Lajtai Szabó Gergely: NecroNapló – Elbűvölt Skócia – 1.

Ajánló

Amikor megkapta a levelet, még nem tudta, mi vár rá. De mégis elindult az útra, ami hihetetlen messzeségekbe vitte egy küldetésre, ami az egész életét megváltoztatta.
Nyolc mágus. Három próba. Egy győztes. És a gigászok harca megkezdődött! S Ő hősiesen és halált megvető bátorsággal küzdött vért verítékezve a legkegyetlenebb…
Áhh, hagyjuk ezt a hatásvadász dumát, sosem értettem hozzá! A lényeg, hogy én Guaril Purpiu vagyok, az ifjú ám annál tehetségesebb halottkeltő, és te most skóciai élménybeszámolómat tartod a kezedben. Ugyanis nemrég volt szerencsém az Asztrálolimpia keretében egy hetet eltölteni a fergeteges fagyos felföldön – hármas alliteráció, figyeled, azért odavág az irodalmi igényesség -, ahol megismertem pár érdekes alakot – az enyhe kifejezés -, és szereztem pár tanulságos élményt, például hogy hogyan lehet menekülni szadista lidércek elől, milyen érzés virtuális állatokat etetni nyakig a mocsárban, valamint hogy milyen veszélyes lehet a paintball, ha nem a megfelelő felszereléssel játsszák. Démonok, tündérek és persze élőhalottak szegélyezték utamat, de szerencsére azért jó csajból sem volt hiány – a hölgy olvasók sem fognak unatkozni, hiszen nekik meg itt vagyok én magam.
Hidd el, nem fogsz csalódni az élményben… vagy lehet hogy igen. Ki tud már téged kiszámítani. Na de hogy mély nyomot fog benned hagyni, az viszont hótziherezerszázalék…

NekroNapló
1.

Elbűvölt Skócia

1.
Az új osztálytárs

– …és fontos továbbá, hogy ne késsünk el reggelente, mert nem akarok idén is a 10.I ügyeivel foglalkozni minden egyes alkalommal, amikor beteszem a lábam a tanáriba. Tavaly is majdnem beleőrültem, hogy már félve kellett belépnem, mert mindig nekem jön valamelyik kolléga, hogy „a te osztályod így, a te osztályod úgy…”, és higgyétek el, már nagyon unom!
Minden osztályfőnöki órán ugyanaz a mese. Toader tanárnő kiáll a maga százhúsz kilójával, meg a pozitív számok hányadosaként nem kifejezhető tekintélyével, és osztja nekünk végtelen és megkérdőjelezhetetlen eszét, mi meg bűnbánóan hallgatunk. Igaz, ennek a hallgatásnak elsősorban nem az volt az oka, hogy ennyire emésztett minket a lelkiismeret. Hanem az, hogy túlságosan lekötött minket a pad alatti levelezés, az amőbázás, a mobilozás, illetve – az álcaként használható hosszú hajjal rendelkezők esetén – a zenehallgatás. Én magam is csak foszlányokra emlékszem az aznapi szentbeszédből, mivel én is igen elfoglalt voltam. Én azonban olyan időtöltést űztem, amit az osztályból garantáltan senki más nem…
De ne szaladjunk ennyire előre. Mindenekelőtt szeretnék bemutatkozni: a nevem Guaril Purpiu. 1993-ban születtem Erdélyben, Marosvásárhelyen. Azóta is itt élek családommal, most éppen a gimnázium negyedik évét járom emelt biológia szakon. Tudom, ez utóbbi tény olyan, mintha a Ki a Francot Érdekel Magazinból szedtem volna, csak gondoltam jó, ha tisztában vagy a pontos status quo-val. Ha külsőleg akarsz elképzelni, akkor fogd Mick Jagger és David Krumholtz (tudod, a gyerek a Gyilkos számokból) tizenhat éves másait, és a vonásaikat véletlenszerűen keverd össze. Egy félhosszú göndör fekete hajú, fekete szemű, sovány csávót fogsz kapni. Állítólag a szemöldököm olyan bozontos, mintha a bajuszom csúszott volna oda, de ezt csak irigységből mondják egyesek. Meg hallani azt is, hogy én vagyok az osztály fő deviánsa, fekete báránya – ami nálunk azért nagy szó, erős a mezőny -, de ez is csak pletyka. Jó, van amikor fekete, halálfejes cuccokban járok suliba, de ez egy héten maximum ötször fordul elő. Meg vannak tört fehér láncaim is, ezt aláírom. És oké, a különböző fehér koponyákkal díszített csontgyűrűimet is megesik, hogy felveszem, de ennyi. Ezek csak külsőségek. Amúgy akármelyik tanár megmondhatja, hogy órán csendben vagyok, sőt, a jegyeim sem olyan rosszak. A stílusom is csak azért ilyen, hogy passzoljon a foglalkozásomhoz, ami…
– Purpiu úr! – rivallt rám Toader tanárnő villámló, vagyis inkább csak zárlatos szemmel. – Mit hallok rólad már megint?! Már hetek óta nem csinálod meg a német fordításokat! Mivel magyarázod ezt?
– Elnézést, tanárnő, – válaszoltam Bambi szemekkel. – De a húgom eláztatta a szótárunkat, internetünk meg épp nincs.
Hogyne lenne internetünk. Csak egyszerűen Calinescu tanár úr egy undorító patkány. Múltkor nyíltan hangoztatta órán, hogy szégyelli, hogy románnak született, meg hogy mi vagyunk a legselejtebb nép a világon, és hogy szégyent hozunk a „római őseinkre”. Na, ez már nekem is sok volt. Ekkor döntöttem el, hogy innentől kezdve nem számít a jegyem, de akkor sem az lesz órán, amit ez a bunkó állat akar. Ő mondta, hogy „selejt nép” vagyunk, akkor most úgy is viselkedek.
Toader tanárnő csak legyintett, és valaki mást kezdett szapulni helyettem. Én meg folytattam félbehagyott tevékenységemet, ami nem mást takart, mint hogy megpróbáltam életet verni a padomban heverő darázsba. Most ha abba a bizonyos kilencven százalékba tartozol, akkor totálisan hülyének nézel, amiért egy ilyen kis hülye bogáron gyakorlom az elsősegélynyújtást. Ha viszont a maradék tíz százalék tagja vagy, akkor vagy valami durva tudatmódosító szer hatása alatt állsz, és magad is darazsakat gyógyítgatsz kézrátétellel, vagy valami nagyon elborult Greenpeace aktivistaként tevékenykedsz, esetleg olyan vagy, mint én.
Én ugyanis nekromanta vagyok.
Nem, nem viccelek, úgy van, ahogy leírtam: tényleg kitanultam a halottkeltés mesterségét. Ez a darázs is a padomban már régen megdöglött, reggel találtam az ablakpárkányomon, és unalmas perceimben azzal ütöttem el az időt, hogy újra mászásra bírjam. Hét óra alatt egész jól belejöttem, és ha Toader tanárnő az imént nem zavart volna be, akkor már azt is elértem volna, hogy repüljön. Az óvodában is mindig ezzel szórakoztam. Hogy visítottak a hülye kis csoporttársaim, amikor az általuk lecsapott legyek felkaparták magukat a falról, és üldözőbe vették őket! Olyankor mindig könnyesre röhögtem magam. Aztán egyszer elmeséltem az őseimnek, akik nem találták ennyire viccesnek, úgyhogy egy hét frissen pácolt zöldségdiéta lett a vége. A szüleim nem szeretik, ha a tudásommal dicsekszek egy ilyen földhözragadt világban. Ők maguk is igyekszenek eltitkolni az emberek elől nekromanta mivoltukat. Igen, mint látjátok, ez a mesterség öröklődő. Az érzékünk a halál tudományához genetikai kincsünk, magát a nekromanta mesterséget meg a szüleim és a bátyám tanították nekem már egész kicsi korom óta. Más gyerek írni, olvasni, számolni, biciklizni meg késsel-villával enni tanult, én ezek mellett még halott állatokat is felkeltegettem.
Természetesen mindezt szép fokozatosan: hangyákkal kezdtem, amik ma már nevetségesek is számomra, egyszerű biológiai gépek, másodpercek alatt egy fél bolyt fel tudok kelteni. Utána jöttek a nagyobb testű rovarok, a madarak, a rágcsálók, a nagyobb testű emlősök (a macskák a kedvenceim, egy tucatot is szívesen feltámasztok, imádom, amikor zombihangon nyávognak), s végül apa mutatott egy-két embert is. Ő ugyanis boncmesterként dolgozik, és néha titokban becsempészett minket egy-egy éjjel a munkahelyére, hogy gyakorolhassunk. Persze mindig visszatette a testet a rendeltetési helyére, egyfelől mert mi sem vagyunk állatok, másfelől meg lehet, hogy idővel keresnék az elhunytat. Na jó, a legfőbb ok a szag, amit nem sokáig bírnánk elviselni. Mindegy, szóval pár alkalommal volt lehetőségem humanoidot is „életre” bírni, hát, hadd ne mondjam, piszok nehéz. A Diablo alkotói tuti nem próbálták még ki, ha az ő nekromantájuk így csettintésre felkelt egy csontvázlégiót, mert ez a művelet még a legprofibbaknak is percekbe telik. A fater megígérte, hogy ha betöltöm a tizennyolcat, megtanít múmiát csinálni is, de én azt nem igazán várom. Lehet, hogy nagyon atomul néz ki, meg el lehet vele szórakozni (mondjuk, ha beküldöd a játszóházba a kisgyerekek közé, hehehe), de baromi sok macera van a boncolással meg a balzsamozással. Nem, én inkább maradnék a macskazombiknál.
Az ajtó hirtelen zörögni kezdett. Ez két dolgot jelenthetett: vagy megint kiszakadt az egyik ablak a folyosón, és huzat van, vagy valaki így akarta jelezni belépési szándékát. Toader tanárnő az utóbbira tippelhetett, mert abbahagyta a szitkozódást, letörölte álláról a kifröccsent nyálát, és az ajtóhoz rohant, vagyis inkább rohamot indított ellene. Mikor kinyitotta, meglepetten megállt, és szinte hallottam a zümmögést, ahogy a processzora próbálja beazonosítani a jövevényt. Én nem láttam az illetőt, mivel egyfelől erre alkalmatlan helyen ültem, másfelől meg egyáltalán nem érdekelt, ki az.
– Szervusz! – motyogta zavartan Toader tanárnő. – Nem úgy volt, hogy holnap jössz?
Az illető nyilván fejbiccentéssel, vagy netán süketnéma mutogatással jelezte válaszát, merthogy hang nem igazán jött az ajtó felől.
– Mindegy. – vont vállat osztályfőnököm, majd lassan halvány mosoly tolta szét egymástól méretes pofazacskóit. – Azért nyugodtan gyere be, bemutatlak az osztálynak! – hozzánk fordult, ami az ő termetével komoly tolatási manővereket igényelt. – Gyerekek, hoztam nektek egy meglepetést: egy új osztálytársat.
– Egy rekesz sörnek jobban örültem volna. – nyögte be Kaspar, a zselézett hajú egóbajnok hátsó sorból.
– Viselkedjetek vele rendesen, – folytatta Toader tanárnő töretlen vigyorral. – és mindenekelőtt üdvözöljétek sok szeretettel!
Ó, csak az a lány ne lépett volna be soha azon az ajtón! Vagy még inkább: csak az a lány ne lépett volna be soha az életembe!
Amikor az iskola újdonsült áldozata besétált a terembe, az első gondolatom az volt: ember, milyen szemrevaló egy csaj! Az enyhén középszerű osztálytársnőimhez szokott szememnek kifejezetten üdítő látványt nyújtott finom arca, macskáéra hasonlító sötét szeme, egészen apró szája, legalább egy méter hosszú, kötélvastagságú barna hajfonata, és láthatóan hímzett pólója alatt is hordott ezt-azt. Ahogy méltóságteljes léptekkel elvonult a tanári asztal előtt, egyből rám pillantott. Tudom, hogy eszméletlenül jóképű vagyok, de ezt azért túlzásnak tartottam. Nézését bár titokzatosság lengte körül, valahogy az értelmet és a visszafogottságot kiéreztem belőle. Körül se nézett a teremben, reflexből elindult az egyetlen üres hely felé. Én meg persze elkönyveltem, hogy ma is érdemes volt felkelni.
– Ő itt Szekeres Hajnalka. – hirdette a tanárnő. – Egy magyar iskolából jött, hogy nálunk folytassa középiskolai tanulmányait.
Na, csak ezt ne mondta volna! Ez a lány magyar! Miért kell ezzel lerombolni az illúzióimat? Mennyire gyűlölöm a magyarokat! Utálatos, károgós, nagyképű népség. Nem is értem, Erdély valahogy még mindig dugig van magyarokkal, lépni se lehet a sok gulyászabálótól. Ezt a magyar csajt is ide ette a fene, már a mi osztályunkat is elérte az invázió. Tudtam már az első pillanatban, hogy valami nem stimmel a lánnyal. Éreztem a nézéséből a selejtes géneket.
Hajnalkát csendes bámulás kísérte a helyéig, de amint leült, az osztály új életre kelt, és nem foglalkozott vele. Ő továbbra is engem nézett. Csak bámult merőn. Komolyan, már-már úgy éreztem, szemmel ver. Nem értettem, hogy miért spécizett ki engem magának, de már most igencsak zavart. Hirtelen egészen megváltozott a hangulatom, a gondtalan és laza osztályfőnöki óra egy csapásra idegpárbajjá vált, ahol inkább játszottam a kétségbeesett védőt, mint az egyenlő ellenfelet. Szerencsére csak tíz percig kellett tűrnöm a pillantását, utána a felszabadító kicsengetés megindította osztálytársaim sodró áradatát, ami elszakította köztünk a villámló feszültséget.

Körülbelül negyedórányi sétára lakok a sulitól – ennek ellenére szinte minden reggel elkések. A házunk alapvetően kívülről normálisnak tűnik, tipikus kis kertvárosi, nagyudvaros sárgaság, ahova az átlag lakos csak unatkozni jár. Azonban nem akármilyen ház ez. Sokat keresgéltek a szüleim, mire rátaláltak. Nekünk ugyanis családilag van egy közös vonásunk, ami hozzájárul nekromantai tanulmányaink eredményességéhez: történetesen vonzódunk a halálhoz. Nem, nem arra kell gondolni, hogy halottakkal barátkozunk, hanem csak szimplán szeretjük azt a légkört, amit átitatnak a szellemek és a halál-aura. Például otthonosan érezzük magunkat egy kriptánál vagy egy egykori csata helyszínén. Ezért helyezkedtek el így a szüleim is: apa boncnokként dolgozik, anya temetőkertészként. A lakóhelyüket is eszerint próbálták megválasztani.
Meg kell mondjam, ebben a házban megtalálták a főnyereményt. Itt ugyanis – mint utólag kiderült – a maffia egyik főhadiszállása működött, egészen addig, míg egy rivális banda rajtuk nem ütött, és akkor aztán volt bumm-bumm rendesen. Nagyjából három tucat gengszternek simult itt ki az EKG-je egyszerre. Később az önkormányzat emberei feltakarították a szemetet, és rendbe hozták a házat, de akárki ideköltözött, valahogy elkezdett ok nélkül félni. Nem tudták megmagyarázni, miért, de aki a házba lépett, önkéntelenül parázott a semmitől. Nem tudták, szegények, hogy a tömény halálgőztől van ez, amitől az átlagember ösztönösen irtózik. Idővel elterjedt a ház rossz híre, és senki nem mert még csak a közelébe sem menni, úgyhogy az ingatlanügynök szinte örült, hogy nevetséges összegért apáékra sózhatta. Nekünk viszont el se lehetett képzelni melegebb otthont, mint egy mészárlás helyszíne. Hát nem idilli?
Ez a barátságos érzés kerített hatalmába akkor is, ahogy beléptem a házba. Szüleim még nem voltak otthon, csak a húgom, Adina. Az elviselhetetlen kis szörnyeteg persze egyből a nyakamba ugrott, amint a nappaliba léptem, hozzátéve, hogy:
– Guliii!
Mindig ezt művelte, ha hazajöttem. Ilyen korban még sok az energiájuk, persze, úgyhogy nem igazán érzik át, milyen érzés reggel nyolctól délután kettőig a sulinak csúfolt kínzókamrában rohadni. Hogy érzékeltessem vele lelkiállapotomat, megfogtam a derekánál, elindultam vele a fürdőszoba felé, s miután némi visítozás és karmolászás árán fejjel lefelé fordítottam, belenyomtam a szennyes tartóba, ahova való.
– Gnnufnn! – kommentálta húgom a történteket, kétségbeesetten kalimpáló lábbal.
Én hiába végeztem ilyen jó munkát, épp csak arra volt időm, hogy a konyhában kenjek magamnak két babpástétomos kenyeret, mikor a kis dög utolért, és böködni kezdte a hátamat apró ujjával.
– Ezt még megbánod, te hülyegyerek! – ripakodott rám.
– Mi van, kitört a parasztlázadás? – vetettem oda, beleharapva uzsonnámba.
Adina összeszűkítette szemét, mint egy dühös kiscica, vagy nem tudom mi, és nyilván épp bosszút forralt ellenem. Húgom külsőre úgy festett, hogy elméletileg hasonlított rám, gyakorlatilag nem. Bár ugyanaz a sötét szem, vastag szemöldök és hosszú, göndör fekete haj (bár az övé hátközépig ért, és épp apa egyik alsónadrágját hordta benne) jellemezte, mint engem, ő valahogy mégis vicces volt, én meg lehengerlő. És habár csak öt év volt köztünk, fel kellett volna ugrania, hogy orrba verhessen. Márpedig most a tekintete alapján épp valami ilyesmit tervezett velem.
– Feltámasztok egy döglött krokodilt, – morogta. – és jól megetetlek vele.
Kis híján félrenyeltem a pástétomos szendvicset.
– Megetetsz vele? – fuldokoltam. – Kösz nem, nem vagyok kíváncsi a krokodil ízére, főleg nem úgy, hogy mozog közben. Egyébként honnan szerzel te krokodilt? Az állatkertből? Vagy talán a szobád padlódeszkái alatt egy terráriumban nevelgetsz egyet? Vigyázzál ám, nehogy kiszabaduljon, aztán egyszer az fogadjon engem a mosdóban, hogy egy ménkű nagy zöld kétéltű pancsikál a vécében! – Egy újabb falat után folytattam: – És különben is: egy félig még élő kerti gyíkot se tudsz mozgásra bírni, nemhogy egy egész halott krokodilt!
– Utállak, robbanj fel! – ismerte el Adina vitabeli vereségét, egy nyelvöltéssel megtoldva, aztán azt tette, amit már a hazaérkezésemkor közvetlenül kellett volna: elvonult a szobájába, becsapta az ajtót, és csendben maradt.
Uzsonnám befejeztével én is hasonlóképpen tettem, táskámat is cipelve magammal. Miután kinyitottam az ajtómat, első és legfontosabb dologként félrefordítottam a fejem. Mint kiderült, jól tettem, ugyanis ahol egy másodperccel ezelőtt az arcom volt, most egy robusztus fekete madár suhant el zuhanórepülésben.
– Szervusz, Shandor! – köszöntem, és jó igényesen a túlsó sarokba hajítottam a táskámat (ami ennek következtében pár könyvet le is sodort magával a polcról).
– Kraag! – köszönt vissza a madár, és a vállamra szállva hangyaszorgalommal nekiállt csipkedni a hajamat annak jeléül, hogy bár ritkamód örül nekem, de a rohadt életbe is, etessem már meg.
Mivel tudtam, hogy enélkül úgysem lesz nyugtom, ezért a ruhásszekrény tetején pihenő dobozból adtam neki egy almát. Shandor egy nagy testű, koromfekete holló volt, akit két éve kaptam az őseimtől szülinapomra. Nem vetette szét őket a boldogság, hogy ilyen elborult módon választottam háziállatot, de kifejezetten menőnek gondoltam, ha egy nekromantának hollója van. Halálmágusnak halálmadár. Viszonylag hamar megkedveltük egymást. Csak egészen kicsi fióka korában tartottuk a kalitkájában, de azóta nyugodtan szabadon lehetett engedni, tudta, hogy a mi házunknál jobb helyet úgyse talál. Az én szobám ablaka a hátsó udvarra nyílt, ideje nagy részét odakinn töltötte, jóformán csak enni és aludni járt be. Ennek ellenére őt tekintettem a legjobb barátomnak, mivel vele százszor jobban kijöttem, mint az emberekkel.
Amíg Shandor is megebédelt, én leültem a számítógép elé, és egy gyors és eredménytelen e-mail ellenőrzés után lejátszottam pár menet Warcraft 3-at a világhálón, hogy levezessem a napi feszültséget (meglepő-e, hogy mindig az élőholtakkal voltam?). Sosem értettem a számítógépfüggőket, én két óra után mindig meguntam arra a napra, ahogy most is (annál is inkább, mert az utolsó meccsnél már Shandor is odaült a monitor elé, és csőrével próbálta elkapkodni a képernyőn futkosó orkokat, ezért nem tudtam koncentrálni és vesztettem). Innentől kezdve töri tanulással ütöttem el az időt negyed ötig, amikor is:
– Sziasztok, drágáim! – hallatszott a nappaliból anyám hangja.
Ez azt jelentette, hogy kötelező jelenésem van, amely során át kellett vennem a napi üdvözlőpuszi-adagomat, meg rövid beszámolót kellett tartanom a napomról. Gyorsan befejeztem az oldalt a törikönyvben, sietve rendet vágtam a szobámban (vagyis csak szánalmas kísérleteket tettem rá, mert a szobámat elárasztó könyvek és papírok miatt ez lehetetlen feladatnak bizonyult), és kibattyogtam a nappaliba. Adina épp ugyanazt a nyakbaugrós jelenetet játszotta le anyával, mint velem. Csak ő nálam jóval kevésbé stílusosan reagált, konkrétan egy puszival a homlokára. Valamennyire még hasonlítottak is egymásra, csak anya haja alig ért túl a tarkóján, és kicsivel teltebb volt az arca. Miután Adinát sikeresen lerázta magáról, hozzám fordult, és az én arcomra is osztott két cummantást.
– Mi ez a gönc megint rajtad? – üdvözölt kedvesen. – Megmondtam már párszor, hogy ne járj így iskolába! Nem kell mindenkinek tudnia, hogy halottkeltők vagyunk.
– Bocs, anya, – válaszoltam. – De a papi reverendám épp a tisztítóban van.
Anyám lemondóan intett, és a konyhába vonult, hogy kipakolja a bevásárlást.
– Ha nem is jönnek rá, hogy nekromanta vagy, – kiabálta ki a nappaliba, egy raklap tojás hűtőbe gyömöszölése közepette. – így akkor is úgy nézel ki, mint egy leszázalékolt csöves.
– Anya, a csöveseket nem százalékolják le.
– Kötekedj a nénikéddel, hülyegyerek, tudod, hogy értem! Áh, én ehhez fáradt vagyok, veled nem lehet értelmesen beszélgetni… ma reggel is elkéstél az iskolából, igaz?
– Énekóra volt, anya, azt se tudja a tanár, hogy a suliba járok!
– Jaaj, fiam, mi lesz így veled? – sütötte el a szokásos klisét anyám, amire igazából nem lehet semmi értelmeset reagálni. Épp ezért nem is próbáltam meg.
– Hogy mi lesz velem: ha meglesz a megfelelő számú pontom a felvételin, akkor aranyhal-fogorvos leszek, ha nem, akkor varrónő.
Anyám szóra se méltatta dicső elképzelésemet, ehelyett inkább sietve témát váltott:
– Még a szemetet se hoztad ki a szobádból, pedig már egy hete ígérgeted. Sőt, a postaládát se méltóztattad megnézni, pedig érdemes lett volna számodra…
– Hú, most lemaradtam a számlák premierjéről! – kaptam az arcomhoz. – De rossz, hogy nem én olvashatom el először, hogy ebben a hónapban hány liter vízzel öblítettük a vécét!
– Nem erről beszélek! – kiabált anya, miközben épp a mosogatógép ürítésével foglalatoskodott. – Jött neked egy levél!
– Egy levél? – kérdeztem döbbenten.
Ez a dolog nem kicsit meglepett, mivel távol élő ismerőseim általában élnek a telefon és az e-mail lehetőségével. Valószínűleg a könyvtár küldte, mert valamelyik példányt elfelejtettem visszavinni – ez nem volt lehetetlen, mindig ipari mennyiségű kötetet hozok onnan, és így nehéz számon tartani, hogy melyik kerül vissza -, márpedig a jelenlegi zsebpénztartalékaimnak nem esett volna jól egy büntetés. Anyám zilált hajjal, a szokásos fáradt arckifejezésével lépett ki a konyhából, és bágyadtan átadta nekem a borítékot. Én kicsit zavartan vettem át tőle, de azért megvártam, amíg anya eltűnik a konyhában, s csak utána vetettem pillantást a hátuljára. Valóban az én nevem állt a címzett részénél. Viszont ahogy a feladót elolvastam, egészen elkerekedett a szemem:

Jassah Samaabib
Scotland, Blackford
12th Beekeeper’s Road
EH35

Enyhén fogalmazok, ha azt mondom, hogy furcsálltam a dolgot. A feladóról ugyanis nemhogy soha a büdös életben nem hallottam, de kiolvasni is alig tudtam. Az illetőről csak annyit tudtam megállapítani, hogy külföldi, sőt, többszörösen is, hiszen a címzés alapján Skóciából írt, neve viszont igencsak közel-keletiesen hangzott. Én fogtam magam, és Adina kíváncsi tekintete elől a szobámba vonulva leültem az ágyra, feltéptem a makulátlan borítékot, és olvasni kezdtem a benne rejlő levelet.