Kutus Bence: A habvár – 9. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Száguldó gondolataimat ekkor acélkemény falként, a másodperc tört része alatt állította mag az a kopogás ajtómon. „Vajon ki lehet az?” – kérdeztem magamban, de felesleges volt, mivel erre csak egyetlen logikus válasz akadt. Ki más közlekedhetne szabadon a folyosókon, ha nem egy felügyelő. Bár furcsállottam, hogy éppen vacsora előtt jöjjön valaki. Mindig reggel szokták megkérdezni, van–e valakinek szüksége valamire, rosszul érzi–e magát, meg ilyesmik. De sebaj, örültem én minden látogatónak – bár ez nem éppen a legjobb kifejezés, mert nem is volt eddig látogatóm, és a „hivatalos” ügyekben eljáró segédek tulajdonképpen nem tekinthetők azoknak.

Mindenesetre kíváncsi voltam, mit akarhat.

– Tessék! – kiáltottam.

A könyves fazon lépett a szobámba. Meglehet, ha valaki olvasni akar valamit, akkor ez ügyben ő a felelős.

– Jó napot – köszönt színtelen hangon.

– Magának is.

A felügyelő álldogált néhány másodpercig, de nem szólt semmit. Mit akarhat? Kénytelen voltam megtörni a csendet, mely kezdett kínossá válni.

– Felteszem, azért jött, hogy megtudja, van–e szükségem egy–két könyvre.

– Igen… Tulajdonképpen hozhatok, ha unatkozik. Bár… figyeljen, jobb lenne, ha kijönne a folyosóra. A bejárat fölé szerelt kamerában látnak minket. Kinn azonban nem tudja az egész teret lefedni az ellenőrző rendszer.

Izgatott lettem, ami nem is csoda. Mire föl ez a nagy titkolózás? Elismerem, nem éppen a legkellemesebb tudni, hogy az ember minden egyes lélegzetvételét nyomon követik, de mégis, mi lehet olyan fontos, hogy rejtőzködni kelljen? Nevetségesnek tartottam az egész helyzetet. Mellesleg féltem is kissé, ha véletlenül észrevesznek, hogy megszegtem a szabályokat – hiszen a folyosón csak étkezések és az előadások előtt, után, valamint az illemhelyek és mosdók esetén lehet tartózkodni –, szégyent hozok magamra, s eddig elért eredményeimet két kézzel dobom a kútba. De mit tehettem… nem lennék ember, ha a kíváncsiság nem bugyogna bennem, hogy minden alkalommal a felszínre törjön s elnyomjon mindenfajta ellenállást.

Így aztán bólintottam, s már kinn is álltunk a folyosón. A felügyelő körbenézett, s úgy a szobám bejáratától egy méterrel, jobbra tolt.

– Itt nem láthatnak – mondta.

Feszes, tisztekre emlékeztető ruhát viselt, melynek férfiasan kiszélesített válla tekintélyt sugárzott. Maga a ruha hófehér volt, mindössze a jobb csuklónál futott körbe egy sötétlila sáv, amely valahogyan furcsává tette az összhatást.

– Látom, a habvár felügyelőinek jelzését szemléli. Az alsó szinten lévőknek is lila színű sáv van a ruhájukon. A színnek nincs jelentősége; csak annyi, hogy így könnyen megkülönböztethető, ki a felügyelő, és ki a páciens.

A férfi úgy harmincöt év körül járhatott, amennyire meg tudtam ítélni. S inkább fiatalabb volt, mint idősebb, mert mindössze a szemei körül húzódott néhány apró ránc, ezektől eltekintve arca sima volt – bizonyítékai a kényelmes és nyugodt életnek. Tekintetében nem volt sem parancsoló, sem igéző, de nagy, szürke szemei becsületességet tükröztek. Emellett karcsú volt, és határozott tartású. (Úgy gondolom, olyasvalaki, akin megakad a nők pillantása, de érdeklődésük csak addig tart, míg a férfi elhalad mellettük az utcán.)

– Mit akar? – kérdeztem türelmetlenül, egyre a folyosót pásztázó, apró, nagytermetű bogarakra emlékeztető kamerákat.

– Én… nos… látom, kedveli a könyveket.

– Úgy van.

– Attól félek, többet nem hozhatok magának sem én, sem más.

– Nem? – kérdeztem meglepetten, hiszen tulajdonképpen a gondolkodás mellett az olvasás volt az egyetlen elfoglaltságom, mellyel el tudtam tölteni a csendben folydogáló órákat, napokat. – Miért nem?

