[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]
– Az elmúlt napon és ma nem éppen kellemes, de kétségkívül egyedülálló élményben volt részetek – kezdte meg beszédét a mester, miközben hallani lehetett a termen végigfutó halk, de azért jól hallható morgást. Ez a szónok figyelmét sem kerülte el. – Igen, hallom az elégedetlenség, s a düh hangjait, melyeket csak magatoknak köszönhettek. Láthattátok, hogy a tulajdon megszerzésének vágya, ez a felettébb primitív tulajdonság, de engedjétek meg, hogy inkább az ösztön szót használjam, gyakorlatilag bármire képes. Felülemelkedni az életen, mások életén, becsületén, gondolatain, álmain, céljain, s olykor halálán is. S megvannak a maga teremtményei: háborúk, merényletek, pénzügyi csőd. De nem sorolom tovább, hiszen tudjátok magatok is. Tudjátok, mert részesei, sőt, nem akármilyen részesei vagytok ennek a rendszernek. Hiszen az effajta pusztítás, mely nem a természetből fakad, mégiscsak meghatározott metódusok szerint működik: mindig találunk okokat, s következményeket is. Még ha mindez őrültségből fakad is, mely mindnyájatokban ott fészkel, s mocsár módjára nyeli el emberi formátoknak azt a részét, melyet a természettől kaptatok, fogantatásotok pillanatában. De ti megtettétek az első lépést, ez pedig az, hogy itt vagytok. Ugyanakkor nagy akaraterőre lesz szükségetek. Tudom, nem volt kellemes az elmúlt néhány óra, de látnotok kellett, hol és kik között éltetek, s legfőképp, hogy ti magatok milyenek voltatok. Megbánást kell éreznetek, amiért hagytátok elburjánzani ezeket a rettenetes tulajdonságokat. S most arra kell koncentrálnotok, hogy kiirtsátok mindezt. Remélem, sikerülni fog, hiszen itt mindentől meg vagytok fosztva, még személyes tárgyaitoktól is. Úgy vélem, bennetek is születendőben van már az a csodás érzés, amikor tudatosodik bennetek, hogy nincs mit birtokolni. Nos, csak engedjétek át magatokat bizalommal a habvárnak, s ti is hamarosan megtapasztaljátok azt, amit engem már hosszú évek óta átitat. Higgyétek el nekem, ez semmihez sem fogható. Semmire sincs szükségem, néhány alapvető és jellegtelen dolgot leszámítva. Nem akarok senkit és semmit; nincs más, csak én. Hiszem, hogy fejlődésetek során lassan ti is magatokévá teszitek ezt az érzést, ezt a felfogást, s biztosra veszem, hogy ezután nem is akartok többé lemondani róla. És nem is kell! Ez itt a habvár, nem pedig a külső világ, ahol, ha törekednétek is minderre, kénytelenek volnátok erről lemondani, mert valaki mindig megakadályozna benneteket. Csakhogy ők nincsenek itt, mert szeretnek tovább élni a sötétségben, ti viszont bátrak vagytok. Szánom a többieket.
Az előadó egy enyhe fejbiccentés után, nagy léptekkel eltűnt a kijáratban. Csikkre néztem, de az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Úgy láttam, nincs túl jó kedve, ám nem tudtam, hogy miért. Talán a film miatt. Igen, elképzelhető. Megkérdezni azonban nem tudtam, mert mindjárt felszólítottak minket, hogy térjünk vissza szobáinkba. Barátom távozóban rám sem nézett, s ez kicsit bántott, de semmit sem tudtam tenni. Nem hiszem, hogy egy afféle „látogatást” megengedtek volna. Visszatértem hát cellámba, s kértem néhány könyvet. Mikor az egyik felügyelő behozta őket, hangsúlyozták, hogy ezek mind az engedélyezett könyvek közül való, és ne aggódjak. Nem értem, miért mondta ezt. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudom, honnan.
