Fülsüketítő csipogás szakította szét az álmomat. Nyöszörögve, csukott szemmel tapogatóztam az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra után. Ha nem lett volna épp elég baj, hogy húsz perccel előbb szólt a vekkerem a szokásosnál, a helyzetet még az is rontotta, hogy mindez egy szombati napon történt. Sóhajtottam. Nem időzhettem sokáig az ágyban, apámmal volt találkozóm.
Kedvetlenül piszkáltam a villámmal a szalonnás tojást, amit anyám rakott elém. A torkomban szúrós gombóc ült, amit nem tudtam lenyelni.
– Na, mi van, Heidi? Nem eszel? – szólt hozzám pirítóssal teli szájjal Franz, a mostohaapám.
– Túl korán van. Most nem tudok enni – motyogtam a tányért bámulva. A két tükörtojás és a sült bacon egy szélesen mosolygós arcot alkotott. Micsoda vidám nap! vigyorgott rám a reggelim.
– Akkor legalább egy pirítóst egyél, mert mindjárt itt van apád! – mondta anya, és már hozta is. A forró, ropogós kenyérszeleten átlátszóvá olvadt a habkönnyű házi vaj.
– Köszi – mondtam anyámra pillantva, majd a pirítósba haraptam. A kenyér ropogása elnyomott minden hangot. A csengőt sem hallottam, csak azt vettem észre, hogy anya kimegy, majd apámmal tér vissza.
Némán figyeltem a szüleimet. Most vettem csak észre, hogy egyre jobban hasonlítok apámra. A legtöbb ismerős úgy vélte, kiköpött anyám vagyok. Pedig ha alaposabban megnézték volna, rájöttek volna, hogy anya arca szívalakú, haja inkább világosbarna, és nem szőke. Abban igazuk volt, hogy az ő mogyoróbarna szemét örököltem, de termetre inkább apámra ütöttem. Ő magas volt, és vékony, szalmaszőke haja kócosan meredezett szerteszét. Keskeny arcán halvány mosoly időzött, miközben égkék szeme figyelmesen anyám arcára szegeződött.
– Hello, nagylány! – intett felém apám. Borostás arcán elszélesedett a mosoly. – Indulhatunk?
– Aha – nyögtem ki a pirítoson keresztül.
*
Percekig ültünk némán apám Mercedesében. A bőrülés lágyan ölelt magához, az utastérben halvány dohányillat érződött, amit a virágos autóillatosító nem fedett el teljesen. Elmélyülten néztem ki az ablakon, mintha valami egzotikus, új város utcáin suhantunk volna végig, nem pedig Berlinben, ahol születésem óta élek.
A csöndet apám hangja törte meg.
– Milyen a suli? – kérdezte.
– Jó – motyogtam.
– Még mindig tervezel ruhákat?
– Aha, szoktam.
Apám felé fordultam, és a tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. A gombóc a torkomból a gyomromba kúszott. Mondani akartam valamit, beszélgetni vele, de a nyelvem mozdulatlan maradt. Inkább visszafordultam az ablak felé.
Tíz éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Bár igyekeztek egyenlően megosztani a láthatási időt, az apámmal töltött napok száma egyre csökkent. Az új, külföldi munkája miatt az utóbbi két évben nem is találkoztunk. Párszor ugyan skype-oltunk, de ez nem hozott minket közelebb egymáshoz, épp ellenkezőleg.
A válás óta eltelt hét év alatt annyi minden történt, amiről mesélni akartam neki, ám a sok elfoglaltsága miatt vagy nem értem el telefonon, vagy a beszélgetés közepén le kellett tennie. Ilyenkor mindig zokogva szaladtam a szobámba.
Aztán lassan elfogytak a szavak, a történetek, amiket meg akartam osztani vele. Erre a gondolatra még inkább szorított a görcs a gyomromban, a szemembe könnyek szöktek. Gyorsan kidörzsöltem őket, nehogy apám észrevegye.
Az utazás nem tartott sokáig. Apám leparkolt, majd kisegített az autóból.
– Tudod, hol vagyunk? – kérdezte, ahogy elindultunk.
– Persze. Nem messze a Stadtmitte-től. Nemrég haladtunk el anya kedvenc Vapiano-ja előtt – mondtam, és a farmerom zsebébe süllyesztettem a kezem.
El sem tudtam képzelni, miért hozott ide apám, de ahogy befordultunk a Friedrichstraße-ra, rögtön szemet szúrt a hatalmas ballon, ami az égen lebegett.
