L. K. Patrícia: Dragovida krónikák 1. – Sárkányvér (részlet)

A 10. Aranymosás Irodalmi Válogató pályázati anyaga

 

Prológus

– Megőrültél? – Khirov a négy lábát megvetve állta el Roynor útját, hogy a fészektestvére még csak véletlenül se hagyhassa el a kis erdőt, ahová ő hívta. Karmait a tegnapi eső által átáztatott, rohadt szagú avarba mélyesztette.

Még kölyökkorukban fedezték fel a sárkányfészektől távoli, eldugott völgyet. Versenyezni akartak – állandóan versengtek mindenben –, hogy ki képes messzebb jutni a levegőben. Hajnalban hagyták ott a fészket, az egyik szellőzőjáraton át kúsztak ki, hogy az őket őrző nőstényeket elkerüljék.

Aztán a szárnyukat kitárva vetődtek le a hegy északi oldalán, ami olyan magas volt, hogy nem lehetett lelátni az aljáig.

A kis völgyig bírták. Akkor már mindketten az erejük végét járták, inkább csak hagyták, hogy a szél vigye őket, elnehezült szárnyukat képtelenek lettek volna megmozdítani.

Fákat letarolva értek földet. Az a fa, amely megfékezte Khirov esését, a becsapódás erejétől félbetört, szerencséje volt, hogy nem sértette meg valamelyik ág a szárnya még puha és rugalmas bőrlebernyegét.

A törzs csonkját az eltelt kétszáz év alatt az időjárás majd a földig lekoptatta, a maradványait moha nőtte be, de Khirov még mindig pontosan emlékezett a helyre.

Nem messze tőle álltak most.

Már régen nem azok az ostoba kölykök voltak, akik kicselezték a fészket őrző nőstényeket. Azóta a Davon klán teljes jogú tagjaivá váltak, még ha jelenleg Roynor olyan ostobán viselkedett is, mintha kölyök lenne még mindig.

Khirov a két szárnyát széttárva meredt rá. Minden izma remegett a dühtől. Parázs égette a torkát, karmai alatt apró kavicsok csikorogtak. Ha Roynor megmozdul, kész lett volna rávetni magát, de a fészektestvére csak nyugodtan megrázta a fejét.

A fák lombján átszűrődő, kései napfény érintésére felszikráztak vörös pikkelyei.

– Te ezt nem érted…

– De nagyon is értem – sziszegte Khirov, majd fenyegetően felmordult, annyira képtelenség volt, amit hallott. – Meg akarod tagadni a klánod!

– Nem akarom – ingatta a fejét Roynor. Higgadt volt. Kettejük közül mindig ő volt a higgadtabb.

Khirov dobbantott egyet a mellső lábával, és a fészektestvére nyaka felé kapott, fogai a vastag, pikkelyes bőr előtt csattantak, bár egyelőre csak jelképesnek szánta a támadást. Kölyökkorukban ugyan sokszor mérték össze az erejüket, és kifejlett sárkányként is előszeretettel edzettek együtt, soha, egyikük sem fenyegette meg ilyen nyíltan a másikat. Testvérek közt ez nem szokás, még ha nem is a vér kötötte őket össze, csak a klán és a fészek. Khirov és Roynor két külön pártól született, de a két nőstény – ahogy az szokás volt – ugyanabba a fészekbe rakta le a tojásait. Így könnyebb volt megvédeni őket, a fiókákat, a ritka kincseket.

– Elhagyni akarod! Az majdnem ugyanaz. Akinek nincs klánja, az szabad préda. Bárki levadászhatja, és hidd el, az ellenségeink örömmel megtennék.

Roynor pofájára féloldalas mosoly kúszott, kivillantotta a fogait.

– A Lerindow klánra gondolsz.

– Te is tudod, hogy igen.

A Davon klán és a Lerindowok mindig is ellenségesen viselkedtek, folyamatos volt a harc a területekért, ami az emberek szaporasága miatt amúgy is egyre szűkebb területekre szorult vissza, de minden más sárkány is kapva-kapott volna az alkalmon, hogy meggyengítsen egy másik klánt.

– Nem érdekelnek a Lerindowok – jelentette ki Roynor.

Megdöbbentő egy kijelentés volt, Khirov egyből felkapta rá a fejét. Összehúzta a szemét.

– És a saját klánod? Én?

– Mondom: nem érted.

– Akkor magyarázd meg, miért! Miért?

Roynor nagyot sóhajtott, az egyik fa alacsonyra benyúló ágán a levelek megpörkölődtek.

