[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Az eddig uralkodó csend most megtört. Jónéhányan, szerintem a hallgatóság kétharmada, zúgolódva hadonásztak és kiáltoztak efféléket, mint „maga mit képzel”, „miről beszél ez”, „elegünk van belőle”… Nekem sem tetszett a legutóbbi kijelentés, mely kétségtelenül a legfontosabb oka volt az elégedetlenségnek. Hogy érti azt, hogy üresség? Hiszen éppen ez az, amiért ide jöttünk, mert tudatosodott bennünk, hogy életvitelünk a kietlenségbe sodort minket, s nem maradt bennünk semmi. Semmi, amiért érdemes élni. S most térjünk vissza ugyanide? Mi értelme ennek?
Szinte mindnyájunkat ez a közös probléma, a belső üresség problémája űzött ide. Nem hinném, hogy lett volna olyan, aki túlságosan jól érezte volna itt magát – bár sokan, amennyire lehet, megbarátkoztak a környezettel, köztük én is –, de hogy egy lépést is tegyenek visszafelé, abból senki nem kért. S a habvár légköre különösen fogékonnyá tett minket a szavak, s a szavak szülte fogalmak és kifejezések iránt. Érzékennyé váltunk a jelentésre. Érthető tehát, hogy az üresség szó hallatán dühösek lettünk, melyet hamarosan felváltott a kétségbeesés; feltehetőleg mindenki gondolataiban felszínre bukkant még nagyon is élénken külvilágbeli élete, s az ezzel járó szenvedés.
Felnéztem a tanító arcára. Nem láttam rajta semmit. Ahogyan a terembe lépett, úgy állt most is ott, szószéke mögött. Tekintete rezzenéstelenül, élesen fúródott a hallgatóságba, s nyugodt, de határozott arcának mintha minden egyes ránca arról tanúskodott volna, hogy gyenge páncélunk már régen elhamvadt szemeinek tüzében. Vajon miért nem lepték meg a dühös kiáltozások? Mintha minderre számított volna. Nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy lévén nem mi vagyunk itt a legelső csoport, már elhangzottak ezek a szavak, s megvan minden egyes előadásnak a maga forgatókönyve. Ettől a gondolattól kényelmetlen érzésem támadt: úgy éreztem magam, mintha egy színházi darab egyik, a lehető legszíntelenebb szerepét játszanám: a figyelmes hallgatóét, aki nem igazán értette, mi az előadás lényege. Íme, az első felvonás végén néhányan embert öltek és eltűntek, mert nem tudták vágyaikat elnyomni; most, a második felvonás kezdetén pedig újabb konfliktus: a tömeg hangot adott neheztelésének. A hallgatóság, melyre eddig senki sem figyelt. Most azonban megszólalt, dühöngött, kiabált. De a mesterre láthatóan semmiféle hatást nem gyakorolt: ő nyugodtan szemlélte továbbra is a mérgelődő embereket.
Ám micsoda gondolataim támadtak! Megijedtem. Talán rossz szempontból próbálom felfogni és megérteni a helyzetet. Ha Csikk gondolta volna mindezt, már meg sem lepődtem volna. De én… nekem nem szabad… Én bízom a habvárban, s nem is hiszem, hogy mesterséges és az utolsó részletig pontosan kidolgozott programjaiba kívánna beolvasztani minket, miközben elvárná, hogy engedelmeskedjünk. Nem. A habvár segít, s erre a felzúdulásra a legegyszerűbb magyarázat: nem más, mint a pillanatnyi kétségbeesés műve.
A tanító mintegy ötpercnyi várakozás után, felemelte karját, jelezve, hogy szólni kíván. A zaj azonban nem csökkent, az emberek azt kiáltozták, hogy nem akarnak ilyesmit tovább hallgatni. A szónok egyszerre csak lehajtotta fejét, mintha erőt gyűjtene, majd egy pillanat múlva újra felemelte. Mikor újra ránk szegezte tekintetét, elkiáltotta magát:
– Csendet kérek a teremben! A tanítótok vagyok, s beszélni szeretnék. Magyarázatot adni nektek.
Egyébként is erős hangja, most megsokszorozódott, s mindent betöltött. Az emberek a meglepetéstől elhallgattak. A szónok most nem várt percekig, nyilván nem akarta megvárni, míg a bátrabbak ismét belekezdenek a hangoskodásba.
– Testvéreim! Testvéreim… Úgy látom és úgy hallom, hogy félreértettetek engem. Miről is beszéltem utoljára? Az ürességről. Igen. De mondtam–e, hogy milyenfajta ürességről? Néhány hete, mikor ide kerültetek, hallhattátok, hogy a habvárban megváltozik a dolgok jelentése. Ha az ember egy fogalmat hall, mindjárt megjelenik előtte a jelentés, egy esemény, egy kép. Ti még azonban a külvilági közegen keresztül szűritek át a szavakat. De meg kell lassanként tanulnotok, hogy a szavak mást jelentenek itt. Így van ez az ürességgel is. Mikor meghallottátok, az jutott eszetekbe, hogy mennyit szenvedtetek emiatt. A lelketek kiürült, s nem maradt benne semmi. Én viszont nem erről a fajta ürességről, ha úgy tetszik, vákuumról beszélek. A habvár célja, hogy minden érzékeny impulzust és érzést, mely odakinn titeket – és másokat is, akik még nem is tudnak róla – óhatatlanul a pusztulás szélére sodortak. Érzések – higgyétek el nekem, ezek az emberiség veleszületett rosszakarói, ennélfogva csak bajt okoznak. De ha a habvárban eljuttok az üresség szintjére, az annyit jelent, hogy kiszippantunk belőletek mindenféle káros külvilági maradványt. Így tehát az üresség egyenlő lesz a habvárban egyedül elfogadott állapottal: a belső nyugalommal.
A hallgatóság mostanra nagyrészt lecsendesedett. Erre biztosan számított a szónok! Nemhiába rendelkezik retorikai ismeretekkel, melyek arra valók, hogy ha kell, feltüzelje, ha kell, lecsillapítsa a közönséget. S most mindkettő megtörtént. El kellett ismerni, hogy tanítónk nagyon jól ért a szavakhoz – feltéve, ha előbbi hirtelen kijelentése az ürességről szándékos volt. Meglehet. Ha végiggondolom, jobban tudta hangsúlyozni a fogalom habvárbeli jelentését, s ezt éppen az segítette elő, hogy az emberek előtt, pillanatnyi kétségbeesésükben, megmutatta a tiszta igazságot, amelyet – gyógyulni akarásuk, s az intézmény céljainak tükrében – csak a reménnyel lehetett azonosítani.
– Ezért mondom, próbáljátok elfeledni a szavak odakinn dívó, kicsinyes értelmezését – folytatta a mester –, s tegyétek elméteket fogékonnyá az új, a tiszta jelentés iránt, s gondolkodjatok rajta… Mint mondottam, a habvárban elítéljük az emberi tevékenységek szinte minden formáját, mert az nem vezet sehová, csak a céltalan önkeresés útvesztőibe, végső soron pedig – ti vagytok rá az élő példa – a belső sorvadáshoz. Itt, a habvárban egyetlen foglalatosság érdemel csupán tiszteletet: ez pedig a munka.
Meglepődött hangok úsztak felém az éteren át, s ismét körbenéztem. Néhányan zavartan bámultak maguk elé, egyesek morgolódtak, míg mások egyetértésük jeleként helyeslően bólogattak, olykor pedig meg is jegyezték: „hát persze”, „pontosan erre számítottam”… Csikk még mindig a földet nézte, s egy centimétert sem moccant. Talán elhatározta, hogy az óra végéig mozdulatlanul hallgat – az ő dolga.
– A munka – folytatta a mester. – Vizsgáljuk csak meg közelebbről ezt a fogalmat is. Mit jelent a külvilágban? Egyfajta elfoglaltságot, „időtöltést”, ha szabad ezt mondanom, melyet arra használnak az emberek, hogy fenntartsák magukat, hogy ne haljanak éhen, s tudják fizetni a számlákat. Tehát a munka nem más célt szolgál, mint ismét csak a társadalom elvárásait: dolgozz, vagy meghalsz. Ha nem dolgozol, megvetünk. Semmi köze az emberhez, legfeljebb csak annyi, hogy a szolga érzetét kelti benne, valamint mérhetetlenül sok haragot és gyűlöletet forral azok iránt, akik kisujjuk mozdítása nélkül is több pénzt keresnek egy év alatt, mint a verejtékező, minden nap kimerült munkás egész életében. Pedig ennek a – nem pusztán emberi – tevékenységnek magasabbrendű célok elérésében kellene segédkeznie, nem holmi ócska papírpénzek megszerzésében, melyre ti is buzgón törekedtetek. S ennek csak egy eredménye lehet: még több pénz gyűjtése, értéktárgyak felhalmozása, és – higgyétek el – mindennek egy idő után már semmi értelme – s ismét eljutottunk a kapzsisághoz, melyre most nem térnék ki; ismeritek már jól.
– Így aztán a munka semmiképp sem az embert szolgálja – mint azt valójában kellene, s a dolgozó örömét lelné benne –, hanem éppen fordítva. Nos, itt, a habvárban a fogalom pontos és a külvilági szennytől megtisztított jelentése is ebben áll: itt a munka titeket szolgál. Alkottok valamit, létrehoztok valamit, s a teremtés – legyen szó bármilyen apró dologról is – születése óta az ember sajátja. Ezt igyekszik egyre csak fokozni, s grandiózussá tenni. Mert abban örömét leli. S újra meg újra hozzálát. Nektek is folyton neki kell rugaszkodni, hogy az általa nyert megelégedés mind több és több legyen, mert akkor annál nagyobb lesz belső nyugalmatok is, melyről az előbb szóltam. Ha jól dolgoztok, nyugalmat kaptok vele, ellenben csak kételyek születnek bennetek, hogy vajon miért nem tudjátok ezt vagy azt elvégezni. Biztosíthatok mindenkit afelől, hogy itt minden elvégezhető, végrehajtható, s egyszerűen azért, mert tudjátok, hogy miért dolgoztok: nem holmi megszerezhető. de el is veszthető vagyonért és mások ingatag megbecsüléséért, hanem a legszentebb dologért: saját magatokért. Ezért válik a csendes, békés munka képzésetek részévé.
A teremben szinte mindenki hipnotikus állapotba került, s nem szólalt meg senki. A többiekkel együtt én sem akartam megtörni a pillanat varázsát. A habvárban ugyanis meglehetősen nyomasztó volt eddig az élet, s mindenkiben kialakult kisebb–nagyobb feszültség, mely a „dohány– és szesztulajdonos” szerencsétlen esetében hágott tetőfokára. S most végre dolgozhatunk, elterelhetjük figyelmünket, gondolatainkat a nyomasztó környezetről és változékony hangulatokról, valóban nyugalomba merülhetünk… Miközben tudjuk, hogy munkánk által egyformán megbecsülnek minket, egyikünk sem kap többet vagy kevesebbet a másiknál – mely rendszer odakinn, megjegyzem, elképzelhetetlen, még csak minimális mértékben is. Valóban saját magunkért, saját békénkért dolgozhatunk.
A mester fejet hajtott, s a közönség csapongó hangulatát mi sem mutatta jobban, hogy ma először tapssal jutalmazta a szónokot. Mesterünk azonban semmilyen módon nem jelezte, hogy örül–e elismerésünknek vagy sem. Miután távozott, szobáinkba vonultunk, ahol újabb meglepetés ért bennünket.
A falra kifüggesztették – természetesen az új beszéd kinyomtatott formájával együtt – a munkarendet. Ez a beosztás megszabta, hogy melyikünknek kell dolgoznia, és hány nap múlva. A különböző hétköznapok neveit nem írták ki, hiszen felesleges is volt, senki sem volt már tisztában azzal, hogy éppen milyen nap van. A saját példányomon mindössze az én nevem állt kinyomtatva; kíváncsi voltam, hogy mások miféle munkát kaptak, de ez alapján sajnos semmit sem tudtam kideríteni. Ami a feladatomat illette, meglehetősen megszokott a kinti világban: gyümölcsszedés. Tehát, amikor a mester a habvárban egyedül elfogadott foglalatosságot hangoztatta, teljesen komolyan gondolta, olyannyira, hogy mindjárt el is kell kezdenünk a tanítás befogadásához óhatatlanul szükséges munkát. S nem is akármilyet – semmiféle haszontalan és felesleges dologra nem fecséreljük az időt, hanem egyszerűen megműveljük a földet, aztán leszedjük a termést (legalábbis ami engem illet, más biztosan más munkát kapott). Ez teljes mértékben a mi céljainkat szolgálja, mert magunknak termeljük meg azt, amit megeszünk. Önellátók leszünk. Ha pedig mindez megvalósul, úgy hiszem, végérvényesen elsodródunk a pénz világától, hiszen így már nem lesz annak semmi értelme. Bár a habvárban egyébként is szigorúan tilos a használata, mint a külvilág káros találmánya, egyfajta kifejezetten káros drog; így talán sikerül az embereknek majd tudatosan is eltávolodniuk ettől a fogalomtól, s örökre száműzni az elfelejtett emlékek lomtárába.
Emellett pedig sikerül végre kikapcsolódnunk, gondoltam, és megtörni az elmúlt hetek, mit több, már hónapok nyomasztó és gyakran idegfeszítő, embert próbáló egyhangúságát. Bizonyára lesznek szép számmal is tiltakozók, de majdcsak hozzászoknak, az egy helyben ücsörgésénél ez is jobb. S legalább megismerünk egy másik, egy tiszta atmoszférát, közel a természethez, amelyet én mindig is szerettem. Ha jól tudom, sok nagy költő is odavolt érte, s a földdel való gazdálkodás, valamint állattartás, becsületes és tiszteletteljes munkának számított a szemükben. Valamelyikük még a pásztorkodásról is írt verseket, de hogy ki, azt elfelejtettem.
Ami engem illet, egész egyszerű feladatot kaptam; mindössze gyümölcsöt kell szedni. Nos, olykor–olykor magam is láttam ilyesmit, az utakon autózva, amint a legnagyobb hőségben is fürgén mozogtak az emberek kezei, mint holmi gyártóegység, mely minden másodpercben ugyanazt a mozdulatsort végzi, éveken át, egészen addig, míg be nem döglik. Ilyenkor mindig kissé feszült lettem, ahogy elképzeltem, hogy ezeknek a munkásoknak az élete annyiból áll, hogy egy érzelemmentes, arctalan masinához hasonlóan dolgozzanak szinte halálukig. S feltehetőleg sokkal kevesebb pénzért, mint amennyit például Csikk lenne képes megszerezni a törvény megkerülésével, akár ezredannyi idő alatt. Bizony, olykor olyasmit is láttam, amely mellett még saját förtelmes életemnek is örültem valamelyest. Most pedig eljött az idő, mikor én is beállok a gépek sorába. Mikor mindannyian beállunk a gépek sorába, ha úgy tetszik, mi magunknak is egy időre géppé kell válnunk, mint azoknak a fáradhatatlanul dolgozó embereknek. Így kell tennünk, ha teljesíteni akarjuk a feladatot, melyet a habvártól kaptunk. S ezt muszáj elvégezni, saját érdekünkben. Ilyen egyszerű az egész.