Mikor az illető kiment, megnéztem a műveket. Végképp nem értettem, miért mondta, amit mondott; egyes olvasmányok ugyanis meglehetősen lázító tartalommal bírtak – vagyis, ha úgy tetszik, nem kívántak nagy fantáziát az olvasótól, hanem előszeretettel pumpálták belé a különböző gondolatokat és eszméket, melyekkel már akkor tele volt a fejem, mikor középiskolában részt vettem néhány történelemórán. Más könyvek épp ellenkezőleg, megkívánták tőlem a lehető legtöbb saját gondolatot, amit nem bántam, s elgondolkodtam, vajon a két típus közül melyik a veszélyesebb az olyan számára, aki könnyebben manipulálható embertársainál. Megfelelő körülményeket választva persze mindkettő alkalmas bizonyos célokra. Egyik ilyen könyvem volt például a Kétségbeesés, Nabokov alkotása. Tőle még nem is olvastam tulajdonképpen semmit, de ebben volt valami különös. El kell ismernem, a tartalmának látszólag semmi köze sem volt a habvárhoz. Ám a lakóihoz annál több. Ugyanis a főszereplő lehetett volna akár az egyik közülünk való is, az intelligensebb fajtából. Mert ez a férfi – a nevére már nem emlékszem, de valami német volt talán, vagy osztrák, végülis mindegy –, kétségkívül okos volt, valamint művelt, legalábbis szerintem. Nekem ezt mondta a könyv. Mindenesetre elgondolkodtatott, ha nem is egy tökéletes – ha létezik ilyen egyáltalán –, de egy viszonylag szilárd alapokon nyugvó életvitel és odaadó társ (ám ezt a kapcsolatot többnyire az egyoldalúság jellemezte) a férfi számára mindvégig csak silány lenyomat maradt, míg be nem teljesíthette nagy vágyát, melynek megtestesítője saját hasonmása volt – hogy valóban így volt–e, vagy saját túlfeszített elméjének kivetítése volt egy ostoba csavargóra, még most sem tudom eldönteni –, akit megölt. És a terve félresikerült. Nos, ezek után, úgy gondolom, itt lenne a helye köztünk. Akár én is lehetnék ez az ember, de nekem sosem voltak ilyen „eszményi” ihletésű céljaim. Én maradtam a nőknél és az erőszaknál. Nos, embert sem öltem még (bár jó néhányszor közel kerültem hozzá). És ezt Csikk rögtön megérezte, talán már az első beszélgetésünk után, vagy mikor először meglátott. Biztosan tudom, hogy ha valakiről tanácsot szeretnék kérni, hogy valójában milyen, legbelül milyen érzések és vágyak fortyognak benne, veszélyes–e az illető vagy nem, akkor barátomat kellene megkérdezni. Van valami a tekintetében, ami miatt megbízom benne, és abban, amit mond. Nem hiszem, hogy hazudik. Tulajdonképpen számíthatnék rá, ha abban a helyzetben lennék, hogy segítségre lenne szükségem. De talán nevetséges ilyesmikről írnom ebben a helyzetben, hiszen a habvár éppen elég segítség itt mindenkinek. Meglehetős biztonságban éreztem akkor itt magam, valamiért úgy éreztem, itt már senki nem akar bántani semmit. Nos, tévedtem. S az a dolog, amely tévedésemet okozta, annyira primitív volt, hogy néhány napra elszállt belőlem a reménykedés az egész társaság iránt. Azt hittem, elszánt emberek vagyunk, s ha már itt vagyunk, van bennünk némi akaraterő is a javulás iránt. Erre néhányan visszasüllyedtek arra a szintre, ahonnan nemrég elindultak. Tettük talán még Nabokov csavargójához is méltatlan lett volna, de még külvilági önmagukhoz is.