– Megtörtént…

Khirov a szó hallatán elképedt.

– Úgy érted… – Megrázta magát. Tudta, hogy érti Roynor, felesleges lett volna szavakba kérni.

A sárkányok közt nem létezett szerelem. Ők az erejük miatt választottak párt, és könnyen túlléptek rajta, ha mást alkalmasabbnak találtak.

A klánokat mindig is az erő tartotta össze.

Ritkán, nagyon ritkán mégis előfordult, hogy egy-egy sárkány vére dalra fakadt. Lehet, hogy sokkal régebbtől számolták az időt, mint az apróéletű emberi lények, lehet, hogy ők már a világok kezdetén is jelen voltak, lehet, hogy az egyetemes tudás, ami mindegyikükben ott rejtőzött, hatalmas, de még ők se tudták, hogy miért van ez. Miért van, hogy olykor dalra fakadt a vérük? Talán a mindenhol jelenlévő mágia akarta, hogy így legyen, talán valami más, ami még náluk is ősibb.

– Melyik klán? – rágta meg Khirov a kérdést, fogai alatt a szavakat megőrölte. Biztos volt benne, hogy nem egy Davon nőstény, akkor nem kellene elhagynia Roynornak a klánt.

Újabb sóhaj, egy levél lángra kapott, dacára annak, hogy az eső után jártak. A levél szélei felpöndörödtek, majd ahogy elégett, a kacs eleresztette.

Khirov megvárta, míg földet ér, addigra a parázs is kihunyt.

– A Lerindowok, igaz? – A mellkasában keményen dübörgött az indulat. Fogalma sem volt róla, hogy a klán mit fog kezdeni ezzel a helyzettel. Udan megtilthatná Roynornak, hogy elhagyja őket, de Roynor már döntött. Nem véletlenül voltak itt.

– Nézd, Roy…

– Egy ember az.

Khirov irtózva felmordult. Hátrahőkölt. Akármennyire hihetetlennek is tűnt, amit hallott, Roynor neki soha nem hazudott volna. Legalábbis régen nem, de most már semmiben sem volt biztos.

– Egy… ember? Egy ember, Roynor? – A gondolat viszolygással töltötte el.

Voltak ugyan páran a sárkányok közt, akik az embereknek még az írmagját is eltörölték volna a világból, és ebben a nézetben a Davon klán mindig is az élen járt, de soha nem támadták meg őket. Túl nagy lett volna a veszteség, mindkét oldalon.

Az emberek szaporák voltak, és egyre többen lettek, ráadásul közöttük is voltak, akik mágiával bírtak. Ők nemesvérűnek nevezték magukat, de valójában csak szipolyok voltak. Az erejük elvett, minden, amijük volt, a természettől lopták. Növényektől, állatoktól… sárkányoktól is. A nemesvérűek mágiája ki tudja, mit tett volna velük. Udan, Roynor nemzője és a Davon klán vezére hiába érvelt a háború mellett, a többi klán egyelőre féken tartotta.

Egyelőre…

– Felejtsd el azt az ember! – húzta be Khirov a szárnyát, és maga köré tekerte. A meleg ellenére hidegen rázta az indulat. – Felejtsd el, mást nem tudok tanácsolni. Ha Udan tudomást szerez róla, hogy egy ember miatt fordítasz hátat a klánodnak, háború lesz. Vérbe és tűzbe fogja borítani a világot.

Roynor viszont megrázta a fejét.

– Nem érted – ismételte meg önmagát, ezúttal már csak motyogva.

Khirovban a rossz érzés úgy áradt szét, mint a jég. Túl jól ismerte a fészektestvérét. Túl jól!

– Mit titkolsz még? – bődült el, és előre akart lendülni, hogy ezúttal tényleg elkapja Roynor nyakát. Vért akart fakasztani, a nyelve hegyén érezni a meleget, de valami visszahúzta.

Elképedve nézett le.

Mind a négy lába köré növények tekeredtek. Hosszú fűszálak, a folyondár indája, hajlékony gyökerek.

– Sajnálom, de muszáj volt – hátrált el tőle Roynor. Hadarva fűzte egymásba a szavakat. A körülöttük lévő fák Khirov felé dőltek, az ágaikkal feléje nyúltak, hiába rántotta meg az egyik lábát, a recsegve szétszakadó növények helyére újak kúsztak. – El kell engedned, mert abban a nemesvérű lányban van valami, ami…

Khirov a szóra döbbenten felcsuklott. A szája sarkából folyékony tűz csorgott lefelé, a talajra fröccsenve sisteregve csapott fel a gőz.

