Laczik-Pintér Edit: Ha többre vágysz

Szandra idegesen toporgott a körúti ház kapuja előtt. Érezte, hogy ma meg fog változni az élete, és ez félelemmel töltötte el. Még csak kilenc óra volt, de a hőség már kellemetlenül befészkelte magát a város ölébe. A napfény ráérősen kúszott végig a körúti házak szürke falain. Olykor beszökött egy-egy kitárt ablakon, elidőzött kicsit a megkopott tapétákon, a régi fényképek üveglapjain. Néha az udvarra néző konyhák sötét magányába is belopódzott, aztán észrevétlenül kiosont, mintha ott se lett volna.

A levegő egyre fülledtebb lett. Sárga pamuttrikója kezdett átnevesedni a hátán. „Mindenre képes vagy, csak akarnod kell!” mantrázta magában a hipnotikus erejű szavakat. Ebben a pillanatban kivágódott a kapu, és egy csapat kamasz viharzott ki rajta. Hirtelen elhatározta magát és belépett utánuk a házba. Az emeletre régi, kőlépcső vezetett, kovácsoltvas korlátján borostyánlevél minták futottak végig. A ház csendjét csak a lift zúgása zavarta meg. Nem szerette a lifteket, mindig úgy érezte, hogy megfullad bennük, most mégis beszállt. Hirtelen eszébe jutott a fénykép. Kinyitotta a táskáját, hogy megnézze ott van-e, de hiába túrta át kétszer is, sehol sem találta. Próbálta felidézni az előző este mozzanatait. Tegnap ő zárta a fodrászüzletet, mivel a többieknek már késő délutánra elfogytak a vendégeik, és hazamentek. Zárás után elrohant a plazába, ott még nyitva volt a „Print Box”, és kinyomtatta a képet. Most mégse találja! Tehetetlen dühében a sírás kerülgette. A farmerszoknyája hátsó zsebéből próbálta előkotorni a zsebkendőjét, amikor az ujjai alatt megérezte a fénykép fényes felületét. Fogalma sem volt, hogy került oda, de nem is érdekelte, inkább annak örült, hogy megtalálta. A lift eközben felért a harmadik emeletre, nagyot döccent, majd megállt. Tétován lépett ki. Már messziről meglátta az ajtó mellett virító, ciklámen színű táblát. Ahogy odaért hezitált kicsit, de aztán mégis becsöngetett. Ciklámen hajú, fekete pólós lány nyitott ajtót.

– Szia! Te vagy a kilenc órás?

– Igen, kicsit hamarabb jöttem, nem gond?

– Dehogy, már úgyis itt van mindenki! Gyere csak be! Kérsz kávét vagy ásványvizet?

– Köszönöm, csak egy pohár vizet!

– Rögtön hozom, addig helyezd magad kényelembe! – mutatott a folyosó végéből nyíló szobára – Szólok a többieknek! Ja, engem Lizbeth-nek hívnak.

– Szandra vagyok! – szorította meg a pink hajú kezét.

Lizbeth elviharzott a konyhába, ő pedig a szoba felé vette az irányt.

– Te, jó ég, ez nagyobb, mint az én egész lakásom! – ámult el, ahogy belépett. A szoba hatalmas volt és tágas, már-már inkább teremnek hatott. A falakon ciklámen és tojáshéj színű csíkok váltogatták egymást, pont úgy, ahogy a nagyanyja háza előtt a kerítés lécei Kenderesen. Az egyik fal előtt könnyed vonalú, fekete bőrkanapé nyújtózkodott. Odasétált, és leült rá. Amint a hűvös bőr hozzáért a miniszoknyája alól kikandikáló csupasz combjához, a testén végigfutott a hideg. A kanapéval szemben majdnem az egész falat beborította egy barokk stílusú, hatalmas tükör. Mellette feketére pácolt fogas állt, ágairól úgy csüngtek a színes, flitteres ruhák, mintha fényes fülbevalók lennének. A hatalmas ablaktáblákon átszökött a fény, s megállapodott a kanapé melletti sarokban, egy üveg asztalkán. Pár másodpercig elmélázott a napsugarakon, aztán elvett az asztalról egy szórólapot.

