomion Hantas veszi át a palotájukat és minden vagyonukat. Legalábbis, ha nem kerül elő élve Etienne Alota-Garan úrfi, aminek napról napra csökkent az esélye. Ahogy annak is, hogy ő és Pukkancs egy darabban kijuthatnak valaha a városból, ha a nyakukba veszik ezt a terhet. Mert ha tényleg az történt, amit kimozaikozott magában, akkor Etienne Alota-Garan nem maradhatott életben. Ő hülye módon mégis itt dekkolt, arra várva, hogy a kölyök talpra kecmeregjen.

Etienne nem értette, mit akar tőle a senkiházi csavargó meg a pukkancs utánfutója. Nem volt semmije, még cipője sem! Már mindenét elszedték. Díszes tógája és erszénye már akkor sem volt meg, mikor először magához tért, és most Bellum a tőrét is elvette. Semmije sem maradt, a két tolvaj: Kódorgó és Pukkancs mégis folyton a nyomában jártak. Nem értette, mit akarhatnak még tőle.

– Akad olyan, aki a pártfogásába vehet? – kérdezte Kódorgó, Etienne pedig érezte, hogy ezúttal a düh kerekedik felül.

– Miért, ha nincs, akkor megpróbálsz eladni? – Erőt vett magán, és a dühödt kifakadás után ellökte magát a talajtól, hogy felpattanjon. Vagy legalábbis megpróbálta, de az oldalán húzódó felszakadt varratok szinte azonnal térdre kényszerítették. Muszáj volt vérző sebéhez tapasztania a tenyerét, hogy meg tudjon küzdeni a fájdalommal, de azért a vonásain uralkodott, és a hangját is megpróbálta elmélyíteni. – És ha már úgyis tudod ki vagyok, akkor megkövetelem, hogy uramnak szólíts!

Etienne hirtelen megint a földön találta magát. Annyira meglepődött, hogy elsőre a fájdalmat szinte nem is érezte. Kódorgó ököllel sújtott az arcába. Nem nézte volna ki a sovány csavargóból, hogy ekkorát bír ütni. Aztán megérkezett a fájdalom is, és tehetetlenül felhördült. Épp, mint azon az estén, mikor megvágták… a szüleit pedig megölték.

– Hé… e… ezt most miért! – méltatlankodott Pukkancs a kupán vágott bonil helyett.

– Kuss és figyelj! – mordult kisöccsére Kódorgó, aztán a földön hasaló Etienne-hez lépett, és a hajánál fogva hátrafeszítette a fejét, arra kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen.

– Etienne Alota-Garan halott. A sugárút mellett támolygott, mikor megláttuk. Követtük, megvártuk amíg összeesik, aztán elszedtük a holmiját. A tógáját, a cipőjét, a tőrét, és miután kilehelte a lelkét, bedobtuk a csatornába. Világos?

A fiú zavaros tekintettel nézett fel a csavargóra.

– Ismételd!

– De… – Nem értette, mit akar a durva suhanc, de Kódorgó azonnal felvilágosította.

– Élni akarsz, vagy maradsz inkább Alota-Garan? Mert ha továbbra is bonilnak vallod magad, akkor nem vesződöm veled. Világos?

– Világos – nyögte ki nagy nehezen, mire a tolvaj végre elengedte.

– Akkor ismételd el, mit tettünk Etienne Alota-Garannal!

Etienne felmondta a leckét. Utána Pukkancs is, aki nem nagyon értette, mi ez az egész. Csak annyit, hogy megint hazudni kell, különben baj lesz, és az Etienne nevű fiú, aki nem Etienne többé, tényleg bajba kerülhet, és akkor akár meg is ölhetik. Szóval magában némán megfogadta, hogy ha összedől is a világ, akkor is azt hazudja, hogy bedobták Etienne Alota-Garant a csatornába, mert nagyon félt, hogy különben az átkozott fáklyás lovasok, akik lemészárolták azokat a bonilokat, visszajönnek, és mindenkivel végeznek.

– Szóval van valaki, aki gondodat viselné?

Etienne tétován megcsóválta a fejét. Ő is hallotta a pletykákat a nagybátyjáról. Nem bízhatott senkiben. Senkiben, aki a bonilumhoz tartozott, vagy köze volt Aetomionhoz… vagy akár az Alota-Garanokhoz. A saját gárdájuk tagjai támadtak rájuk. Tisztán emlékezett vívómestere, Gurzel hangjára, mikor az rákiáltott: „Úrfi, állj! Egy lépést se!”

