Lakatos Dóra: Álomjáró és a Névtelen Hajó (részlet)

A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

*

Terepszemle

Az érkezésem senkinek sem szúrt szemet. A csapatnyi részeg matróz halál nyugodtan vedelt tovább a lepukkant kocsma előtt, a kövér, bajszos fickó levegővétel nélkül üvöltözött, hogy most már takarodjanak a dolgukra, egy halárus kofa fennhangon dicsérte a portékáját, a rakodó munkások tovább jöttek-mentek, ahogy a hajók között bukdácsoló csónakok is. Még a hullámok is ugyanolyan egyhangú ütemben csapkodtak a móló körül, mintha mi sem történt volna, de nem volt ebben semmi különös. Már megszoktam, hogy a felbukkanásom az egyszerű emberek előtt észrevétlen marad, mint most is. Mintha mindig is azon a hordón ücsörögtem volna az árnyékban, pedig alig néhány perce jelentem meg a semmiből.

Csak ültem, és jó mélyeket lélegeztem, magamba szívva az idegen világ még sosem látott kikötőjének ismerős illatát: tenger, hal, ázott macska és olcsó szesz. Mindig is szerettem a kikötőket. Illetve azóta, hogy először léptem egy igazi kikötő mólójára, ami végül is, években mérve, nem is volt olyan régen. Mégis, mintha egy másik életben történt volna. Az még a szarságaim előtt volt, mármint az igazán nagy szarságaim előtt. Messze történt, egy másik világban. Abban a világban, ahol életemben először igazi barátokat találtam, szerelmes lettem, megtanultam nem félni a hülye mágikus képességeimtől, és ahol aztán szépen gallyra tettem mindent… a barátaimat is beleértve. Persze erre próbáltam nem gondolni. Mégis, ahogy ott ültem abban az ismerősnek tetsző, de még sosem látott kikötőben, belém hasított, hogyha azon a régi napon nem szállok hajóra, akkor valószínűleg minden másként alakul. De mikor a kis hátizsákommal ráléptem arra a mólóra, akkor eszembe sem jutott, hogy az ott egy világ sorsát meghatározó pillanat. Csak annyira gondoltam, hogy „Végre: hajózni fogok.”

Gyerekkorom óta álmodoztam arról, hogy egy vitorlás hajóval átszelem a tengert, ami egy huszonegyedik századát taposó motorizált világban kissé abszurd. De csak kicsit, elvégre, ha összejönnek a dolgaid, vehetsz magadnak vitorlás hajót. De amúgy ki a fene ábrándozik egyszerű vitorlás hajókról a napelemes katamaránok korában? Ja. Az olyan tökkelütött álmodozók, mint én.

Elárulom, hogy a romantikus ábrándnak abban a pillanatban lőttek, mikor a másvilágbeli vitorláson megmutatták, hogy hol a vécé. De az épp hogy elviselhető körülmények, a pocsék koszt, és a kötelező babonás hülyeségek ellenére piszkosul megszerettem a tengert is, a hajókat is, a kikötőket is. És ez bizonyítja, hogy biztosan nem vagyok normális, mivel az első utam alatt többet hánytam, mint előtte egész életemben; az első hajó, amire volt szerencsém felszállni, rohadtul elsüllyedt; és az első kikötőben, ahol partra tettek, rögtön bekasztliztak dezertálásért. Talán azért nem tántorítottak el a rossz élmények, mert elég makacs tudok lenni, és foggal-körömmel kapaszkodtam abba a gyerekkori ábrándba, hogy hajózni márpedig jó. Vagy mert annyira lefoglalt, hogy megtanuljak vitorlázni, hogy közben elfelejtettem panaszkodni, utólag meg… Utólag csak az a lélekemelő mámor maradt, hogy ezt is túléltem, hogy marha jó volt a széllel száguldani, és hogy megint jobb lettem. Nem profi tengerész, de tűrhető. Aztán nem csak tűrhető, hanem kifejezetten ügyes. Egy jól sikerült út mindig úgy hatott rám, mint egy működő varázslat, egy kitűnő bizonyítvány vagy egy Eb-arany: megrészegített.