„Ha úgy érzed, hogy több van benned, nyitott vagy az újra, és részese kívánsz lenni…” – kezdte olvasni az ismerős szlogent, amikor Lizbeth megjelent az ajtóban a pohár vízzel. A nyomában még hárman jöttek, két copfos fiú és egy fekete hajú lány.

– Már itt is vagyunk! Remélem nem haltál szomjan! – próbált jópofáskodni. Szandra nem válaszolt, csak megingatta a fejét, majd belekortyolt az ásványvízbe. Az egyik copfos fiú ekkor a vállára tette a kezét.

– Úgy látom elég feszült vagy! – mondta – Hidd el nincs miért izgulnod! Ő Gréta, a csodálatos kozmetikusunk, szuper sminket fog neked varázsolni. Ő pedig Márk, a rendkívül kreatív mesterfodrászunk.

Szandrának csak most tűnt fel, hogy a srác nyíl alakú szemöldök piercinget visel mindkét szeme fölött.

– Lizbethet már ismered, ő a mi tervező-szervező angyalunk! Nélküle káosz lenne a stúdiónkban! Én pedig Áron vagyok, én leszek a stylistod és a fotósod az elkövetkezendő három órában. Ha megengeded, először készítenék rólad egy fényképet most, és ha végeztünk akkor egy másikat is.

Szandra úgy állt a csíkos fal előtt, mintha vesztőhelyen lenne. A mellkasán ott virítottak azok az átkozott piros foltok, amik mindig előjöttek, ha izgult. Hálás volt Áronnak, hogy figyelmen kívül hagyta őket, és csak kattintgatott a gépével. Az egész nem volt több tíz percnél, aztán visszaültek a többiek közé.

– Gyönyörű, hosszú, barna hajad van, de én egy kicsit vágnék belőle, és tennék bele egy kis vöröset is a festésnél, hogy teltebb színt és fényt adjon a hajszálaidnak. Mit szólnál a frufruhoz? – kérdezte Márk

– Isten ments! Utálom, ha a homlokomba lóg a hajam! ­

– Ok! A frufru lefújva­ – vigyorgott rá Márk.

– Azt hiszem a barna és a bézs árnyalatait használom majd a szemhéjadra, mert ezek ki fogják emelni a sötétbarna szemedet. Talán még műszempillát is felteszünk. Egyelőre ennyi, mert a végleges verziót csak akkor fogom látni, ha elkészült a hajad – méregette az arcát Gréta.

– Gondolom hoztál magaddal ruhákat? – érdeklődött Áron.

– Igazából csak egyet – válaszolta félszegen.

– Nem gond, ha szeretnéd kereshetünk az én kollekciómból is olyat, ami jól áll neked. Nem lesz nehéz méretet találni rád, vékony vagy!

Úgy érezte magát, mintha egy szappanopera főszerepére készítenék fel. Idegen volt számára az egész procedúra, mégis esze ágában sem volt meghátrálni. Most már egészen biztos volt abban, hogy jó úton jár. Előhúzta a fényképet a zsebéből és az asztalra csúsztatta.

– Így szeretnék kinézni – mondta.

A többiek értetlenül meredtek rá, míg végül Áron törte meg a kínos csendet.

– Szép ez a lány, úgy látom modell. Ez valami olasz címlap, ugye?

– Igen, azt hiszem. Az egyik közösségi oldalról töltöttem le a képet.

– Tényleg jól néz ki, de azt hiszem ez a stílus nem te vagy – jegyezte meg finoman Márk.

– Én is osztom Márk véleményét. A világos szőke haj, ezzel a nagyon erős sminkkel nem a te világod! – fűzte hozzá Gréta.

– Nem érdekel! – csattant fel hirtelen. Erre a lányra akarok hasonlítani, higgyétek el meg van rá az okom. Ti csak segítsetek nekem ebben! Az a dolgotok, hogy átváltoztassátok az embereket, nem?