A fiú érezte, hogy megint könnyek gyűlnek a szemébe. Szerette Gurzelt és a vívóleckéit. Azt hitte, a férfi szívesen szolgál az ő házuknál, és hogy örömmel tanítja őt kardforgatásra. Akkor éjjel mégis olyan könnyedén mártotta az oldalába a kardját, mintha valami idegen haramia lett volna. Gurzel árulása majdnem annyira fájt neki, mint a szülei halála. És az a fájdalom… mintha valami túlvilági örvény rántotta volna magába, és húzta volna lefelé a végtelen sötétségbe, ahol nincs se érzés, se levegő. Fuldoklott a gyászban.

– Senki… senki… sen… se… – a szavai elakadtak. Valamit mondani akart. Valamit ennek az utálatos, fészekfejű, koszos csavargónak, aki arra vetemedett, hogy kezet emeljen rá, de mindig elakadt.

– Tudom – ennyit mondott Kódorgó, és talán vigasz gyanánt, talán hogy a földön tartsa, de a vállára tette az egyik kezét. Így maradtak pár másodpercig, aztán a tolvajnak feltűnt, hogy öccse idegesen toporog a tenyérnyi lila virágokat ontó folyondár alatt, és a halárus utca felé pislog. – Mennünk kell. Pukkancs!

A fiúcska, aki már fél perce kifülelte, hogy valaki közelít, úgy iszkolt be a két épület közötti szűk sikátorba a földet seprő levelek között, mint valami kisegér. Kódorgó először felsegítette Etienne-t a földről, és csak utána követte.

A bonil még egy pillanatig állt az utca közepén, arra gondolva, hogy talán könnyebb lenne, ha tényleg megadná magát az enyészetnek, de aztán vett egy mély levegőt, és a bosszú gondolatával csitítva kavargó érzésein, új barátai után vetette magát.

 

II. Fejezet

Taugala Garan fejét leszegve állt a hófehér, dísztelen márvány oltár mellett, épp ahogy a többi három lány. Mind az Alota-Garanok rokonai. Arcukat szürke fátyol takarta, testüket pedig füst könnyű anyagból szőtt, földig érő köpeny borította a halottak tiszteletére. A másik három lány ájtatosan imádkozott, de Taugala képtelen volt ajkaira venni a megfelelő szavakat. Hiába feküdt előtte Derir úr és Ailya úrnő lehunyt szemű, illatos balzsamokkal kent teste, hiába kongtak lelket reszketően a legnagyobb harangok a fejük felett, és hiába töltötte meg Sebrosetto legmagasabb dombjának, legszentebb épületét a szürkébe és feketébe öltözött bonilum, ő még csak a száját sem mozgatta, áhítatot színlelve. Mire fel? Hiszen a fátyol rejtekében senki sem láthatta, hogy valójában némán mered a máglyára rakott testekre, és csak azt várja, hogy Shab legnagyobb mágusai megnyissák a tágas, kecses oszlopokkal szabdalt csarnok tetejét, hogy a legközelebbi rokon, Ailya úrnő fivére átvegye a lángot, és végre meggyújtsa a halottak alá tornyozott farakást. Egyszerre várta és félte a pillanatot, mikor a két halott bonil makulátlan, hófehér ruhája lángra kap majd. A percet, mikor a vörös-narancs nyelvek végigsimítanak hajukon és bőrükön, és ők ennek ellenére sem sikoltanak fel, mert már nincs hangjuk.

Kegyetlen szorítást érzett a torkában, mivel az előtte fekvők arca fájdalmasan ismerős volt. Gyermekkorában szülei és testvérei társaságában jó párszor megfordult a palotájukban, és ők, Ailya úrnő és Derir úr is mindig szívélyesen fogadták. Etienne nem volt valami kedves kisfiú, de akkor is… halott… a Csillagvándor tényleg mindhármukat magához szólította? Képtelenség. Epekedve várta az ima végét, és figyelte hol a főmágus, hol Ailya fivére, Aetomion Hantas kezét, miközben szíve vadul vergődött bordái alatt. Ha feléled a láng, és Hantas átveszi, akkor tényleg halottak, és nem holmi rossz tréfa miatt csődítették ide őket. Akkor a tragédia tényleg megtörtént. De hogy lehetséges? Gyilkosság Sebrosetto közepén? Hallatlan. Nem lehet való… A lány nem hitte, hogy ez a bonilum szülötteivel megtörténhetett, hiába feküdtek alig egy méterre előtte a holtak, hiába zengett a hátborzongató, zokogástól terhes ének. Pedig már egy octan is eltelt a kegyetlen merénylet óta. Egy egész octan, nyolc nap. Mégis, ő alig pár órája szerzett tudomást a történtekről. Őrület. Ailya úrnő és Derir úr? Halottak. Tényleg megölték őket. Most először tűnt számára tehernek, hogy a Sorisana falai közé nem juthattak be a külvilág hírei.