Szóval csak ültem azon a hordón, és hagytam, hogy elöntsön az az otthonos, elégedett érzés, ami minden kikötőben meglegyintett. Talán azon a helyen azért tűnt erősebbnek, mert ez az új kikötő sokkal inkább hajazott arra az elsőre, ahol olyan lelkesen nyargaltam végig a mólón, mint a világombéli, betonozott példányokra. Itt se beton, se aszfalt, csak döngölt föld meg egy-két elfektetett deszka a pocsolyásabb vagy gödrösebb szakaszokon és az ajtók előtt. Sehol egy ATM, telefonfülke, jelzőlámpa vagy autó. Még bicikli sem. A hely minimum három évszázadnyi elmaradásban lehetett az enyémhez képest, bár nyilván nehéz belőni a technikai fejlettséget egy apró kikötő sarkában ücsörögve.

Lassan végignéztem az embereken. A férfiak többsége lábszárközépig érő, lazán szabott gatyát és bő inget viselt. Páran mellényt is, de a hőségre való tekintettel csakis kigombolva. Sokan flangáltak mezítláb és felső nélkül, de kalapot vagy sapkát szinte mindenki viselt. Gondolom, hogy ne kapjanak napszúrást. A nők a kánikula ellenére is jól beöltöztek. Karközépig érő blúz, fűző és bokáig érő szoknya volt a leglengébb viselet, amit láttam, bár lehet, az itteni nők inkább felülről szellőztettek, mert pár blúznak olyan mélyre esett a dekoltázsa, hogy a fűzővel feltupírozott mellekből, szinte semmit sem takart.

Tiszta tizennyolcadik század – állapítottam meg némán, miközben bőszen kutattam a világ apró, egyedi vonásai után. Mondjuk egy varázsszemüvegeket árusító bolt, furcsa mintájú vagy anyagú oszlop, különös háziállat vagy akármi után. De a kikötőben nem láttam semmi meglepőt. Az utca végén állt egy fekete törzsű, három-négy méter magas fa, aminek a leveli a leanderére hasonlítottak, és öklömnyi, recés héjú gömbök nőttek rajta, de amúgy ennyi. És ez kezelhetőnek tűnt. Nem mintha maradni akartam volna…

Az igazság, hogy eszemben sem volt maradni. Pár óránál tovább biztosan nem. Kicsit lézengek, nem keltek feltűnést, és várom az ébredést. Mert így működött ez a varázslatos világjárás, legalábbis, mióta bravúrosan levágtam a saját világomat arról a másikról. Mert azóta otthon nem működött a mágia, vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Vért kellett izzadni minden cseppjéért, és csak ennyi maradt: hogy utazhatok. Nem teljes testel, hanem csak álmomban, csupán egyetlen álomnyi időre. De ez akkor is megtörtént, ha rohadtul nem akartam sehová sem menni. Minden áldott éjjel valahol máshol találtam magam. Akár buli is lehetett volna. Elvégre a saját világomon túl akadtak barátaim, sőt még ismerős helyek is, csak hát… elszúrtam. Letaroltam egy egész világot úgy, hogy még csak egy porszem sem maradt utána. És ezt nem lehet kimagyarázni. Ha maradok, ha engedek a kísértésnek, és választok egy világot, akkor száz, hogy előbb-utóbb ott is gallyra vágok mindent. És ez a kisebbik rossz. A nagyobbik gond, hogy akkor a barátaim rám találhatnak, és akkor el kell mondanom, hogy mit tettem.

– Salnamhal – súgtam némán, aztán vártam. A szellem, akit hívtam, nem jelent meg azonnal. Szeretett megváratni. És váratott is, jó sokáig, én meg jobb híján tovább nézelődtem. Egy hajón akadt meg a tekintetem. Illetve nem is a hajón, bár érdekes vitorlás volt. Az oldalára nem festettek semmilyen nevet, és az orrdísz is hiányzott róla, pedig megfigyeltem, a többi hajón volt orrdísz is meg név is. Ami megfogott, az a fickó volt, aki viharos léptekkel dübörgött végig a mólón.

