[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
Második szint
– Milyen érzés a második szinten élni? – kérdeztem kíváncsian, s némi ünnepélyességgel hangomban barátomtól, másnap reggeli közben. Jómagam ugyanis kitüntetésnek tekintettem, hogy egy emelettel feljebb lakhatom.
– Milyen? – kérdezett vissza Csikk fanyar mosollyal. – Szerintem semmilyen. Azazhogy ugyanolyan, mint eddig.
– Szerintem nem így van – vágtam rá rögtön, kissé dühösen. Bosszantott Csikk látható pesszimizmussal váltakozó közönye. Hát nem akar megváltozni? Nem akarja levetkőzni, elfelejteni a múltját? – Én érzem magamban a változást. Tudod, haver, mikor tőlem megkérdezte a tanító, hogy elvetem–e a tulajdont, határozott igennel feleltem.
– Meghiszem azt – sandított rám barátom. A hangjában bujkáló enyhe irónia nem kerülte el a figyelmem.
– Te ezt nem veszed komolyan. Ez a véleményem. Pedig… neked is feltették ezeket a kérdéseket, s ha valaki, hát a mester biztosan észreveszi, ki hazudik, és ki nem. Igazat kellett mondanod, különben most nem lennél itt.
– Igazat is mondtam – hangzott a válasz.
– Akkor nem értem.
– Ugyan, nem értesz te semmit, haver – legyintett Csikk. – Mit gondolsz, ki nem tudja ezt a sok baromságot? Tulajdon így, pénz úgy. Nem vagyok vallásos ember, de tulajdonképp a tízparancsolatban a Ne lopj! elmondja a lényeget, nem? Ezt pedig még a leghülyébb is tudja. Csak senki nem akarja betartani. Te sem, én sem. Most, hogy itt vagyunk, mégis sikerül ezt elérni, mert itt aztán semmi sincs, amire a legnagyobb jóindulattal is rá lehetne fogni, hogy ér valamit. Ki tudja, mi lenne, ha visszakerülnénk? Én megmondom: kezdődne minden elölről. Figyelj, haver: először van a környék, vagy a környezet, ha úgy tetszik, aztán vagy te. Ez a fontossági sorrend. Ez a hierarchia. Nem te formálod a környezeted, az formál téged. Ha tetszik, ha nem. Ennyi. De egyébként igazat mondtam, mikor az öreg szivar kérdezősködött. Mert nem azért vagyok bűnöző, hogy minél több pénzt szerezzek. Lehet, hogy furán hangzik, de így van. Éppen erről beszéltem most: a környék, ahol éltem, elég lepukkant hely volt. Ha akartam, ha nem, kénytelen voltam lopni és hazudozni, hogy ne vesszek éhen. Nem holmi lelki problémák miatt, nem. A környék miatt. Így alakult. Kész. És mikor negyvenéves lettem, ugyanolyan maradt, és lefogadom, hogy amióta itt vagyok benn, sem változott odakinn semmi. Aki ott él, ahol én éltem, annak a csalás a legjobb megélhetés, a legbiztosabb eszköze az életben maradásnak.
– Azért nem hinném, hogy mindenki ugyanúgy él, mint te. Mindenki öl, rabol, átvágja a másikat… Az én környékem sem éppen a legjobb, de vannak ott rendes emberek is – igaz nem túl sokan –, ellentétben az olyan rohadt alakokkal, mint például én. De nem kényszerített a környezet semmire.
– Nem? Hát jó, biztos volt hol laknod. Nem is értem, akkor miért borultál ki, bár ha mégis itt kötöttél ki, akkor neked akkor tényleg érdemes itt hallgatni ezt a sok szónoklatot meg a többit. Engem viszont nem érdekel. Én most is ugyanaz vagyok, aki eddig. Bennem nem változott semmi. Te eddig élvezted a pénzt, most nem. Nekem pénz a legszükségesebb dolgok beszerzéséhez kellett, egyébként nem érdekelt, és most is hidegen hagy.
– Ezek szerint te már akkor kiálltad a próbát, mikor beléptél ide. Ennek örülnöd kellene, haver! Egyébként meggyőződésem, hogy lesznek olyan témák, melyek téged is jobban érintenek, akkor aztán majd kénytelen leszel változtatni magadon, hogy teljesen elfelejtsd a régi életedet. Talán épp ez az állomás lesz az.