Ilmadia igazgató asszony hajnalban keltette őt és unokatestvérét, Aravae Naerant, aki most szintén itt szobrozott az oltár mellett, hogy közölje velük a szomorú hírt: Az Alota-Garan családdal ismeretlen útonállók végeztek nyolc nappal ezelőtt, így nekik, mivel rokonságban álltak a famíliával, kötelességük részt venni a szertartáson. Aravaevel csak egy gyors pillantást váltottak, de beszélni nem beszélhettek. Az cseppet sem lett volna helyénvaló. Némán fejet hajtottak az igazgató előtt, majd elsiettek megmosdani és illendőképp felöltözni. Nem beszéltek, mert ha véletlenül akadt pár magányos percük – például mikor a kocsiban a kísérőjükre vártak –, akkor sem tudtak volna mit mondani egymásnak. Igaz, hogy unokatestvérek voltak, és mindketten a Sorisana növendékei, ráadásul közös hálóban aludtak, mégsem lettek barátnők. Haragosok sem, néha csevegtek is egy kicsit, de a napok többségében csak éltek egymás mellett. Taugala joggal feltételezte, hogy Aravae sem tudhat többet az Alota-Garanok halálának körülményeiről, mint amit Ilmadia asszony megosztott velük, így kíváncsiságát úgysem elégíthette volna ki, akkor sem, ha kérdez valamit, hát hallgatott. Kénytelen volt akkor is – épp ahogy most, a mágus tenyerén lassan éledező lángokat nézve – magányosan merengeni.

Az Alota-Garan családdal ismeretlen gyilkosok végeztek nyolc nappal ezelőtt. Vagyis egy egész octan alatt sem tudták felhajtani a tettest, ez pedig két dolgot jelenthetett: vagy nem találtak gyilkos fegyvert, gyanús tárgyat, ami alapján a rendőrség munkáját segítő Shab mágus rálelhetett volna az elkövetőre; vagy a gyilkosok varázslattal fedték el a nyomaikat. A lány minél tovább forgatta a gondolatokat a fejében, annál valószínűbbnek tetszett számára, hogy azokat a nyomokat varázslattal fedték el. Valószínűbbnek tűnt, mint hogy Sebrosetto rendteremtő őrei és Shab áldottai ne leltek volna rá a gazokra. Ez viszont arra utalt, hogy bárki követte is el a gyilkosságot, kapcsolatban kellett állnia a bonilum egy tagjával, hiszen mágus csak bonil lehetett.

Taugala háta végigborsódzott, miközben egy hajszálnyira megemelte az állát, és lopva végigtekintett előbb Shab áldottain, majd az egész gyászoló gyülekezeten. A férfiak arcát széles karimájú kalap, a nőkét pedig fátyol fedte, és amúgy is mindenki leszegett fejjel állt, mert ebben a pillanatban a főmágus kezéből egészen a kupola tetejéig szökkent az életre hívott láng, majd a szökőkutak táncoló vízsugarait imitáló kecsességgel Aetomion Hantas reszkető, ám ájtatosan széttárt tenyerébe zuhant. Eljött az idő végső búcsút venni a holtaktól, és a szürke fátylas leány nagyot nyelve csatlakozott az imához, bár egészen más okból, mint elvárt lett volna. Miközben lassan megnyílt a kupola a fejük felett, ő éles szemért és fürge elméért fohászkodott, hogy az Alota-Garanok idővel valóban gondtalanul pihenhessenek az öröklétben. Ám ha volt is olyan a bonilok között, akinek nem ült őszinte bánat a szívében, sem Gem, sem más isten nem fedte fel a kilétét Taugala előtt.