– Jeff! – üvöltötte teli torokból menetközben. Nem semmi pasasnak tűnt. A többséggel ellentétben fittyet hányt a kánikulára, és hosszú, vastagnak tűnő, éjkék zubbonyban meg térdig érő csizmában parádézott. Tuti, hogy imádta a feltűnést. Egyrészt, a zubbonyán annyi aranyozott rojt meg gomb villogott, hogy egy karácsonyfára is sok lett volna, másrészt hosszú szakállát és derékig érő koromfekete haját vékony tincsekbe fonva viselte, és minden fonat végén díszes kagylóhéj vagy csigaház fityegett. Igen, a szakállában is. Nem lehetett nem bámulni. Röhejes volt. Vagyis röhejesnek kellett volna lennie, valamiért mégsem nevetett senki, mikor végigtrappolt a mólón. Persze megbámulták. A kikötőben mindenki áldozott a jelenségnek egy kósza pillantást, de inkább csak lopva, mintha tartanának a nagyhangú, fonott fejű fickótól. Aláírom, elég őrültnek tűnt. Sötét szemeiben, mintha szikrák pattogtak volna, mikor egy pillanatra a sarok felé nézett, ahol ültem.

– Jeff! – kiáltotta újra a móló végén, mire az egyik fal takarásából előlépett egy vörös fejkendős alak, és a zubbonyos fickóhoz sietett.

Valószínűleg ismerték egymást, mivel a fejkendős egy kicsit sem hüledezett a másik kinézetén, sem követelőző hangján. Csak odalépett mellé, és kicsit megcsóválta a fejét.

– Mondd, hogy nem hajítottad a vízbe!

– Nem hajítottam a vízbe – morogta a zubbonyos, de közben karba fonta a kezét, és rettentően mogorván nézett maga elé.

– Legalább tapasztalt – sóhajtotta a fejkendős.

– A francokat!

– Húsz éve hajózik…

– A szigetek között! Hogy menjünk ki egy ilyennel a Szeszélyesre? – A fonott hajú hangja ingerülten csengett, és láttam, lassan a fejkendős is kezdi felhúzni magát.

– Valaki kell. Te is tudod, én is tudom.

– Valaki, de nem egy ilyen hering agyú!

– A pokolba veled, Dan! Nincs más. Vagy ez a Gerrin vagy a másik három közül valamelyik. Nincs több tűrhető hajós ebben a nyomorult koszfészekben, úgyhogy válassz! Nekem mindegy melyiket, egyikért sem tenném tűzbe a kezem, de legalább egy árbócőr kell.

A zubbonyos nem felelt, csak sötéten meredt maga elé. A vörös kendős sem tűnt vidámabbnak, sőt. Marconán álltak a móló végén, és mintha azt latolgatták volna, ki bírja tovább a borús hallgatást. A zubbonyosra voksoltam, de talán csak a lehengerlő kinézete miatt.

– Kapitáááány! – hallatszott egy elnyújtott kiáltás a név nélküli vitorlásról, de a két alak tovább játszotta a csendkirályt. – Kapitány! Most akko’ mi legyen ezze’ a Gerri’vel? – nézett át a korlát fölött egy ősz fickó, mire a kendős félrebiccentette a fejét.

– Nos, kapitány? – szegezte a kérdést egyenesen a fonott hajúnak, aki morogva megrázta magát.

– Küldd a pokolba! Nem kell!

– Agyalágyult vagy, Dan – közölte még a kendős a kapitányával, aztán végigtrappolt a mólón, hogy csatlakozzon az ősz fickóhoz a névtelen vitorlás fedélzetén.

Csak ültem és néztem a furcsa díszekbe öltözött, komor képű kapitányt. Szomorúnak tűnt. Hülye szó. Nem simán szomorú volt. Úgy festett, mint akinek mérhetetlenül nehéz sziklatömbökkel a vállán kellene járnia, és azt várná, mikor nyomja agyon az a hatalmas súly. Elveszített valakit. Valaki fontosat. És most annak a valakinek a helyére kerestek új embert.