– Sajnálom! – lépett még egyet hátra Roynor. Aztán a szárnyát széttárva lendült fel a magasba. Nem érdekelte, hogy ágakat sodor magával, nyílként száguldott az ég felé.

Khirov pedig képtelen volt megmozdulni. A döbbenet, ami letaglózta, nagyobb erővel szögezte le, mint a testére csavarodó növények.

 

Első Fejezet

Amyel mozdulatlanul ül a kényelmetlen széken, ujjai a könyv során siklanak. Bár a szemével követi a betűket, a látása homályos. A törvényeket fejből idézi:

– Az embervér gyenge. – Nyel egyet, mielőtt folytatja. – A mágia nem keveredhet.

Apja az elsők között tanította meg neki a dragovida törvényeket. Se írni, se olvasni nem tudott még, de minden este a törvényekkel feküdt, és reggel az volt az első, hogy fel kellett őket mondania.

Igazából annyiszor elismételte már, hogy a kezdeti gyűlölete kikopott. Az apja mindig olyan szenvtelenül ejtette ki, hogy az “embervér gyenge”, mintha semmit nem jelentene, de ő nem lord Cedrik. Nem dragovida, csak… egy félvér. Akinek léteznie sem lenne szabad.

Amyel pislog párat, de a látása nem tisztul ki. A tintával felrótt sorok szétfolynak, kígyók módjára tekeregnek a megsárgult, fényesre kopott papíron.

A becsukott ajtón túl, a folyosón léptek közelednek. Halkan csusszannak.

Amyel becsukja a könyvet. Lopva az ágy felé pillant. Apja kérte, hogy fennhangon olvasson neki, mégis úgy tűnik, hogy elaludt. Lord Cedrik szeme csukva van. Két keze összekulcsolva az álláig felhúzott takarón, egyenletesen lélegzik.

A szolgáló, Hugar csendesen kopog be.

Amyel felkel, a széke nyikkan egyet. Térdéről a pokróc a földre hull. Némi por lebben fel. Csendszagú por.

Amyel az asztalra teszi a könyvet, távol a gyertya megolvadt faggyútócsájától, és az ajtóhoz siet. Hidegebb, sötétebb levegő tódul be a szűk folyosóról, ahogy kinyitja, felzavarja a szobában megrekedt állottat. Hiába van nyitva az apró ablak spalettája, a ki-be járó szellő sem zavarhatja ki a tapétás falakra tapadt száraz szagot.

– Kész a vacsora, kisasszony – közli halk hangon, lehajtott fejjel Hugar. Kopasz tonzúráján, amelyet az idő alakított, megcsúszik a gyertya fénye.

Mióta Amyel az eszét tudja, az idős férfi és a neje itt szolgál. Keveset beszélnek, mindig tisztelettudóak. Még vele is. Bár Amyelnek fogalma sincsen, hogy tudják-e, lord Cedrik… nos hogy túlföldi.

Az elmúlt napokban viszont Hugar és Szavin is elhalkult. Lábujjhegyen közlekednek a ház folyosóin, apja szobáját – hacsak tehetik – elkerülik.

– Nem érkezett senki? – préseli ki Amyel az összeszorított fogai között.

– Nem, kisasszony.

Warren nagyúrnak – vagy ha mást küld maga helyett, annak – meg kellett volna már érkeznie, apja hetekkel ezelőtt értesítette, hogy nem fognak tudni elindulni, mint ahogy tervezték.

A gondolatra lüktetni kezd Amyel mellkasában a rettegés. Talán útközben történt valami?

– Kisasszony? – Hugar kivár. Arcán az eddigi semleges kifejezés megolvad, a ráncai elmélyünek, ahogy bizonytalanul elmosolyodik. Mondani akar még valamit, de Amyel int, hogy távozhat. Nincs szüksége senki részvétére. – Igenis… kisasszony – motyogja a férfi. Gyorsan újra lehajtja a fejét, és kiaraszol a gyertya remegő fényköréből. Amikor elnyeli a folyosó sötétje, Amyel újra bezárja az ajtót.

– Nem fog jönni – krákog fel ekkor az apja.

Amyel megdermedve markolja tovább a cirádás, fekete fémkilincset. Azt hitte, apja alszik. Lord Cedrik még dragovida mércével is öreg, amennyire Amyel tudja, már Warren nagyúr apját is szolgálta. Rémisztő a tény, hogy az utóbbi pár hétben mintha több tíz évet korosodott volna. A betegség gyorsan, túl gyorsan verte le, senki nem számított rá. Ő legalábbis biztosan nem. Apja haja megritkult, tincsekben hullott ki, az arcbőre megereszkedett, kinyúlt, mint a kelt tészta.