~*~

Etienne az Effelae park egyik capollafájának ágai közt ült, és csak nézte az ég felé nyújtózó füstkígyót. Gyulladt varratai lüktettek a megerőltető famászástól, de nem törődött vele, hiszen odaát, a Cava tetején a szülei égtek. Nem sírt. Már az összes könnyét elhullatta napokkal ezelőtt, de valami keserű, vad érzés dörömbölt a mellkasában, amit nem tudott hova tenni. Ott akart lenni. Ott kellett volna lennie velük a máglyán… vagy legalább a máglya mellett. Egyszerűen be kellett volna sétálnia a szertartásra.

A Capollafa tenyérnagyságú, lapos levelei megzizzentek, Etienne pedig elkapta tekintetét a füstről és lenézett: Kódorgó kapaszkodott felfelé utána.

– Ugye tudod, hogy semmit sem tehetnél? Az a mágus, aki a kelepcét állította, még azelőtt elkapna, hogy kettőt pislognál.

– Nem biztos. Egyáltalán nem biztos…

Kódorgó felért a fiú mellé és felvonta a szemöldökét, amit Etienne úgy értelmezett, hogy a csavargó kíváncsi, mire gondol éppen. Ritka pillanat. Hiszen a koszos suhanc rendszerint mellőzte, mint mások az utcákon lebzselő kutyákat. Megfordult a fejében, hogy akkor majd ezúttal ő nem vesz tudomást a koszos senkiháziról, de nyelve cserbenhagyta. Most, hogy a mellkasa és a varratai ilyen elviselhetetlenül feszítettek, jól esett, hogy van kihez szólnia.

– Ha tényleg Aeto volt a felbujtó…

– Aeto?

– Hantas… a nagybátyám. Lehetett ő. Használhatott tiltott mágiát, mert… – Etienne vett egy mély lélegzetet, majd dühösen köpte ki az átkozott titkot, amit balga módon eddig megtartott magának. – Egyszer rajtakaptam, mikor a Második Tekercsből gyakorolt az egyik elzárt szobájában, holott sosem nyerte el Shab áldását! Nyilván nem volt ott semmi keresnivalóm, szóval megegyeztünk: Ő nem árulja el a szüleimnek, hogy merre sündörgök, én pedig titokban tartom, hogy jogtalanul forgatja a Tekercseket… Nem gondoltam, hogy… érted! – pislantott zavartan oldalra Etienne, de Kódorgó már nem őt nézte. A csavargó tekintete a messzire tekergőző füstcsík felé kalandozott, Etienne hátán pedig végigszaladt a hideg. Az a furcsa, függőleges ránc most egészen elmélyült Kódorgó szemöldökei között, amitől a suhanc ábrázata idősnek és dühösnek tetszett. Vádat olvasott ki a csavargó feszült testtartásából, azt, hogy ez az egész az ő hibája, mert nem szólt Aeto szentségtörő mágiagyakorlásáról. Holott megakadályozhatta volna ezt az egészet. És Etienne gyűlölte ezért a ki nem mondott vádért a nagyobb fiút, mert tudta, hogy a vád jogos.

Bár valójában Kódorgó semmit sem gondolt Hantasról vagy a felszegett állú, sértett tekintetű fiúról. Csak a füstöt nézte. És nem értette. Zavarba ejtette a nagy felhajtás, amitől az egész város felbolydult, és a természetellenes, színesen tekergőző füstcsík, ami két ember halálát jelezte, mintha olyan nagy dolog lett volna meghalni. Mintha azok ott a Caván különbek lettek volna mindenkinél! Pedig ugyanúgy sikoltoztak, mikor rájuk rontottak, mint bármely más halandó. A lemészárolt bonilok rémült kiáltásai együtt visszhangoztak a fejében bátyja utolsó hördüléseivel… akinek rohadtul nem gyújtottak még egy mécsest sem az emlékére, akit senki sem vitt fel oda az alá a Gemnek szentelt kupola alá, pedig messze nem kellett volna annyit hurcibálni, mint a sugárúton lemészárolt bonilokat. Ha tehette volna! Utálatos emlékek rajzolódtak ki előtte a furcsa füst felhővé hízó pamacsai között.

*

– Nem mehetsz oda!