Kényelmetlen érzés fészkelte magát a gyomromba. Maradni akartam. Végigmenni a móló rozoga deszkáin és felmászni arra a névtelen hajóra. Borzalmas ötlet. Tudtam. Az első perctől kezdve tudtam, hogy eszement nagy baromság, mégis maradni akartam. És segíteni. Ezúttal tényleg segíteni, és egy kicsit káoszt sem hagyni magam után, lehetőleg olyan gyorsan és észrevétlenül, hogy a barátimnak fel se merüljön, hogy valaha itt jártam.

Egy szót sem szóltam, nem is mozdultam, az a kapitány mégis, mikor végre felemelte a fejét, egyenesen rám nézett. Messzi méterekre voltam tőle, elvileg nem is láthatott még, hiszen az érkezésem óta nem mozdultam, és amíg nem mozdultam, addig a helyiek nem észlelhették a jelenlétemet. A fonott fickó ennek ellenére pont a szemem közé meredt. Álltam a tekintetét, mire ő felemelte a kezét, és megvakarta az állát, mintha kicsit elgondolkodott volna. Én is felemeltem a kezem, hogy a tenyerembe támaszthassam az állam.

A fickó nem hőkölt hátra, amiből arra következtettem, hogy igen, valószínűleg tényleg a szemembe nézett, és nem a falat bámulta a hátam mögött, mert ha így lett volna, akkor legalább egy kicsit meg kellett volna lepődnie, mikor megjelentem előtte. Nem riadozott, szóval eddig is látott. És most, hogy megmozdultam, megengedett magának egy apró mosolyt. Mi volt ez, ha nem felhívás egy keringőre?

 

Greg

– Leva, ne kezdd! – dörrent egy hang a fejemben, amint eldöntöttem, hogy ezzel a világgal kivételt teszek, és maradok pár napot. A hang tulajdonosa Salnamhal volt, a szellem, akit jó pár perccel korábban hívtam.

– Mit ne?

– Ezt ne! – Salnamhal sajnos túl jól ismert. Vagy csak szimplán túl régóta. A szellemet még kisgyerekként kötöttem meg teljesen akaratlanul, és ő azóta kénytelen kelletlen a közelemben lógott. Néha kifejezetten örültem a társaságának, és mikor a kérésemre méltóztatott megjelenni, akkor általában hasznos tippeket adott, de az esetek döntő többségében halálra idegesített. Ahogy most is. Még fel sem álltam a hordóról, már pörölt velem, bizonyítva, hogy ő még anyámnál is rosszabb. – Ez egy elmaradott, erőszakos világ, tele babonás bolondokkal.

– Pont nekem való.

– Egy napig sem húznád feltűnés nélkül. – Ez a mondat betalált. A barátaim miatt, akik tuti kiszúrják, hogy itt jártam, ha vihart kavarok magam körül. És tudtam, hogy Salnamhal pont ezért mondta. Mert tudta, hogy egyedül akarok lenni. Vagy legalábbis nem olyanokkal, akik ismernek, és nem ott, ahol megtalálhatnak.

– Ó, ennyivel nem tudsz elrettenteni! – ellenkeztem, azzal bíztatva magam, hogy mivel már hónapok óta bújkálok sikeresen, és előbb úgyis tájékozódom a helyi szokásokról, nem lehet akkora gáz.

– Ez egy kalóztanya.

– Mi?

– A környező szigeteket köztörvényes bűnözők lakják.

– Ezt most találod ki.

– Átokszigeteknek hívják őket. Bájos, nem?

– Mindig is érdekelt, hogy a szellemek honnan hívják le ezeket az infókat. Van valami privát adatfelhőtök, ahol rágugliztok ezekre, vagy mi?

Salnamhal nem felelt, én pedig nem firtattam. Felálltam a ládáról, és határozott léptekkel elindultam az egyik rozoga épület felé, ami körül rajzottak a rum szagú egyének. Kocsmának tűnt, én pedig úgy gondoltam, ez a megfelelő hely, hogy magamba szívjak pár hiteles alapinfót a világról, ha már a szellem csak ilyen hülyeségeket képes mondani.