Valóban nevetségesnek tűnhet, hogy miért történt a dolog. Elterjedt az emberek közt, az előadások, de főként az étkezések alkalmával – hiszen ott szabadabban beszélhet az ember, mégsem figyelnek annyian egymásra, mint a feszült csendben –, hogy valaki cigarettát rejteget, meg piát. Ez persze felborzolta a kedélyeket. Rögtön tudtam, hogy ez valami próba, ugyanis lehetetlen, hogy bárki be tudott volna ide ilyesmit csempészni. Hiszen még személyes tárgyakat sem hozhattunk magunkkal, igaz, nekem nem is nagyon volt mit. De hogy valaki italt és dohányt tudjon behozni ide – képtelenség! Ezért gondoltam, hogy tanítóink kíváncsiak arra, mennyire sikerült kiölni belőlünk az irigységet és a birtoklási ösztönt, na meg a bagó és alkohol hiányát, amitől lefogadom, jónéhányan szenvedtek, kisebb–nagyobb mértékben; jómagam is dohányoztam, ha nem is túl sokat, de éppen eleget ahhoz, hogy kezdetben piszkosul hiányzott a füstölés, s most, ahogy fülembe jutott a hír, barátom által, én is erősen vágyakozni kezdtem néhány szál cigi után. De megpróbáltam kitartani, mert tudtam, hogy aki most nem marad nyugton ott, ahol van, az mondhatni elbukott az első próbán, s még kezelésre szorul. Így, ha már kénytelen voltam megtartóztatni magam – s örülök, hogy sikerült, mert megálltam a helyem a vétkezőkkel szemben, s ez számomra azt bizonyította, hogy megtettem az első lépést –, igyekeztem vágyamat azzal csillapítani, hogy amennyire tudtam, kérdezősködtem, s felszedegettem néhány újabb hírfoszlányt, vagy éppen kitalációt. Mindegy volt, igazak–e vagy nem; szerintem java részük hazugság volt, de eddig itt töltött napjaink során terpeszkedő nyugalomba – mely most rövid időre megtört – új színt, egy kis izgalmat hozott ez az esemény, mely odakinn bizonyára jelentéktelenné válna, s értelmét vesztené. Itt azonban lázba hozta az emberek többségét, elvégre nemrég kerültünk még csak ide, s még jóval több volt bennünk a külvilági énünkből, mint amit itt próbáltunk kialakítani. Véleményem szerint még azok sem maradtak közömbösek, akik egyébként egész életükben nem bagóztak, és nem
ittak egy kortyot sem. Őket minden bizonnyal érdekelte, hogy eme haszontalanságok miatt mire képesek a többiek. A többiek, azaz mi, akik többen voltunk, s a többség nem mindig jelent jót. Most sem jelentett, de azért a legtöbbünknek mégiscsak – a magaméhoz hasonló megfontolásból – sikerült kimaradni belőle.
Nem tudom, Csikk mennyi emberrel ismerkedett össze, de sejtettem, hogy nem én vagyok az egyetlen. Elvégre, ha ő korábban afféle bandavezér volt, értenie kellett a gyors kapcsolatteremtéshez, bizonyos szinten. Tőle tudtam meg, hogy egyesek kértek ettől az illetőtől, akinél nem csekély mennyiség, mintegy négy–öt karton cigaretta és körülbelül tíz üveg tömény szesz lehetett. Ő pedig, a szerencsés, vagy inkább szerencsétlen balfék, éppen olyan volt, mint akik megkörnyékezték: figyelmen kívül hagyva a habvár tanításait, egyszerűen megtagadta a kérést, s úgy őrizgette a kincsét, mint Moliére fösvény urasága. Valósággal kotlott rajta, ha szabad így mondanom, olykor még egy–két étkezést is kihagyott.
S a kunyerálók csoportja egyre kevésbé tűrte a makacs ellenállást. Két dolog is dühítette őket: először, hogy az illetőt – bűnöző múltjukhoz viszonyítva – szép szóval kérték, de ez semmit sem használt; másrészt pedig az undorítónak és felháborítónak minősített kapzsiság, mely rejtőzködésben, takargatásban és hazudozásban nyilvánult meg. Hiszen nem akarták ők mindet elvenni! Csupán kérni szerettek volna belőle. Szerintem semmiféle szándékosságot nem sejtettek az egész mögött, legfeljebb annyit, hogy az ajándékcsomagot nem a mikulás hozta. Vagyis csak a habvár tisztviselői lehettek azok: a többhetes megvonások után végre egy kis könnyebbséget akartak a bennlakóknak, egy kis felfrissülést. S ha már úgymond javítókúrán vannak itt, mi felelhetne meg jobban e célnak, minthogy a kapott csomagon testvériesen megosztozzon, aki szeretné egy kicsit élvezni a tartalmát?… Javítókúra! Ajándékcsomag… Én sem vagyok egy lángelme, de ezek aztán a szó eleji „l” betűt sem érdemlik meg, ha mindössze ezeket a következtetéseket tudták csak levonni. Tökkelütöttek!