– Hát, gőzöm sincs, de hagyjuk ezt. – Kis szünet után hozzátette: – Sajnálom azokat a tagokat.
– Kiket? – kérdeztem kíváncsian.
– Hát, akik leléptek. Illetve akiket leléptettek innen. A verekedős banda.
– Ja, vagy úgy. Nem kell foglalkozni velük. Megmondta a tanító: nekik tovább tart valamivel, mint nekünk. Ennyi az egész. Még képzik őket, aztán őket is utánunk küldik.
– Ugyan, te elhiszed ezt a marhaságot?
– Persze. Miért ne hinném?
– Megmondtam már: kinyírták őket. Náluk befellegzett a habvár nagy tudománya, és így oldották meg a problémát. Ennyi kitartásuk volt, nem több.
– Ne mondd ezt! – álltam ki az intézmény mellett, s szerintem jogosan. – Hiszen még a börtönökben sem ölik meg a foglyokat, nemhogy itt! Nem kivégzőcsarnok ez! Ha így lenne, akkor akár mindannyiunkba golyót röpíthettek volna az első reggeli után. És aztán ennyi volt az átnevelő kúra. Viszontlátásra. Auf wiedersehen.
– Higgy, amit akarsz, de nekem nem igazán tetszik ez a brigád itt.
– Te lenézed ezt a helyet! – robbant ki belőlem. – Voltaképpen miért vagy itt? Hogy meggyógyulj, megváltozz. El akarod felejteni, milyen voltál. És hogy segítesz magadon? Egyfolytában bizalmatlan vagy és pesszimista. Mindenben a rosszat látod. Ez sem jó, az sem jó, az embereket megölik…
– Ez azért túlzás, nem éppen ezt mondtam.
– De ez volt a lényege, te is tudod. A barátodnak tartom magam, ezért figyelmeztetlek (ó, milyen közhelyes szövegnek éreztem ezt, mert az is volt, s hirtelen közhelynek éreztem ezt az egész helyzetet), hogy ha így gondolkodsz, nem sok jóra vezet, s neked sem segít. Ha azért jöttél ide, hogy átformálódj, akkor változtass a hozzáállásodon. Maguk a szónoklatok meg videók, és ki tudja mi még semmit sem érnek akkor, ha te fittyet hánysz az egészre.
– Jól van, hagyjuk ezt. Nem érdekel – zárta le a beszélgetést barátom, nem mondhatom, hogy megdönthetetlen érvvel.
Reggeli után mindjárt egy, az alsó szintéhez hasonló nagy terembe vezettek minket, ahol csendben és izgatottan vártuk a tanítót. Meglepetésünkre azonban nem ugyanaz az ember jött be, bár szintén kopasz volt, és fehér körszakálla meglehetősen tudós–formát kölcsönzött neki, nem beszélve a római tisztségviselők ruháját idéző fehér öltözékről, melyen szintén egy aranycsík futott körbe. Jó néhány perc telt el a legnagyobb némaságban, nem számoltam, de lehetett vagy tíz is – pontosan persze nem tudom megmondani, mert az időérzékem jobbára elkopott az itt töltött hetek alatt. Mindenki csak figyelt, néhányan elbóbiskoltak. Hozzászoktunk már ezekhez a „hatásszünetekhez”, majdnem minden alkalommal bevetették őket.
Mint már említettem, meglepetést csak az új tanító okozott. Valószínűnek tartottam – s később be is bizonyosodott –, hogy minden szintnek külön mestere van. A mostani öregúr, nem is volt annyira „öreg”, mivel megítélésem szerint nem sokkal lehetett több ötvennél, az arcán látszott. Közel ültem hozzá, így jól láthattam. Fehér haja és szakálla által körbefogott sötétbarna, majdnem fekete szemei erőt sugároztak; éreztem, bűvkörébe akar vonni mindnyájunkat, az egész hallgatóságot, egy vastag acélláncra fűzni az összes (ó, jaj!) bűnös lelkű embert, s aztán karjának egyetlen, határozott rántásával összezúzni minket. Majd az egyik pillanatban egyenesen rám nézett. Hirtelen elég nagy ostobaság jutott eszembe – talán azért, hogy ne kelljen olyan kínosan éreznem magam a vészjósló tekintet alatt –, mégpedig, hogy ez az ember biztosan győzne ellenem farkasnézésben, mi több, világbajnok is lehetne.
Szerencsére nem tolultak nevetségesebb gondolatok a fejembe, s tekintetét is levette rólam, bár óráknak éreztem azt a néhány pillanatot. És még mindig semmi. Még mindig vártunk. Túlzásnak éreztem már ezt a hosszas ücsörgést, miközben csak a csend folydogált. Gondolom, illetve egészen bizonyos vagyok abban, hogy Csikknek sem tetszett az egész, meg is akartam kérdezni, meg arról is, mit szól az új tanítóhoz. Nem tudom, miért, de azt gondoltam, hogy itt ül valahol a közelben. Mikor körbenéztem, a terem legvégében, fejét mélyen lehajtotta, láthatóan elmerült gondolataiban. Talán megharagudott rám, mert nem értettem vele egyet. De attól még ideülhetett volna, hisz már megszoktuk egymás társaságát. Bár, ha belegondolok, mindig én ültem mellé, s nem fordítva. Mindegy is. Így viszont egyre idegesebb lettem, mert mást nem ismertem különösen jól. S észrevettem, hogy feltehetően egyedül nekem támadt kedvem beszélgetni, mert csak én forgolódtam a teremben, más faarccal bámulta a mestert, vagy éppen barátomhoz hasonlóan a földet nézte.
Végre – egy örökkévalóságnak tűnt a közben eltelt idő –, a szónok jobb kezével végigsimította dús, fehér körszakállát, majd valósággal – szándékosan – dörgő hangon így szólt:
– Testvéreim! (Megdöbbentett a megszólítás, s nemcsak engem, sokaknak hirtelen zavart lett a tekintete.) Köszöntelek titeket a második szinten. Elérkezett számotokra a második lépcsőfok. Kezdtek már rájönni, milyen is az élet a habvárban. Higgyétek azonban el, még az elején vagytok, bár az első próbát kiálltátok, s ezzel a gyógyulás útjára léptetek. Erre nem szeretnék sok szót vesztegetni, mindössze annyit, hogy remélem, időközben senki sem gondolta meg magát. Hiszen tudjátok, nincs visszaút. Az akaratot, a tettvágyat és a célt akarom látni a szemeitekben! Ám sokaknál nem látom még azt, amit kellene. Csak akkor leszek elégedett, ha mindannyiótok tekintetében ott látnám azt, ami a habvár maga. Feltehetően ez nem ezen a szinten fog bekövetkezni, s nem is a következőn. De hiszem, hogy kitartóak vagytok, s nem kell már soká szenvednetek; odakinn eltöltött, hosszú éveitekhez képest legalábbis elenyészően keveset.
– Mi teszi emberré az embert? Nehéz kérdés. Magasabb rendű érzései, talán. Vágya a gondolkodásra, elmélyülésre, kutatásra, tudásra. Ám tudjátok ti is, hogy sokszor épp ez teszi hasonlóvá a többi állathoz, mikor az egyén mindezeket a különbözőségeket ösztönei szolgálatába állítja. Hogy kielégítse, szabad folyást engedjen sokszor visszatetsző, erkölcstelen vágyainak. S ehhez eszközei vannak. Nektek is eszközeitek voltak: pénz, fegyver, gyilkosság, hazugságok, csalás – hogy néhányat említsek közülük. S mindez akkor a legveszélyesebb, mikor az elme lelkes támogatója mindennek. Helyesli és segít megvalósítani azt, ami a zsigerekben érik, várva a kitörést. Ti egész életetekben ugyanezt tettétek, ahelyett, hogy egyetlenegyszer is képesek lettetek volna uralkodni magatokon. Legfőképp emiatt kerültetek ide, ahol vagytok.
– Az emberi megnyilvánulásokról beszéltem. Vajon mi ennek a legszembetűnőbb példája? Kétségkívül az emberi tevékenységek, melyek semmilyen más élőlényre nem jellemzők. Amit ti szórakozásnak hívtok, voltaképpen alantas megnyilvánulásai annak, hogy a világon vagytok és léteztek. Bizonyára annyi szórakozóhelyen jártatok már, hogy meg sem tudjátok számolni. S itt kénytelenek voltatok engedni a tömeg erejének, mely rátok kényszerítette az éppen aktuális hangulatot és ízlést. Meglehet, nem is volt kedvetekre. Mégis ott voltatok, és elmentetek újra és újra. Feltételezem, néhányan színházban is jártak, vagy koncerten, esetleg sportmérkőzésen. Szemeim előtt nem lebeg más, minthogy eme helyeken értelmetlen alkotások szemlélésére vesztegetitek az időt. S a sportot is nyugodtan tekinthetitek egyfajta alkotásnak, amely szórakoztatni kíván titeket. De kinek van kedve szórakozni? Akiben legbelül betömetlen lyukak vannak, s azt képzeli, hogy efféle időtöltési formákkal képes lesz majd azokat betapasztani. S vajon sikerült ez? Engedjétek meg, hogy válaszoljak: nem. Semmi sem történt. Mert újra elmentetek, s még mohóbban vágytatok arra, hogy a sötét foltok eltűnjenek. Az igazi gyógyszer már rögtön hatni kezd, az évekig tartó kezelés ellenben csak hitegetésre való. Így van ez az emberi tevékenységekkel. Éveken, évtizedeken keresztül ugyanarra pocsékolni az időt, s közben semmi változás. Minden ismétlődik, a kerék forog körbe–körbe. Gondoljatok a vízimalomra: folyik a patak, most a víz a kerék egyik edényébe áramlik, s a kerék lefordul, lám, történt valami. Megváltozott a szerkezet állapota. Csakhogy a következő pillanatban az előbbi edény már újra fenn van, s kezdődik az egész elölről. Nem más ez, mint szüntelen és értelmetlen körforgás. S én a szórakozás tekintetében semmi mást nem látok szemeim előtt, mint lelkesedést olyasvalamiért, amit nem is értünk; örömöt, mert valaki más ki tudja, milyen célt szolgáló gondolatai ömlenek az agyunkba; egy tömegben, a mámor izzásában üvöltözünk olyasmi miatt, amelynek mi a közelébe sem kerülünk; pusztítjuk saját testünket és elménket, s azt képzeljük, hogy ez mind jó. Ám legyen. De mindez, ha úgy tetszik, hatalmas arányszámként lebeg életutatok matematikai egyenleteiben, tehát döntő fontosságú, hogy miért süllyedtetek a társadalom legaljára.
– Nem hiszem, hogy ezt a tanítást most, ebben a pillanatban bármelyikőtök is elfogadná. Vajon az elmúlt évek eme foglalatosságaira ki gondol most vissza szívesen? Bizonyára mindenki. Ó, már meg is szólalnak a gondolatok, melyeket ravasz agyatok szül: „hiszen élményeket szerzünk! emlékeket nyerünk!”. Én nem vágyom efféle emlékekre, mert mindenhol csak a tömeg vágyait és kimeríthetetlen, primitív megnyilatkozásait látom, önmagamat sehol. Nézzetek magatokba, ha még képesek vagytok erre, ilyen hosszú önpusztítás után. Egyesek talán még látják, hogy saját kívánságaik teljesen más irányba mutatnak, mégis, a társadalom szülte igények, viselkedési formák és divatok kényszerítő ereje által az egyéni akarat semmibe vétetik. „Ha nem vagy hajlandó beolvadni közénk, megvetünk.” S ez a lényeg: az ember a nyomás hatására folyton–folyvást azt óhajtja, hogy elmerüljön a tömegben, s nehogy véletlenül kilógjon. Mi itt, a habvárban olyan közös állapot létrehozását szorgalmazzuk, melyben mindenki érvényesül a maga világában, s feloldódik önmagában, ezáltal pedig nyugalom tölti el. Mert odakinn, az ember sohasem nyugodt. Egyre űz, hajszol valamit, s ti különösen hevesen kutattok magatok után, melyet a tömeg már rég beszippantott. Ám ha kellő akaraterőtök van, hogy a nyugalmat megleljétek, akkor a habvárban bekerülhettek ti is abba az állapotba, melyben a tömeg és egyén összeolvad: ez a Szent Üresség.