*

Magabiztos léptekkel szeltem át az utcát, határozottan löktem be a kocsma ajtaját és úgy dobtam le magam egy üres székre, mintha az lenne a törzshelyem. Csak utána néztem körül. Pult, lépcső, ragacsos asztalok, roskatag székek, döngölt padló, semmi extra. A helyiségben tartózkodók nyilván megbámultak, de egyszerűen nem vettem tudomást a fürkész tekintetekről. Úgy ültem ott, mintha várnék valakit, és így alig pár perc alatt elfogadták a jelenlétemet. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mert a látszat ellenére ilyenkor mindig totál para voltam, mert nem lehetett tudni. Tényleg kocsma? Bárki beléphet? A pultnál kell rendelni? Muszáj kérni valamit? Egyáltalán mit szokás fogyasztani? Jobb volt nem szóba elegyedni senkivel, amíg semmit sem tudtam.

Épp belemerültem volna a helyiek tanulmányozásába, mikor az ajtó ismét szélesre tárult, fénnyel árasztva el a poros kis termet, és a fonott hajú kapitány lépett be rajta. A férfi gyorsan végigfuttatta tekintetét az őt bámuló arcokon, aztán minden teketóriázás nélkül az asztalomhoz lépett, és leült velem szemben.

– Te nem vagy idevalósi.

– Lehet – hagytam rá, és közben fejben végigpörgettem magamban, hogy ez mitől ilyen nyilvánvaló. Arcra és termetre, a többséget elnézve teljesen rendben voltam. A sötétbarna szem sem tűnt extrémnek, mivel a velem szemben ülő kapitány is sötét íriszekkel büszkélkedhetett, és szőkés-barna lányból is volt még kettő rajtam kívül csak az ivóban. Bár ők szoknyát, fűzőt és buggyos ujjú blúzt viseltek, míg én seszínű inget és kék farmert. Igen, valószínűleg a nadrággal lehetett a gond. Vagy esetleg a lenőtt bubifrizurámmal.

– Honnan jöttél?

– Engem valahogy mindig jobban foglalkoztat, hogy hová tartanak az emberek.

– Hm…

– Nos?

A fickó végigsimított a szakállán, és kicsit elhúzta a száját. Hogy mosoly, vagy fintor akart lenni, azt képtelen voltam eldönteni, de az leesett; a kapitányt meglepte, hogy átvettem a kérdező szerepét.

– Ki a Szeszélyesre. Friss zsákmányra.

Ha hihettem Salnamhalnak, akkor a „zsákmány” valószínűleg valami jól megpakolt bárkát takart. És igen, így, hogy az asztal túloldalán ült ez a fonatokkal és aranyrojtokkal felcicomázott, alkohol szagú figura, erősen hajlottam arra, hogy hitelt adjak a szellem szavainak. Kalózok. Szépen ráerősített volna a mesebeli sztereotípiákra. De hát a meséknek is kellett valami valóságalap.

– Maga a kapitánya annak a névtelen hajónak.

– Igen, én vagyok a Névtelen kapitánya – mondta a férfi, és közben kicsit kihúzta magát.

– Artful kapitány – lépett közben az asztalunkhoz az egyik világosbarna hajú lány, kezében két pohár akármivel. A kapitány elfogadta az italt, de a lányt, aki megpróbált az ölébe ülni, elhessegette. A lepattintott csaj sértett pillantást vetett felém, én meg nem bírtam megállni, felhúztam a szemöldököm, és hitetlenkedve végigmértem még egyszer a velem szemközt ülő ápolatlan, legalább háromikszes fazont. A lánynak furcsa ízlése lehetett pasik terén.

– Szar hét? – kérdeztem, miután a kapitány húzóra kiürítette a poharat.

– Volt már jobb.

– Részvétem. – A férfi szemei megvillantak a szó hallatán, de nem fűzött hozzá megjegyzést.

– Mit keresel Toolimon, aranyom?

– Aranyom? – fintorogtam, mire a kapitány megvonta a vállát.

– Nem tudom a neved.

– Leva.

– Akkor Leva: mi járatban errefelé?

– A barátaim elől menekülök, hogy ne kelljen a képükbe mondanom, hogy mindent elszúrtam – vallottam be őszintén, mire a kalóz kissé összehúzta a szemét, és hosszan az arcomba meredt. Ez úgy három másodperc után rettentően zavaróvá vált, úgyhogy hátradőltem a székemben és karba fontam a kezem. – És maga?