Áron közelebb hajolt hozzá, a vállára tette a kezét, hogy megnyugtassa.

– Persze, hiszen ez a munkánk! Ebben igazad van! A mi filozófiánk viszont az, hogy mindenkiből a személyiségéhez illő legjobbat hozzuk ki. Csupán a te érdekedben javaslunk másfajta változást, mert ez a stílus nem illik hozzád.

Áron szavaitól nemhogy megnyugodott volna, hanem még ingerültebb lett.

– Nem értem mit kötözködtök itt velem! Elhiszem, hogy profik vagytok, de engem nem érdekel, hogy mi illik hozzám. Ezt akarom és kész! Ez nekem most nagyon fontos!

­– Ok! Ok! Ne kapd fel megint a vizet! Megcsináljuk. Ellenben lenne egy kikötésem: nem készítünk rólad semmilyen referencia fényképet, mert nem tükröznék azt, amit a csapatunk képvisel.

­– Nincs szükségem referenciára, csak a segítségetekre!

– Rendben, megegyeztünk. Márknál fogsz kezdeni.

Megkönnyebbült, s most már igazán közel érezte magát a terve megvalósításához. Márk átvitte egy kisebb helyiségbe, amit maguk között csak „előkészítőnek” hívtak. Nem volt benne más csak egy fodrász tükör fehér fiókos asztallal, és egy ciklámen színű műbőr szék. Az asztalon fésűk, csavarók, csattok hevertek gondosan szétválogatva, dobozokban. A falon fekete-fehér portrék sorakoztak. Márk háromféle festéket vett ki a fiókból, és egy műanyag tálkában összekeverte őket. Szandrát megnyugtatta a látvány, kicsit úgy érezte, mintha a munkahelyén lenne. Márk felkente a festéket a hajára, majd fél óra múlva lemosta. A szőke, nedves hajtincsek idegenül hatottak az arca körül, de Márk nem sok időt adott, hogy megbarátkozzon velük. Gyorsan kifésülte az összegubancolódott tincseket, aztán formára vágta őket, végül pedig nagy, ovális hajcsavarókra tekerte fel. Máskor szívesen elbeszélgetett volna a fiúval, talán még egy-két szakmai fogást is ellesett volna tőle, de most képtelen volt másra koncentrálni. Mire észbe kapott már a hajszárító búra monoton hangja búgott a fülébe. Húsz perc múlva kikapcsolt, és megjelent Gréta. A hajcsavarókkal együtt beültette a székbe, és fél óra múlva már egy ismeretlen arc nézett vissza rá a tükörből. A szemét erős, fekete vonal kontúrozta körbe. A szempillái olyan valószerűtlenül hosszúnak tűntek, mint azokban az idétlen kozmetikai reklámokban, amiket a tévében lát az ember Megnyalta a szája szélét, a rúzsnak nem csak a színe hasonlított a meggyre, hanem az íze is. Márk gyorsan kikapkodta a hajcsavarókat a hajából, aztán egy széles kefével átfésülte az egészet. Szandra ezután átment a másik szobába, és elővette a táskájából a gondosan összehajtogatott tengerkék inget. Felvette. Megállt a barokk tükör előtt, maga elé tartotta a fényképet, aztán elégedetten a zsebébe süllyesztette. Áron a szoba ajtajából figyelte.

– Megfelel a végeredmény?

– Igen, azt hiszem ennél jobb nem is lehetne! – válaszolta elégedetten.

