Laczik-Pintér Edit: Örvény

„Vajon mindenkinek van lelke, még a gonoszoknak is?” – morfondírozott magában Eszter, miközben beszállt a liftbe. Nem szerette a lifteket, úgy érezte megfullad bennük. Alig várta, hogy megálljon. Tétován lépett ki, mint aki nem biztos benne, hogy jó helyen jár. A ház nyitott ablakai csendesen lehelték ki az éjszakát. Cipősarka hangosan kopogott a folyosó szürke kövén.

Megszaporázta a lépteit, mintha sietős dolga lenne. Valójában senki sem sürgette, talán csak a háborgó lelke nem hagyta nyugodni. A folyosó végén, egy kétszárnyú ajtóról kovácsoltvas oroszlánok néztek farkasszemet vele. Egy darabig csak bámulta őket, aztán erőt vett magán, és becsöngetett. Pár perc múlva cseléd nyitott ajtót.

– Jó reggelt kisasszony!

– Jó reggelt Etus! A nagynéném felkelt már?

– Hogyne, kérem! Éppen reggelizik.

– Legyen szíves, jelentsen be!

Nagynénje éppen a reggeli kávéját kortyolgatta, amikor belépett a hallba.

– Szervusz, Rézi néni! – ölelte meg.

– Szervusz, drágám! Csak nincs valami baj? Későbbre vártalak!

– Nem, ne aggódj! Annyira izgatott voltam, hogy nem bírtam tovább otthon maradni – válaszolta zavartan.

Rézi néni édesapja nővére volt. Sosem ment férjhez, csupán menyasszony volt egyszer. Vőlegénye a „Hubert és Társa” könyvelő irodát vezette Budán, míg életét nem vesztette egy tragikus balesetben. Akkor megfogadta, hogy örökké hűséges lesz hozzá. Mégsem volt soha szomorú! Szerette az életet, de legfőképpen a kis varrószalonját.

– Gyere csak be! Kérsz egy kávét?

– Nem, köszönöm! Inkább egy cigarettát!

– Meglátod, apád egyszer megtudja, hogy titokban dohányzol! – nyújtotta felé ezüst cigarettatárcáját. Rágyújtott. Érezte, ahogy a füst fanyar íze lassan beférkőzik a nyelve alá, aztán lekúszik a torkába, de a testében uralkodó feszültség mégsem akart alább hagyni. Rézi néni gyanakodva méregette tovább.

– Mi van veled Eszterkém? Olyan furcsa vagy!

– Tényleg semmi bajom! Hidd el! Csak izgatott vagyok. Szeretném már látni a ruhát – válaszolta gépiesen. Igazából csak túl akart esni ezen az egész ruhapróbán. Egy kis időt akart még, de maga sem tudta, hogy mire. Talán csak gondolkodni szeretett volna, megérteni mindazt, ami vele történt az elmúlt négy hónapban.

– Akkor indulhatunk? – fogta meg a kezét a nagynénje.

Rézi néni kis varrodája a folyosó túlsó végéből nyílt. Nem volt nagy, mindössze három varrólány dolgozott benne. Jól bánt velük. Hetente kifizette őket, vasárnaponként pedig még szabadnapot is adott nekik.

– Jó reggelt! – nyitott be Rézi néni a varrószalonba.

– Jó reggelt nagyságos asszony! – biccentettek a lányok.

– Elza kérem, kikészítette az unokahúgom ruháját? – fordult oda az egyikhez.

– Igen asszonyom! A belső szobában tettem.

– No, akkor ne késlekedjünk kedvesem! Vedd fel gyorsan!

Belépett a szobába. Tekintete rögtön a vállfán lévő menyasszonyi ruhára esett. A hófehér selyem egyszerűségét remekül ellensúlyozta a kézzel hímzett derékpánt. Óvatosan leemelte a a vállfáról, és felvette. Ekkor eszébe jutott Iván. Apja irodájában találkoztak először, ahová a fiú ügyvédbojtárként került. Szép férfi volt, kitűnő ésszel megáldva. Jobb férjet el sem tudott volna képzelni magának. Szerette.

– Istenem! – csapta össze a kezét Rézi néni. – Ámulatba ejtően szép vagy! Én mondom, Iván szóhoz se jut, ha megpillant az oltár előtt! Van valami földöntúli, valami egészen angyali a vonásaidban, pont, mint megboldogult édesanyádnak!

Ő meg csak nézte magát a tükörben rezzenéstelen arccal. Olyan fiatal volt még, csupán húsz éves. Hosszú barna haját csak egy csattal fogta össze. A tarkóján apró hajfürtök göndörödtek. Szerette ezeket a szabálytalan hajtincseket. Pont olyanok voltak, mint ő, nem lehetett megszelídíteni őket, folyton kibújtak a csat alól.

Hirtelen erős nyomást érzett a mellkasán. Szaporán kezdte szedni a levegőt. Arca kipirosodott. Borzalmasan szédült. A világ homályos lett körülötte. A bútorok, a vállfákon lógó selyem ruhák, az asztalon heverő sárga, kék szalagok, a hímzőfonalak mind-mind egy hatalmas színes örvénnyé egyesültek, ami egyre gyorsabban kezdett forogni körülötte. Már csak foltokat látott, és úgy érezte rögtön elájul, ha nem szabadul meg azon nyomban a menyasszonyi ruhától.