– Arra gondoltam, nem találok Berlinben olyan helyet, ami újdonság lehet neked. De madártávlatból még biztos nem láttad a várost! – mosolygott rám apám, ahogy felnéztem rá.
*
Hangosan szisszent a láng a fejünk felett, miután mindenki felszállt az utastérbe. Húszan álltunk a hatalmas kosárban. Norvég kisiskolások zsibongtak mindenfelé kisebb-nagyobb csoportokban. Az őket kísérő tanárok láthatóan nehezen tudták egy helyre terelni az izgága gyerekeket. Rajtuk kívül volt még pár idősebb turista, egy kisfiú a nagymamájával, egy egyetemista pár, és persze mi, az apámmal.
A szívem vadul zakatolt a mellkasomban, miközben a hatalmas ballon emelkedni kezdett. Éreztem, ahogy a remegés úrrá lett minden porcikámon, ezért erősen kapaszkodtam a kosár oldalán futó korlátba. Ám minden félelmem ellenére sem tudtam levenni a szemem az elém táruló látványról.
Berlin százötven méter magasságból. A tarka háztetők és a különféle házak alkotta mozaik lélegzetelállító kontrasztot képezett a felhőtlen, kék égbolttal. Teljesen belefeledkeztem a látványba.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte apám, mire szélesen rámosolyogtam.
– Gyönyörű! – Visszafordítottam a tekintetem a városra. Majd halkan hozzátettem – Köszönöm.
– Nagyon szívesen – mondta apám, és átölelte a vállamat.
Igyekeztem minél jobban emlékembe zárni a csodás városképet, mert a hőlégballon irányítója a leszálláshoz készülődött. Ám ekkor egy váratlanul jött széllökés csapta meg a ballont. Akkora erővel támadott, hogy apámnak csapódtam, és a padlóra estünk, ahogy mindenki más is.
– Jól vagy? – hallottam apám hangját, mire bólintottam. Épp fel akartunk tápászkodni, amikor újra feltámadt a szél, és nagyot taszított a ballonon. Felocsúdni sem volt időnk, a légáramlat hirtelen az ellenkező irányba terelte a monstrumot, olyan játszi könnyedséggel, mintha csak egy kis lufit kapott volna fel.
Eluralkodott körülöttünk a pánik. Sírás vegyült sikítással és halálfélelemmel teli segélykiáltással. Ám úgy tűnt, hiába minden kiabálás, a hangok elvesztek a dühös szélben, ami vadul dobálta a ballont.
A rettegés megnémított, és minden sejtemet remegés járta át. Hevesen apám mellkasába fúrtam az arcom, összeszorítottam a szemem, és ahogy csak tudtam, öleltem őt. Ő körém fonta karját, és halkan ismételgette: „Nem lesz semmi baj, nyugodj meg!”
Az apám hangjából áradó nyugalom egyszeriben visszarepített a múltba. Öt éves lehettem, amikor az unokatestvéreim heccelésére a játszótéren felmásztam egy magas mászóka tetejére, de lejönni nem mertem. Percek óta markoltam könnyes szemmel a hideg vasszerkezetet, amikor apa észrevett és azonnal a segítségemre sietett. Ahogy felém mászott, ugyanazt ismételgette: „Nem lesz semmi baj, nyugodj meg!” Majd a karjába vett, és levitt a mászóka tetejéről.
*
Óráknak tűnt, mire ismét szilárd talajt ért a lábunk, bár azt mondták, csupán húsz percig hánykolódtunk odafent. A hőlégballon üzemeltetői az utasokhoz hasonló holtsápadt arccal fogadtak minket. Nem győztek szabadkozni és bocsánatot kérni tőlünk, amiért veszélybe sodorták az életünket.
Ám én egy percig sem féltem attól, hogy meghalok. Miért is gondoltam volna ilyesmit, amikor nagyobb biztonságban voltam, mint mostanában bármikor? Hiszen apa vigyázott rám.
A feltörő hála és a szeretet szinte szétfeszítette a mellkasom. Megszorítottam apa kezét, és felnéztem rá.
– Csavargunk még kicsit, mint régen? – kérdeztem, ő pedig elmosolyodott.
– Persze!
Apába karoltam, és az autó felé vettük az irányt.
Nagyon tetszett, megérintett érzelmileg! Szépen írsz, magas a nyelvi szint, és jó az infoadagolás 🙂 Gratulálok az írásodhoz!
Szívszorító érzés, amikor azt hisszük, hogy valakitől eltávolodtunk, aztán kiderül, hogy mégis számíthatunk rá. Tetszettek ezek az érzelmek. Gratulálok 😀