– Bizonyára már betekintést nyert társaival együtt a második szint tanításaiba, melyeknek lényege, hogy itt az egyetlen szent tevékenység a magunkért végzett munka. Minden más káros, és elítélendő.

– Az irodalom is?

– Pontosan. A mester úgy gondolja, hogy mások gondolatait ki kell zárnunk a habvárból. Így a zenét, az irodalmat, s minden más művészeti ágat is. Azok nem mi magunk vagyunk, bár legtöbbször azt hisszük, mintha az alkotások rólunk szólnának… Itt minden ilyesfajta időtöltés kerülendő, mert nem tudnak teljesen saját magukra koncentrálni.

– Értem… – feleltem csüggedten. – Egyszóval tilos az olvasás mostantól kezdve.

– Pontosan.

– És miért kellett ezt itt közölni velem, ahol nem látnak?

– Halkabban, kérem! – nézett rám a felügyelő szigorúan. – Nem akarom, hogy meghalljanak minket. Nézze, tulajdonképpen tehetek kivételt magával. Mivel szereti a könyveket, s talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy nem sokan vannak – ebben a tekintetben – magához hasonló emberek, ezért szerintem nem árthat, ha továbbra is akad egy kis szórakozása.

Szerintem… Nocsak, ezek szerint a velem szemben álló felügyelőnek van saját véleménye is, mely nem egyezik meg a tanítóéval – ez meglepett, hiszen ez az ember már régóta van itt, s sokkal járatosabb a habvár tanításaiban, mint én, ezért azt gondoltam, ő teljesen egyet is ért velük. Ezt furcsállottam, elvégre jómagam már beletörődtem abba, hogy ezentúl minden percet magamnak kell szentelnem, mert ezt tanították, s a habvár által előírt feladatokat kötelességem teljesíteni és maradéktalanul bízni bennük, hiszen azok csak engem szolgálnak. Nem tetszett, ha most egy kisebb utasításnak nem teszek eleget, mert… További gondolataimat már új ismerősöm is jól hallhatta.

– Figyeljen, ha jól gondolom, itt minden parancsnak oka van, s ez abból következik, hogy minden tanítás értünk van, a gyógyulásunk érdekében. Megszegni ezt olyan, mintha nem hinnék benne. Félek, hogy valami rosszat okozok ezzel – saját magamnak, de lehet, hogy másoknak is.

– Ugyan… – legyintett a férfi. – Ami azt illeti, magának még van rá lehetősége, hogy ne csupán a gondolataival és a habvárral legyen elfoglalva egész nap. Ha így tesz, biztosan be fog csavarodni rövid időn belül.

– Ezt kétlem, de nem értem, miért foglalkozik maga ezzel.

– Ha ön végigjárja a habvár szintjeit, az szép teljesítmény, nagyon szép… de egyben nagyon veszélyes! És egyáltalán nem könnyű.

Egyáltalán nem mondott semmiféle újdonságot. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy saját utunk bizony próbára fog tenni minket, s minden erőnkre szükség lesz. Gondolom, sokszor fogunk kísértésbe is esni.

Felügyelőm sóhajtott.

– Rendben. Mindenképp becsülendő, hogy ön ilyen kitartó. Mellesleg, ha nem bánja, bemutatkoznék: Gábor vagyok.

– Milyen Gábor?

A férfi hirtelen a földet bámulta csendben, néhány pillanatig. Ezután lassanként rám emelte határozott, elszánt tekintetét. Eddig színtelen hangja most keményen pattogott, akár az ostor.

– Kérem, mi itt a habvárban nem használunk vezetékneveket, keresztneveket sem nagyon; ez a szokás.

– Értem. Nos… engem pedig Tamásnak hívnak.

– Ne feledje, amit mondtam, másnak pedig ne említsen. Hajlamosak néha… hogy is mondjam (Gábor kurtán az egyik fürkésző kamera felé vágott a szemével), eltúlozni a dolgokat.

Hirtelen eszembe jutott egy fontos kérdés: – Mondja, nem tudja, mi lett azzal a néhány emberrel, akik még az első szinten…

– Fogalmam sincs. Ez egyáltalán nem az én hatásköröm – fojtotta belém a mondatot túl gyorsan, amiből arra kellett következtetnem, hogy biztosan tud a dologról. Ám ha így is van, velem nem fogja megosztani saját információit.

– Örülök, hogy megismertem, Tamás – mondta, távoztával pedig megígérte, hogy hoz nekem majd új könyveket – olyanokat, melyeket nem mindenki olvashat – ezzel meg vajon mit akart mondani?