S míg az én szememben ők voltak az ostobák, a szerencsésnek tartott – de én, és sokan mások is tudtuk, hogy inkább szerencsétlen – emberből először fukar lett, majd átkozott, ez vedlett át szemétládává és végül jött a rohadék. S ennél a kifejezésnél már egészen dühösek voltak. S nem régóta voltunk itt… Ez a harag ennélfogva azzal járt, hogy akiket megfertőzött, nem volt nehéz előásniuk a türelmes és küzdelmes munkával betemetett tulajdonságaikat, hogy aztán a piáját meg dohányát egyre rögeszmésebben védő férfi ellen fordítsák. Aztán, a váratlan csomag felbukkanása óta eltelt hatodik napon – s csupán a habvárnak köszönhető, hogy mindeddig különösebb incidens nem történt –, verekedés tört ki, vagy tízen rontottak neki a reggelizni készülő emberre, s az ütések hevessége csak fokozódott, mikor meglátták, hogy nincs nála semmi. A szobájába pedig nem tudtak bemenni, ugyanis – elnézést, ha ezt a részletet még nem említettem – az ajtók becsukásakor azokat elektromos rendszer zárta, s visszafelé, a bejárat fölé szerelt kamerákba nézve (újabb fontos motívum! – nagyon figyelmetlen vagyok), nem tudom ki azonosított és mit, de rövid időn belül kinyíltak az ajtók. Szigorúan meghagyták mindenkinek, hogy a nyitva hagyott szoba látványa nem kívánatos a folyosókon. Így a feldühödött emberek – akik közt egy nő is akadt, meglepetésemre – pontosan tudták, hogy hiába kockáztatták saját büntetésüket a nyilván hamarosan nagy port kavaró támadás miatt, és még egy szál tetves cigarettát sem tudtak elszívni. Erről ennyit. Mi mást tehettek, ha már úgyis benne voltak a pácban? Ütötték–verték tovább a szerencsétlent, ahol érték. Az pedig azt sem tudta már, hol van, mikor legalább húsz felügyelő érkezett a helyszínre, s ellátták a bajukat a dühöngőknek. Akkor hordágyra rakták a férfit, akinek egyik lába eltört, néhány bordája is – köztük az egyik állítólag átszúrta a tüdőt –, de a heves földhöz vágások következtében még a koponya is megrepedt. A férfit eszméletlenül vitték el, gondolom, valami kórházfélébe, mert annak biztosan lennie kell, s onnan nem is tért már vissza. A folyosón fellelhető hangosbemondókon keresztül tudatták velünk, hogy belehalt sérüléseibe. (Az előbb elbeszélt részletek többségét, barátom, Csikk szolgáltatta, s az ő értesüléseiben éppúgy megbízom, mintha magam láttam volna mindezt a saját szemeimmel). Így járt a kapzsiság a habvárban. Azonban eltűntek a verekedők is. Sokan azt mondogatták, kidobták őket, mert veszélyt jelentenek ránk, hiszen az első fontos próbán sem tudtak helytállni (már aki odáig jutott a következtetésben, hogy ez egy próbatétel). Akár ez az elmélet is igaz lehetett, de szerintem nem rakták ki őket, mert a habvárból sugárzó határozottság, elszántság és céltudatosság számomra azt jelentette jelen esetben, hogy vezetőink nem adják fel ilyen könnyen. Ha kell, hát akkor ezek az emberek százszor kezdik újra azt, amelyben mi szerencsésen nem botlottunk meg mindjárt az elején. Ha nem sikerül, még egyszer nekifutnak. Talán nem önszántukból, talán már megbánták, hogy idejöttek, hiszen eddig beletörődtek abba, hogy mindentől megfosztották őket, de most elhúzták előttük a mézesmadzagot, s nemhogy semmit nem tudtak maguknak megszerezni, még nagy bajba is kerültek, s szinte visszajutottak oda, ahonnan elindultak. De innen már nem volt visszaút, ha ki akartak jutni innen, ha nem. Meglehet, innentől úgy tekintettek erre a csodás intézményre, mint egyfajta börtönre. Pedig ezt a lépést nem szabad megtenni. Ezt nem. Aki idáig eljut, az még köztünk, bűnös lelkűek közt is semmirekellő alak, nem érdemli meg, hogy itt legyen. A kívánságműsor azonban itt véget ért, s véleményem szerint mind bennmaradtak, s elgondolkodhattak azon, hogyan tovább a habvárban. Meggyőződésem, hogy ha törik, ha szakad, de tudatosítják bennük: vagy meggyógyulnak, mint az eredeti szándékuk volt, vagy… És a habvár az habvár.