– Embert keresek.

– Milyen posztra?

– Kell egy árbocőr, és egy számvivő is jól jönne. De leginkább árbocőr.

– Talán tudok segíteni.

– Talán ismersz valami legényt?

– Talán.

– Jeff már minden alkalmasnak hitt tengerészt felhajtott.

– Talán mégsem – mondtam búcsúzóul, aztán felálltam, és ott hagytam az asztalnál a fickót, aki megpróbált követni, de az alig egy perce lehajtott ital horgonyt vetett a lábára, és feldőlt a székkel együtt.

*

Kiléptem a kocsmából, és végigsétáltam a kikötőn. A mólók mellett lépdelve, gyanúm beigazolódni látszott: errefelé a nők nem nagyon álltak tengerésznek. Nem szívtam mellre, csak kerestem egy félreeső kis utcát, hogy módosítsak a megjelenésemen.

– Hülyeséget csinálsz – tudatta velem Salnamhal, én pedig mélyen egyetértettem vele, ennek ellenére lehunytam a szemem, hogy a ruháimat átbűvöljem a helyi divat szerint szabottra, a hajamat pedig pár árnyalattal barnábbra.

Igazából nem tudtam volna megmondani miért, de ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy bekerüljek a legénységbe. Nem feltétlenül a furcsa kapitány miatt. Inkább a tudat, hogy eddig senki sem felelt meg. Talán bizonyítani akartam, hogy attól még, mert letaroltam azt a világot, még jó vagyok valamire. Talán csak menekülni a rossz emlékek elől, vagy eltűnni valahol, ahol a tetteim nem számítanak olyan szörnyűnek. Egy csapat kalóz között végül is jó eséllyel indulhattam.

A lényeg, hogy miután átmaszkíroztam magam, és begyakoroltam a fiús járásomat, megcéloztam a Névtelent, és végre valahára végigsétáltam azon a mólón.

*

– Úgy hallottam árbocőrt keres! – kiáltottam fel a korlátnál támaszkodó Artful kapitánynak halál lazán. A fickó hajába csomózott kagylók hangosan megzörrentek, ahogy felém kapta a tekintetét.

Körülötte a nagyban rakodó legénység egy pillanatra teljesen lefagyott, de úgy en bloc. Ebből sejtettem, hogy valószínűleg nem szokás csak úgy felrikkantani a kapitányoknak. Vagy legalábbis ennek a kapitánynak tuti nem. De nem koncoltak fel, vagy ilyesmi. Artful egyszerűen biccentett az egyik emberének.

– Hozd fel azt a kölyköt! Kíváncsivá tett.

Az enyhén pocakos tengerész fél perc alatt lent volt, és már rángatott is magával a könyökömnél fogva.

– Gyere, fiú, nem harapunk – mondta, csorba fogait kivillantva, mire elvigyorodtam. Első blikkre úgy tűnt, pöpec az álruhám. De az igazi pudingpróba még hátra volt. Artfult kellett átvágnom, aki, mikor elé léptem, tetőtől talpig végigmért.

– Jártál már a tengeren, kölyök? – kérdezte végül.

– Nem is egyszer – vágtam rá.

– Szóval gyakorlott matróz vagy.

– Az.

– Mihez konyítasz még?

– Mármint? – húztam fel a szemöldököm kissé értetlenül.

– Hülyékre nincs szükségem. Mihez értesz?

– Bármihez – rántottam vállat –, csak főznöm ne kelljen.

– Hát a karddal, puskával, pisztollyal hogy állsz?

– Nem vagyok valami jó céllövő, de közelharcban egyikőtök sem verne meg. A fegyver nem számít. Késsel, baltával, szekercével, buzogánnyal, lándzsával, bottal épp úgy elboldogulok, mint karddal vagy puszta kézzel.

Artful széles vigyorra húzta a száját.

– Van bőr a képeden.

– Ja, szerencsére tök jól takarja a koponyámat.

Artful felröhögött és a vállamra csapott.

– Jól van, kölyök! Hol szolgáltál korábban?

– Nem mindegy az?

– Felelj!

