A 9. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga
*
Terepszemle
Az érkezésem senkinek sem szúrt szemet. A csapatnyi részeg matróz halál nyugodtan vedelt tovább a lepukkant kocsma előtt, a kövér, bajszos fickó levegővétel nélkül üvöltözött, hogy most már takarodjanak a dolgukra, egy halárus kofa fennhangon dicsérte a portékáját, a rakodó munkások tovább jöttek-mentek, ahogy a hajók között bukdácsoló csónakok is. Még a hullámok is ugyanolyan egyhangú ütemben csapkodtak a móló körül, mintha mi sem történt volna, de nem volt ebben semmi különös. Már megszoktam, hogy a felbukkanásom az egyszerű emberek előtt észrevétlen marad, mint most is. Mintha mindig is azon a hordón ücsörögtem volna az árnyékban, pedig alig néhány perce jelentem meg a semmiből.
Csak ültem, és jó mélyeket lélegeztem, magamba szívva az idegen világ még sosem látott kikötőjének ismerős illatát: tenger, hal, ázott macska és olcsó szesz. Mindig is szerettem a kikötőket. Illetve azóta, hogy először léptem egy igazi kikötő mólójára, ami végül is, években mérve, nem is volt olyan régen. Mégis, mintha egy másik életben történt volna. Az még a szarságaim előtt volt, mármint az igazán nagy szarságaim előtt. Messze történt, egy másik világban. Abban a világban, ahol életemben először igazi barátokat találtam, szerelmes lettem, megtanultam nem félni a hülye mágikus képességeimtől, és ahol aztán szépen gallyra tettem mindent… a barátaimat is beleértve. Persze erre próbáltam nem gondolni. Mégis, ahogy ott ültem abban az ismerősnek tetsző, de még sosem látott kikötőben, belém hasított, hogyha azon a régi napon nem szállok hajóra, akkor valószínűleg minden másként alakul. De mikor a kis hátizsákommal ráléptem arra a mólóra, akkor eszembe sem jutott, hogy az ott egy világ sorsát meghatározó pillanat. Csak annyira gondoltam, hogy „Végre: hajózni fogok.”
Gyerekkorom óta álmodoztam arról, hogy egy vitorlás hajóval átszelem a tengert, ami egy huszonegyedik századát taposó motorizált világban kissé abszurd. De csak kicsit, elvégre, ha összejönnek a dolgaid, vehetsz magadnak vitorlás hajót. De amúgy ki a fene ábrándozik egyszerű vitorlás hajókról a napelemes katamaránok korában? Ja. Az olyan tökkelütött álmodozók, mint én.
Elárulom, hogy a romantikus ábrándnak abban a pillanatban lőttek, mikor a másvilágbeli vitorláson megmutatták, hogy hol a vécé. De az épp hogy elviselhető körülmények, a pocsék koszt, és a kötelező babonás hülyeségek ellenére piszkosul megszerettem a tengert is, a hajókat is, a kikötőket is. És ez bizonyítja, hogy biztosan nem vagyok normális, mivel az első utam alatt többet hánytam, mint előtte egész életemben; az első hajó, amire volt szerencsém felszállni, rohadtul elsüllyedt; és az első kikötőben, ahol partra tettek, rögtön bekasztliztak dezertálásért. Talán azért nem tántorítottak el a rossz élmények, mert elég makacs tudok lenni, és foggal-körömmel kapaszkodtam abba a gyerekkori ábrándba, hogy hajózni márpedig jó. Vagy mert annyira lefoglalt, hogy megtanuljak vitorlázni, hogy közben elfelejtettem panaszkodni, utólag meg… Utólag csak az a lélekemelő mámor maradt, hogy ezt is túléltem, hogy marha jó volt a széllel száguldani, és hogy megint jobb lettem. Nem profi tengerész, de tűrhető. Aztán nem csak tűrhető, hanem kifejezetten ügyes. Egy jól sikerült út mindig úgy hatott rám, mint egy működő varázslat, egy kitűnő bizonyítvány vagy egy Eb-arany: megrészegített.
Szóval csak ültem azon a hordón, és hagytam, hogy elöntsön az az otthonos, elégedett érzés, ami minden kikötőben meglegyintett. Talán azon a helyen azért tűnt erősebbnek, mert ez az új kikötő sokkal inkább hajazott arra az elsőre, ahol olyan lelkesen nyargaltam végig a mólón, mint a világombéli, betonozott példányokra. Itt se beton, se aszfalt, csak döngölt föld meg egy-két elfektetett deszka a pocsolyásabb vagy gödrösebb szakaszokon és az ajtók előtt. Sehol egy ATM, telefonfülke, jelzőlámpa vagy autó. Még bicikli sem. A hely minimum három évszázadnyi elmaradásban lehetett az enyémhez képest, bár nyilván nehéz belőni a technikai fejlettséget egy apró kikötő sarkában ücsörögve.
Lassan végignéztem az embereken. A férfiak többsége lábszárközépig érő, lazán szabott gatyát és bő inget viselt. Páran mellényt is, de a hőségre való tekintettel csakis kigombolva. Sokan flangáltak mezítláb és felső nélkül, de kalapot vagy sapkát szinte mindenki viselt. Gondolom, hogy ne kapjanak napszúrást. A nők a kánikula ellenére is jól beöltöztek. Karközépig érő blúz, fűző és bokáig érő szoknya volt a leglengébb viselet, amit láttam, bár lehet, az itteni nők inkább felülről szellőztettek, mert pár blúznak olyan mélyre esett a dekoltázsa, hogy a fűzővel feltupírozott mellekből, szinte semmit sem takart.
Tiszta tizennyolcadik század – állapítottam meg némán, miközben bőszen kutattam a világ apró, egyedi vonásai után. Mondjuk egy varázsszemüvegeket árusító bolt, furcsa mintájú vagy anyagú oszlop, különös háziállat vagy akármi után. De a kikötőben nem láttam semmi meglepőt. Az utca végén állt egy fekete törzsű, három-négy méter magas fa, aminek a leveli a leanderére hasonlítottak, és öklömnyi, recés héjú gömbök nőttek rajta, de amúgy ennyi. És ez kezelhetőnek tűnt. Nem mintha maradni akartam volna…
Az igazság, hogy eszemben sem volt maradni. Pár óránál tovább biztosan nem. Kicsit lézengek, nem keltek feltűnést, és várom az ébredést. Mert így működött ez a varázslatos világjárás, legalábbis, mióta bravúrosan levágtam a saját világomat arról a másikról. Mert azóta otthon nem működött a mágia, vagy nem úgy, ahogy kellett volna. Vért kellett izzadni minden cseppjéért, és csak ennyi maradt: hogy utazhatok. Nem teljes testel, hanem csak álmomban, csupán egyetlen álomnyi időre. De ez akkor is megtörtént, ha rohadtul nem akartam sehová sem menni. Minden áldott éjjel valahol máshol találtam magam. Akár buli is lehetett volna. Elvégre a saját világomon túl akadtak barátaim, sőt még ismerős helyek is, csak hát… elszúrtam. Letaroltam egy egész világot úgy, hogy még csak egy porszem sem maradt utána. És ezt nem lehet kimagyarázni. Ha maradok, ha engedek a kísértésnek, és választok egy világot, akkor száz, hogy előbb-utóbb ott is gallyra vágok mindent. És ez a kisebbik rossz. A nagyobbik gond, hogy akkor a barátaim rám találhatnak, és akkor el kell mondanom, hogy mit tettem.
– Salnamhal – súgtam némán, aztán vártam. A szellem, akit hívtam, nem jelent meg azonnal. Szeretett megváratni. És váratott is, jó sokáig, én meg jobb híján tovább nézelődtem. Egy hajón akadt meg a tekintetem. Illetve nem is a hajón, bár érdekes vitorlás volt. Az oldalára nem festettek semmilyen nevet, és az orrdísz is hiányzott róla, pedig megfigyeltem, a többi hajón volt orrdísz is meg név is. Ami megfogott, az a fickó volt, aki viharos léptekkel dübörgött végig a mólón.
– Jeff! – üvöltötte teli torokból menetközben. Nem semmi pasasnak tűnt. A többséggel ellentétben fittyet hányt a kánikulára, és hosszú, vastagnak tűnő, éjkék zubbonyban meg térdig érő csizmában parádézott. Tuti, hogy imádta a feltűnést. Egyrészt, a zubbonyán annyi aranyozott rojt meg gomb villogott, hogy egy karácsonyfára is sok lett volna, másrészt hosszú szakállát és derékig érő koromfekete haját vékony tincsekbe fonva viselte, és minden fonat végén díszes kagylóhéj vagy csigaház fityegett. Igen, a szakállában is. Nem lehetett nem bámulni. Röhejes volt. Vagyis röhejesnek kellett volna lennie, valamiért mégsem nevetett senki, mikor végigtrappolt a mólón. Persze megbámulták. A kikötőben mindenki áldozott a jelenségnek egy kósza pillantást, de inkább csak lopva, mintha tartanának a nagyhangú, fonott fejű fickótól. Aláírom, elég őrültnek tűnt. Sötét szemeiben, mintha szikrák pattogtak volna, mikor egy pillanatra a sarok felé nézett, ahol ültem.
– Jeff! – kiáltotta újra a móló végén, mire az egyik fal takarásából előlépett egy vörös fejkendős alak, és a zubbonyos fickóhoz sietett.
Valószínűleg ismerték egymást, mivel a fejkendős egy kicsit sem hüledezett a másik kinézetén, sem követelőző hangján. Csak odalépett mellé, és kicsit megcsóválta a fejét.
– Mondd, hogy nem hajítottad a vízbe!
– Nem hajítottam a vízbe – morogta a zubbonyos, de közben karba fonta a kezét, és rettentően mogorván nézett maga elé.
– Legalább tapasztalt – sóhajtotta a fejkendős.
– A francokat!
– Húsz éve hajózik…
– A szigetek között! Hogy menjünk ki egy ilyennel a Szeszélyesre? – A fonott hajú hangja ingerülten csengett, és láttam, lassan a fejkendős is kezdi felhúzni magát.
– Valaki kell. Te is tudod, én is tudom.
– Valaki, de nem egy ilyen hering agyú!
– A pokolba veled, Dan! Nincs más. Vagy ez a Gerrin vagy a másik három közül valamelyik. Nincs több tűrhető hajós ebben a nyomorult koszfészekben, úgyhogy válassz! Nekem mindegy melyiket, egyikért sem tenném tűzbe a kezem, de legalább egy árbócőr kell.
A zubbonyos nem felelt, csak sötéten meredt maga elé. A vörös kendős sem tűnt vidámabbnak, sőt. Marconán álltak a móló végén, és mintha azt latolgatták volna, ki bírja tovább a borús hallgatást. A zubbonyosra voksoltam, de talán csak a lehengerlő kinézete miatt.
– Kapitáááány! – hallatszott egy elnyújtott kiáltás a név nélküli vitorlásról, de a két alak tovább játszotta a csendkirályt. – Kapitány! Most akko’ mi legyen ezze’ a Gerri’vel? – nézett át a korlát fölött egy ősz fickó, mire a kendős félrebiccentette a fejét.
– Nos, kapitány? – szegezte a kérdést egyenesen a fonott hajúnak, aki morogva megrázta magát.
– Küldd a pokolba! Nem kell!
– Agyalágyult vagy, Dan – közölte még a kendős a kapitányával, aztán végigtrappolt a mólón, hogy csatlakozzon az ősz fickóhoz a névtelen vitorlás fedélzetén.
Csak ültem és néztem a furcsa díszekbe öltözött, komor képű kapitányt. Szomorúnak tűnt. Hülye szó. Nem simán szomorú volt. Úgy festett, mint akinek mérhetetlenül nehéz sziklatömbökkel a vállán kellene járnia, és azt várná, mikor nyomja agyon az a hatalmas súly. Elveszített valakit. Valaki fontosat. És most annak a valakinek a helyére kerestek új embert.
Kényelmetlen érzés fészkelte magát a gyomromba. Maradni akartam. Végigmenni a móló rozoga deszkáin és felmászni arra a névtelen hajóra. Borzalmas ötlet. Tudtam. Az első perctől kezdve tudtam, hogy eszement nagy baromság, mégis maradni akartam. És segíteni. Ezúttal tényleg segíteni, és egy kicsit káoszt sem hagyni magam után, lehetőleg olyan gyorsan és észrevétlenül, hogy a barátimnak fel se merüljön, hogy valaha itt jártam.
Egy szót sem szóltam, nem is mozdultam, az a kapitány mégis, mikor végre felemelte a fejét, egyenesen rám nézett. Messzi méterekre voltam tőle, elvileg nem is láthatott még, hiszen az érkezésem óta nem mozdultam, és amíg nem mozdultam, addig a helyiek nem észlelhették a jelenlétemet. A fonott fickó ennek ellenére pont a szemem közé meredt. Álltam a tekintetét, mire ő felemelte a kezét, és megvakarta az állát, mintha kicsit elgondolkodott volna. Én is felemeltem a kezem, hogy a tenyerembe támaszthassam az állam.
A fickó nem hőkölt hátra, amiből arra következtettem, hogy igen, valószínűleg tényleg a szemembe nézett, és nem a falat bámulta a hátam mögött, mert ha így lett volna, akkor legalább egy kicsit meg kellett volna lepődnie, mikor megjelentem előtte. Nem riadozott, szóval eddig is látott. És most, hogy megmozdultam, megengedett magának egy apró mosolyt. Mi volt ez, ha nem felhívás egy keringőre?
Greg
– Leva, ne kezdd! – dörrent egy hang a fejemben, amint eldöntöttem, hogy ezzel a világgal kivételt teszek, és maradok pár napot. A hang tulajdonosa Salnamhal volt, a szellem, akit jó pár perccel korábban hívtam.
– Mit ne?
– Ezt ne! – Salnamhal sajnos túl jól ismert. Vagy csak szimplán túl régóta. A szellemet még kisgyerekként kötöttem meg teljesen akaratlanul, és ő azóta kénytelen kelletlen a közelemben lógott. Néha kifejezetten örültem a társaságának, és mikor a kérésemre méltóztatott megjelenni, akkor általában hasznos tippeket adott, de az esetek döntő többségében halálra idegesített. Ahogy most is. Még fel sem álltam a hordóról, már pörölt velem, bizonyítva, hogy ő még anyámnál is rosszabb. – Ez egy elmaradott, erőszakos világ, tele babonás bolondokkal.
– Pont nekem való.
– Egy napig sem húznád feltűnés nélkül. – Ez a mondat betalált. A barátaim miatt, akik tuti kiszúrják, hogy itt jártam, ha vihart kavarok magam körül. És tudtam, hogy Salnamhal pont ezért mondta. Mert tudta, hogy egyedül akarok lenni. Vagy legalábbis nem olyanokkal, akik ismernek, és nem ott, ahol megtalálhatnak.
– Ó, ennyivel nem tudsz elrettenteni! – ellenkeztem, azzal bíztatva magam, hogy mivel már hónapok óta bújkálok sikeresen, és előbb úgyis tájékozódom a helyi szokásokról, nem lehet akkora gáz.
– Ez egy kalóztanya.
– Mi?
– A környező szigeteket köztörvényes bűnözők lakják.
– Ezt most találod ki.
– Átokszigeteknek hívják őket. Bájos, nem?
– Mindig is érdekelt, hogy a szellemek honnan hívják le ezeket az infókat. Van valami privát adatfelhőtök, ahol rágugliztok ezekre, vagy mi?
Salnamhal nem felelt, én pedig nem firtattam. Felálltam a ládáról, és határozott léptekkel elindultam az egyik rozoga épület felé, ami körül rajzottak a rum szagú egyének. Kocsmának tűnt, én pedig úgy gondoltam, ez a megfelelő hely, hogy magamba szívjak pár hiteles alapinfót a világról, ha már a szellem csak ilyen hülyeségeket képes mondani.
*
Magabiztos léptekkel szeltem át az utcát, határozottan löktem be a kocsma ajtaját és úgy dobtam le magam egy üres székre, mintha az lenne a törzshelyem. Csak utána néztem körül. Pult, lépcső, ragacsos asztalok, roskatag székek, döngölt padló, semmi extra. A helyiségben tartózkodók nyilván megbámultak, de egyszerűen nem vettem tudomást a fürkész tekintetekről. Úgy ültem ott, mintha várnék valakit, és így alig pár perc alatt elfogadták a jelenlétemet. Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mert a látszat ellenére ilyenkor mindig totál para voltam, mert nem lehetett tudni. Tényleg kocsma? Bárki beléphet? A pultnál kell rendelni? Muszáj kérni valamit? Egyáltalán mit szokás fogyasztani? Jobb volt nem szóba elegyedni senkivel, amíg semmit sem tudtam.