Majd sietősen összekapta a cuccát, és kiviharzott a stúdióból. Energikusnak és erősnek érezte magát. Lefutott a lépcsőn, szinte kivágódott a kapun. A déli forróság azonnal arcul csapta. A hőségtől néhol megolvadt az aszfalt, és úgy süppedtek bele a cipősarkak, mint a rágógumiba az ember fogai. A távolból feltűnt a Nyugati pályaudvar fém monstruma. A bejárat feletti óra fél egyet mutatott. Hirtelen meggondolta magát, miért várna délutánig, hiszen a fiú már dolgozik. Most azonnal odamegy hozzá, és túl esik az egészen. A lámpa még pirosat mutatott, ő mégis átrohant a zebrán. Alighogy felpattant a villamosra, az ajtó sípolva záródott be mögötte. Lehuppant a legközelebbi ülésre. A szeme sarkából észrevette, hogy a szemközti srác bámulni kezdi. Máskor zavarta volna mindez, de most kifejezetten hálás volt a fiúnak a megkülönböztetett figyelemért, mert az önbizalma rögvest szárnyakat kapott. Nem ment messzire, a Jászai Mari téren szállt le. Szerette a városnak ezt a szegletét, különösen így nyáron. A távolban a Duna vizét szelíden fodrozta a szél. Csupán néhány sirály egyensúlyozott a tetején, hajónak nyoma sem volt. Valahonnan messziről gyerekzsivaj hallatszott. Elindult lefelé a körúton. Minden reggel megtette ezt az utat, de most átment a túloldalra, mert nem akarta, hogy a kolleganői észrevegyék a fodrászatból. A kávézó nem messze volt a színháztól. Sokszor elsétált előtte, de még többször megállt a kirakatánál. Úgy tett, mintha a fagyis pult kínálatát mustrálgatná, pedig csak a fiút akarta látni. Két hónapja dolgozott a cukrászdában, de ő már az első nap kiszúrta. Hosszú percekig képes volt nézni, ahogy az asztalok között egyensúlyoz az üdítőkkel megrakott tálcájával. A legjobban azt szerette, amikor a megrendelésekre várakozott a pultnál, mert akkor láthatta az arcát. A homlokába futó fekete hajtincseket, a kék szemét, és a szája sarkában megbújó mosolyt, amit annyira aranyosnak talált. Szerette volna érezni az illatát, hallani a hangját. Egy hónappal ezelőtt egy barátnőjével beült a kávézóba, hogy még közelebbről szemügyre vehesse. Azt se bánta, hogy a fiú nem őket szolgálta ki, hanem a mellettük lévő asztaltársaságot. Az orrába kúszott a fiú bőrének friss, citrus illata. Bárcsak soha többé ne kellett volna levegőt vennie, mert akkor örökre megőrizhette volna az illatát! Még néhányszor beült a kávézóba, de egy mosolynál többet sosem mutatott felé a fiú. Illetve egy valamit azért akaratlanul is elárult magáról, ami pont elég volt ahhoz, hogy még többet megtudjon róla.

Ahogy közeledett a kávézóhoz egyre idegesebb lett. Már csupán néhány lépés választotta el a céljától, a szíve torkában dobogott. Pár perc múlva a már jól ismert kirakat előtt toporgott. Bekukucskált. A fiú a pultnál várakozott. A mellényén most is ott volt a névtáblája, amivel annakidején önkéntelenül is elárulta a nevét. Ettől kezdve „Légrádi Endre” a legszebb név lett számára a világon. Gyakran azon kapta magát, hogy csak úgy firkálgatja az újságok széleire, a szalvéták hártyás lapjaira, tulajdonképpen bármire, ami a keze ügyébe került. Épp a reggeli kávéját iszogatta, amikor bevillant az agyába, mi lenne ha rákeresne a Facebook-on. Bepötyögte a betűket a fehér sávba, és néhány perces keresgélés után beléphetett a fiú virtuális életébe: „Nightrose” zenekar, édes popcorn, kedvenc sci-fi film… Ezek az apró információk, olyanok voltak számára, mint a puzzle darabok, melyekből lassan megalkothatta Endre személyiségét. Szerette nézegetni fényképeit. A kedvence az a sárga-kék pólós volt, ahol egy szikla tetején ült, valahol a Bükkben, és az arcába sütött a nap. A fotók között találta meg a lányét is, egy olasz divatlap címlapjáról mosolygott. Furcsa, de sosem gondolta, hogy a fiúnak bármi köze is lenne hozzá, inkább azt, hogy pont ilyen lányra vágyik. Egészen váratlanul, zuhanyzás közben érte a felismerés: erre a lányra kell hasonlítania és akkor majd felfigyel rá a fiú. A következő pillanatban már elhessegette magától ezt az őrült gondolatot, de az csak nem hagyta nyugodni. Befészkelte magát a fejébe és mindennap egyre erősebben követelte a megvalósítást. Ekkor talált rá az „Átváltoztatjuk” szalonra a neten.