– Azonnal le szeretném venni ezt a göncöt! – kiáltotta, és már szedte volna le magáról a ruhát, de a derékpánt nem engedett. Egyre idegesebb lett, sehogy sem tudott szabadulni az öv szorításából. A szíve hevesebben vert, mellkasa szúródni kezdett, nem kapott levegőt.

– Rézi néni, kérlek, segíts! Mindjárt megfulladok – könyörgött kétségbeesetten.

– Jesszus Mária! Mi történt veled, gyermekem? – kérdezte ijedten Rézi néni, miközben egy határozott mozdulattal kioldotta az övet. Egy pillanat alatt lerángatta magáról az esküvői ruhát.

– Ne haragudj Rézi néni, de most el kell mennem! – mondta feldúltan.

– Hogyhogy el kell menned? Hiszen a fátylat még meg se mutattam? – nézett rá döbbenten a nagynénje.

– Majd máskor! Most nem tudok tovább maradni! Muszáj elmennem! – válaszolta ingerülten. Gyorsan belebújt krémszínű csipkeruhájába, felkapta kalapját, és kiviharzott.

Futott végig a folyosón, és csak arra tudott gondolni, hogy minél hamarabb ki kell jutnia innen. Végre leért a földszintre. Ahogy kinyitotta a bérház kapuját, hirtelen megcsapta a májusi meleg. Émelyegni kezdett, homloka gyöngyözött. Táskájából elővett egy zsebkendőt, és leitatta a verejtékcseppeket. Elindult a Lendvay utcában a Városliget felé. Szerette ezt a városrészt. A régi polgári házakat hatalmas platánfák ölelték. Az épületek homlokzatát szobrok, stukkók díszítették. Az egyiket különösen kedvelte. A ház falán kő leanderek futottak végig, néhol kis copfba végződtek a fonatok. Az ablakok mellett, a párkányokon egy-egy angyal álldogált. Az egyik lantot tartott a kezében, a másik hárfát. Akárhányszor elhaladt az épület előtt, mindig felnézett rájuk. Ahogy közeledett a Városliget árnyat adó fáihoz, úgy kezdte kicsit jobban érezni magát. Szerette a májust. A levegő ilyenkor megtelt a tavasz édes illatával, meleg szellő járta át az emberek testét-lelkét.

A május mámorító volt, és bűnre csábító.

Végre megérkezett a Városligeti-tóhoz. Leült egy padra egy magányos tölgyfa alá. Émelygése ugyan már elmúlt, de testét a feszültség továbbra is béklyóban tartotta. Ismét rágyújtott. Tizenegy óra felé járt, a nap már magasan volt.

– Istenem! Még egy óra – sóhajtott. – Vajon eljön? Talán még nem is olvasta a levelem, hiszen tíz óra előtt ritkán kel föl. Langyos szellő fodrozta a tó vizét. A csónakokban szerelmespárok ringatóztak. Szerette Ivánt, és mégis megtörténhetett vele az elképzelhetetlen…

Enyingi Tóth Lajos Budapest ünnepelt festője volt. Rendszerint kifogástalan bohém eleganciával jelent meg az éjszakában: frissen keményített fehér vászoninget viselt, a nyakkivágásában színes selyemkendő virított. Fekete zakót és fekete térdnadrágot hordott gyapjúharisnyával. Az ötvenes évei elején járt, mégis bomlottak utána a nők. Volt benne valami ördögien csábító. Úgy tudott nézni az asszonyokra, hogy a pillantásától lúdbőrözött a hátuk. Úgy beszélt hozzájuk, hogy abban a percben elhitték ők a legszebbek, a legkívánatosabbak a világon. Élvezte a csábítás minden pillanatát. Olyan volt számára, mint a morfium. Nem tudott élni nélküle. Megfestette a nőket virágzó mezőkön, hullámzó vizű tavakon, a pesti korzó macskaköves utcáin, a kávézók napernyős teraszán. A közönség pedig imádta a képeit.

Az estéket legtöbbször az Orfeumban töltötte, a Nagymező utcában. Általában egyedül érkezett, de sosem távozott magányosan. Vonzotta az embereket, de legfőképpen a szépasszonyokat. Kellemes modorával, remek humorával és széleskörű műveltségével mindenkit levett a lábáról. Még inni is elegánsan tudott. Sosem látták részegen, pedig csak a Jóisten tudta hány snapsz tűnt el a torkán egy-egy éjszaka során.