Épp kimászni készült a rejteklyukon mikor, egy húsos kéz megragadta, és visszarántotta a sötét menedékhelyre. Talpa beletoccsant a csatorna vizébe, és érezte, ahogy a cipője vékony anyaga magába szívja a sűrű, sötét trutymót, de nem érdekelte.

– Hagyj békén!

– Sajnálom, fiam, de nem lehet.

A férfi megpróbálta magához húzni, és vigasztalón átkarolni, de ő ellökte magától.

– Nem vagy az apám!

– Nem, de megígértem a bátyádnak, hogy vigyázok a bőrödre.

Képen röhögte a szakállas, szomorú szemű alakot. Nem igazi nevetéssel, hanem azzal a kényszerű, elkeseredett, öröm nélküli kacajjal, ami az utcai söpredék sajátja. Köpni is akart, de amíg nyálat gyűjtött, a férfi fájdalmasan felsóhajtott.

– Kódorgó… Nem segíthetsz rajta.

– De…

– Nem.

– De igen! – kiáltotta dacosan. – Ha velem jössz, ha Nisba is…

– Nem, nem tudjuk – rázta meg a fejét elkeseredetten a rohadék. – El kell fogadnod, hogy Kóbor…

– NEM! – üvöltötte teli torokból miközben az az átokverte, gyáva rohadék tovább csóválta a fejét.

– Sajnálom… annyira sajnálom. De nem akarná, hogy végignézd.

Ekkor ő kényszeredetten elhallgatott, lenyelte a könnyeit, aztán kihasználva a férfi pillanatnyi elgyengülését, átvetette magát a rejteklyukon, és inaszakadtából rohanni kezdett, hogy még időben eljuthasson a Quadratumra.

*

– Tudom milyen – szólalt meg Kódorgó nagy sokára, Etienne pedig zavartan a csavargóra pillantott. – Hogy milyen az, amikor egy pillanat alatt mindent elveszítesz…

Beszéd közben a füstöt bámulta, és akkor sem pillantott Etienne-re, mikor a fiú fogást váltott, és áthelyezte a súlyát a bal lábára, hogy egész testtel a csavargó felé fordulhasson. A levelek hangosan zizegtek körülötte, de Kódorgó meg sem rezdült.

Etienne elgondolkodva mérte végig a magas, de rettentően sovány, mezítlábas suhancot. Zöld szeme és gubancosan göndör haja elárulták, hogy nem született sebrosettói, hanem valami jött-ment. Vagy legalábbis a szülei azok lehettek. De legalább az egyikük, mert végül is a bőre elég sötét volt ahhoz, hogy sebrosettói vér is folyjon az ereiben, és Pukkancs teljesen normálisan nézett ki. És bár Etienne egyszer sem kérdezte, mégis biztosra tudta, hogy az izgága, rekedt hangú kölyök a nyakigláb csavargó öccse. Szóval valószínűleg itt születtek, a falak között. Furcsa volt belegondolni, hogy a Kódorgóhoz hasonló félig állat szerzeteknek is volt valaha apja meg anyja. Volt igazi neve. Otthona. Talán tanítója és szolgái is… Etienne rossz lelkiismerettel méregette az ágrólszakadt csavargót, akit eddig magában csak becsmérlő jelzőkkel illetett, holott Kódorgó jó volt hozzá. Vagy ha nem is jó, de a maga bárdolatlan módján segíteni próbált rajta. Meglehet, hogy örökségül maradt rá a nemes szándék?

Etienne szeretett volna valami kedveset mondani, vagy talán köszönetet az eddigiekért, de csak egy suta kérdésre futotta.

– Mi történt a családoddal? – Kódorgó oldalra pislantott rá, ő meg hirtelen úgy érezte, mintha zsugorodna. – U… ugye volt családod?

A csavargó szája széle egy kicsit megrándult, mintha mosolyogni próbált volna.

– Volt egy bátyám… – kezdte, és közben egyenesen Etienne szemébe meredt, de a bonil ki nem állhatta, mikor ilyen nyíltan az arcába bámult egy koszos tolvaj, ezért rögvest félbeszakította.

– Egy bátyád? Ó, az pont ugyanaz! – Persze nem ezt akarta. Egyáltalán nem. Csak Kódorgó idegesítően kutakodó szeme, ami mintha folyton azt leste volna, hogy mit lophat ki az ő tekintetéből! Az a mocsár zöld szempár provokálta ki belőle a gúnyos visszavágást, ami az ő szavai hallatán alattomosan villant egyet. Mintha a suhanc azt vette volna fontolóra, hogy érdemes lenne-e lelöknie a mélybe. De végül nem tett semmit, csak visszafordult a Cava felé.