Épp belemerültem volna a helyiek tanulmányozásába, mikor az ajtó ismét szélesre tárult, fénnyel árasztva el a poros kis termet, és a fonott hajú kapitány lépett be rajta. A férfi gyorsan végigfuttatta tekintetét az őt bámuló arcokon, aztán minden teketóriázás nélkül az asztalomhoz lépett, és leült velem szemben.
– Te nem vagy idevalósi.
– Lehet – hagytam rá, és közben fejben végigpörgettem magamban, hogy ez mitől ilyen nyilvánvaló. Arcra és termetre, a többséget elnézve teljesen rendben voltam. A sötétbarna szem sem tűnt extrémnek, mivel a velem szemben ülő kapitány is sötét íriszekkel büszkélkedhetett, és szőkés-barna lányból is volt még kettő rajtam kívül csak az ivóban. Bár ők szoknyát, fűzőt és buggyos ujjú blúzt viseltek, míg én seszínű inget és kék farmert. Igen, valószínűleg a nadrággal lehetett a gond. Vagy esetleg a lenőtt bubifrizurámmal.
– Honnan jöttél?
– Engem valahogy mindig jobban foglalkoztat, hogy hová tartanak az emberek.
– Hm…
– Nos?
A fickó végigsimított a szakállán, és kicsit elhúzta a száját. Hogy mosoly, vagy fintor akart lenni, azt képtelen voltam eldönteni, de az leesett; a kapitányt meglepte, hogy átvettem a kérdező szerepét.
– Ki a Szeszélyesre. Friss zsákmányra.
Ha hihettem Salnamhalnak, akkor a „zsákmány” valószínűleg valami jól megpakolt bárkát takart. És igen, így, hogy az asztal túloldalán ült ez a fonatokkal és aranyrojtokkal felcicomázott, alkohol szagú figura, erősen hajlottam arra, hogy hitelt adjak a szellem szavainak. Kalózok. Szépen ráerősített volna a mesebeli sztereotípiákra. De hát a meséknek is kellett valami valóságalap.
– Maga a kapitánya annak a névtelen hajónak.
– Igen, én vagyok a Névtelen kapitánya – mondta a férfi, és közben kicsit kihúzta magát.
– Artful kapitány – lépett közben az asztalunkhoz az egyik világosbarna hajú lány, kezében két pohár akármivel. A kapitány elfogadta az italt, de a lányt, aki megpróbált az ölébe ülni, elhessegette. A lepattintott csaj sértett pillantást vetett felém, én meg nem bírtam megállni, felhúztam a szemöldököm, és hitetlenkedve végigmértem még egyszer a velem szemközt ülő ápolatlan, legalább háromikszes fazont. A lánynak furcsa ízlése lehetett pasik terén.
– Szar hét? – kérdeztem, miután a kapitány húzóra kiürítette a poharat.
– Volt már jobb.
– Részvétem. – A férfi szemei megvillantak a szó hallatán, de nem fűzött hozzá megjegyzést.
– Mit keresel Toolimon, aranyom?
– Aranyom? – fintorogtam, mire a kapitány megvonta a vállát.
– Nem tudom a neved.
– Leva.
– Akkor Leva: mi járatban errefelé?
– A barátaim elől menekülök, hogy ne kelljen a képükbe mondanom, hogy mindent elszúrtam – vallottam be őszintén, mire a kalóz kissé összehúzta a szemét, és hosszan az arcomba meredt. Ez úgy három másodperc után rettentően zavaróvá vált, úgyhogy hátradőltem a székemben és karba fontam a kezem. – És maga?
– Embert keresek.
– Milyen posztra?
– Kell egy árbocőr, és egy számvivő is jól jönne. De leginkább árbocőr.
– Talán tudok segíteni.
– Talán ismersz valami legényt?
– Talán.
– Jeff már minden alkalmasnak hitt tengerészt felhajtott.
– Talán mégsem – mondtam búcsúzóul, aztán felálltam, és ott hagytam az asztalnál a fickót, aki megpróbált követni, de az alig egy perce lehajtott ital horgonyt vetett a lábára, és feldőlt a székkel együtt.
*
Kiléptem a kocsmából, és végigsétáltam a kikötőn. A mólók mellett lépdelve, gyanúm beigazolódni látszott: errefelé a nők nem nagyon álltak tengerésznek. Nem szívtam mellre, csak kerestem egy félreeső kis utcát, hogy módosítsak a megjelenésemen.
– Hülyeséget csinálsz – tudatta velem Salnamhal, én pedig mélyen egyetértettem vele, ennek ellenére lehunytam a szemem, hogy a ruháimat átbűvöljem a helyi divat szerint szabottra, a hajamat pedig pár árnyalattal barnábbra.
Igazából nem tudtam volna megmondani miért, de ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy bekerüljek a legénységbe. Nem feltétlenül a furcsa kapitány miatt. Inkább a tudat, hogy eddig senki sem felelt meg. Talán bizonyítani akartam, hogy attól még, mert letaroltam azt a világot, még jó vagyok valamire. Talán csak menekülni a rossz emlékek elől, vagy eltűnni valahol, ahol a tetteim nem számítanak olyan szörnyűnek. Egy csapat kalóz között végül is jó eséllyel indulhattam.
A lényeg, hogy miután átmaszkíroztam magam, és begyakoroltam a fiús járásomat, megcéloztam a Névtelent, és végre valahára végigsétáltam azon a mólón.
*
– Úgy hallottam árbocőrt keres! – kiáltottam fel a korlátnál támaszkodó Artful kapitánynak halál lazán. A fickó hajába csomózott kagylók hangosan megzörrentek, ahogy felém kapta a tekintetét.
Körülötte a nagyban rakodó legénység egy pillanatra teljesen lefagyott, de úgy en bloc. Ebből sejtettem, hogy valószínűleg nem szokás csak úgy felrikkantani a kapitányoknak. Vagy legalábbis ennek a kapitánynak tuti nem. De nem koncoltak fel, vagy ilyesmi. Artful egyszerűen biccentett az egyik emberének.
– Hozd fel azt a kölyköt! Kíváncsivá tett.
Az enyhén pocakos tengerész fél perc alatt lent volt, és már rángatott is magával a könyökömnél fogva.
– Gyere, fiú, nem harapunk – mondta, csorba fogait kivillantva, mire elvigyorodtam. Első blikkre úgy tűnt, pöpec az álruhám. De az igazi pudingpróba még hátra volt. Artfult kellett átvágnom, aki, mikor elé léptem, tetőtől talpig végigmért.
– Jártál már a tengeren, kölyök? – kérdezte végül.
– Nem is egyszer – vágtam rá.
– Szóval gyakorlott matróz vagy.
– Az.
– Mihez konyítasz még?
– Mármint? – húztam fel a szemöldököm kissé értetlenül.
– Hülyékre nincs szükségem. Mihez értesz?
– Bármihez – rántottam vállat –, csak főznöm ne kelljen.
– Hát a karddal, puskával, pisztollyal hogy állsz?
– Nem vagyok valami jó céllövő, de közelharcban egyikőtök sem verne meg. A fegyver nem számít. Késsel, baltával, szekercével, buzogánnyal, lándzsával, bottal épp úgy elboldogulok, mint karddal vagy puszta kézzel.
Artful széles vigyorra húzta a száját.
– Van bőr a képeden.
– Ja, szerencsére tök jól takarja a koponyámat.
Artful felröhögött és a vállamra csapott.
– Jól van, kölyök! Hol szolgáltál korábban?
– Nem mindegy az?
– Felelj!
– Mégis mire kíváncsi? Hogy állom-e a sarat? Próbáljon ki, aztán meglátja! De felőlem elsorolhatom a hajók neveit is.
– Sorold!
– Fürge Delfin, Hellion, Aldaril.
Artful elgondolkodva végigsimított a szakállán. A kagylók megzörrentek az ujjai között.