– Mégis mire kíváncsi? Hogy állom-e a sarat? Próbáljon ki, aztán meglátja! De felőlem elsorolhatom a hajók neveit is.

– Sorold!

– Fürge Delfin, Hellion, Aldaril.

Artful elgondolkodva végigsimított a szakállán. A kagylók megzörrentek az ujjai között.

– Ezek egyike sem cseng ismerősen.

– Nem csoda. Ezeken a vizeken még sosem jártak, és a Fürge Delfinnek már úgyis mindegy.

– Elsüllyedt?

– Mint a huzat. Hülye volt a kapitánya.

– Miféle hajó volt?

– Háromárbocos korvett, ahogy a Hellion is. Az Aldaril szkúner, épp, mint ez.

– Épp, mint ez? – kérdezte összehúzott szemmel a kapitány.

– Hasonló. A hajótest kecsesebben ível a tat felé, mint a legtöbb szkúnernél.

– Jó szemed van. Honnan jöttél?

– Messziről… északról – kamuztam, és próbáltam nem arra koncentrálni, mennyire idegesít a kapitány szája sarkában bujkáló ravasz vigyor.

– Szüleid?

– Vannak.

– Miért akarsz a Névtelenen szolgálni?

– Miért kérdez marhaságokat?

– Hogy hívnak?

Na, bassz… – szívtam meg némán a fogam, aztán kinyögtem az első nevet, ami épp bekattant.

– Greg. – Greg? Bakker. Ekkora egy sza…

Csak lassan esett le, hogy a kalóz kifürkészhetetlen, bozontos képe helyett már jó ideje a padlót bámulom. Óvatosan felnéztem. A fickó elégedetten vigyorgott.

– Az árbocőrünk a múlt héten fűbe harapott. Kell valaki a helyére.

– Mondjuk én.

– „Talán” – idézte a kocsmában búcsúzóul odabökött szavamat, én meg hirtelen nem tudtam, mit reagáljak. Máris lebuktam? – Leva: honnan ismered?

– Mindig is ismertem.

– Hasonlítasz rá.

– Testvéreknél megesik.

– A nővéred?

– Ja.

– Mit követtetek el?

– Ha muszáj részletezni, akkor inkább megyek.

És már fordultam volna, hirtelen felismerve, hogy egetverő baromság ez az egész. Egy kalózhajóra próbáltam felvetetni magam. Egy kalózhajóra! Csak úgy, brahiból, és az ipse láthatólag tényleg hajlott rá, hogy felvegyen. Itt kellett megálljt parancsolnom magamnak. Kellett volna. Tényleg visszafordultam volna, ha Artful nem kapja el a karomat, és nem penderít vissza maga elé.

– Tudsz írni, kölyök?

– Tudok.

– Hm… – ezzel a kapitány se szó, se beszéd, a karomnál fogva végigvonszolt a fedélzeten. Feltépte a parancsnoki kabin ajtaját, aztán belökött az ajtón. – Toll, tinta az asztalon, meg talán akad még papír is. Ülj le!

A kabinban iszonyatos kupi honolt. Az ágy és a padló tele volt szórva gyűrött ruhadarabokkal, térképekkel, az említett asztalon pedig hegyekben álltak az üres rumosüvegek, és az egész helyiségben áporodott testszag terjengett. Olyan büdös volt, hogy egy pillanatra leállt tőle az agyműködésem, ezért szó nélkül az asztalhoz léptem, és lerogytam az egyik székre.

– Rendben, kölyök! Tegyük fel, hogy a raktárunkban akad tíz zsák rizs, háromládányi napal, nyolc hordó Pardalou és van mellette húsz gul aranyban. A rizsért három gul öt dropot számolnak fel, a napal kilóját gulban mérem, a Pardalou hordó pedig ötvenhat gul. A legénység huszonegy főt számlál. Mennyi pénz üti a markukat fejenként?

– Ööö…

Hosszan nyújtva azt az egy betűt, igyekeztem a béna mártogatós tollal felírni a fontosabb infókat. Gőzöm sem volt, mi lehet az a napal vagy a Pardalou, de a feladat szempontjából nem is tűnt fontosnak. Azt levágtam, hogy a gul és a drop minden bizonnyal valami fizetőeszköz, csak az zavart, hogy nem ismertem az értéküket.