– Ha kibámészkodtad magad, akkor indíts lefelé! Vár a munka.

Etienne még mindig a csavargót nézte, aki hirtelen mintha méteres falat húzott volna kettejük közé. Már megint felé sem pislantott beszéd közben, és a halvány mosoly is eltűnt a szája sarkából, a két szemöldöke között pedig ismét elmélyült az a gondterhelt ránc.

– A lopás nem munka! – Az elárvult bonil komolyan nem értette magát. Az egy dolog, hogy a bocsánatkérés nem ment, de akkor legalább befoghatta volna a száját, hiszen jól tudta, hogy szüksége van a nyakigláb suhanc segítségére.

– Felőlem aztán annak hívod, aminek akarod – vetette oda Kódorgó, aki közben megkapaszkodott, hogy lemászhasson. Három lélegzet múlva már másfél méterrel lejjebb járt.

– Kódorgó… – próbálkozott Etienne azzal a nyomorult bocsánatkéréssel, de a csavargó mintha meg sem hallotta volna.

– Ha akarsz jössz, ha nem, nem! Mi lépünk innen.

– Hová?

– Ha jössz, úgyis meglátod, ha meg nem, semmi közöd hozzá!

– De a füst… mindjárt…

Kódorgó megállt egy pillanatra, és csípőjét az egyik vaskos ágnak vetette. Szája gúnyos mosolyra húzódott, mikor felpislantott a bonil fiúra, aki most leginkább egy elhagyott kölyökmacskára hasonlított.

– Ha nem nézed, akkor is felszáll. Fölöslegesen lopod itt a napot. És igazad van, ebben az értelemben a lopásnak tényleg köze sincs a munkához.

– Gem szerelmére! Ez a szüleim búcsúztatója!

– Beszélj egy kicsit hangosabban, és mindjárt csatlakozhatsz is hozzájuk a máglyán!

Etienne érezte, hogy elönti a düh. Már tudta, miért gyűlöli annyira ezt a madárijesztőt.

– Kódorgó!

– Szolgálatára, uram – kiáltotta hetykén a csavargó, majd könnyedén lecsusszant az ágak között a földre.

Eközben Pukkancs a Capollafa alatt játszott. Tornyot épített a fa hatalmas gyökerei között megbúvó kavicsokból és gallyakból. Próbálta minél magasabbra rakni a halmot, de közben folyvást jobbra-balra nézegetett, és úgy fülelt, ahogy csak bírt, mert amíg Kódorgó és Nemetienne a búcsúztatót nézték a magasból, ő volt az őrszem. Nagyon büszke volt a feladatára, akkor is, ha tudta, hogy senki sincs a közelben, aki veszélyt jelenthetne rájuk.

Az Effelaehez hasonló nagy parkokat csak a bonilum tagjai és a különleges vendégeik látogathatták. Szépen körbekerítették, és mind a négy kapuját lándzsás őrök vigyázták, azért, hogy a csőcselék ne zavarhassa a pénzes emberek nyugalmát. De ez különleges nap volt. Az egész bonilum és a nevesebb közemberek is mind a búcsúztatót nézték, szóval az őrök szemet hunytak a fölött, hogy páran belógnak a szép parkba és összekócolják a lehetetlenül szabályosra nyírt, dús fűtakarót. Bár azt valószínűleg nem tudták, hogy vannak olyan utcakölykök, akik visszaélve a bizalmukkal, a szökőkutakban fürdőznek. A bonilok, kristálytiszta vizű szökőkútjaiban! Pukkancsot egészen megborzongatta a látvány. Bepiszkolni azokat a gyönyörű, tiszta kutakat, amikből életadó, gyémántfényű víz fakadt, az igazi, istenek elleni véteknek tűnt. Teljes testtel megmártózni… mikor alig pár mérföldnyire sorba kellett állniuk, hogy ihassanak néhány kortyot, és szigorúan csak a tevék és más haszonállatok után kerülhettek sorra. Itt meg… Sebrosetto nagyon más volt, mint a Jissnea többi városa. Felfoghatatlanul más. Bizsergette a gondolat, hogy itt hagyhatná a capollafát, és akár ő is csatlakozhatna az idegen, de vígan pancsoló kölykökhöz. Jó lett volna, csak hát…

A fiúcska óvatosan beharapta az ajkát, és lopva felsandított a terebélyes fa lombjai közé, ahonnan Kódorgó és Nemetienne civakodásának levélzörgetős hangjai szűrődtek le. Tudta, hogy a bátyja dühös. És ha Kódorgó felhúzta magát, akkor nem szerette a mókázást. Nem. Olyankor csak lopni szeretett. Most is, alighogy lecsúszott a fáról, már nyújtotta is a kezét.