– Ezek egyike sem cseng ismerősen.
– Nem csoda. Ezeken a vizeken még sosem jártak, és a Fürge Delfinnek már úgyis mindegy.
– Elsüllyedt?
– Mint a huzat. Hülye volt a kapitánya.
– Miféle hajó volt?
– Háromárbocos korvett, ahogy a Hellion is. Az Aldaril szkúner, épp, mint ez.
– Épp, mint ez? – kérdezte összehúzott szemmel a kapitány.
– Hasonló. A hajótest kecsesebben ível a tat felé, mint a legtöbb szkúnernél.
– Jó szemed van. Honnan jöttél?
– Messziről… északról – kamuztam, és próbáltam nem arra koncentrálni, mennyire idegesít a kapitány szája sarkában bujkáló ravasz vigyor.
– Szüleid?
– Vannak.
– Miért akarsz a Névtelenen szolgálni?
– Miért kérdez marhaságokat?
– Hogy hívnak?
Na, bassz… – szívtam meg némán a fogam, aztán kinyögtem az első nevet, ami épp bekattant.
– Greg. – Greg? Bakker. Ekkora egy sza…
Csak lassan esett le, hogy a kalóz kifürkészhetetlen, bozontos képe helyett már jó ideje a padlót bámulom. Óvatosan felnéztem. A fickó elégedetten vigyorgott.
– Az árbocőrünk a múlt héten fűbe harapott. Kell valaki a helyére.
– Mondjuk én.
– „Talán” – idézte a kocsmában búcsúzóul odabökött szavamat, én meg hirtelen nem tudtam, mit reagáljak. Máris lebuktam? – Leva: honnan ismered?
– Mindig is ismertem.
– Hasonlítasz rá.
– Testvéreknél megesik.
– A nővéred?
– Ja.
– Mit követtetek el?
– Ha muszáj részletezni, akkor inkább megyek.
És már fordultam volna, hirtelen felismerve, hogy egetverő baromság ez az egész. Egy kalózhajóra próbáltam felvetetni magam. Egy kalózhajóra! Csak úgy, brahiból, és az ipse láthatólag tényleg hajlott rá, hogy felvegyen. Itt kellett megálljt parancsolnom magamnak. Kellett volna. Tényleg visszafordultam volna, ha Artful nem kapja el a karomat, és nem penderít vissza maga elé.
– Tudsz írni, kölyök?
– Tudok.
– Hm… – ezzel a kapitány se szó, se beszéd, a karomnál fogva végigvonszolt a fedélzeten. Feltépte a parancsnoki kabin ajtaját, aztán belökött az ajtón. – Toll, tinta az asztalon, meg talán akad még papír is. Ülj le!
A kabinban iszonyatos kupi honolt. Az ágy és a padló tele volt szórva gyűrött ruhadarabokkal, térképekkel, az említett asztalon pedig hegyekben álltak az üres rumosüvegek, és az egész helyiségben áporodott testszag terjengett. Olyan büdös volt, hogy egy pillanatra leállt tőle az agyműködésem, ezért szó nélkül az asztalhoz léptem, és lerogytam az egyik székre.
– Rendben, kölyök! Tegyük fel, hogy a raktárunkban akad tíz zsák rizs, háromládányi napal, nyolc hordó Pardalou és van mellette húsz gul aranyban. A rizsért három gul öt dropot számolnak fel, a napal kilóját gulban mérem, a Pardalou hordó pedig ötvenhat gul. A legénység huszonegy főt számlál. Mennyi pénz üti a markukat fejenként?
– Ööö…
Hosszan nyújtva azt az egy betűt, igyekeztem a béna mártogatós tollal felírni a fontosabb infókat. Gőzöm sem volt, mi lehet az a napal vagy a Pardalou, de a feladat szempontjából nem is tűnt fontosnak. Azt levágtam, hogy a gul és a drop minden bizonnyal valami fizetőeszköz, csak az zavart, hogy nem ismertem az értéküket.
– Oké. Szóval tíz zsák liszt, zsákonként három gul ötért, háromládányi napal kilónként egyért, és három darab ötvenhat gulos hordó. Hány kiló napal van egy ládában?
– Huszonöt.
– Oksi – kezdtem gyors számolásba, egészen a papír fölé görnyedve. Harminc gul ötven meg huszonöt, az ötvenöt ötven, meg hárooooomszor… – itt kifejezetten örültem volna egy zsebszámológépnek. Nem voltam az a számtanzseni, csak egy erős négyes. – Tizenegy és fél gul fejenként, ja meg a két drop. Feltéve, hogy igazságosan osztozkodnak, és nem testvériesen – böktem ki végül, mire a kapitány felvonta az egyik szemöldökét.
– Mi a különbség?
– Az igazságos, mikor mindenki egyenlő részt kap, a testvéries pedig mikor valakinek több jár.
Artful mosolyra húzta a száját és horkantott egyet.
– Jól van. Tényleg konyítasz a vitorlákhoz?
– Ja.
– Na, gyere!
Most már meg sem lepődtem, hogy a kapitány karon ragadott, és úgy rángatott maga után, mint egy rongybabát.
– Jeff! – kiáltott nagyot a fedélzeten, és türelmetlenül topogott, amíg a vörös kendős fel nem bukkant. – Vidd fel a kölyköt, és nézd meg, használható-e!
Jeff úgy nézett a kapitányára, mint valami idiótára.
– Dan. Ez csak egy kisfiú. Olyan zöld, hogy ki sem látszik a korlát mögül.
– De úgy számol, mint valami masina. Őt akarom.
– Dan…
– Az ördög vigyen el, azt mondtad, válasszak. Tessék!
Jeff sóhajtva végigmért, aztán intett, hogy kövessem.
– Hadd lássam, hogy boldogulsz!
– Nyugi tata, le fogsz padlózni – vigyorogtam kajánul a kapitánnyal kábé egyidős pacákra, aki a megszólításon egy kicsit tényleg felhúzta magát, de nem bántam. Kezdtem belejönni Greg szerepébe, aki a színjáték szerint Leva öccse volt. Már pedig az én öcsém piszok pofátlan egy srác volt, így ha karakterhű akartam maradni, én sem finomkodhattam. És őszintén, marha jól esett vizsgáztatás közben flegmán és magas lóról beszélni a marcona képű fickókkal. Tudva, hogy tényleg nem lennék rossz árbocőrnek.
– Dan! – kiáltott le a csarnakról a vörös kendős egy bő óra múltán, megunva az ugráltatásomat.
– No?
– Látott már hajót. Azt nem tudom, a Szeszélyesen boldogul-e, de nem tériszonyos.
– Ó hidd el, azért egy nagyobb viharban tök szép sugárban tudok hányni – nyugtattam a fejkendőst, miközben csak a lábfejemet beakasztva lógtam fejjel lefelé az egyik keresztrúdról.
– Ez dicséretes. Majd rendezünk versenyt, hátha abban is lefőzöl.
– Miért, miben főztelek le? – kérdeztem kíváncsian, aztán hasból felhúztam magam, mert éreztem, hogy kezd csúszni a lábfejem.
– Hány esztendős vagy?
– Nem mindegy?
– Ekkora kölyökként én az orrot sem tudtam megkülönböztetni a tattól, nemhogy egyedül beggeljek! Bár én nem is voltam tengerészkölyök.
– Ja, úgy tényleg könnyebb – hagytam rá vigyorogva, aztán követtem le a hágószálon. A fedélzeten a kapitány várt minket, meg még vagy hat másik tengeri medve.
– No, fiúk! Megvan az új árbocőrünk. Azt mondja, a neve Greg.
A hat muksó lelkesen vállon veregetett, nekem meg hízott a májam a büszkeségtől. Bent voltam. Ott és akkor csak ennyire gondoltam, mellékesként kezelve, hogy talán ez megint egy olyan pillanat, ami majd egy egész lavinát indít el.
Ez jó!
Remek íráskészség, jó horgok – álruhában lányként egy hajón, ráadásul egy idegen világban, talán még sok is a jóból -, YA kalandregénynek tippelem. Gratulálok.
Na! Ez egész érdekes.
Gyors ügyrendi javaslat az elején: Dobd ki az első mondatot, a második sokkal jobb kezdés lenne!