Az elmúlt napokban már annyira legyengült, hogy az ágyból sem volt képes kikelni.

Amyel azóta nem hagyta magára.

Ahogy megfordul, hideg költözik a szívébe. A levegő megsűrűsödik körülötte. Apja éjjeliszekrényének a fiókjára mered, ahol lord Cedrik az apró, ln’dori varázsholmit őrzi. Néha, amikor beosont apja szobájába, előszedte és kicsomagolta a finom bársonyból. Bár a nyele nagyon régen letört, a kristályból csiszolt domború korongon nem keletkezett soha karcolás.

Amyel szerette az ujjbegyével cirógatni. Végigkövetni az ezüstből megmunkált keret indáit, a borostyánleveleket, és a levelekre karcolt aprócska jeleket, amelyekkel a hozzá értők mágiával itatták át. Apja ódzkodott használni, érthető módon, de Amyelnek nem voltak fenntartásai. Talán mert félvér volt, őt a nemesmágia nem szipolyozta ki, érzett ugyan valami különös bizsergést, ha kézbe vette az apró tárgyat, de ez nem volt kellemetlen. Sőt. Hasonló volt ahhoz, mint mikor varázsolt, bár mégsem olyan. Sokszor kívánta, bárcsak meglátná a kristályban Warren nagyurat, ugyanakkor félt is tőle, hogy mit mondana a dragovida, ha lord Cedrik helyet ő fogadná.

– Mi az, hogy nem fog jönni? – Amyel nem akarja, hogy vádlónak érződjenek a szavak, de képtelen nyugodt hangot megütni. Valami belülről fojtogatja.

– Warren nagyúr nem fog jönni – ismétli meg az apja, és erőtlenül megpaskolja maga mellett az ágyat.

Amyel visszamegy hozzá, és a takaró csücskét óvatosan félretolva leereszkedik a halkan megnyikorduló matracra. Két kezét az ölébe ejti, ujjaival elkezdi morzsolgatni a köntöse  anyagát. Azt figyeli.

– Miért nem? – A kérdés csak úgy kibukik belőle, pedig más helyzetben biztosan nem merné kiejteni. A kíváncsiság nem bűn, de lord Cedrik hamar elveszítette a türelmét a kérdések súlya alatt, ezért Amyel megtanulta maga megkeresni a válaszokat a számtalan könyv valamelyikében. – Azt mondtad, hetekkel ezelőtt értesítetted, hogy az állapotod… – Nem bírja kimondani a tényt.

Apja ekkor simítja meg a kezét. Az érintése száraz és érdes, mint a törékenyre aszott pergamen.

Amyel a göbös ujjakhoz kap.

Az apjára pillant, de mintha a halál arcába nézne. A férfi csontjairól minden hús lefogyott, szeme beesett az üregébe, halántékán felritkult a haj.

Amyel fuldoklik a torkába csorgó keserűségtől. Hiába tudja, hogy minden élet múlandó, attól még nem lesz könnyebb elviselni.

– Szeretnék adni neked valamit – húzza el lord Cedrik a kezét.

Amyel ökölbe zárja az ujjait, körmeit a tenyere bőrébe mélyeszti, úgy figyeli apját, ahogy a hálóruhája zsinórjaiért nyúl. Remegő ujjaival nehezen boldogul, de Amyel képtelen megmozdulni. Csak meredten bámulja, ahogy lord Cedrik elővonja a vékonyszemű láncra fűzött shireát.

A fekete, lapos karika két oldalán lévő klánszimbólumokon megtörik a gyertya fénye, a vésetek elnyelik azt.

Lord Cedrik kioldja a kapcsot.

Amyel semmit nem ért. Egy sárkányúr soha – soha! – nem válik meg a shireájától. Az olyan, mintha a lényétől fosztanák meg.

– Vedd el! – nyújtja oda lord Cedrik. Nem tűr ellentmondást a hangja.

Amyel mégse moccan.

A láncon megforduló shireát nézi. A számtalan jelet, amelyet az Őrzők véstek bele a megkövesedett pikkelydarabba. Apja sárkánya, Shaan rengeteg életet leélt már. Amyel szája kiszárad. A shirea nem csak a dragovida klánt jelképezi, vagy a sárkányúr helyét a klánon belül, hanem magát a sárkányt is. Az emberként leélt életeket. Ősidők óta.