– Oké. Szóval tíz zsák liszt, zsákonként három gul ötért, háromládányi napal kilónként egyért, és három darab ötvenhat gulos hordó. Hány kiló napal van egy ládában?

– Huszonöt.

– Oksi – kezdtem gyors számolásba, egészen a papír fölé görnyedve. Harminc gul ötven meg huszonöt, az ötvenöt ötven, meg hárooooomszor… – itt kifejezetten örültem volna egy zsebszámológépnek. Nem voltam az a számtanzseni, csak egy erős négyes. – Tizenegy és fél gul fejenként, ja meg a két drop. Feltéve, hogy igazságosan osztozkodnak, és nem testvériesen – böktem ki végül, mire a kapitány felvonta az egyik szemöldökét.

– Mi a különbség?

– Az igazságos, mikor mindenki egyenlő részt kap, a testvéries pedig mikor valakinek több jár.

Artful mosolyra húzta a száját és horkantott egyet.

– Jól van. Tényleg konyítasz a vitorlákhoz?

– Ja.

– Na, gyere!

Most már meg sem lepődtem, hogy a kapitány karon ragadott, és úgy rángatott maga után, mint egy rongybabát.

– Jeff! – kiáltott nagyot a fedélzeten, és türelmetlenül topogott, amíg a vörös kendős fel nem bukkant. – Vidd fel a kölyköt, és nézd meg, használható-e!

Jeff úgy nézett a kapitányára, mint valami idiótára.

– Dan. Ez csak egy kisfiú. Olyan zöld, hogy ki sem látszik a korlát mögül.

– De úgy számol, mint valami masina. Őt akarom.

– Dan…

– Az ördög vigyen el, azt mondtad, válasszak. Tessék!

Jeff sóhajtva végigmért, aztán intett, hogy kövessem.

– Hadd lássam, hogy boldogulsz!

– Nyugi tata, le fogsz padlózni – vigyorogtam kajánul a kapitánnyal kábé egyidős pacákra, aki a megszólításon egy kicsit tényleg felhúzta magát, de nem bántam. Kezdtem belejönni Greg szerepébe, aki a színjáték szerint Leva öccse volt. Már pedig az én öcsém piszok pofátlan egy srác volt, így ha karakterhű akartam maradni, én sem finomkodhattam. És őszintén, marha jól esett vizsgáztatás közben flegmán és magas lóról beszélni a marcona képű fickókkal. Tudva, hogy tényleg nem lennék rossz árbocőrnek.

– Dan! – kiáltott le a csarnakról a vörös kendős egy bő óra múltán, megunva az ugráltatásomat.

– No?

– Látott már hajót. Azt nem tudom, a Szeszélyesen boldogul-e, de nem tériszonyos.

– Ó hidd el, azért egy nagyobb viharban tök szép sugárban tudok hányni – nyugtattam a fejkendőst, miközben csak a lábfejemet beakasztva lógtam fejjel lefelé az egyik keresztrúdról.

– Ez dicséretes. Majd rendezünk versenyt, hátha abban is lefőzöl.

– Miért, miben főztelek le? – kérdeztem kíváncsian, aztán hasból felhúztam magam, mert éreztem, hogy kezd csúszni a lábfejem.

– Hány esztendős vagy?

– Nem mindegy?

– Ekkora kölyökként én az orrot sem tudtam megkülönböztetni a tattól, nemhogy egyedül beggeljek! Bár én nem is voltam tengerészkölyök.

– Ja, úgy tényleg könnyebb – hagytam rá vigyorogva, aztán követtem le a hágószálon. A fedélzeten a kapitány várt minket, meg még vagy hat másik tengeri medve.

– No, fiúk! Megvan az új árbocőrünk. Azt mondja, a neve Greg.

A hat muksó lelkesen vállon veregetett, nekem meg hízott a májam a büszkeségtől. Bent voltam. Ott és akkor csak ennyire gondoltam, mellékesként kezelve, hogy talán ez megint egy olyan pillanat, ami majd egy egész lavinát indít el.