Megvannak benne azok a klisék, amik szinte elvárhatók (pl. álruhában lányként egy hajón… 🙂 ), ezzel a kötelező körök letudva.
Tetszik az idegen világgal szembeni irónia, ahogy az elején keresi a különlegességeket. Kicsit kikacsint a csodás fantasyvilágoktól megcsömörlött olvasóra. De azért a sorba is beáll, hozza a kliséket. Kellenek is.
Ami igazán érdekessé teszi számomra az az, hogy úgy tűnik, a főhős nem egy teljesen véletlenül idekeveredett figura, akiből majd a semmit sem tudó, de mindent egyedül megoldani képes kiválasztott lesz, hanem – legalább is valamilyen szinten – az ő kezében van az irányítás. Plusz a világok között nem eltévedve sodródik, hanem érdeklődve válogat. Ez érdekes motívum, és jó kérdés, hogy mi jön ki belőle. Jó, oké, nem kérdés, nyilván valami olyasmi, hogy a nagy kívülállása átmegy felelősségbe, és persze megmenti a világot. Mert ha nem ez, akkor elmarad egy kielégülést adó klisé. De az idáig vezető út és a főhős várható jellemfejlődése érdekes lehet.
Oho!!! A szerző neve az Álomjáró címmel együtt nagyon ismerősnek tűnik. Ha nem tévedek, a merengőn olvasható pár történeted, ez esetben pedig szívből gratulálok a kikerüléshez! Még tini koromban rengeteget olvastam tőled, és már akkor is nagyon megfogott a kiforrott stílusod, a humorod, és az álomjárós ötlet. Ha esetleg mégsem ugyanaz a szerző, akkor elnézést, tévedni emberi dolog Mindenesetre nagyon figyelemfelkeltő ez a részlet, van benne egy erős írói ígéret. Mindenféleképpen tovább olvasnám a történetet. Kritikaként annyit tudok említeni, hogy nem volt túl sok leírás és mintha többször lett volna ismételve egy-két információ. Emellett pedig egy helyen nagyon összezavarodtam, mikor ki volt írva POVként, hogy Greg, és nem igazán értettem, hogy most mi van, de aztán lassan leesett, de nem értem, milyen funkciót szolgál.
Egy szó, mint száz: gratula a kikerüléshez, és sok sikert kívánok!
Ohh most vissza olvastam laptopról, és így már látom, hogy a Greg fejezetcím. Így már minden érthető csak telefonról nagyon bezavart első olvasáskor, de csak az én értelmeztem rosszul.
Pár bekezdést akartam csak olvasni, de mire észbe kaptam, a részlet végére értem. A szöveg gördülékeny, a stílus könnyed, sodró, a modern kifejezéseknek pedig van a létjogosultsága a főszereplő más korból, időszakból származásával, így ezek sem akasztottak meg.
Kíváncsivá tett, hogy mi történhetett korábban, mi ment félre, valamint ezúttal is ez történik-e? Kellő mennyiségű és fontosságú kérdést tettél fel ahhoz, hogy úgy érezzem, szeretném folytatni, többet megtudni.
A főszereplő szimpatikus, tetszik, hogy talpraesett, találékony, de kiváltképp az, hogy nincs tökéletes őstehetségnek beállítva (az első hajóút durva tengeri betegségét üdítő volt olvasni, ahogy azt is, ahogy a saját hibáira reflektált). Ott már picit bajban voltam, amikor Greget kezdte imitálni, de ez abszolút személyes dolog, tenyérviszketést kapok az ilyen flegma emberektől. Akkor is, ha értem, miért van, és a közeg is adott hozzá a történetben, ez maximálisan egyéni heppem. De amikor nem Greg, akkor szeretem. 😀
Külön dicséretes, ahogy felvázoltad a hőség miatti, általános lengébb öltözködést, és ezzel rápakoltál még egy lapát indokot arra, hogy miért lett olyan feltűnő a kapitány ebben a közegben. Semmi megmagyarázhatatlan megérzés, vagy „csak én szúrtam ki, mert én kiszúrom az érdekes embereket a szürkeségben”. Szép volt!
Ami nem sikerült ennyire finomra – szerintem – az a korszak szájbarágása. Viszonylag kis szakaszon belül utalsz rá a saccolt technikai elmaradottsággal, az öltözködéssel, majd kőbe vésed a „Tiszta tizennyolcadik század” megjegyzéssel. Ha csak a vitorláshajókat és a ruházkodást írod le, már könnyen és egyértelműen el lehet helyezni időben a történetet.
A másik, ami velem maradt: a párbeszédek. Egyfelől tetszik, hogy nincsen minden mondat után, hogy „- mondta XY”, mert többnyire egyértelmű, hogy mikor kik beszélnek. Viszont annyi kétszereplős dialógus van, hogy olykor talán nem ártana egy-egy ilyen közbeszúrás, valami pici plusz cselekvés, mimika, mert ennek híján nekem például a kapitány és Leva/Greg ping-pongra emlékeztető beszélgetése hamar szárazzá vált.
Örülök, hogy elolvastam ezt a részletet, lekötött és szórakoztatott, köszönöm az élményt!
A kikerüléshez gratulálok, a továbbiakhoz pedig sok sikert kívánok! 🙂
Nagyon jó részlet. Nem szeretném elkiabálni, de remélem, könyv lesz belőle, én megvenném. :))
Mintha a végére tartogatnák a jobb falatokat 😀
Nagyon az én szájízem szerint való a történet, ezt nemcsak hogy szívesen olvasnám, hanem még meg is venném!:)
Persze mindez az üdítő alapötletnek köszönhető, hiszen csak ennyi látszik egyelőre belőle, de nagyon remélem, hogy az egész egyedien fog folytatódni.
Hajós fantasy. Túl modern a nyelvezet. az egészet át kell kalapálni. Pl az ilyen kifejezést, hogy „oksi” egy ilyen jellegű műben el lehet felejteni. Sajnos, nem bírtam végigolvasni, annyira nagyon nem jött be.
Ez nálam, abszolùt a tetszik kategória. Aranyos, önálló fantáziavilág. A kezdet jó, érdekelne a folytatás. Szeretem az egyedi ötleteket, szerintem ott kezdődik egy jó regény. Negatívumként annyi, hogy van néhány szó, ami nagyon kizökkenti az olvasót a környezetből. De ez szerkesztés során, természetesen könnyen javítható.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Marga.
Szerintem ebben az esetben a nyelvezetnek nem kell (sőt, nem szabad) passzolnia a korhoz. Az lenne a furcsa inkább, ha egy modern korból érkezett ember alapból úgy beszélne, gondolkodna, mint ahogy a múltban. Nekem nagyon tetszik az ellentét a szereplő, és a kor között.
Az írónak gratulálok. Kíváncsian figyelem majd a lektorit, drukkolok a pozitívért!
Ez a részlet egy kicsit hasonlít egy elöbbi kikerülthöz. Másik korba jutás. Habár itt van némi mágia. Mégis míg Efembergernél felrótták a művi nyelvhasználatot a modern és a régi közt, meg túlírtnak bélyegezték, itt a legtöbben azt írják hogy jaj nem olyan fontos ez. Hát szerintem ha ott fontos volt legyen itt is az.
Nagyon-nagyon rendben volt ez a kezdés. Kellő mértékben felkeltette a figyelmemet, azon kaptam magam, hogy rögtön olvasnám tovább.
A modern nyelvezettel nem volt problémám, de arra rendkívül vigyáznod kell, hogy ez csak gondolati szinten jelenjen meg. Ebből a szempontból a párbeszédeknél volt egy-két határeset: egy tizennyolcadik századi ember nem biztos, hogy megérti azt, hogy “oksi”, vagy azt, hogy “le fogsz padlózni”.
Kíváncsivá tettél, tehát az indítás elérte a célját.
Gratulálok a kikerüléshez!
Kedves Éva.
Azért szerintem nem mindegy az sem, hogy kik a kommentelők. Nem gondolom, hogy egy ugyanazon személyek írták volna az ellentéteket.
A túlírás felhozását pedig nem értem. Egy írás vagy túlírt, vagy nem; nem függ össze a témával. Miért kellene túlírtnak gondolnunk egy részletet azért, mert a témája hasonló egy másikhoz, ami túlírt (írom ezt úgy, hogy én a másikat is gördülékenynek éreztem, és a modern nyelvhasználat engem abban sem zavart.)