Furcsa érzésem támadt, s éppen a habvár szilárd, masszív és méltóságteljes légkörébe hasító különös torpedók miatt, mint például az a néhány eltűnt személy múltkor, most pedig a könyvek számomra ismeretlen okból történő osztályozása, s ami leginkább felkeltette kíváncsiságomat, a nevek használata. Ha elgondolom, én sem tudtam, s most sem tudok egyetlen vezetéknevet sem, bár erre egyszerű magyarázatom is van: tulajdonképpen Csikk barátomon kívül mással nem is beszélgettem, s ő még csak a keresztnevét sem mondta el. Ami engem illet, talán a hirtelen bizalom miatt mindjárt Tamás néven mutatkoztam be. A többieket pedig alig ismertem, illetve csak étkezések és előadások alkalmával találkoztunk. Mindezt nem értettem. Vannak bizonyos dolgok, melyekre nem tudok magyarázatot találni, s különösen kíváncsi ember lévén, ez sokszor izgatottá tesz. Így hát erről kénytelen voltam egyelőre lemondani, s mindenféle hasonló, szokatlan jelenséget egyaránt a habvárnak tulajdonítottam. Úgy gondoltam, ezzel is azt vizsgálják mestereink, hogy személyes fejlődésünkben milyen szintre sikerült eljutnunk. Tehát arra koncentráltam, hogy továbbra is magamat helyezzem előtérbe, s lehetőleg magammal törődjek. Meglehet, hogy felügyelőmhöz hasonlóan másokat is meglátogattak valamiféle fontos ügyben, hogy a lakók viselkedésén keresztül megállapítsák, mennyi bennük az akaraterő, s hűek–e még a habvár szelleméhez.

A másnap nagy nap volt új életemben. Habvárban végzendő áldásos munkám – melyhez sok reményt fűztem – kezdetét vette. Meglepetésünkre a reggeli után, az aznapra beosztottakat a főbejárathoz vezették, s kinyitották előttünk a hatalmas kaput. Abban a pillanatban valóban égig szökött a vérnyomásom. Nagyon régen voltam már ennyire izgatott: azt hittem, talán már soha nem látom annak a világnak egy kis részét, ahonnan jöttem. Hiszen mióta nem éreztem magamon a nap sugarait! S ahogy kitárták az kapuszárnyakat, a beömlő fény valósággal elvakította tekintetem, szemeimet be kellett csuknom, s hunyorogva tudtam hozzászokni az új fényviszonyokhoz. Ezzel összehasonlítva, a habvár mesterséges fénysugarai sokkalta bágyadtabban szelték keresztül az étert, mint kinti társaik. Ugyan nekem – mint már említettem – nem hiányzott a nap, mégis örültem, hogy viszontlátom. Mindezt éppen az okozta, hogy a beömlő fény szinte egyazon pillanatban felidézte bennem immár elmúlt, régi életem emlékeit, s emlékfoszlányait. Büszkeség töltött el, hogy itt állhatok, s nem ragadtam odakinn, nem süllyedtem még mélyebbre létezésem bűzös posványában. Éreztem, hogy a nap ugyanakkor hívogat, csábít egyszerűbb, könnyebb, de romlott hétköznapjaim roncsába, mely valaha én voltam. A napok, az emberek, a társadalom, s a bennem lakó önző pusztító vadállat foglya voltam. A habvár bejáratában állva már úgy éreztem, én vagyok a fegyőr, vagy az idomár, ha úgy tetszik. Egyszerűen boldog voltam.

Húszan lehettünk, s velünk négy felügyelő. Kivezettek minket a kapunyíláson, s jobbra egy széles, kavicsos ösvényre tereltek, melyre ideérkezésem napján is emlékeztem, ám semmiféle jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Itt aztán jó darabon meneteltünk, miközben egyre melegebb lett. A tavasz közepén érkeztem a habvárba, s számításaim szerint, most nyár közepe lehetett. Ami engem illet, sosem kedveltem igazán a nyarat, talán azért, mert sosem szerettem a pezsgést, nyüzsgést, s azt az általános hangulatot sem, mely felfokozott, izgatott érzéseknek a táptalaja. Ilyenkor megváltoznak az emberek, érzéseik gyakran túlcsordulnak, s ennek következményeit olykor fel sem tudják mérni. Azt mondják, a tavasz a szerelem évszaka. Én ennek mintájára azt mondom, a nyár az ember évszaka, ha élhetek ezzel a megnevezéssel.