– Gyere! Eleget henyéltünk ma.

Pukkancs rögvest talpra pattant, lenézett a gallyakból rakott kis kupacra, amit eddig szorgosan rakosgatott, és ami így állva nem is tűnt igazi toronynak. Hisz még a térdéig sem ért. Egy jól irányzott rúgással lerombolta az építményt, és egy utolsó sóvár pillantást vetett a nagyszökőkút felé, mielőtt kezét feldúlt bátyja tenyerébe csúsztatta volna.

– Nem várjuk meg? – kérdezte még, az ágak között szerencsétlenkedő bonilra értve.

– Nem – rázta meg a fejét Kódorgó határozottan, majd elindult a kerítés felé.

– Boldogul egyedül?

– A rejtekhelyre visszatalál, ha akar.

A Capollafa lombjai közül fojtott kiáltás és eszeveszett lombzörgés hallatszott, de Kódorgónak esze ágában sem volt lassítani, Pukkancs pedig ajkát beharapva tartotta vele a lépést.

Pár perccel később Etienne halkan szitkozódva baktatott a két csavargó nyomában. Bal kezét sebzett oldalához szorította, és erősen bicegett. Megviselte a famászás. A seb, amit Gurzel hagyott rajta örök emlékül, és amit Bellum miatt újra kellett varrni, most megint elviselhetetlenül fájt, ráadásul a bokáját is meghúzta, mikor túl magasról ugrott le, és keresztülesett a fa egyik vaskos gyökerén.

Szeme előtt könnyek fodrozódtak. A keserű, tehetetlen düh könnyei. Gyűlölte Kódorgót, és hogy ennyire rászorult. Mikor meghallotta, hogy Pukkanccsal otthagyják, majdnem lezuhant, annyira igyekezett lefelé, feledve a búcsúztatót, a füstöt, szúró oldalát, mindent. A suhanc mégis otthagyta, pedig kis híján kitörte miatta a bokáját.

Egy octannal ezelőtt biztosan nem igyekezett volna ennyire, de csak úgy volt esélye, ha még a kerítés előtt beéri őket, mert ebben az állapotban képtelen lett volna egyedül átmászni a kőfalon. Akkor sosem érné utol őket. Tudta, hogy a parkból sem lenne egyszerű kijutni a segítségük nélkül, de ami utána várna rá… Igaz, visszamehetett volna a rejtekhelyre. Egyedül, zsákmány nélkül. Ettől a gondolattól összeugrott a gyomra, és megpróbált tempósabban bicegni. Akármennyire utálta, szüksége volt Kódorgóra.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 6.0/10 (86 votes cast)
14 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Kedves Aranymosó!
    Nem tudunk csillagozni, pedig szeretnénk. Ha esetleg a szisztematikus lecsillagozás megakadályozása az oka – mert mi is észrevettük ám! – azt üdvözöljük, csak akkor is kérlek, mondjátok. Köszönettel,

  2. Kedves Zsuzsa, köszönöm, javítva!
    Elnézést kérek Dórától, hogy ő “kapta meg” az összes problémás helyzetet most <3

  3. Gratulálok a kikerüléshez! Egyetértek az előttem szólókkal, és a szöveg gördülékenysége mellett tetszik az aprólékos világépítés is. Főleg az ilyen egyedi részletek, mint a nyolc napból álló “hét” és a sajátos növényvilág. Nagyon kíváncsi lettem volna a mágiarendszerre is, kár, hogy ebbe a részletbe nem jutottunk el odáig. Szívesen tovább olvastam volna, hogy többet felfedezhessek ebből a világból! ^^

  4. Gratulálok a kikerüléshez!
    Tetszett az épülő világ, és érdekesnek találtam a karaktereket is. Az elején volt egy-két rész, amikor vissza kellett olvassak, mert elsőre nem értettem pontosan, hogy ki csinálja az adott dolgot. De összességében érdekes, cselszövésekkel tűzdelt történetnek ígérkezik.