Vasárnaponként gyakran járt fel a gellérthegyi nyaralókhoz, Budára. Olyankor mindig kisebb társaság verődött össze, csakhogy saját szórakozásukra a célba lövést gyakorolják. Enyingi Tóth Lajos szerette a fegyvereket. Hasonló izgalmat nyújtottak számára, mint az asszonyok. Eszter egy ilyen vasárnap látta meg először. Már az első találkozásukkor elbűvölte a férfi. Izgalmasnak és titokzatosnak találta. Mellette Iván jelentéktelennek és unalmasnak tűnt. Minél többször futottak össze annál inkább elvesztette jelentőségét az a tény, hogy a férfi harminc évvel idősebb nála. Mellette királynőnek érezte magát. Vágyott a közelségére. Aztán két hónap múlva, egy márciusi délután Lajos Nagymező utcai műtermében odaadta magát neki. A kora tavaszi napfény szemérmesen sütött be a hatalmas üvegtáblákon. Lajos felült az ágyban, és szivarra gyújtott.

– Siess drágám! Öltözz fel, és menj! Dolgoznom kell! Majd üzenek érted – csengtek még mindig a fülébe a férfi megalázó szavai. Mocskosnak érezte magát.

És most itt van a hasában ez a gyerek! Egy magzat, akinek Ivántól kellett volna megfogannia. Miért tette ezt vele?

Delet harangoztak. Hirtelen felocsúdott kínzó gondolataiból. Felkelt a padról, és elindult a liget túloldala felé.

Lajos már várt rá a Hársfa vendéglő kerthelyiségében. Korán volt, egyedül ücsörgött a fehér abroszos asztalnál. Kávét szürcsölgetett, és közben szivarozott. Eszter szíve a torkában kalapált.

– Szervusz Lajos – lépett oda hozzá félszegen.

– Szervusz drágám – nézett rá a festő egykedvűen. – Ülj csak le! Kérsz egy kávét?

– Igen, persze! Kaphatnék egy cigit is? – kérdezte idegesen.

– Hogyne kedvesem – nyújtotta felé Lajos a cigarettatárcáját.

Eszter gyomra görcsbe rándult az idegességtől. Cipője talpával az asztal alatti apró kavicsokat görgette. Nem tudta hogyan kezdje, de végül erőt vett magán.

– Állapotos vagyok – nyögte ki.

A férfi nyugodt maradt, mélyen beleszippantott a szivarjába, majd megszólalt.

– Még ma felhívom a doktort! Kérek neked időpontot. A pénzzel ne foglalkozz, majd én kifizetem. Nem kell izgulnod, hiszen nagyon fiatal vagy, lehet még gyereked – nyugtázta közömbösen a történteket Lajos. Eszter fülében értetlenül csengtek a szavak. Tulajdonképpen maga se tudta, hogy mit várt a férfitól. Mégis nagyon fájt neki, hogy Lajos gondolkodás nélkül kiszakítaná belőle közös életük első parányi csíráját.

– Lajos, én most elmegyek – állt fel hirtelen az asztaltól.

– Ahogy gondolod drágám! Üzenek, ha lerendeztem az ügyünket.

„Az ügyünket”, ismételte a szót magában. Olyan volt, mintha kést forgattak volna meg a szívében. Mi lesz most vele? Mi lesz Ivánnal?

– Isten veled – fordította el a tekintetét. Lajos meg se moccant, csak kövér füstkarikákat eregetett a levegőbe. Alig várta, hogy kilépjen a kisvendéglő kapuján. Futni kezdett a liget fái között, miközben egyre csak nyelte a könnyeit. Az emberek utána fordultak. Végre kiért a fák közül. Csatját útközben elhagyta, haja ziláltan omlott a vállára. Felszállt a földalattira. Útközben nem nézett senkire, csak bámult kifelé a fekete földalagútba. „Vajon a szégyen vagy a lelkiismeret-furdalás gyötri jobban a lelket?” – tépelődött magában. A végállomáson sietve hagyta el a kocsit. Átvágott a Gizella-téren egyenesen ki a Duna korzóra. Itt kicsit lelassított, sőt meg is állt egy pillanatra. Csak nézte a távolban magasodó Budai várat, a Mátyás-templomot, a dunai hajókat, a tarka ruhás  embereket és a Gellérthegy oldalában zöldellő öreg tölgyfákat. Majd ismét szaporázni kezdte lépteit. Nemsokára megérkezett a Lánchídhoz. A kőoroszlánok méltóságteljesen őrizték a budai átkelőt. A feljáratánál vámszedők szedték a pénzt az árut szállító kereskedőktől. A híd középső részén fiákerek szállították a sietős utazókat. Oldalt, a macskaköveken férfiak, nők és gyerekek gyalogoltak Buda felé. Elvegyült közöttük. Egy darabig velük haladt, aztán, amikor a Lánchíd közepére ért, lelassított. A Duna csendes volt, csak néhány sirály egyensúlyozott a tetején. A híd lábánál némán örvénylett a víz. Odalépett a korláthoz majd egy hirtelen mozdulattal a mélybe vetette magát. Még hallotta maga mögött az emberek sikoltozását, de aztán teste becsapódott a vízbe, és örökre eltűnt a habok között.

Másnap csak egy rövidke hír jelent meg az Est hasábján:

„Dr. Káldy Péter neves jogtanácsos egyetlen leánya, Káldy Eszter a tegnapi nap folyamán a Lánchídról a mélybe vetette magát. Gyászos tettének oka ez idáig ismeretlen!”

(Az illusztráció Adolphe Rouargue képének részlete)