A szöveg gördülékeny, olvastatja magát, jó a stílusa. Nem véletlenül került fel mind a kettő. 😀
A zsáner belőve, háttérvilág csillant, alapszituáció érdekes, főkarakter neme egyértelmű… Kicsit talán sok az elején a csacsogás, de még épp tűréshatáron van. Mire meguntam a felvezetést, beindult a cselekmény. A kalózok valahogy túl értelmesnek, szelídnek tűnnek, maflának… de mivel egy kalózt sem ismerek, simán elhiszem, hogy ilyenek is lehetnek, és humorforrásnak sem utolsó, ha kicsit lököttebb a csapat. Nem kell mindenkinek terminátorokról írni.
Részemről a modern nyelvezettel nem volt probléma, ez egy fantasy, nincs utalás létező helyszínre, akár egy másik bolygón vagy dimenzióban is játszódhat, elvégre Leva valami mágusféleség.
A férfi-nő viszony viszont szúrta a szemem. Egy ilyen környezetben a nők általában alárendeltek. Ez nem jött át, Leva konstatálta, hogy nyilván megbámulták, de őt nem izgatta a dolog, azután fiúvá változott, hogy felvegyék a hajóra. Ha ennyire nincs jelentősége a nemi szerepeknek, akkor miért kellett átváltoztatnia magát? Ha meg van, akkor ezt itt az elején – véleményem szerint – jobban hangsúlyozni kellene. Azt is, ha más okból érezte úgy a főszereplő, hogy nem kellene lányként a hajóra lépni. „A mólók mellett lépdelve, gyanúm beigazolódni látszott: errefelé a nők nem nagyon álltak tengerésznek.” Meg másfelé sem nagyon, de azért előfordult, sőt! Itt nem ártana egy kis magyarázat, miért jut erre a következtetésre a főhős, főleg akkor, ha a romantika is jelentőséget kap majd a műben. Az egyértelmű, hogy Leva hebrencs, nemtörődöm, kissé könnyelmű, tojik a következményekre, mégis, ezt a részét kicsit felületesnek, kapkodónak éreztem, mintha az író gyorsan túl akart volna esni a kötelező körökön, hogy eljusson a következő jelenetig.
Összességében tetszett, Dóra stílusát jónak találtam, meg tudott fogni, a szöveg jól olvasható, gördülékeny. Szívesen olvasnám.
Gratulálok a kikerüléshez!
Hei-ó!
Nekem is tetszett, főleg azért, mert szeretem a hajós történeteket. 🙂
Úgy érzem, a részlet végére még nem egészen lettem tisztában az alapszituációval – Ki ez a szellem, milyen ez a mágia, mik azok a másik világok, és hogy mi pontosan a valóság; Egyebek -, de ezt nem írnám fel negatívnak. Pusztán többet kellett volna kapnom a történetből, amit nem is bántam volna. 🙂
A fantázia az bizony teljes mértékben átfűzi a történetet, ez nem kétség, és érzek benne valami varázslatosat, valami ‘kalandra hívó’ érzelmet.
Gratulálok a kikerüléshez!
Sok sikert a lektorin! 🙂
Kedves mindenki!
Nagyon köszönöm, hogy véleményeztétek ezt a kis részletet. Csodás volt visszaolvasni a gondolataitokat, a gratulációitokat és a jókívánságaitokat is.
Katherine, biztosra veszem, hogy ez az írásom kalandregény, és azt is megkockáztatom, hogy YA, de őszintén szólva borzalmasan rossz vagyok a zsánerek behatárolásában, főként, ha a saját műveimről van szó.
Lobo, köszönöm a javaslatot. Igazad van. Bakker annyit szenvedtem egy tűrhető első mondat kitalálásán, hogy fel sem tűnt, hogy talán nem is kell.
Norvin, szia! Igen, én vagyok, tényleg Merengőn kezdtem az írogatást. Nagyon örülök, hogy sikerült pár szép pillanatot szereznem a kis zsengéimmel akkor régen. A leírásokról: nem a barátaim. Senkit nem szeretnék untatni, és mivel én hajlamos vagyok átugrani olvasás közben a leírások legalább ötven százalékát, írás közben eszembe sem jut ezzel pepecselni. Meglehet, nagyon rosszul teszem.
Shaku, de jó! Mindig feldobja a napom, ha sikerül valakit odaszegeznem a képernyő elé. A korszakkal kapcsolatban igazad lehet. A kevesebb néha több. Mentségemre szóljon, Leva megjegyzései sokszor túlzók. Nehéz cenzúrázni a gondolatait. A dialógokról: ajjaj, azt hiszem, túl sok drámát olvasok. 🙂
Agnieska, szuper! Akkor majd egyszer, ha megérik a kiadásra, legalább egy eladott példányom biztosan lesz. 😉
Erin, hello! Két eladott példány? Ez már klassz 😀
Marga, sajnálom, ha neked nem tetszett, de van ilyen. Az egész átkalapálásáról: ha kiszedném a neologizmusokat és lekapargatnám a főhős szövegéről a modern megnyilvánulásokat, akkor ez a regény már nem az a regény lenne, aminek megálmodtam. Talán majd egyszer írok valamit, amit majd jó érzéssel olvasol. De köszönöm az észrevételt.
Kristin, emlékszel még, melyik szavak? Szívesen rápillantanék, és elrágódnék magamban, hogy mi zavaró.
Ramóna, köszönöm. Ebben azt hiszem, veled értek egyet, és örülök, hogy neked tetszik.
Éva, én is olvastam Efemberger részletét, sajnáltam, hogy negatívot kapott (ahogy sok, kikerült részlet alapján tök jó írásnak tűnő mű), és én nem érzek olyan erős hasonlóságot a két regény között, sem hangulatban, sem témafelvetésben. Bár könnyen beszélek így, hogy az egyik írást az elejétől az utolsó betűig ismerem, a másiknak pedig a fókuszát sem. A modern-régi párhuzamról: remélem, hogy ezt nem nagyon szúrtam el. Szerettem ezzel játszadozni írás közben, ami közel sem jelenti, hogy jól is tettem. De abban azt hiszem, egyet értünk, hogy egy írott szövegnél a nyelvhasználat mindenképpen fontos.
Isa-Bella, azt hiszem, ha tovább olvashattad volna, akkor több ilyen határeset is szembeköszönt volna. És igen, tiszta sor, hogy így a helyiek néha nem értik, a főhős miről hablatyol. De ez szerintem megfűszerezi egy kicsit a történetet.
Ildikó, mindenben igazad van. Erre a férfi-nő viszonyra tényleg szánhattam volna több karaktert, de annyira szerettem volna a lényegre térni, hogy összecsaptam. Talán ment rajta valamit, hogy Leva valóban hebehurgya, és nem igazán ad időt még magának sem, hogy felmérje a világot. Mivel ő az elbeszélő, az olvasó sem tudhat többet első körben.
Norbert, ahoy! Azt hiszem, túl hosszúra nyúlt volna az első fejezet, ha mindent beleszuszakolok, így nem bánom, hogy nem elégítettem ki a kíváncsiságod. Talán egyszer lesz még rá lehetőségem. 😉
A lényeg, a lényeg: szuper érzés volt a kiemeltek közé kerülni, és nagyon hálás vagyok, amiért olvastatok. Még egyszer, köszönöm!
Három! 🙂
„de őszintén szólva borzalmasan rossz vagyok a zsánerek behatárolásában, főként, ha a saját műveimről van szó.”
Áh, egy rokonlélek 😀
Bizony frusztráló nem tudni, hogy mi a történeted zsánere, de egyben, tapasztalat szerint, felszabadító is tud lenni 🙂 Nem Kell aggódni a keretek miatt és lehet írni, ahogyan csak azt a történet természetes folyama kívànja.
Már ez önmagàban is egy kaland.
„biztosra veszem, hogy ez az írásom kalandregény, és azt is megkockáztatom, hogy YA, de őszintén szólva borzalmasan rossz vagyok a zsánerek behatárolásában, főként, ha a saját műveimről van szó.”
Szerintem a művek kategorizálása, osztályozása (túl az egyszerű műfaji besoroláson [regény, novella…]) a buta de szorgalmas irodalomtörténészek, irodalmárok találmánya, és végtelenül primitív dolog. Ha pedig egy szerző is kategorizálja a saját műveit, akkor az már az irodalom halála. Szóval ezzel a mondatoddal az én szememben nagyot nőttél, és csak annyit fűznék hozzá, hogy maradj is így, ne hagyd, hogy besoroljanak!
Köszi, Norbert, ezt egyszerre írtuk… 🙂
😀
Áh, hogy is szól az angol mondás, „Jó elmék egyre gondolnak”? 😀
Kedves Dóra!
Kedves Tőled, hogy minden egyes értékelésre egyesével reagáltál. Épp ezért, én is gyorsan átfutottam az írást újra, hogy tudjak neked felelni. Amik engem kizökkentettek: ” gallyra vágok, Szar hét?, en bloc, Hülyékre nincs szükségem, Oksi, Nyugi tata, muksó. ”
Ezeknél szerintem a szövegkörnyezetbe jobban illő szavakat kéne keresni. A „hülyékre nincs szükség” , ott inkább az a bajom, hogy a kor amelyet megjelenítesz, nem igazán használja a hülye szót. Sokkal inkább a bolond szó volt használatos. Valamint van még az a rész, hogy a szag miatt az agyműködése leáll. Sokkal inkább a gyomrunk fordul fel először, ha megcsap minket valami bűz.
De, természetesen ez az én véleményem, ez pedig a Te regényed. Én abszolút az ifjúsági – és család irodalomban mozgok írásilag, így a szóhasználat, nálam érzékenyebben kijön, mint egy felnőttregényes írónál.
Sok sikert a lektorihoz! :))
Többen említették (vagy csak egy valaki de többször), hogy a szóhasználat nem illik a korhoz. Ez éppenséggel igaz, de ez itt egy fantasy-világ, ráadásul olyan fantasy-világ, ami a főhős álmában jelenik meg, vagy valami ilyesmi. Nekem az a benyomásom, hogy valamilyen szinten még irányítja is. Ha így van, akkor a világnak nem kell korhűnek lennie, hiszen egyrészt tulajdonképpen nincs behatárolható kor, másrészt egy álom nem ritkán zavaros. Az biztos, hogy nem időutazásról van szó. Persze mindezekkel együtt is lehet zavaró néhány anakronisztikusnak tűnő szóhasználat vagy tárgy, vagy bármi, de mi van, ha szándékosan zavaró? SŐT! Mi van, ha az derül ki, hogy más álomjárók is vannak, és ez ennek a jele?
Kedves Lobo!
Az elején tesz rá megjegyzést, hogy három évszázaddal korábban jár a saját világához képest, és a 18. századhoz közeli helyen van.
De persze ettől még bármi lehet…
Kristin, oké, ezt én is láttam. De ez csak a mesélő saját következtetése. Még akár az is kiderülhet, hogy téved. Mézga Aladár is azt hiszi, hogy a múltban jár ősemberek között, míg végül kiderül, hogy a jövőben. Mivel nem valós történet és nem történelmi regény, bármi lehetséges.
Lobo, micsoda példák nem jutnak neked eszedbe! 😉 Most már az idegesít, hogy nem emlékszem Mézga Aladár hogyan is volt. 😀
Hát elég retró fószer vagyok már… 🙂
Amúgy juttúbon megvan. A 10. epizód.
Őszintén szólva, olvasás közben én úgy láttam, hogy a Jelenben játszódik, csak maga a hely az, ami olyan elszigetelt, mintha három évszázaddal a múltban lenne.
És ezen a szálon futva azt is elképzeltem, hogy az egész ‘Álomjárás’ tán egy allegória arra, hogy főhősünk fut a problémái elől egy ilyen belső fantáziavilágba, és a világ mágiája és furcsasága, annak minden elemével, csak is az Ő saját szemein keresztül létezik, miként a tudata egy ilyen ‘fogyasztható’ módon próbálja feldolgozni neki a tapasztalatait.
De, a művészet már csak ilyen 😀 Ahányan rátekintenek, annyi fajta értelmezése lesz. Mindenkinek mást jelent. Ilyen szinten pedig akkor mindannyiunknak igaza van, nem? 🙂
Norbert! Jó meglátás, szerintem is ilyesmiről van szó. Akár egy komoly lélektani regénnyel is állhatunk szemben. de minderre csak egyféleképpen kaphatunk választ…
És úgy látom, hacsak a szerző meg nem szán minket, további érdekes információkra még két hetet várnunk kell… 🙁
A lektor sajnos nem lett kész, de egy fél lektorit küldött. Az írás YA fantasy kalandregény, 700 ezer karakteres.
Lobo Marunga,
„Szerintem a művek kategorizálása (…) irodalmárok találmánya, és végtelenül primitív dolog.”
A szépirodalmi kánonok teljesen mások és belterjesebbek, mint a szórakoztató irodalom. Itt nincsenek kánonok, még irodalomtörténeti feldolgozás sincs. Viszont ha egy könyvre rossz borító kerül, ami nem szólítja meg a célcsoportot, akkor 300 példányban fog fogyni, és ha ez egy sorozat első kötete, akkor az ki is nyírja a sorozatot. Ezért nagyon fontos, hogy a könyvesboltok melyik polcára kerül a kötet, és ehhez bizony be kell tudni sorolni. ha ez egy middle grade kötet, teljesen más borítót kap, de akkor is ha YA romantikus, vagy YA kalandregény.
Ez már nem a rendszerváltás előtti idők, amikor öt nagy kiadó uralta a terepet, és töredéknyi címet adtak ki, de százezres példányszámokban. Ott nem számított ennyire a borító, nem kellett ilyen szinten besorolni a könyveket, mint most, a pár ezres példányszámok és az online webáruházak idejében. A világ megváltozott 🙂
Évekkel ezelőtt volt szerencsém olvasni még az első verzióját, illetve bétázni belőle pár fejezetet. Még mindig elevenen él az emlékeimben és kellemes érzéseket idéz. 🙂 Az egyik legjobb regény, amit kezdő írótól olvastam és gondolom azóta csak jobb lett, az író is fejlődött. 🙂 Egy álmom válna valóra, ha végre könyv formájában kézbe foghatnám. Lehet, hogy az elején még lenne mit csiszolni, de maga a történet, a szereplők és az egész hangulata nekem nagyon bejön. 🙂
Érdekes, jól megírt indítás. Akárcsak az oldalakon formálódó világ. Pontosabban szólva a világok sokaságának ígérete, amibe sok minden belefér, kalandozás más világokban, vagy a főhős valódi életében is. Kíváncsi vagyok a lektorira.
Gratulálok a kikerüléshez!
Aranymosó, köszi az infót, ez elég fontos és racionális szempont. Pláne egy kiadó részéről.
Az irodalom részéről viszont szerintem nagyon rossz hír. Mert hogy a véleményem ettől még nem változott, legfeljebb annyiban, hogy a kiadót ezek után megértem, és persze nem is hibáztatom. Viszont arra, hogy a világ megváltozott, csak annyit tudok mondani, hogy ezúttal akkor sajnos nagyon rossz irányba változott. (És itt sietek jelezni, hogy abszolút antirégenmindenjobbvoltista vagyok!)
Szia mindenki, megint!
Ez a lektori valahogy nem az lett, mint amire számítottam, de mentségemre szóljon, hogy tavaly nem követtem a pályázat alakulását, így fel sem merült bennem, hogy ilyen verzió is lehet. Szóval türelem (most leginkább magamat próbálom nyugalomra inteni).
Még mindig klassz, hogy itt vagytok.
Norbert, Lobo, azt hiszem nekünk olvasóknak nem is feltétlenül kell tudnunk tűpontosan szétválasztani a zsánereket, de egy kiadónál alapnak érzem, akkor is, ha egyetlen irodalomtörténész sem akad a szerkesztők és lektorok között. Ahogy már fentebb megválaszolták, változnak az idők és mi változunk bennünk. Így praktikusabb, áttekinthetőbb. És ez szerintem nem feltétlenül rossz, mert persze lehet szörnyen illúzió romboló ez a kereslet-kínálat kapocs, és szül jó pár egy kaptafára íródó művet is, de egy csomó színes újdonságot is ad mellette, amiről a letűnt idők olvasói álmodni sem mertek. Én imádom, hogy ennyi félét olvashatok, és őszintén azt is, hogy ha bemegyek egy könyvesboltba, akkor témák, zsánerek szerint keresgélhetek a polcok között. És ehhez kell ez az áldatlan mindent osztályozunk és besorolunk dolog. Ám, mivel én béna vagyok a besorolásban, jelenleg íróilag ez nem korlátoz. Amatőr vagyok, és így megvan az az előnyöm, hogy csak írok zsáner zsargon nélkül, ami éppen jön. Meglehet tényleg könnyebb így, mint mikor valaminek meg kell felelni, de talán egy jó kiadó figyel arra, hogy az író ne érezze szűknek a neki szabott kereteket. És ha épp itt tartunk, akkor mondjuk ki: ez egy YA fantasy kalandregény. Tényleg nem mélylélektani dráma, bár menő lenne egyszer ilyet is írni (ha lenne türelmem belemenni a lelki finomságokba). Szóval akármennyire megtetszett most Norbert „Álomjáró allegória” gondolata, az ebben a műben nem szerepel. Direktben. Mert természetesen mindig az olvasón áll a mű értelmezése. 🙂
A nyelvi elemeim pedig, hú… Kristin, így, hogy tételesen felsoroltad, tényleg kilóg a lóláb. (Pedig ez már a finomított változat finomított változata.) De most, hogy visszaolvasom… miért is küldtem én ezt be? Rettentő infantilis vagyok, azt hiszem.
Sidel, jó hogy itt vagy te is. Igazán kedvesek a szavaid. 🙂 Nagyon sokszor kezdtem átírni és újrabétáztatni, de valahogy mindig az lett a vége, hogy hagytam a csudába. Jó tudni, hogy jól tettem, hogy nem tettem le róla végleg.
János, örülök, hogy neked is felcsigázta a fantáziád, én is nagyon kíváncsian várom a lektorit.
Most pedig mindenkinek jó éjt, szép hétvégét! <3
Kedves Keliea/Dóra!
Nagyon örülök az Álomjáró kikerülésének, mivel tövig rágom a körmöm, olyan jó olvasni ezt a kedvenckét. Nagyon remélem átjut a lektorin és továbbjut. Úgy várom, hogy egyszer könyvalakban is lássam. 🙂
Üdv és jókat, Merin és itt is. Ment a 10 csillag.
Nikane-chan
Szia Nikane!
Tényleg nem gondoltam, hogy bárki emlékszik még arra régi változatra, de jó hogy te is itt vagy. 🙂 Én is boldog lennék, ha egyszer láthatnám könyvformában megjelenni, de most, hogy visszaolvasgattam, párszor a falba vertem a fejem a bent hagyott hibáim láttán, amiket nem is értek, hiszen annyiszor visszaolvastam. (Biztos valami galád lásd amit látni akarsz varázslat lehet a háttérben.) Mindenesetre rettentően várom a lektori véleményt, remélem tudok majd tanulni belőle. 🙂
Körözök pár napja a részlet felett. Norbert felvetése tényleg klassz volt, viszont így, hogy tudjuk, nem nyert a tipp, most az ugrott be, mi van, ha a főhős mások fejében kotorászik, míg alszanak, és ezért keresett a mólón szokatlan dolgokat. Vajon miért vándorol a világok között? Vajon kutat valamit? És ha igen, miért? Miért van fasírtban a barátaival? Igaz, a szellem akkor miért kísérné, ha álmokról van szó, hm… Az a szellem totál homály, sajnáltam, hogy olyan rövid időre bukkant fel.
Érdekes sztorinak indul, jó, hogy nem olyan szokványos, kivi lettem, mi fogja hajtani. Greg stílusa nekem is sok volt kicsit, de mivel Leva csak eljátszott egy szerepet, belefér, hogy kicsit túltolja a fiúskodást, sok benne a poénlehetőség.
Dóra, egy pillanatig se bánkódj bent maradt bibik miatt, pláne, hogy a szóhasználat párbeszédekben könnyen javítható. Látod, az embereknek tetszik. 🙂 Gratulálok én is!
Köszi, Réka! Nem bánkódom. Vagyis próbálok nem rágörcsölni, de nehéz megálljt parancsolni az izgulós, maximalista énemnek. 🙂 Nagyon örülök, hogy ennyi embernek tetszik. Ezért (is) szeretek írni. Jó érzés egy kicsit elvarázsolni az olvasókat. Ami pedig a felvetéseidet illeti: a regényben mindenre kitérek, persze nyilván nem az első fejezetben. És olyan béna spoileres lenne itt elkezdenem fejtegeti, ha már egy regényt kerítette köré. 😉
„…ha kiszedném a neologizmusokat és lekapargatnám a főhős szövegéről a modern megnyilvánulásokat, akkor ez a regény már nem az a regény lenne, aminek megálmodtam.”
Hááát lehet hogy itt van a kutya elásva. Mintha érzelmileg túlságosan kötődnél a regényedhez és az lenne a nagy álmod hogy könyvet írj, nem pedig az hogy jó könyvet írj. Az álmokkal lehet repülni, de az írás nagyon hideg fejet kívánó, négy lábbal a földön járó munka. Az álom a repülés, az írás meg a repülőgép megépítése. Le kell kapargatni, ami miatt nem tudna felszállni. Nem neked kell tetsszen, amit írsz, hanem az olvasónak. Nekem a meglehetősen csalódott hangú lektoriból az jön le, hogy túlálmodtad a könyvet, és ha hajlandó lettél volna több energiát fordítani az olyan prózai és piszlicsáré dolgokra mint amiket Marga és Kristin is kifogásoltak, talán később sem kuszálódott volna össze a történet. Nadehát mindegy, nem a világvége, ha valahol becsuknak egy ajtót kinyílik egy ablak, meg [inzert hasonló random írói motivációs idézetek].
Ezek nem neologizmusok, hanem szervesen beleillenek a történetbe, és kifejezetten erősítik mind a karaktert, mind a történetet.
Kedves Csikesz!
Igen, valóban szeretek nagyot álmodni, talán tényleg túl nagyot akartam markolni, és még az is megeshet, hogy nem éppen ennek a regényemnek kell publikum elé kerülnie. (Van még pár, de ezt éreztem jelenleg a legéletképesebbnek.) És persze, nagyon fontos, hogy az olvasónak tetsszen, de alapvetően ha nekem nem jön be, akkor végig sem írom, nemhogy ahhoz vegyem a bátorságot, hogy mást is kínozzak vele. 🙂 Én a lektoriból úgy vettem le, hogy nem nyelvi, sokkal inkább tartalmi problémák merültek fel, és ez valóban jogos lehet. Amit én írtam Marga hozzászólására válaszként, tisztán nyelvi szinten értettem, hiszen ő maga sem említett egyebet. Így, de csak szerintem, az a kutya inkább a kert másik végében van elásva. De a félreértések elkerülése végett, ez csupán egy írás. És akármennyire fontos nekem (vagy épp ezért), szívesen ütlegelem, amíg a megfelelő formára nem görbül. Az említett neologizmusok és modern fogalmazás itt ebben a regényben viszont szerves részei a főhős szókincsének, aki nem mellesleg a történet elbeszélője is egyben. De lehet, teljesen hülye vagyok, és jobb, ha megyek és átgondolom az életem. 😀 Anyway: hálás vagyok a véleményedért és mindenki máséért is. Klassz volt kikerülni. <3
Ó. Aranymosó! Köszönöm. 🙂 Ezt nagyon egyszerre küldtük.
Nem az a kérdés hogy anakronisztikus szleng vagy neologizmus, hanem hogy nem lesz-e kezdettől fogva self-insert szaga a dolognak, azaz elég-e egy hihető elbeszelő megalkotásához ha Lakatos Dóra a szövegben Levának és Gregnek nevezi magát, de emellett úgy beszél, gondolkodik, viselkedik és látja a világot, mint Lakatos Dóra, aki természetesen pozitív szereplő is. Eddig amúgy nem annyira izgatott a részlet, de a lektori kifejezetten kíváncsivá tett…
Ez a kérdés könnyű, örülök, hogy ezt a kétséget elháríthatom. Semmilyen probléma nincs a narratív énnel, sem a szereplő viselkedésével, vagy stílusával. A regénynek teljesen más gondja van, ezek szerepeltek is a lektoriban.