– De…

– Azt mondtam, vedd el!

– Nem! – Amyel egyből elvörösödik a kirohanásra. Általában nem szokása ellenkezni lord Cedrikkel, de egy dragovida shireáját elvenni szentségtörés. Kislányként szeretett ugyan barbálni vele, kegynek érezte, ha apja hagyta, hogy megérintse, de nem emlékezett olyanra, hogy a férfi bármikor is levette volna nyakából a láncot. Önként egyetlen sárkányúr se venné lenné!

– Amyel… – sóhajt fel lord Cedrik.

– Sajnálom, de magyarázd el, hogy miért! Miért nem jön Warren nagyúr? Amikor lebetegedtél, és kiderült, hogy nem fogunk tudni elindulni, azt mondtad, az lesz a legjobb, ha értesíted, és majd ő eldönti a továbbiakat, de most azt mondod, nem is szóltál neki?

Amyel kivár. Válaszra vár. Tudatában van, hogy remeg a keze, hiába markolja a köntösét. Legszívesebben felpattanna, a lába zsibong a rákényszerített mozdulatlanságtól.

– Nem, nem szóltam neki – feleli nyugodtan lord Cedrik. Apróra aszott szája mosolyra húzódik. Amyel kezéért nyúl, meg akarja fogni, mint az imént, de Amyel elrántja.

– Miért?

Apja nagy levegőt vesz.

– Mert azt akarom, hogy te szabadíts fel!

Amyel arcából kifut minden meleg. Fájdalom szorul össze a mellkasában.

Hitetlenül mered rá az apjára, és bár a száját kinyitja, csak egy apró nyögés szakad fel a torkából. A döbbenettől képtelen megszólalni.

Ezt ő nem teheti! És nem is képes rá!

– De igen – feleli lord Cedrik nyugodtan, mintha csak a gondolataiban olvasna, pedig ez azon kevés dolgok egyike, amire Amyel képes.

Azok a dragovidák, akik közt közvetlen vérségi kapcsolat van, szülők és gyermekek között, tudnak gondolatokat, érzéseket, képeket közvetíteni egymásnak, de Amyel csak félvér.

– Aztán azt akarom, hogy gyújtsd fel ezt a helyet, és szállj hajóra, ahogy eredetileg is elterveztük! Hugar elintézte, Felgyr kikötőjében várni fog rád Veszett kutya.

– Nem – rázza meg Amyel a fejét, de már nem érzi magában a korábbi tüzet az ellenkezéshez. A gyomrában undok kígyóként tekereg a félelem. Hányingere van.

– Neked kell elvinned a nagyúrnak! – ragadja meg lord lord Cedrik a kezét, és szorításában a betegsége ellenére is meglepő erő van. Közelebb húzza magához, a tenyerébe engedi a shireát. A lánc finoman megcsörren, ahogy apja ráhajtogatja az ujjait.

Amyelnek reszket a keze, de reszket a szíve is.

Lecsúszik az ágyról, a földre térdel. A felelősség súlya kőtömbként húzza a vállát, miközben a sarkára ereszkedik.

– Kérlek, ezt ne kérd…

Hiszen ő ehhez méltatlan! Ha Warren nagyúr itt lenne, ő sem egyezne bele ebbe a képtelen ötletbe.

Hacsak nem harcban esik el egy dragovida, vagy nem az Őrzők hívják magukhoz az életet, akkor kizárólag a klán nagyurának áll jogában felszabadítani. Csakis Warren nagyúr szabadíthatná fel!

Amyel kérlelően néz fel az apjára, de a férfi csak elmosolyodik. A vonásait megszépíti a szeretet, miközben megérinti Amyel arcát. A tenyere meleg és bőrkeményedéses. Porszagú, mint a pergamenek, amelyeknek az olvasására ő tanította.

– Miért… – nyalja meg Amyel a száját. A szavak nem akarnak a nyelvére jönni. – Miért nem…

– Ki se mond! Nem fogom megszegni a törvény.

Pedig egyszer már megszegted, mondaná ki legszívesebben Amyel. Miatta egyszer már megszegte, és az hogy ő él, súlyosabb bűn, mint hogy egy dragovida felnőtt embert szálljon meg. Csak addig lenne rá szükség, amíg Warren nagyúr elé járulnak, a nagyúr akkor beteljesíthetné apja akaratát. Elvehetné az életet. Visszaadhatná az Őrzőknek.