  5. Kedves Dóra!
    Gratulálok! Nagyon tetszik a világ hangulata, kicsit Maya Moltayne Nocturnáját juttatta eszembe, az is hasonlóan ízes-szagos, különleges, egzotikus világban zajlik. Látszik, hogy nagyon otthonosan mozogsz a saját univerzumodban, stabilnak tűnik az alap.
    Általában könnyebben fogyasztom a főleg dialóguson alapuló írásokat, és azokat, amikben a világépítés nem az első helyen áll. Ebben a részletben pedig sok volt az expozíció és a világépítés az első soroktól kezdve, emiatt nehezen boldogultam a szöveggel. Ez szerintem KIKE-kérdés, tehát nem hibaként említem, csak meglátásként. Ezzel együtt profinak látom az írást, szurkolok a lektorihoz!

  6. Sziasztok!

    Köszönöm szépen a kedves hozzászólásokat, örülök, hogy tetszett a részlet. 。◕‿◕。

    János, neked külön köszönöm, hogy kiemelted azt, ami miatt egyébként is aggódtam: vajon jól elkülöníthetők-e a karakterek az első jelenetben? Nem! XD De egyelőre nem látom, hogyan csizsolhatnék rajta, sajnos ahhoz túl sokat lovagoltam ezen a fejezeten. Meg kell várnom, hogy kicsit leülepedjen, és friss szemmel tudjak ránézni.

    Orsi, abszolút megértelek, igazából én is jobban kedvelem a pergős párbeszédes történeteket, de a Tolvajok! nem egy ilyen regény. Szerettem volna, ha az lesz, de minél inkább belemélyedtem, annál inkább rádöbbentem, hogy ezek a karakterek (háttértörténetükből és/vagy személyiségükből adódóan) nem túlzottan beszédesek… már ami a szavakat illeti. Pech XD Pedig mennyivel egyszerűbb dolgom lenne velük, ha nyíltabban kommunikálnának!
    (A Nocturna eddig még nem jött szembe velem, de most rákerestem, és hú! Izgalmasnak tűnik. Szerintem meg is rendelem. <3)

    Köszi mégegyszer, hogy a részletemre áldoztátok az időtöket ^_^

    És ha esetleg szeretnétek tőlem mást is olvasni, akkor wattpadon megtaláltok:
    https://www.wattpad.com/user/LakatosDoora

  7. Annyira örülök, hogy kikerült a részleted! Lehet, hogy elfogult vagyok, de imádom a történet atmoszféráját, a karaktereket (az összes tökéletlenségükkel együtt), a háttérvilágot és az izgalmas fordulatokat! Nagyon szorítok a pozitív lektoriért! 🙂

  8. Köszi nektek is, lányok! <3
    Nóri, remélem, hogy azért fejlődött a kézirat, mióta olvastad. (. ❛ ᴗ ❛.)

  9. Gratulálok a kikerüléshez, ez egy szuper fantasy történetnek ígérkezik. Nekem tetszett, hogy kicsivel “lassabban” indul, van idő és lehetőség felvenni a történet hangulatát, kicsit belehelyezkedni a világba. Ez a mediterrán jellegű helyszín is igazán különlegessé teszi, ilyennel én még nem találkoztam korábban. És a “Pukkancs” név annyira édes, hogy ebben a nehéz hangulatú történetben is állandóan megmosolyogtat. Remélem sima út vezet majd a lektorin keresztül, és olvashatom majd az egész történetet!

  10. Kedves, Orsi! Neked is köszönöm a szép szavakat. Örülök, hogy megfogott a részlet, a lassú indítással is. Ez nem egy rohanós sztori, úgyhogy nagyon izgulok, hogy vajon mennyire toltam el a dramaturgiai ívet. Remélem, ezúttal nem javíthatatlanul.
    Pukkancs pedig egy üde színfolt a sok mogorva arc, és kellemetlen esemény sűrűjében. Jó lenne, ha nem kellene annyi viszontagságot vállalnom a mű kiadásáig, mint hőseimnek a fináléig, de ha még nem elég jó, akkor a negatív lektorit sem bánom. Szeretném a lehető legjobbra csiszolni ezt a kéziratot, mielőtt a következő lépcsőre lépnék.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük