Lajtai Szabó Gergely: NecroNapló – Elbűvölt Skócia – 2

1. részlet

2.
Üzenet a távolból

Tisztelt Purpiu Úr!

Örömmel értesítem, hogy páratlan szakértelemmel használt különleges képességei híre elért hozzám, és felkeltették kíváncsiságomat. Ez az oka annak, hogy ezúton sok szeretettel meghívom Önt az általam október 3. és 16. között, Blackfordban megrendezett Asztrálolimpára. Ez a verseny nagyszerű alkalom Önnek arra, hogy hasonló érdeklődésű ifjakkal kössön ismeretséget szerte a világról, és előttük is bizonyítsa rátermettségét a mágiatudomány terén. Érdemes indulni versenyünkön, hiszen a győztest a mágusvilág egyik legnemesebb elismerése mellett olyan nyeremény gazdagítja majd, amilyenről más varázshasználók csak álmodhatnak.

Sajnos a verseny szabályzata értelmében nem árulhatok el többet az Asztrálolimpia menetéről, de garantálom, hogy a verseny résztvevőit nem fogom semmi olyanra kényszeríteni, amit magától, önnön akaratából nem szeretne végrehajtani, mivel az egyik legfontosabb számomra, hogy mindenki jól érezze magát.

Az Asztrálolimpia helyszíne a festői szépségű Blackford, a régi Reagan-kastély területe. Szállást, étkezést és tisztálkodási lehetőséget biztosítunk, a résztvevőknek mindössze váltásruháról, tisztasági csomagról és a szertartásokhoz használt felszerelésekről kell gondoskodniuk. Háziállatokat is szívesen látunk, nekik is járnak ugyanezek a szolgáltatások.

A versenyen való részvétel ingyenes.

Nagyon sok szeretettel várom Önt itt, Skóciában, és maradok őszinte híve,

Jassah Samaabib

A levél elolvasása elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Először fel se fogtam. Nem értettem, hogy ez az arab csávó hogy talált rám, és honnan tudta meg, hogy mágiával foglalkozok. És ha tudta is, miért gondolta, hogy érdemes vagyok egy ilyen versenyen való részvételre. Erről az Asztrálolimpia hülyeségről még nem is hallottam. Tudtam, hogy mások is rendelkeznek mágikus tudással, de nem nagyon szokták nagy dobra verni. Egy-két mágiahasználóból híres parafenomén lesz, de az ilyen vásári majmokat mi, intelligens mágusok mindig lenéztük. A mágia nem közönséges bohóckodásra való, hanem szakrális és kiváltságos tevékenység, amit nemesebb célokra szoktak használni. A bűvészek trükkjei pedig amúgy is inkább csak látványosak és hatásvadászok, mint hasznosak. Az igazi mágus megtartja magának a titkát, és szükségszerűen használja a tudományát.
Éppen ezért a legtöbb ember nem is tudja, hogy vannak ilyenek a világon, vagy tudja, csak nem vesz róla tudomást. De olyan is akad, aki a saját képességeivel sincs tisztában. Pedig a legtöbb ember rendelkezik vele született „paranormális” tulajdonsággal, csak egyszerűen soha nem fedezi fel. Ez nem feltétlenül monumentális dolog (nem mindenki tudja olyan igényességgel szétválasztani a tengert, mint Mózes), léteznek olyan mágiák is, amit a legföldhözragadtabb ember is felfog (kevesen tudják például, hogy Luciano Pavarotti sem énekelt, hanem valójában hangmágiát használt az emberek elbűvölésére). Épp ezért arra gondoltam, hogy a levél írója szintén mágus, sőt, talán egyenesen nekromanta.
Azt mindenesetre láttam, hogy igen hosszú útra invitált engem. Ki tudja, talán valami hátsó szándéka is lehetett velem. Ilyen távol az otthonomtól, egy idegen földön bármit megtehetett velem, főleg, ha tényleg jártas a mágiában. Belepillantottam a borítékba: szinte hihetetlennek tűnt, mennyire gondolt minden igényemre. A borítékban ott sorakozott egy október 3-ára szóló első osztályú repülőjegy Glasgowba, számla egy Marosvásárhely – Bukarest távolsági buszjáratról, egy különleges angol taxi bérlet, és néhány étkezési jegy, angol és román egyaránt. A pasas nemhogy meghívott, de kipárnázta magához az útvonalat. Egyetlen dolog zavart az egészben: a visszautamat nem támogatta jegyekkel. Ez némiképp aggodalmat ébresztett bennem. Legszívesebben személyesen beszéltem volna vele, de semmilyen személyes elérhetőséget nem találtam a postacímén kívül. Gyorsan felszaladtam az internetre, de ilyen néven se a közösségi oldalakon, se más honlapokon nem találtam embert. Ez csak erősítette a gyanúmat.
Az viszont nem hagyott nyugodni, hogy nem nevezte meg konkrétan a verseny fődíját. Minden apró dolgot tudott rólam, hogy hol lakom, hogy mágiával foglalkozom, hogy hogyan tudnék hozzá eljutni, de a nyereményről csak azt írta, hogy „a varázshasználók csak álmodhatnak róla”. Ha oda akart csalni Skóciába, a díj lett volna a fő ütőkártyája, amivel felkelthetné az érdeklődésemet. Ha figyelt engem, akkor könnyen rájöhetett, hogy a legnagyobb álmom évek óta egy gitár. Arra gyűjtöttem a zsebpénzemet jó ideje, azzal nyaggattam a szüleimet rendszeresen, és a szobám is nagyrészt különböző, díszesebbnél díszesebb hathúrosok képeivel volt kiplakátolva. Egy jó gitárért sok mindent megadtam volna. Az arab mégsem ajánlott fel nekem egyet, mint fődíjat. Lehet, hogy valóban több embert meghívott magához? Mert ez esetben beszélhetnék előtte velük, és együtt mehetnénk el a fickóhoz Skóciába.
Ha viszont mindez, amit leírt, valóban igaz, akkor tényleg érdemes lenne benevezni erre az „Asztrálolimpiára”. Bevallom, ez a gondolat felébresztette bennem az oly régóta szunnyadó érdeklődést. Több mint izgalmas gondolat volt számomra. Két hét lógás ebből a depresszív putriból, amit úgy hívnak, hogy iskola, és helyette a mesés Skóciában tölteném az időt olyan emberekkel, akikkel lehet beszélgetni a mágiáról, sőt, még akár az is kiderülhet, hogy netalántán én vagyok a világ legjobb mágiahasználója. Azt már biztosra tudtam, hogy ha nem megyek el, és utólag kiderül, hogy mégis igaz volt mindez, és nélkülem rendezték meg a bulit, akkor azt sose bocsátanám meg magamnak.
Szóval ez a levél erős kétségeket ébresztett bennem. Csak ültem az ágyamon, kezemben a titokzatos levéllel, Shandor körözését nézve a mélysárga lomb körül, csontgyűrűimet pöckölgetve, és elmélkedtem. Mindenesetre akárhogy is döntök, elkerülhetetlen lépésnek tűnt számomra, hogy megbeszéljem a dolgot a szüleimmel. És mivel némiképp tanácstalannak bizonyultam, ezért olyasmire is kellett vetemednem, ami nekünk, büszke kamaszoknak a legmegalázóbb: kikérni a tanácsukat…

Átlagos vacsora Purpiuéknál: az egész család az asztal körül, és egy rövid „jó étvágyat” után mindenki nekilát az ételnek. Apa – aki általában pont evés előtt pár perccel zuhan haza fáradtan és éhesen – szinte lapátol; anya finomkodóan, szakértően forgatja szájában a falatot, és látszik a tekintetén, hogy magában épp a saját főztjét kritizálja; Adina finnyásan piszkálgatja villájával az amúgy is afrikai óvodásnak kimért adagját, és unottan tömi szájába minden harmadik feltűzött darabot; nekem meg mindegy, csak az étel ne fusson el előlem. Általában csak egyfogásos vacsorát rendezünk, de abból apa és én, mint a két férfi, mindig rendes adagot betermelünk. Most épp rakott krumpli volt a menü, az egyik kedvencem, úgyhogy jóízűen falatoztam. Közben persze azon gondolkoztam, hogyan adagoljam be az őseimnek a váratlan meghívást.
Lopva anyára pillantottam. Ő – csak úgy, mint minden más vacsoránál – a közte és köztem álló üres széket nézte. Ez volt egykor a bátyám, Catul általános helye, amíg még velünk élt. Igen, a jó öreg Catul… Szerencsétlen srác volt a család fekete báránya. Hat évvel volt idősebb nálam, és miután befejezte a középiskolát, egyszerűen nem talált magára. Minden főiskoláról kirúgatta magát, neki megfelelő munkát nem talált, legfeljebb időnként elment egy hétre napszámosnak. Az volt az álma, hogy színész lesz, de ez sehogy se akart neki összejönni. Bár azt mondhatnám, hogy nem volt tehetsége, de sajnos igenis zseniálisan tudott játszani. Egyszerűen csak mindig elvették tőle a helyeket a hátszelesek. Állandóan tarhált mindenkitől – egy időben én voltam a második pénztárcája -, és folyton csak bulizott, stoppal meg potyán utazgatott, és egyik lányt szedte össze a másik után. Abszolút mentes volt minden felelősségérzettől, úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt óvodás. Ebben az időszakban ritkán láttuk, de ha hazajött, annak is mindig az lett a vége, hogy jól összeveszett a szüleimmel, aztán pár nap múlva lelépett. Ha távol volt, és a szüleim megtudták, hogy valami baromságot csinált, azt mindig rajtam és a húgomon verték le. Volt, hogy hetekig nem adott hírt magáról, de ennek mi Adinával csak örültünk, mert ilyenkor gondtalan volt az életünk. Azonban lassan egy éve már, hogy végleg eltűnt. Egyszer – miután újfent megunta szüleim fejmosását – elment, és azóta nem tudtuk elérni. Már a rendőrségnek is szóltunk, de semmi haszna. Az is megfordult a fejünkben, hogy meghalt, de páratlan érzékünk a halálhoz valahogy mégis azt súgta nekünk, hogy életben van. Ennek ellenére anyám, amikor a vacsorák alkalmával Catul székére pillantott, mindig elkomorodott pár percre.
– Találkoztam a tanároddal, Guli. – mondta kifejezéstelenül apám. – Azzal a méla képű, felfuvalkodott gyökérrel, aki a németet tanítja neked… na, hogy is hívják?
– Calinescu. – vetettem oda rosszat sejtve.
– Vele, igen. – csettintett apám. – Azzal jött nekem, hogy te mostanság eléggé… lazán kezeled a német fordításokat. Igaz ez, fiam?
Megálltam a rágásban, és gondolkoztam, hogyan fogalmazzam meg.
– Néha megesik, – feleltem. – hogy elfelejtem, de ez maximum minden nap fordul elő.
– Aham. – apám most ugyanazt a rágásszünetet alkalmazta, mint én. – Ez rendkívül érdekes. Ennyi idős korban még nem szoktak az emberek szenilisek lenni, de ezek szerint te korán öregszel, fiam. Vagy netán tudsz más magyarázatot a dologra?
– Calinescu tanár úr megmondta múltkor, hogy a románok az ókori rómaiak elkorcsosult leszármazottjai, akik így – mutattam, hogy. – mennek lefelé. És mivel én is ehhez a „kultúrálatlan, barbár” néphez tartozom, ezért sajnos képtelen vagyok a német nyelv elsajátítására.
Apám a homlokát kezdte dörzsölni, de a tekintetét nem láttam a lámpafényben csillogó szemüvege miatt.
– Jaj, fiam. – sóhajtott lemondóan. – Ugyanolyan makacs és harcias hörcsög vagy, mint én. Tényleg, mintha az egykori önmagamat látnám, ha rád nézek.
Nem szerettem, ha önmagához hasonlítgatott. Szerettem inkább saját magam lenni. Mindazonáltal ez nála dicséretnek számított.
– Azért ne bukjál meg németből, ha lehet. – tette hozzá. – Nem szeretném, ha egy ilyen pöffeszkedő tapló tenné tönkre a jövődet, mint ez a Calinescu gyerek.
– Majd én korrepetálom Gulit németből. – jelentkezett lelkesen Adina.
– Te akarsz engem korrepetálni? Remélem, jobban értesz hozzá, mint a halottkeltéshez. Tényleg, azóta is fel van kenődve a sminktükrödre az a döglött béka, akit múlt hétvégén támasztottál fel?
– Anya! – vetette be húgom a „hiszti” feliratú atomfegyvert. – Szólj már rá, hogy ne bántson!
– A húgod még csak most kezdte gyakorolni a nekromanciát. – puncsolt anyám. – Ilyenkor még mindenkivel megesnek ilyesfajta balesetek.
– Már bocsánat, – világítottam rá a jogos igazságra. – de emlékeim szerint az általam felkeltett pókok nem rágták le a saját lábukat, egyesekkel ellentétben.
– Még egy ok arra, – anyát nem lehetett kihozni a sodrából. – hogy hétvégén még többet gyakoroljatok együtt.
Kínos témához érkeztünk. Némi fogcsikorgatásba került számomra, mire meg tudtam szólalni.
– Öhm, hétvégéről jut eszembe… pont erről akartam beszélni veletek…
– Barátnőd van? – csillant fel anyám szeme. – És ide akarod hozni? Tudod, hogy bárikor szívesen látunk egy aranyos kislányt…
– Nem, nem egészen erről volna szó… – romboltam le az illúzióit.
– Már megint vedelni mész a haverokkal, igaz? – sóhajtott apám.
– Mi az, hogy már megint? – kérdeztem felháborodva. – Csak három alkalom volt eddig! Egyébként se voltam sose részeg, mindig hazataláltam. A múltkori, vécében hagyott alsónadrág meg szimpla figyelmetlenség volt, tényleg nagyon hasonlított a szennyestartóra… de mindegy, egyébként ez sem nyert, hanem erről beszélek. – azzal előkaptam az alátétem alól a levelet, és átnyújtottam apámnak. Jobbnak láttam, ha ő látja először, nem anyám.
Apám először csak unottan nézte a papírt, aztán annyira belemélyedt, hogy rágni is elfelejtett. Mikor befejezte, odaadta anyának, de nem folytatta az evést, hanem csak nézte merőn az asztal közepét. Anyának viszont többször is elkerekedett a szeme, és elferdült a szemöldöke, ahogy haladt, sőt, a szeme járásából azt is kivettem, hogy néhány sort többször átolvasott. Végül egy gondtelt sóhajtással letette, és az őseim egymásra néztek.
– Menni szeretnél? – kérdezte apám, továbbra is anyámat figyelve.
– Magam sem tudom, hogy mit gondoljak. – válaszoltam bizonytalanul. – De ha mindenképp választani kell, akkor én megpróbálnám.
– Te hallottál már erről az „Asztrálolimpiáról”? – ezt már határozottan anyámnak címezte.
– Soha az életben. – mondta anyám tűnődve. – Ez valami új lehet. Nem írja a levélben, hogy ez már a sokadik alkalom lenne, szóval lehet, hogy ez egy próba rendezvény.
– Valóban.
Vodju, az inasunk lépett be az étkezőbe, és elvitte a rakott krumplis tányérokat. Helyette kis tányérokon gesztenyepürét hozott mindenkinek. Gondolom, érdekelhet, hogy a mi anyagi helyzetünkben miként engedhetünk meg magunknak egy inast. A helyzet az, hogy Vodju százötven éve még a Habsburgokat szolgálta… mármint addig, amíg nem kapták felségáruláson, és nem akasztották fel. Apának rengeteg munkájába telt, mire emberi külsőt varázsolt neki. Most úgy festett, mint egy rossz passzban lévő hetven éves öregember – pótbőre alig pár árnyalattal volt sötétebb, mint az általa viselt szmoking -, bár még így is letagadhatott vagy száz évet. Kifejezéstelen tekintete és kába mozdulatai miatt azonban sejthető lehetett, hogy nem jóságos öregember, hanem egy vénséges vén zombi, ezért vendégek előtt nem nagyon hívtuk elő a szobájából.
– Ha itt lenne a verseny, Romániában, – vetette fel anyám. – akkor felőlem mehetne, de mit kezd szegény gyerek Skóciában?
Azért kissé felháborított, hogy „gyereknek” titulált. Nagyon rühelltem, hogy tizenhat évesen is hatévesnek néz, de ez sajnos jellemző volt rá. Ha ezt szóvá tettem, általában azt felelte, hogy „az anyáknak jogaik vannak”. Azért gyorsan felrohantam a szobámba, és lehoztam a levélhez mellékelt jegyköteget. Az őseim egészen elképedtek ennek láttán.
– Ez már azért nem semmi! – bólogatott elismerően apám. – Nagyon akarhatja ez a fickó, hogy elmenjél.
– Mi van, ha ez egy csapda? – szólalt meg anyám száján át az én aggodalmasabbik énem. – Mi van, ha ez az idegen csak el akarja csalni Gulit magához, hogy aztán mindenfélére kényszerítse?
– Ha ez a helyzet, akkor miért Európa másik végéből szalajtana oda egy gyereket? Miért nem ott, Skóciában keres magának valakit? – közelebb hajolt anyához. – Miért olyan lehetetlen, hogy a fiunk valóban olyan tehetséges, hogy egy másik mágus felfigyelt rá?
Anya hol rám, hol apára nézett, miközben tekintete egy idegbeteg nyúléhoz hasonlított.
– Ez azért megfontolandó. – mondta aggódó hangon, és látszott rajta, hogy legszívesebben még hat kezet növesztene, hogy minddel magához szorítson. – Odakinn, Skóciában bármi történhet vele, senki rokon vagy ismerős nincs ott, aki segíthet neki.
Apám erre nem felelt, csak rágta a száját. Kis idő múlva felkelt, felvette a levelet, és elvonult vele az emeletre. Én tudtam, hogy akkor megyek Skóciába, ha szudáni gyerekek potyognak az égből tiroli ruhában, demizsonnal. Tudhattam volna, hogy anya maximum akkor engedne el, ha egy tucat állig felfegyverzett kommandós kísérne, páncéltörő rakétával és rendőri pajzzsal, akik nemcsak az ellenségtől védenének meg, de gondoskodnának arról is, hogy naponta négyszer egyek, és minden reggel megigazítanák a ruhámat. Most már valószínűleg sajnálta, hogy nem a haverjaimmal mentem vodkát vedelni egy városszéli késdobálóba. Ott szerinte nagyobb biztonságban lennék.
Apám pár perc múlva ritka gyászos arccal lépdelt lefelé a lépcsőn. Komolyan, ahogy ránéztem a búvalbélelt fejére, egyszeriben lelkiismeret furdalásom támadt, hogy egyáltalán fel mertem hozni ezt az utazástémát. Apa oda se nézve kihúzta a székét, rázuhant, és a kezébe temette az arcát.
– Guli, – sóhajtott lemondóan. – Ha végeztél a vacsorával, menj fel a szobádba… és állj neki csomagolni!
Mindhárman elképedve néztünk rá, de ha mindenképp sorrendbe kell állítani, akkor célfotó alapján anyám álla esett a leglejjebb. Apa fél percig tűrte a csodálkozó szemeket, aztán hozzátette:
– Két hétre mész, sok mindent el kell rakni, úgyhogy jobb, ha igyekszel.
Anya arca most inkább sértődötté vált, mint meglepetté. Tipikus reakció tőle az olyan helyzetekben, amikor apa nem kéri ki a véleményét egy döntéshozatalnál.
– Egyetlenem, – szólt fenyegetően. – ez nagyon komoly kérdés, hosszabban el kell gondolkoznunk, mielőtt végleg elhatározzuk magunkat.
– Guaril el fog menni az Asztrálolimpiára. – vetette oda apa természetes hangon.
Nyakamba csorgatott jégkockafolyamként ért engem, hogy hosszú évek után megint a hivatalos nevemen szólított. Anyát most már végképp kiakasztotta apa antidemokratikussága.
– Skócia. – mondta felemelt hangon. – Az tudod, hol van? Konkrétan a kontinens másik végén, egészen pontosan kinn a halálnak a…
– Nem tudom, feltűnt-e, – magyarázta hidegen apám. – de az imént kijelentő módot használtam. Ez azt jelenti, hogy amit mondatba foglaltam, az garantáltan meg fog történni. Tehát megismétlem: az én fiam, Guaril Purpiu, el fog menni Skóciába, az Asztrálolimpiára. Kérdés?
Újabb megdöbbenéshullám futott végig a családon. Nem szoktuk meg apától ezt az ellentmondást nem tűrő stílust, és legfőképpen nem értettük az okát. Lényegében fel sem fogtam, hogy hétvégén elutazom két hétre Skóciába, csak arra lettem volna kíváncsi, hogy mit tett odafenn az apám, hogy így megváltozott hirtelen a hozzáállása. A döbbenet elülte után mindenki befejezte a gesztenyepüréjét, kivéve apát, aki mintha szoborrá dermedt volna abban a pózban, amiben leült. Még Vodjut sem hívta be, hogy szedje össze a tányérokat, ezért anya vette át az irányítást zombi inasunkon, hogy tegye ezt meg. Nem gondoltam volna, hogy a meghívásom ilyen feszültséget fog gerjeszteni, és ez némileg el is vette a kedvem az utazástól.
– Mindig Guli üti meg a főnyereményt! – duzzogta Adina.
– Hát, végül is azt írták, vihetek háziállatot, úgyhogy jöhetsz te is. – jegyeztem meg, hogy oldjam a feszültséget, de senki nem reagált.
Végül nem tudtam jobbat, minthogy megköszöntem a vacsorát, felcaplattam a szobámba, elővettem az ágyam alól porlepte bőröndömet, és engedelmeskedtem apám parancsának. Most már nem volt választási lehetőségem. Mintha egyszerre a Föld minden létező ereje Skócia felé lökött volna.

3.
Egy forró érintés

Nehéz volt másnap suliba menni. Most már annyira belelovaltam magam a skóciai utazásba, hogy egyszerűen kárba veszettnek tűnt minden perc, ami közénk állt. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, nem kötött le semmi. Már hatkor felébredtem, és képtelen voltam nem Skóciára gondolni. Eddigi életem során nem nagyon mozdultam ki külföldre, max egyszer-kétszer Ukrajnába, de az sem volt valami nagy eresztés. Most viszont egyenesen a Felföldre, a mesés mezők, a várak és a mitikus lények hazájába utazhatok, és ez minden előzmény nélkül csakúgy az ölembe pottyant. Öcsém, csak most jutott el az agyamig!
Már annyira nyughatatlan voltam, hogy minden eddiginél korábban leléptem otthonról, még azt sem vártam meg, hogy anyám utasítására Vodju elkészítse a tízóraimat. A suliban a portás el se hitte, hogy Guaril Purpiut látja időben beérni az iskolába. Az meg, hogy milyen öntelt vigyor ült az arcomon, csak fokozta a döbbenetét. Nyilván sose látott senkit ilyen vidáman suliba jönni. Az osztályba érve vidáman konstatáltam, hogy még alig érkeztek páran, úgyhogy egy harsány sziával köszöntöttem az osztályt, és a padom mellé kanyarítottam a táskámat. Ekkor azonban valami lelohasztotta a mosolyomat. Vagyis valaki. Pár paddal odábbról ugyanis valaki merőn bámult rám. Na, kitaláljátok, ki volt az? Persze, hogy az a magyar csitri zoomolt engem most is, mintha valami jégbefagyott ősember lennék, vagy mi. Szerencsére most nem sokáig művelte ezt a hülyeséget, mert néhány másodperc múlva visszafordult a könyvhöz, amit épp olvasott. Persze egy neki való magyar baromságot bújt – valami Szerb Antal nevű fószer írta -, mert nyilván nagyon otthon akarta érezni magát itt, Erdélyben. Persze, Pityu! Érezné magát inkább otthon a kukutyini gettóban, a gyökérhuszárja! Még mit nem képzel magáról! Úgy fel tudnak húzni ezek a magyarok a flegmaságukkal, hogy arról hadd ne írjak oldalakat! Ráadásul most még a hippi üzemmódot is benyomta, mert ma egy hosszú ujjú, piros felsőben jött, amit persze telehímeztek mindenféle obskurus ősmagyar motívummal, ízléstelenség magasiskolája. Ez a lány még csak tegnap jött közénk, de már most végig akarta kóstolni az egész osztály öklét.
Szerencsére hamar elterelte a figyelmemet erről a hangulatgyilkosról, hogy megérkezett, pontosabban diadalmasan bevonult a terembe az a három személy, akiket volt szerencsém a „haverjaimnak” titulálni. Őszintén szólva inkább nevezném őket „szövetségeseknek”, mint barátoknak. Épp csak kialakult köztünk egy íratlan szerződés, miszerint én hallgatom a baromságaikat, és néha még velük is tartok inni a kulturálatlan lebujaikba, ők meg cserébe nem utálnak és szóba állnak velem. Sőt, úgymond „katonai segítséget” is ígértek, miszerint megvédenek, ha engem meg akar valaki verni, de ahogy ismertem őket, ez a dolog csak tizenhárom éven aluli támadókra vonatkozott.
– Csá, Rockerkutya! – köszöntött Kaspar. Mindig ő ment elöl, ha együtt vonultunk, egyfajta vezéregyéniségként funkcionált, tagbaszakadt középsőcsoportos mexikóira emlékeztető magassága és három színben pompázó frizurája ellenére.
– Szevasssz! – üdvözölt tarkóig érő vigyorával Benji. Olyan sovány volt szegény gyerek, hogy gond nélkül elbújhatott volna a fogas mögé, ennek ellenére mindig három számmal nagyobb ruhát viselt a kelleténél.
– Szvsz! – morogta Hibás, aki igazán rászolgált becenevére. Mindkét ágon börtönviselt szülőktől származott, és nagyon úgy tűnt, hogy egyszer ő is folytatni fogja a családi hagyományt. A feje már megvolt hozzá: lényegében már csak a varrat hiányzott a homlokáról, és elmehetett volna egy Frankenstein filmbe szörnynek.
Összességében ideális barátok voltak egy nekromanta számára: egy kis köpcös szellem, egy csontváz, és egy zombi.
– Figyelj, Rockerkutya! – mondta halkan Kaspar, és a vállamat átkarolva magához vont engem. – A fiúkkal épp most jutott eszünkbe, hogy milyen udvariatlanok vagyunk. Hiszen még nem is üdvözöltük méltó módon az új jövevényt. – fejével Hajnalka felé bökött.
– Úgy van! – mondta lelkesen Benji. – Meg kell mutatnunk a kis magyar menyecskének, hogy milyen az élet a mi sulinkban.
– Mire gondoltatok? – kérdeztem leplezetlen unalommal. Mindig taszítottak a barmok gyerekes heccei, és tudtam, hogy most sem lesznek sokkal kulturáltabbak.
– Öcsi, mi ezt már rég kitaláltuk. – mondta Kaspar a szokásos irritáló flegmaságával. – Arról van szó, tudod, hogy Hibás hozott nekünk pár aranyos kis csótányt.
A drabális srác lopva fel is villantotta kabátja belső zsebében a dunsztos üveget, amiben négy-öt batár nagy fekete bogár fogócskázott egymással. Önkéntelenül megborzongtam.
– Azt tervezzük, – folytatta Kaspar. – hogy ezeket a kis bogárkákat egy kicsit megutaztatjuk. Szerencsétlenek már évek óta ott rostokoltak Hibás ruhásszekrényében, meg az ágya alatt, szóval nem sok élmény jutott nekik.
Hibás szélesen vigyorgott a megjegyzésén, és valószínűleg fel se fogta, hogy Kaspar az imént épp a szobája higiéniai körülményeit kritizálta.
– Szerintem örülnének, ha egy kis világot látnának. Mondjuk biztos szívesen futkosnának egyet a pici lány csupasz hátán. – sandított Hajnalkára.
– Aham. – bólintottam. Előre sejtettem, hogy valami hasonlóan fantáziadús tréfát eszelnek ki. Csak gratulálni tudtam a leleményességükhöz. – És hogyan akarjátok a csaj pólója alá önteni a csótányokat?
Kaspar terjengősen elvigyorodott – kivillantva kajszibarack színű fogsorát -, és megveregette a vállamat.
– Na, itt jössz te a képbe. – Tudtam. – Te fogod ezt végrehajtani. Tiéd a megtiszteltetés.
”Neked kell csicskulnod”, fordítottam le gondolatban. Hibás elővette az üveget, és már nyújtotta is felém a pad alatt, hogy a többiek ne lássák. Annyira jellemző volt erre az öntelt Kasparra, hogy mindig mással végezteti a kuli melót.
– Hát, bocs, de én ezt nem vállalom. – mondtam meg az őszintét. – Tuti ofőit kapnék érte, és a múltkorival együtt az már igazgatói lesz. Ezt ti sem akarhatjátok.
A „ti sem akarhatjátok” így, hogy gyakorlatban belegondolok, kicsit naiv megszólalás volt. Rögtön meg is kaptam a triótól a csalódott, és egyben dühös pillantásokat.
– Ne csináld már, Guli! – Kaspar mindjárt beszüntette a rockerkutyázást. – Ne legyél már bunkó patkány! Csak nem tagadsz meg egy kis szívességet a jó barátaidtól!
Egy: ez nem szívesség, ez egy beteg agy szülte infantilis baromság. Kettő: a jó barátaimtól valóban nem tagadnék meg semmit, ha lennének nekem ilyenek, de nekem csak ez a három kretén jutott.
– Mondtam már, Kaspar: nem akarom emiatt a kis telehímzett csitri miatt kicsapatni magam a suliból! Nem ér meg nekem ennyit, hogy élő csótányfészeknek lássam.
– Én ennél többre tartottam eddig a barátságunkat. – mondta Kaspar izzó szemmel. – De látom, te semmibe veszed mindazt, amit érted tettünk.
”Hogy megtanítottatok egyszerre két üvegből vodkát inni, ó, örök hála nektek”, válaszoltam volna legszívesebben, de valójában csak ennyit mondtam:
– Kaspar, anyukád szokott reggelente ilyen jól felöltöztetni téged?
A szivárványhajú tündér erre értetlen majomképet vágott, ami nála nem számított ritka jelenségnek.
– Te teljesen hülye vagy, baromarcú? – hőbörgött. Most még a „Rockerkutyánál” is mélyebbre süllyedtem a szemében. – Miért öltöztetne engem az anyám?
– Hát mert kéz és láb nélkül nem tudsz magadtól öltözni.
– Hiszen van kezem is, meg lábam is, gyökér! Te teljesen meg vagy…
– Van? – néztem rá a lehető legtányérabb szemekkel. – Hiszen akkor te is képes vagy arra, hogy egy lány nyakába öntsél egy üveg bogarat. Vagy netán tévedek?
Kaspar olyan sértődött képet vágott, hogy bármelyik négyéves kislány órákat vehetett volna tőle. Először úgy tűnt, meg fog ütni, de aztán felmérte köztünk a termetbeli különbségeket, úgyhogy csak dühből félrelökött (kemény fél centit hátra is dőltem tőle), és azzal búcsúzott, hogy:
– Jól van, Rockerkutya, ezt megjegyeztem!
Azzal két csatlósával együtt elhúzott a terem másik végébe, az úgymond „tartalék helyükre”, ahova akkor ültek, ha épp kiközösítősdit akartak játszani velem. Ez aránylag ritkán fordult elő, de náluk ez számított a legkeményebb büntetési szankciónak. Nyilván ezzel próbáltak megtörni, de ilyenkor én igazából boldog voltam, hogy békén hagynak. Persze Hibás drága csótányait végül senki sem öntötte Hajnalka nyakába, de azért csak engem „sújtott” a társaságból a közutálat. A klasszikus történet: végül valaki lett az, akit mindenki okolt, amiért senki nem hajtotta végre azt, amit bárki megtehetett volna. Én csak ránéztem a lányra, aki továbbra is békésen olvasta azt a hun szennyet. Ha elég hülye lettem volna, most sikítozva futkosna körbe az osztályban, és próbálná kioperálni a pólója alól a hátán twisterező bogarak raját. Jössz nekem eggyel, gondoltam, azzal leültem a helyemre, és vártam a becsengetést.

Harmadik óra volt, testnevelés. Ne kérdezd, hogy melyik csáléagyú degenerált barom tette a nap közepére, hogy lehetőség szerint teljesen leszívja az erőnket, és izzadtságtengerben úszva ülhessük végig a többi órát. Én szerencsére két hete csúnyán megvágtam a bal csuklómat egy kiránduláson, és még mindig tartott az orvosi felmentésem, úgyhogy kimaradtam az óra gyakorlati részéből. A tesiterem keleti oldalán található fent egy erkély, onnan indul a kis folyosó az öltözőkkel. Erről az erkélyről figyeltem az órát, kedvenc rebarbarás teámat szürcsölgetve. A srácokat szerencsére a mi tesitanárunk kivitte az udvarra focizni, a teremben pedig a lányok röplabdáztak. Te, hogy én mennyire imádom a női röplabda meccseket!
Nem az esetleges izgalmak miatt, mivel a kilencven százalékuk úgy játszott, mint egy részeg falábú csimpánz a szappanozott korcsolyapályán. Rugdosták a labdát, a hálóba szerváltak, folyton a körmüket igazgatták, meg ehhez hasonlók. Viszont abban a feszes tornanadrágban meg a feszes pólóban még az én kevésbé tetszetős osztálytársnőim is tűrhető lányoknak tűntek. És most – sajnos be kell vallanom -, hogy a magyar lány is közéjük állt, még élvezetesebb lett a játék. Ez volt az egyetlen jó tulajdonsága annak a pirospaprikás tyúknak, hogy többször is sorban állt a szemetje, mikor a szépséget osztották. Jó, persze, láttam már dekoratívabb csajokat is, nem volt ő egy Ewa Sonnet, de azért nem húztam volna zacskót a fejére. Egészen el is terelte a gondolataimat Skóciáról, öröm volt nézni a játékát, tényleg.
Sajnos ezen szórakozásom közben megzavart két „drága” haverom, Kaspar és Hibás, akik épp sietve csörtettek fel az erkélyhez vezető lépcsőn. Körülbelül egy homokkal teleszórt, félig megégett kartondoboz nedvességi szintjét produkálták, szóval nyilván nem nagyon erőltették meg magukat a meccsen. A kis köpcös rám se pillantva berohant az öltözőbe, házi ogréja viszont megállt mellettem, és szúrós tekintettel kémlelt engem.
– Kaspar azt üzeni, – morogta rám. – hogy megbocsát, ha adsz a teádból.
Ez jellemző volt Kasparra. Sose intézte személyesen a dolgokat, mindig keresett magának egy csicskát, aki elvégzi neki a piszkos munkát. Ránéztem a kezemben pihenő teás üvegre. Örültem volna, ha még egy kicsit lógva hagynak, de nem akartam tovább húzni az idegeiket. Konfliktuskerülő ember vagyok, nem szeretek haragban lenni még az ilyen félnótásokkal se, mint Kaspar. Hibás kezébe nyomtam az üveget, és tovább néztem a meccset. A többi lánynak az ellenfél csapatában már igencsak sértette a büszkeségét, hogy Hajnalka ilyen jól játszik, ezért most már bekeményítettek kicsit. Komolyan, olyan elánnal püfölték a labdát, mintha csak a magyar lány feje lett volna. Én eközben persze azt vártam, hogy Hajnalka ugorjon egy nagyobbat, és esetleg kilátsszon a hasa. Hajnalka észrevehette ezt, mert pár perc múlva betűrte a pólóját a nadrágjába. Nafene!
Pár perc múlva a két srác is visszajött az öltözőből. Kaspar ezúttal már kedélyesen vigyorgott rám.
– Köszi, Rockerkutya! – veregette meg a vállamat. – Mégse vagy te olyan trampli bunkó.
Na, eddig tartott a nagyúr kegyetlen haragja. Hibás visszaadta az üvegemet, majd mindketten visszagaloppoztak az udvarra, ezúttal már nem olyan sietősen. Eléggé megszomjazhattak a nagy semmittevésben, mert alig hagytak pár kortyot az alján. Drága mulatság volt visszaférkőzni Kaspar kegyeibe, de nem bántam.
Próbáltam megint a meccsre koncentrálni, de most nem ment. Valahogy megint eszembe jutott a közelgő skóciai utam. Felötlött bennem, hogy milyen régóta élek algoritmus szerint: reggel felkelek, suliba jövök, unom itt a fejem, hazamegyek, olvasok, számítógépezek, tanulok, alszok, néha elmegyek kirándulni Adinával vagy inni Kasparékkal, és örökké kergetem az elérhetetlen gitárt. Már hosszú évek óta ebben a mókuskerékben futkosok végeláthatatlanul, most viszont hirtelen ki kell törnöm két hétre. Ez most egyszerre megijesztett. Annyira megszoktam ezt a kiszámítható életet, hogy halálra rémített az egyszerre elém toppanó ismeretlen. Hirtelen el is bizonytalanodtam, hogy akarok-e én egyáltalán Skóciába menni. Én egy tősgyökeres román gyerek vagyok, nem való nekem ez a nagy utazgatás. Jaaaj, ember, ez a serdülőkori örök bizonytalanság egyszerűen az őrületbe kerget.
Arra eszméltem fel, hogy kicsengettek. Ennek következtében gigászi emberáradat indult meg az öltöző felé, elsőnek a lányok, mögöttük az udvarról a fiúk. A mesterhármas tagjain kívül mindenki pancsolt a verítékben, viszont haverjaimat valami mégis jókedvre derítette. Mondjuk egyszer azon is képesek voltak fél órát röhögni, amikor Benji öt doboz kóla legurítása után elböfögte a Titanic betétdalának refrénjét. Mindenesetre örültem a visszaállt békének (na jó, ez azért túlzás, igazából csak előnyösnek találtam), úgyhogy úgy döntöttem, megvárom őket az öltöző előtt, ahonnan már áradt kifelé a felrobbant illatszerboltra emlékeztető sprayszag. Ekkor hirtelen meghallottam egy hangot a lányöltözőből:
– Ez meg ki volt?
Nem is volt ismerős a hang. Többször is megismételte a kérdést, de nem tudtam rájönni, kihez tartozik. A lányok közt méltatlankodó hangzavar támadt, és ahogy mondatfoszlányokat elkaptam, mentegették magukat. Erre kivágódott a lányöltöző ajtaja, és Hajnalka lépett ki rajta, immár utcai ruhában. Lassú, komótos léptekkel indult a fiúöltöző felé, kezében a cipőjével, amiből valami narancssárga lötty csordogált. Amúgy fehér zoknija is sárgás árnyalatot öltött, valószínűleg mert felpróbálta a töltött cipőt. Ember, azt a tekintetet! Azt soha nem felejtem el! Nekromanta mivoltomból fakadóan többször is érintkeztem már félelmetesebbnél félelmetesebb szellemekkel, de Hajnalka nézése elől bármelyik túlvilági egzisztencia visítva menekült volna. Egyszerűen ölni tudott azzal a két feketén csillogó golyóbissal, ami a szeme helyén ült. Odaállt az ajtóhoz, és három határozott, hátborzongató csapást mért rá. A fiúk mind kisereglettek a küszöbhöz, mert ebből a hideg kopogásból nyilván valami tanárra számítottak, és nem kissé meglepődtek, hogy csak a magyar csaj jött. Ő vádlón a srácok orra elé nyomta a cipőket.
– Melyikőtök volt? – kérdezte hidegen, fülsértő akcentussal.
A fiúk csak értetlenül nézegettek egymásra. Nem tudták mire vélni ezt a fellépést. Hajnalka rosszallón forgatta szemét… és rám szegezte tekintetét. Úgy bámult megint, mint azelőtt nap, mikor belépett az osztályba. Annyi különbséggel, hogy most nem a szemembe nézett, hanem az üvegre a kezemben. Nem értettem, tulajdonképpen mit akar tőlem. Az arcához emelte cipőjét, és szakértőn megszagolta. Szeme összeszűkült. Meghallottam Kaspar, Benji és Hibás fojtott kuncogását a háttérből.
Ó, hogy az a… Hirtelen összeraktam a képet.
– Nem én voltam. – mondtam, de valamiért megbicsaklott a hangom.
– Tényleg, hiszen ő egész órán itt volt. – szólalt meg egy jóindulatú srác. – Ő bármikor beleönthette.
Végignéztem a társaságon, és hátul megpillantottam három „haveromat”, amint kajánul röhögcséltek, élükön persze Kasparral. Ó, hogy rohadnátok meg! Hajnalka most már gondolatban kibelezett engem.
– Mondom, hogy nem én voltam. – kicsit feljebb emeltem a hangom. – Az a két barom, Hibás és Kaspar feljöttek nem sokkal az óra vége előtt, és elkérték a teás üvegemet. Esküszöm, nem tudtam…
– Jaj, mit kamuzol, gyökérgyerek? – szólt Kaspar méltatlankodónak tettetett hangon, de közben leplezetlenül vigyorogva. – Anyád jött fel! Végig ott voltam az udvaron, néztem a meccset, merthogy vannak, akik járnak is tesiórára. Ott voltam, kérdezz meg bárkit!
– Tényleg ott volt végig! – tetézte Benji. – Ő is és Hibás is, tanúsíthatom! El se mozdultak.
Igazából nem háborodtam fel ezen a ritka bátor és tisztességes összeesküvésen, mert lekötött Hajnalka, aki úgy szuggerált engem, mintha bármelyik pillanatban rám ugrana és széttépne. Jobb megoldást nem látva fogtam a táskámat, és semmivel sem törődve elsétáltam. Jobban mondva elmenekültem.

Talán soha nem volt még ilyen hosszú a nap. Az idő csakúgy vánszorgott, mint a csiga, sőt, mint a falra csúlt félig beszáradt nyál. A magyar lány felhagyott a bámulásommal, de ez így még rosszabb volt, mert hiába zoomolta kitartóan a padját, éreztem, hogy van valami belső szeme, amit le se vesz rólam. Tudtam, hogy ártatlan vagyok a cipőöntözés ügyében, de akkor is rohadtul zavart, hogy alaptalanul vádolnak ilyen hülyeségekkel. A három tahó persze visszaült mellém, és úgy jópofiztak velem, mintha nem tudtuk volna mind a négyen, hogy nemrég rám kentek egy infantilis, gyökér viccet. Még szerencse, hogy a csaj nem köpött be egyik tanárnak sem. Legalábbis még nem kerestek meg. Az előző szünetben megkerestem Toader tanárnőt, hogy szóljak neki a skóciai útról, de ő sem tett róla említést. Igazából amiatt se pampogott, hogy lelépek két hétre. Talán magában még örült is neki.
Nagyjából harmincöt év múlva megszólalt a csengő. Régen nem örültem neki ennyire! Villámsebességgel felkaptam a táskám, és anélkül, hogy köszöntem volna Kasparéknak, kirepültem a teremből. Nem is tudták, hogy két hétig most látnak utoljára, sem hogy egyáltalán bármi közöm volna Skóciához. Egyszerűen leléptem. Nem tudott meghatni az, hogy szegényeknek napokig nem lesz kit ugráltatniuk, úgyhogy biztos nagyon fognak unatkozni. Jaj, tüncikéim, eszem a kis agyukat! Nem is pazaroltam többet értékes gondolataimból rájuk, inkább átadtam magam annak a mámoros érzésnek, hogy holnap végre elutazok. Vár rám Skócia! Anyám! Olyan izgatott lettem, hogy szinte szökdécseltem a suli lépcsőin, és legszívesebben minden szembejövőt megöleltem volna, még a lángost majszoló, tejfölfoltoktól enyhén tehén benyomást keltő Toader tanárnőt is.
Azonban utolért a végzetem.
Ne kérdezd, hogy Hajnalka hogy ért ki nálam hamarabb az iskolából, és tudott velem szemben állni a bejáratnál. Ne, mondom, hogy ne kérdezd, nekem se volt fogalmam róla, egyszerűen rémálom volt az a csaj! De tény, hogy amint kiléptem a suli rohadt ajtaján, az a magyar sakál ott állt velem szemben, és nézett rám a közveszélyes tekintetével. A kezében már megint azt a nyomorult tea áztatta cipőt tartotta.
– Bocsánat, – a hideg hangjától a világból ki tudtam volna menekülni, a kapálnivaló akcentusától nemkülönben. – De ezt itt felejtetted. Ugyebár épp el akartad vinni a tisztítóba, hogy kisikálják belőle a rebarbarás teát, amit voltál szíves beleönteni.
– Bocsánat, – próbáltam ugyanolyan hűvösséget produkálni, mint ő, de nekem valahogy nem ment olyan jól. – de azt a güzübe gezernyézett teát nem én öntöttem bele, úgyhogy nem is fogom a kis üvegcipellődet kipucoválni neked, Hamupipőke.
– Felőlem újat is vehetsz. – tette hozzá.
– Nem talált, nem veszek újat. Ha valami gondod van a cipőddel, Kasparnak szólj. Ő az illetékes.
– Hiába tanultam meg románul, így se érted, amit mondok? Angolul és németül is szívesen megkérlek, hogy térítsd már meg a kárt, amit okoztál.
– Nem okoztam semmilyen… – kezdtem kicsivel indulatosabban, aztán inkább nem fejeztem be, csak legyintettem, és elindultam. Hát én magyarázkodjak ennek a hun tyúknak? Én, aki hozzá se nyúltam a cikornyás cipőjéhez? Ugyan…
Szerencsétlenségemre meghallottam a tornacipője kopogásait, ahogy megindult utánam. A rákba is, hát soha nem fog véget érni ez a nap?
– Purpiu, figyelj már! – nyilván szánt szándékkal a vezetéknevemen szólított, hogy provokáljon. – Láthatod, hogy nem szóltam a tanároknak, mert nem akarok ilyen gyerekes viccből balhét csinálni. Nem érsz te nekem annyit. – anyucikád. – Én csak vissza akarom kapni a cipőmet tisztán. Mégse járhatok ilyen ragacsos és büdös lábbelivel.
Nem akartam mondani, hogy nagy valószínűség szerint az ő lábszagán az én rebarbarás teám talán még segített is. Nem, egyáltalán nem szóltam neki semmit. Gondoltam, az ő türelme is véges.
– Az én türelmem is véges. Bocs, de nem vagyok hajlandó pénzt költeni azért, hogy itt minden jöttment az én cipőmet locsolgassa teával.
Hirtelen támadt egy ötletem, hogy miként tudnám eme makacs hölgyeményt lerázni. Anyáék nem díjaznák, hogy ilyet teszek de amit nem tudnak, az nem is fáj. Úgyhogy nem a legrövidebb úton mentem haza, hanem a Bayer patikánál befordultam balra. Szerencsétlenségére Hajnalka oda is követett. Ő akarta. Na, akkor szórakozzunk kicsit!
– Ha én is a te értelmi szinteden állnék, – folytatta a hülyeséget ez a kis buta. – akkor egyszerűen megelégednék azzal, hogy én is teleöntöm a cipődet valami jó ragacsos löttyel, és jót röhögcsélnék azon, ahogy végigsluttyogsz benne az iskolán, de nem vagyok egy bosszúálló típus. De nem mondom el többször: tisztítsd ki a cipőmet!
– Annak örülök, ha nem mondod el többször. – vetettem hátra félhangosan.
A távolban megpillantottam egy magas, mélyszürke épületet. Ahogy közeledtünk, egyre szélesebbre húzódott a mosoly az arcomon.
– Ilyen nincs! – sóhajtott Hajnalka. – Nem elég, hogy összekevered a cipőmet egy pohárral, de még haza is kell kísérjelek? A leckédet is én írjam meg, Purpiu? Ma még mivel lepsz meg?
Ó, el se fogod hinni, mivel, gondoltam vigyorogva. Szegény lánynak megpecsételődött a sorsa, ugyanis odaértünk az épülethez. A kopottas kerítés közepén, a keservesen nyikorgó vaskapu felett ívelt az intézmény neve: Marosvásárhely Kedvencek Temetője. Lelassítottam lépteimet, behunytam a szemem, és elkezdtem keresgélni a megfelelő testet és szellemet. Élesebben kezdtem hallani a megannyi kutya csaholását, nyüszítését, morgását és nyivákolását a túlvilágról. Hajnalka is pampogott valamit, de most már nem figyeltem rá. Megéreztem két jól megtermett dobermann jelenlétét közvetlenül a kerítés mellett. Ahogy teljesen áthangolódtam a holtak síkjára, már azt is megtudtam, hogy egy gazdától, sőt, egy alomból származtak. Szabadjára engedtem nekromantai erőimet, megragadtam velük a testek közelében kísértő szellemeket, és lassan húzni kezdtem őket porhüvelyük felé. Magamban már attól tartottam, hogy túlmegyek az épületen, de szerencsére a transzban lelassult a járásom. Végül a szellemek egyesültek a testekkel, s én félig felébredtem. Úgy tűnt, a magyar csaj velem együtt lassított, tartotta tőlem a tisztes távolságot. Körülnéztem: rajtunk kívül senki nem járt az utcában.
Na, most véged van, gondoltam, azzal előhívtam a dobermannokat a túlvilágról. Tompán hallani lehetett a föld puffanását, majd karmok kopogtak a temető járdáján. Megálltam a kapunál, és Hajnalka is így tett. Aztán kajakra földbe is gyökerezett a lába, mert a temetőből két jól megtermett csontvázkutya csörtetett ki, kifejezéstelen szemüregüket rá függesztve. Na, itt vége lett a menyecske jeges stílusának. Olyan focilabda szemeket meresztett, hogy öröm volt nézni. Hát még akkor, amikor az élőholt dögök búgó csaholással felé rontottak! Nem sikított, nem rohant el, csak állt döbbenten, mint aki nem tudja, álmodik-e. Ej, ezek a földhözragadt emberek gyakran a földhöz ragadnak. Újdonsült állatkáim most kétoldalról bekerítették Hajnalkát, és megragadták színes-hímes felsőjének hippisen lógó ujját. A magyar lány csapdába esett. Ennyi. Most már teljesen hátrafordultam hozzájuk, és igyekeztem a lehető legtenyérbemászóbb fejemet elővenni.
– Mi van, drágaság? – gügyögtem. – Nem vagy állatbarát? Pedig úgy látom, ők igencsak ragaszkodnak hozzád… olyan megszeppentnek tűnsz. Csak vigyázz, nehogy ez a cipőd is nedves legyen!
A tágra nyílt szempár most hirtelen összeszűkült. Hajnalka egyik pillanatról a másikra már nem úgy tekintett a csontvázkutyákra, mint termetes élőholt vadállatokra, hanem mintha ráakaszkodott kullancsok lennének. Mozdulni sem tudott, mert pulóverénél fogva kifeszítették, de meg se próbált kiszabadulni. Ehelyett behunyta a szemét, és motyogni kezdett. Ettől egy pillanatra megdermedtem. Ez most imádkozik? Azt hiszi, hogy meg akarom ölni? Egy nyomorult cipőért? Kezdtem úgy érezni, hogy a viccem kissé durvára sikerült. Meg akartam leckéztetni a magyarját, de nem akartam szívrohamot hozni rá. Elérkezettnek láttam az időt, hogy visszahívjam a kutyákat.
Ekkor azonban a csaj keze kigyulladt. Ruhája ujján pár centis lángok tűntek elő, és folyadék módjára kúsztak végig a kézfején. Most rajtam volt a megdöbbenés sora. A tűz mindkét kéznél elérte a kutyákat, és a csontok egy pillanat alatt lángra kaptak. Az élőholt dobermannok elengedték a tüzes ruhadarabot, és hevesen hemperegni kezdtek a földön. A szellemek nem bírták a lángok égető ölelését, ezért másodpercek múlva elhagyták a testeket. Nyomukban csak égő csontmáglyák maradtak. Hajnalka csapkodni kezdett a karjaival, mire a ruhája ujja kialudt. Ember, nemhogy az állam leesett, de majdnem a nyálam is kicsordult a megdöbbenéstől. A lány most fintorogva elszenesedett ruhadarabjára nézett, majd felém fordította a gyilkos fekete tekintetet.
– Gratulálok. Most már egy új felsővel is adósom vagy. – lehelte rám, azzal felkapta az imént leejtett teás cipőit, és elsétált. Láthatólag nem viselték meg a rá támadó csontvázfenevadak.
Én csak néztem utána, mint egy túlnyugtatózott óvodás, amíg alakja el nem tűnt a sarkon. A dobermannok gyorsított hamvasztása befejeződött. A fél perce még túlvilági elánnal támadó élőholt kutyák helyén most enyhén füstölgő hamukupacokat kavargatott a szél. A tűz megalázóan hamar hazavágta félelmetes csatlósaimat. Mit mondjak, ilyet még nem nyaltam. Megszoktam, hogy az én teremtményeim elől mindenki teli gatyával menekül el, de ez a lány…
Mindegy. Nem akartam tudni. Nem is akartam gondolni rá. Túl sok stressz ért már aznap, nem akartam ezzel is tetézni. Nem szándékoztam másra gondolni, mint Skóciára és arra, hogy két hétre itt hagyom ezt a kócerájt. Követtem Hajnalka példáját, és sarkon fordulva a lehető legrövidebb úton elindultam hazafelé.