Már egy ideje a kirakaton túli világot szemlélte. Ideje volt összeszedni magát. Benyitott a kávézóba. A üvegajtó nekikoccant az ajtófélfáról lelógó félhold alakú szélcsengőnek. A vékonyka rézcsövek csilingelve csapódtak egymáshoz. Ahogy belépett friss kávéillat csapta meg az orrát. Egy fiatal lány állt a kávégép mögött, és a masina kiálló fém karját addig tolta lefelé, amíg a forró gőz sziszegve át nem préselődött a kávészemeken.

A terem közepén kerek márvány asztalkák sorakoztak vörös kárpitos székekkel. A falakon naiv tájképek lógtak, alattuk bordó selyemmel behúzott kanapék. A kávégép mellett egy nagy hűtőpult motorja zúgott, üveges kirakatában torták, sütemények. A vendégek halk duruzsolása megtöltötte a teret. Gyorsan a cukrászda egy távolabbi asztalához sietett. Lehuppant a székre, de nem mert felnézni. A szíve a torkában dobogott. Érezte, ahogy az izgalomtól ismét elöntik a mellkasát a galád piros foltok, de semmit se tudott tenni ellenük. Hagyta, hogy a teste tovább égjen ebben az örült lázban. Összeszedte minden bátorságát, és lassan felemelte a fejét. A tekintete abban a pillanatban találkozott Endre döbbent arcával. A fiú a pult mellett állt, és mereven bámulta.

– Istenem, végre észrevett! Felfigyelt rám! Tudtam, éreztem, hogy így lesz! – repesett az örömtől magában. Endre ebben a pillanatban elindult felé. Olyan izgatott lett, hogy azt hitte azon nyomban elájul. Forróság öntötte el a testét. A vére örvényleni kezdett odabenn, minden egyes szívdobbanással egyre elviselhetetlenebbül, egyre feszítőbben. A nyakán kidagadtak az erek, úgy érezte nyomban szétszakad a vénája és mindent beborít a vére. Endre megállt előtte, és még mindig meghökkenve nézett rá.

– Ne haragudj, hogy csak így rád török – szólalt meg végre –, de elképesztően hasonlítasz a nővéremre! Hihetetlen!

– A nővéredre?!

– Igen, a nővéremre! Amikor beléptél az ajtón, azt hittem, hogy őt látom. Már egy éve nem találkoztunk, modell Olaszországban.

Azt hitte, hogy abban a pillanatban megnyílik alatta a föld, de most talán éppen ez lett volna a legjobb megoldás számára. Eltűnni, elsüllyedni a szégyen hitvány mocsarába.

– Istenem, mekkora egy barom voltam! Azt hittem, hogy ez a lány az ideálja. Mit csináltam? Az ember mégsem szerethet bele a saját nővére hasonmásába! – őrlődött magában, majd váratlanul felugrott a helyéről.

– Ne haragudj, de nekem most el kell mennem!

– Hogy-hogy el kell menned? Hiszen még nem is tudok rólad semmit!

– Én annál többet – motyogta magában, de akkor már az ajtónál járt. Kivágódott az utcára. Abban a percben csörgött a telefonja. Benyúlt érte a zsebébe, s akkor a kezébe akadt valami. A fotó volt az, amit ma délelőtt Áron csinált róla. Még egy utolsó pillantást vetett rá, majd fogta, és széttépte. Sietős léptekkel elindult a Nyugati irányába, és elhatározta, hogy még ma este visszafesti a haját barnára.