Útközben némán ballagtam a csoport közepén – párosával haladtunk előre –, s hallgattam a többieket. Mindenki izgatott volt, találgatták, vajon mégis milyen lesz a munka, milyen érzéseket fognak kelteni bennük. Volt, aki már türelmetlenül várta a mai napot, mert, mint mondta, „azt a dögunalmat épeszű ember nem bírja elviselni”, más pedig méltatlankodott, „mégis mit képzelnek, nem vagyok én rabszolga; remélem, adnak valamit ezért”, s volt olyan is, aki habvárastul–mindenestül semmi értelmét nem látta az egésznek.

A mellettem ballagó alacsony, köpcös, féloldalt erősen kopaszodó s ragyás képű férfi szintén némán ballagott, de apró szemei szüntelenül pásztáztak ide–oda, feltehetőleg őt is jobban vonzotta annál mások véleménye és beszéde, minthogy saját maga megszólaljon. Nem látszott olyan alkatúnak, mint aki túl soká bírna végezni bármiféle fizikai munkát is – voltaképpen, én sem tudtam, mit bírok, hisz sohasem próbáltam az ilyesmit, de most éreztem magamban az elmúlt hónapok során felhalmozódott és kimerítetlen energiát.

Egyre melegebb lett, amint a nap feljebb kúszott az égen. Éreztem, hogy ruhám gyűjti magába a forróságot, s a homlokom verejtékezni kezdett. Egyszerű, zöld, vastag anyagból készült rövidnadrágot és inget kaptunk, olyasmit, melyet a katonák szoktak hordani. Emellett mindenféle színű s alakú cipőt kaptunk – amennyire a többieken láttam –, s látszott rajtuk, hogy nem most használják először. Mindenesetre, bár nem ez volt éppen a legkényelmesebb öltözék, jól éreztem magam benne, mert untam már a habvár fehér egyenruháját.

Az ösvény egyre csak folytatta útját a végtelen síkságon át. Jobbra–balra földek szegélyezték az utat; bokrot vagy fát egyet sem láttam. Balra nem messze, úgy egy kilométernyire egy major körvonalai tünedeztek fel, jónéhány robosztus, fehérre meszelt épületet s néhány magtárat tudtam kivenni. Nyilván ott tartják az állatokat, gondoltam. Mindezt természetesen a többiek is észrevették, s kérdezősködtek a felügyelőknél, hogy mi is van ott, ki fog ott dolgozni, mit állítanak elő, ilyesmik. Ők azonban hallgattak, mint a sír. Nem értettem, mire való ez a titkolózás, mert nem értettem, mi lehet az a fontos információ, melyet nem köthetnek az orrunkra, ha már közülünk úgyis jónéhányan – ha nem is épp mi – ott fognak dolgozni. De nem törtem ezen sokáig a fejem; elvégre ők tudják, bizonyára megvan rá az okuk.

Fél óra múlva már folyt rólam a víz. Irigyeltem a mellettem ballagó ragyás képűt: neki bezzeg nem ártott a nap. Csupasz koponyáján egy vízcsepp sem mutatkozott. Jómagam örültem, hogy rendszeresen kopaszra borotválják fejünket; ellenkező esetben ugyancsak sűrűn kellene törölgetnem magam. Apropó, erről jut eszembe – zsebkendőt sem vittem magammal, sem egy rongyot, amit úgynevezett alapfelszerelés néven később a szobánkba hoztak. Bár ez nem fontos mozzanat, de megemlítem, mert emlékszem, hogy kézfejemet voltam kénytelen végighúzni a homlokomon és a nyakamon, a karomra már nem is gondoltam. A verejtéket így aztán nem tudtam mivel felitatni, és kis idő múlva csípte a szemem. Ekkor levetettem magamról az inget, mint azt addigra a csoport nagy része már megtette, s megdörgöltem vele az arcom, ha szükséges volt – elég gyakran. Tudtam, a nap végére feltehetően mind bűzleni fogunk az izzadságtól és tetőtől–talpig szutykosak leszünk a ránk tapadt portól.

Már gyalogolhattunk vagy öt kilométert, mikor egyszerre csak eszembe jutott – vesztemre –, hogy mennyire szomjas vagyok, s ezt az érzést a testemből verejték formájában távozó víz, s olykor a nyelvem hegyén érzett sós íz csak fokozta. Végignéztem a többieken, ők is eléggé kitikkadtak. Így hát megkérdeztem a mellettem, baloldalt ballagó felügyelőt, akin nem látszott semmiféle jele sem a hőségnek, sem a szomjúságnak vagy bármi egyébnek. Szótlanul, egyenes derékkal, feszes vállakkal, ruganyosan lépdelt mellettünk; ha kellett, lemaradt, s a hátul jövőket noszogatta gyorsabb tempóra. Nem először teheti meg már ezt az utat, gondoltam, bár hosszú ideig nem értettem meg, hogy lehet ezekhez a körülményekhez hozzászokni.

– Elnézést, uram, kaphatnék egy kevés vizet? – kérdeztem, bár igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire vágyakozom utána, elvégre miért kellene túlzottan szívélyesen viselkednem, hogy megkapjak olyasvalamit, ami jár. Észrevettem, hogy a többiek arca is reménykedőn és kissé türelmetlenül fordul a felügyelők felé; talán sokkal jobban kiszáradtak, mint én.

– Nincs víz egy darabig – mondta szenvtelenül és szigorúan, majd mikor látta, hogy hol kétségbeesett, hol haragos képet vágunk, hozzátette: – Sajnálom, egyelőre nem lesz.

– Miért nem hoztak? Mi nem tudtuk, hogy ilyen hosszan kell gyalogolni – kiáltott egy másik férfi, aki tőlem balra állt. Kérdésére hirtelen megállt mindenki, s egyre csak a felügyelőket fürkészték. – Azt sem tudjuk, mikor érünk oda. Lehet, hogy addigra lemegy a nap.

– Ne aggódjanak, nemsokára odaérünk – szólt most egy másik kísérő, magas, széles vállú és izmos férfi. Tekintete ezt mondta: „ne akarj szórakozni velem”. – És csillapodjanak, ha lehet.

– Ugyan már, csak inni szeretnénk! – kiáltotta az előbbi felszólaló, most már valósággal forrva a dühtől. A bivalyra emlékeztető felügyelő (magamban el is neveztem így) arca nyugodt maradt. Veszélyes lehet az ilyesmi, gondoltam. Legtöbbször veszélyesebbek azok, akiknek arcizmuk sem rándul; olyan ez, mint a lavina, melyet egyszer utazásom során is láthattam: nyugodt, sima felszín, minden csendes, a kristálytiszta, üdítő levegő mozdulatlan, majd hirtelen egy repedés, és óriási robaj közepette lezúdul a fehér pokol… Hát ezért tartottam ettől az embertől is, kezdettől fogva. Nem elsősorban a testi ereje, hanem valami sokkal veszélyesebb dolog miatt, melyet csak sejthettem, de bizonyosan nem tudtam. Kezdtem úgy tekinteni ezeket az őröket, mint a habvár ellenségeit. Talán mestereink mit sem tudnak erről az egészről, hanem a felügyelők találták ki ezt az egészet saját maguk szórakoztatására. Nem volt túl jó ötlet…

– Kérem, fejezzék be – lépett határozottan felénk Bivaly. Néhányan ösztönösen hátráltak. A férfi rájuk nézett, de arca semmit sem változott. Nem mutatta az önelégültség jeleit, mert látszólag bárkit megfélemlíthet, ha akar – bár magában bizonyára megjegyzett minket. Tény, hogy nem volt ostoba fickó. – Itt most úgysem kapnak semmit, mert azt a feladatot kaptuk, hogy vigyük ki magukat mai munkahelyükre, egy gyümölcsösbe. Ott aztán lesz víz. Ne aggódjanak, nem az a célunk, hogy szomjan haljanak. – Kezével határozottan előrefelé intette, jelezve ezzel, hogy a téma lezárva, s értelmetlen tovább vitatkozni. Igaz, minél tovább vesztegelünk itt, annál jobban vágjuk magunk alatt a fát. Mást nem tehettünk, mint csüggedten továbbindultunk.

Ballagó, tompa, porzó lépteink alatt éreztem, s szerintem mindenki más is érezte azt a szorongató csendet, mely a tűző napsugarak kínzását csak fokozta. Ezután egy szó sem hangzott el; mentünk, s vártuk, mikor pillantjuk meg azt a gyümölcsöst. A tempónkat is szándékosan fokoztuk – nem akartuk, hogy azt lássák, egy kis gyaloglástól már kidőlünk. Ugyanakkor senkinek sem ajánlok nyolc–tíz kilométernyi bandukolást árnyéktalan, a hőségtől felforrt levegőben, egy csepp folyadék nélkül.