Néhány nap múlva ismét a teremben ültünk. Ezúttal azonban a csendet mindannyiunk izgatott suttogása söpörte el. Ez persze érthető, hiszen itt a napok meglehetősen egyhangúan teltek, így aztán ha valami történt, az százszoros érdeklődésre tarthatott számot. Főként egy haláleset. Nem hiszem, hogy bármelyikünk is különösen meglepődött volna, ha mindezt odakinn hallja – vagy éli át –, de ebben a légkörben minden megváltozik. Olyanok lehettünk, mint a hangyák, melyek érdeklődve figyelik a tábortüzet… S éppen ezt az eseményt kísérő izgatottság, melyhez legtöbbünk hozzászokott, jelezte, hogy micsoda hatása van ránk a habvárnak. Be kellett látnom, hogy ami odakinn nem tűnik fel, az itt élesen és határozottan elém veti magát, ami odakinn csendben hallgat, az itt a fülembe ordít. Összegezve úgy is mondhatnám, hogy ami a habváron kívül nem fontos, az itt döntő jelentőségű, s ami nagyon fontos, azt itt igyekeznek kiirtani belőlünk, a tudatunkból.
A mellettem ülő Csikket kérdeztem, vajon ő ismeri–e az újdonsült gyilkosokat.
– Egyet–kettőt látásból… Némelyikkel váltottam is pár szót.
– És, itt vannak most a teremben?
– Hülye vagy? – kérdezte barátom. – Itt olyasvalakit akarnak belőlünk faragni, akihez viszonyítva még egy botsáska is bűnözőnek számít. Nem hinném, hogy visszaeresztették őket közénk. És nem is látom itt egyiküket sem.
– Hm… Kíváncsi vagyok, mi lett velük.
Csikk nevetett, de nem volt vidám.
– Szerintem egyszerűen kinyírták őket, nehogy minket is megfertőzzenek, mert akkor az egész eddigi hajcihő semmit sem ért. Úgy ám. Nekik befellegzett.
– Ezt nem értem. Mert ha így van, akkor talán megpróbálják őket szigorúbban nevelni. Nem hiszem, hogy egyszerűen feladják itt a habvárban, ráadásul olyan primitív módon, hogy elteszik ezeket a balfácánokat láb alól.
– Micsoda? Azt hiszed, hogy ezek itt majd néhány idiótával fognak szórakozni?
– Akkor sem hiszem. Egyébként is, ez a habvár olyasmi, mint egy szanatórium. Képtelenség, hogy megöljenek valakit azért, mert nem tud uralkodni magán.
– Nem tud uralkodni magán, he? És ezért agyonveri a másikat. Lehet, hogy itt szemet szemért – alapon működik minden. Csak mi még nem tudjuk. Mellesleg az is lehet, hogy öltek már ezek embereket, mert nem véletlenül kerültek ide, velünk együtt. Bár nem tudom, te öltél–e embert. Öltél?
– Még nem.
– Na látod, mondtam én, hogy hozzánk képest rendes tag vagy. De azért nem vagy szentéletű, úgyhogy ne akarj holmi erkölcsi példakép lenni, vagy prédikátor. Hogy egy ilyen szent helyen nem büntetnek kivégzéssel… Honnan tudod? Bekerültünk ide, innentől kezdve senki nem törődik velünk, bár eddig sem törődött… Csak magunkra számíthatunk. És ha valakit kihúznak közülünk? Egy–két semmirekellő, romlott tagot kiiktatnak… Ugyan kit érdekel? Annál kevesebb a gond. S mi is jobban odafigyelünk, hogy mikor hová lépjünk.
– Akkor sem gondolom…
– Azt gondolsz, amit akarsz – zárta le a vitát barátom, kissé ingerülten. Nem egészen értettem őt. Talán nem bízik annyira a habvárban, mint kellene. Ez pedig nem lesz jó így, hiszen idejött, s innentől kezdve itt kell élnie. Megbánta, hogy jelentkezett? Elképzelhető, de tenni már úgysem tehet mást, minthogy alkalmazkodik a körülményekhez, s mindjobban igyekszik megvalósítani a célt. A célt, mely mindnyájunké. Az enyém is, az övé is. Mégis úgy tapasztaltam, nem egészen elhivatott. Pedig anélkül nem fog menni. Kemény elvárásokat támaszt velünk szemben a habvár, s erre a mostani incidens a legjobb példa. Ám ha megfelelünk neki, s végigjárjuk az utat, akkor mindennél nagyobb ajándékot kapunk: megszabadítjuk magunkat magunktól, nem kell többé azzal a tudattal együtt léteznünk pillanatról pillanatra, hogy mi még mindig mi vagyunk, ugyanazzal a romlott élettel, mint tegnap, tegnapelőtt vagy egy évvel ezelőtt… Hát én mindjobban vágytam az átváltozásra. Kafka férge akartam lenni, és szintén kisodródni a világból, és ezzel együtt elszakadni a múltamtól. S erre kétségkívül csak egyetlen hely alkalmas, a habvár: itt ugyanis körülvesz majd engem még jónéhány más féreg, s nem kell a kívülállók ostoba szemrehányásait többé elviselni. Nem marad más, csak a megnyugvás.
Csikk talán nem akar végre megnyugodni?
Tanítónk beléptére csend támadt, s ez szakította félbe töprengésemet. A férfi arca most valamivel barátságosabb volt, úgy vélem, ez a bizonyos fokú ismeretség miatt van, mely köztünk, a hallgatóság és közte, a nagy szónok között szövődött az előadások alkalmával. Csikk ugyanakkor gyanúsan méregette, s valami „mi az értelme ennek a sok beszédnek”–félét is mormogott.
– Tanítványaim! – zengte a mester mély hangján. – Öröm számotokra ez a nap, s számomra is. Az elmúlt hetekben megismerhettétek a birtoklás, a tulajdonszerzés vágyának minden káros és visszataszító következményét.
Bevallom, ezekre a szavakra majdhogynem émelyegni kezdtem, s valóban gyűlöltem a fogalmat. Sokak arcán is megfigyeltem az undort. Ezt örömmel nyugtáztam, mert tudtam, hogy megtettem az első lépést, s a habvár valóban hathatós eszköze gyógyulásomnak.
– Ti már tudjátok, hogy csak bajt okoz, ha ezt a vonást nem irtjátok ki magatokból teljesen, s most büszkén gondoltok arra, hogy megszabadultatok eme förtelemtől. Néhányatok azonban, mint az köztudott, képtelenek voltak kiállni a próbát (tehát valóban próba volt!), mellyel különben bebizonyították volna, hogy minden erejükkel a cél érdekében munkálkodnak. Sajnos, ez nem sikerült. Nekik így kissé tovább fog tartani a képzés, mint nektek, akik mindjárt az elején megálltátok a helyetek. De figyelem! Ne legyetek könnyelműek, vagy gőgösek, se túlontúl büszkék. Ez még csak a kezdet volt. Ahhoz, hogy kigyomláljuk belőletek az összes bűnös szokást, még sok már megmérettetésen kell átesnetek. Örömmel ismerem el azonban, hogy most megléptétek az első lépcsőfokot. Sok sikert kívánok nektek a továbbiakhoz, elértétek a második szintet.
Jólesett, ahogy később visszagondoltam a mester eme szavaira, hiszen én is azok közt voltam, akik teljesítették a feladatot. Lelkiismeretem azonban arra késztetett, hogy végiggondoljam: tényleg megvetem–e a tulajdont? S erre határozott igennel feleltem. Szánalom ébredt bennem az odakinn élők iránt, akik folyton erre vágyakoznak. Undorodtam régi énemtől is, aki ennek a társadalomnak a legalját képviselte, s legjobban hajszolta a különböző javakat.
Később mindnyájunkat egy kis szoba előtt sorakoztattak fel, s egyenként hívtak be. Mikor én sorra kerültem, előttem néhány felügyelőt láttam, akik a szoba szélénél, a fal mellett álltak. Középen egy kis asztal volt, két oldalán két székkel. Előttem pedig, meglepetésemre tanítóm ült. Majd sorra kérdezgetett tulajdonról, vagyonról, tárgyakról, magamról, érzéseimről. Tekintete a csontjaimig hatolt, így ha akartam volna, sem tudtam volna hazudni. Úgy gondoltam, rögtön megtudja, ki mond igazat, s ki nem. Én őszintén feleltem minden kérdésére, s mikor végeztem, bólintott egyet, majd ennyit mondott:
– Úgy látom, valóban megértetted s elsajátítottad az első szint tanításait.
Ekkor az egyik segéd karon fogott, s a szemben lévő ajtóhoz vezetett. Itt belépve egy lépcsősoron kellett felmennem, ahol az egész berendezés ugyanolyan volt, mint odalenn. Tüstént kijelöltek a számomra egy szobát, hasonló berendezéssel (a falra ismét felragasztották eddigi előadásaink szövegeit). Mielőtt becsukta volna az ajtót, kísérőm ennyit mondott:
– Üdvözöllek a második szinten.