– Warren nagyúr ezért a fejemet fogja venni – mondja ki Amyel az utolsó érvet, ami az eszébe jut, de apja csak felnevet. A halk, érdes hang felkaristolja Amyel lelkét.

– Nem fogja.

– De…

– Járj szerencsével! – simítja félre lord Cedrik a haját, és ezzel beléfojtja a szót. A fényes, fekete tincsek lassan folynak ki az ujjai közül.

A shirea hiába melengeti Amyel lelkét, ő valahogy fázik. A karja súlyos, mintha fémből öntötték volna, miközben öklét előbb a homlokához érinti, majd a szeméhez. Nincs több ötlete, amivel eltéríthetné apját ettől a képtelenségtől. Lord Cedrik mindig is makacs volt. Mielőtt azonban Amyel szíve fölé vihetné a kezét, apja ismét megragadja azt.

– Meg fogod érteni! – A tekintete elhomályosodik, barna színe felkavarodik. Mielőtt lord Cedrik visszahanyatlana a párnákra, Amyel egy pillanatra belenézhet Shaan szemébe. – Meg fogod érteni, gyermek – dünnyögi a sárkány.

* * *

Amyel az apja ablakából figyeli, ahogy Hugarék elhagyják a házat. Alig pirkad még csak, a keleti láthatáron fényes csík választja el a földet a csillagos égbolttól.

Hugar kezében fáklya van, a szélben reszkető tűz távolodik.

Mintha Szavin egyszer visszanézne, de Amyel nem biztos benne, nem látja a távolodó alak arcát, a vállára, fejére borított kendő ugyanolyan sötét, mint az éjszaka, inkább csak érzi, sejti, hogy az asszony felpillant még egyszer, utoljára.

Amyel nem búcsúzott el tőlük. Egyszerűen megmondta nekik, hogy nincs többé szükség a szolgálataikra, és még hajnal előtt hagyják el a házat. Az erszénybe elég aranyat tett, hogy a hátralévő életükben ne kelljen szűkölködniük, ha nem találnának munkát. Az ő korukban már ez nem lehetett olyan egyszerű. Az ln’dori urak, vagy azok a családok, akik megengedhették maguknak, hogy cselédet, házvezetőt tartsanak, nyilván előbb alkalmaztak volna egy fiatal házaspárt, olyan embert, akiben még buzog az élet, aki nem nyögve vágja a fát, aki képes nagyobb terhet is felemelni, akinek nem okoz gondot, hogy megmássza az emeleteket, akár napjában többször is.

Hugar és Szavin nem ilyen volt. Azóta szolgáltak lord Cedrik mellett, hogy Amyel az eszét tudja.

Hugart nem nagyon ismerte ki, a férfi nem szólt hozzá sem többet, mint az apjához, csendesen tette a dolgát, neki ő kisasszony volt, míg Szavinnak lányom.

Még lord Cedrik sem nevezte így soha. Csakis Szavin.

Amyel elfordul az ablaktól, amikor már nem látja a fáklya végén vergődő tüzet. Visszalép az ágyhoz. A gyertya, amit még az este gyújtott meg az olvasáshoz, a tövéig lekopott, a kanóc végén sisteregve küszködik az apró láng. Nem sok fényt ad, de Amyel még így is ki tudja venni az apja arcát. Lord Cedrik arca fal fehér. Vértelen. Amyel mellkasa összeszorul, miközben megigazítja a férfi álláig felhúzott takarót. Most újra megcsapja a vérszag, pedig az órák alatt már hozzászokhatott volna. A nyelvére tapadó fémes íztől hányingere támad.

Tudta, hogy az apja nem fogja kivárni az időt, amikor az Őrzők magukhoz szólítják. Lord Cedrik mindig is heves természetű volt, szeretett a dolgok elébe vágni. Azt viszont Amyel a legvadabb rémálmában sem merte volna feltételezni, hogy neki kell felszabadítania.

Egyedül Warren nagyúrtól kérhette volna a kegyet!

De Warren nagyúr nincs is. Nem fog jönni…

Amyel lepislog a kezébe szorított shireára. Az éles perem vágja az ujjai hajlatát, de ez olyan fájdalom, amit ismer, amit megért. Amivel képes megküzdeni. A szívét húzó fájdalommal viszont nem tud mit kezdeni. Minden egyes dobbanás ugyanolyan éles és szúró, mint az a dobbanás volt, amikor megmarkolta a tőrét, mint az a dobbanás, amikor apja fölé hajol, az a dobbanás, amikor…

Amikor lord Cedrik teste megfeszült. Amikor a tüdejéből apró nyögéssel kiszökött az utolsó légvétel. Amikor elernyedt. Amikor a feje félrebicsaklott, és a karja élettelenül lecsúszott az ágyról…

Amyel szemét ellepik a könnyek, hiába harapja a száját, hiába ismételgeti magában apja szavait. Lord Cedrik sose szerette a könnyeket, a gyengeség jelének tartotta. És mindig azt mondta, hogy aki gyenge, azt eltiporják.

De hogy lehetne erős, amikor még mindig a kezében érzi a tőr markolatát, ami most az oldalán csüng, amikor az ujjain vér araszol, pedig már többször megmosta azóta, amikor még mindig érzi, minden mozdulatában az apró akadályt, mielőtt a penge utat talált volna a bordák között…

Amyel megrázza a fejét, hogy szabaduljon a rémképektől. Nagy levegőt vesz, lenyeli a könnyeit. Sose tagadta meg apja egyetlen kérését sem, és a legutolsóra ugyanúgy vonatkozik. Majd Warren nagyúr előtt számot ad a tetteiről, csak előbb jusson el oda. Juttassa vissza Shaan shireáját Túlföldre. Dragovida földre. Ahová tartozik.

Amyel még erősebben rámarkol a shireára, nem érdekli, hogy a széle felszakítja a bőrét. Alig érzi. Nem rosszabb, mint mikor a könyvek lapjai vágták meg az ujjait.

Apró mosolyt erőszakol a szájára, ahogy lepillant az apjára. A takaró elfedi a mellkasán lévő, szúrt sebet, a szövetet nem áztatta át a vére. Olyan, mintha aludna.

Amyel még egyszer, utoljára megsimítja a kézfejét, amit gondosan rendezett el a pokróc tetején. Az ujjbegyével végigsimítja az egyik ér vonalát.

Aztán ellép az ágytól.

A gyertya lángja megvonaglik, amikor szélesre nyitja az ajtót, és a betóduló levegő magával viszi a tömény vérszagot.

Amyel magához szorítja a shireát. A másik tenyerébe tüzet idéz. Amikor eléri a lépcsősort, már nem látja a saját ujjait sem, a narancsvörös izzás kesztyűként simul rá. A lángok a bőrén tekeregnek, sziszegnek. A tűz azonnal beleharap a recsegő fakorlátba, amikor megérinti. Miközben Amyel lemegy a ház fogadószobájába, maga után húzza a varázslatot. Minden egyes légvétellel több erőt lök a tűzbe, hagyja, hogy az tomboljon helyette.

A száraz fapadló, a ráterített barna szőnyeg, a falakat beburkoló szürkés tapéta gyorsan lángra kap, sűrű, fekete füsttel ég.

Amyel felkapja a bejárati ajtóhoz készített zsákot, amibe a legszükségesebb holmiját szedte össze, és kisiet a nyögve tiltakozó házból. Éppen csak pár lépésnyit távolodik el, aztán szembefordul az épülettel.

Az ablakok mögött látszik, hogy odabent egyre jobban elharapódzik a tűz, a fények Amyel körül remegnek.

Kiejti a kezéből a zsákot, az félig a lábának dől. Aztán Amyel mindkét karját kinyújtja. Hagyja, hogy a mágia úgy törjön fel belőle, mint egy gejzír. A tűz mindenét átjárja, a ropogása a fülében ordít.

A kétszintes ház falán felkúszó lángok olyan közel vannak, hogy ég az arca, résnyire nyitott szája felhólyagzik. A tűz a kövek közti repedésekben megkapaszkodott repkényt rágja, a megfeketedett levelek összepöndörödnek. Pernye száll a lassan kivilágosodó hajnalban.

A mágiából született tűz gyorsan terjed. Gyorsabban, mint a természetes tűz, és alig lehet megfékezni. A sötét füst fullasztóvá tömörödik Amyel körül, kesernyés íze a nyelvére tapad.

Bár a közelben van egy kis falu, mire az emberek ideérnek tüzet oltani, már késő lesz. Csak elszenesedett romok maradnak addigra, megfeketedett, félig megolvadt kövek.

Tökéletes sírhely egy sárkánynak.

A gondolat fanyar elégedettséggel tölti el Amyelt. Bár körülötte minden lángol, ő egyre jobban fázik, ahogy a mágia kiszivárog a csontjaiból.

Reszketni kezd, a feje szédül. Tudja, hogy abba kellene hagynia, a ház öreg, mindene kiszáradt az évek alatt, a szél pedig úgyis szétteríti a lángokat, hogy mindenhova jusson belőlük, Amyel mégis képtelen ráparancsolni a mágiára. Képtelen ráparancsolni magára. Egyfolytában az apja szavai ismétlik önmagukat a fejében, hogy gyújtsa fel az épületet.

Hát most felgyújtja!

Végül a kimerültség dönti le a lábáról. A térde keményen nekiütődik a földnek, még a foga is belekoccan.

Alig kap levegőt, csak zihálni képes, miközben két kezével támasztja magát a porhanyós földön, tenyere alatt a fű elfekszik. Üresnek érzi magát, és nem csak azért, mert elhasználta minden mágiáját. Apja hiánya egy fekete lyuk, a tettei pedig súlyosak, mintha köveket akasztottak volna a nyakába.

Izzadság araszol a gerince árkában, haja alatt a nyaka nedves.

Amyel hiába szorítja össze a szemét, a könnyeinek ezúttal nem tud gátat szabni. Végigmásznak az arcán, a szájába csusszannak. Csípik ott, ahol az ajkán a bőr felhólyagosodott.

– S… sajnálom – mondja ki Amyel hangosan. Lehorgasztja a fejét. Hiába tudja, hogy mozdulnia kellene, felállni, és elindulnia a kikötő felé, ahogy az apja kérte, egyetlen tagja sem engedelmeskedik.

Túl gyengének érzi magát!

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 5.1/10 (36 votes cast)
6 hozzászólás Szólj hozzá
  1. Gratulálok a kikerüléshez!
    Érdekes a világ, amit teremtettél. Kissé túlírtnak érzem a nyitást, de a kíváncsiságomat egyértelműen felkeltette.

  2. Gratulálok a kikerüléshez! ^^
    Izgalmas világot alkottál, kíváncsi lettem a folytatásra. Ami nálam külön plusz pont, hogy nehezen követem az ilyen “birodalmas, ki, kivel van, ki, kinek az ellensége, hol áll a ranglistán” kapcsolódásokat, de itt még annyi és úgy volt adagolva, hogy nem kavarodtam bele. 😀
    A leírások, a hangulatteremtés szép, bár talán picit hosszúvá teszi így az elejét, de tetszenek a kifejezéseid.
    Összességében tetszett, szívesen olvasnám tovább is, szóval drukkolok! 😉

  3. Gratulálok a kikerüléshez, már vártam, hogy mikor kerülsz sorra! 🙂
    Klassz világot alkottál, szurkolok a lektorihoz. 🙂

  4. Kedves Patrícia!
    Gratulálok én is! az ennyire high fantasy nem az én világom, ez a részlet mégis tetszett. Jó volt az infóadagolás, bővelkedett a fantasyelemekben, mégsem éreztem azt, hogy egy egész világot a nyakamba zúdítasz, csak annyi derült ki, ami a történet fonalának felvételéhez szükséges. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy jó videojátékba csöppennék, nem tudom, miért, de ez jutott róla eszembe. Talán épp a jó infóadagolás miatt, ami által a főhős szemszöge nagyon átélhetővé vált számomra. Plusz tetszett, hogy a KIKE-elemek nem tolódtak el nagyon szélsőségesen egyik irányba sem, volt benne minden, amitől egy sztori érdekes lehet: karakter, világ, konfliktus, rejtély.
    Hajrá a lektorihoz!

  5. Kedves Patrícia!
    Őszintén, nem olvastam végig a részletet, mert már az első bekezdés végétől egyre keserűbb szájízem lett tőle. Egyszerre ijesztő és elkeserítő számomra, hogy mennyire egy témát fogalmaztunk meg (ugyanis nekem is van egy hasonló regényem [még felkész allapotban, kidolgozott vázzal], ahol a sárkánytestvérek a törtenet elején egymással versengenek, kultúrájukban megkülönböznek a nőstényektől és a mágiát védeni akarják az emberi vértől – ezekben mind hasonlónak tűnik a részlet alapján a két történet). Remélem, amiért ezt leírtam, senki nem fog megkövezni, természetesen nem vádolok senkit, hiszen az én munkám még nem került ki a kezeim közül és én sem olvastam a tiédet korábban, ez merő érdekes véletlen
    Ettől nagy nehezen eltekintve tetszik az alapvilág, a kezdése igen szép, könnyen megmozgatja fantáziát, beránt a sorok közé. Gratulálok, és sok sikert!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük