Kutus Bence: A habvár – 4-5. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Jómagam Csikkel kívántam volna váltani néhány szót, hogy mit szól mindehhez, de erre nem volt lehetőségem. A felügyelők ugyanis nyomban felszólítottak minket, hogy rendezett oszlopokban térjünk vissza szobáinkba. A vacsorát ott tálalták.

Mi tagadás, megéheztem. Azelőtt jóval többet ettem, mint a habvárban, itt ugyanis sovány adagokhoz szoktattak minket, s az ételek változatosságukban is elmaradtak a megszokotthoz képest. Mindenesetre hamar hozzászoktam, mint minden máshoz; nem is tehettem mást. Emiatt azonban nem panaszkodom, mert végtére is meg vagyok elégedve mindazzal, amit kapok. Kinek is jutna eszébe, hogy ilyesmi miatt panaszt tegyen? Egy ilyen csodás közösségben talán ez a legkevésbé fontos szempont. Sikerült is lefogynom, s viszonylag karcsú alakom lett, mint a legtöbbünknek.

De eltérek a lényegtől. Hiába, olykor hajlamos vagyok a felesleges dolgok részletezésére is. Mindez azért van, mert többnyire elég sok szabadidőm van, s nem tudok megfelelő elfoglaltságot találni az olvasáson és íráson kívül. S meggondolva, nem is árthat, ha a habvár minél több oldalát feltárom. Hétköznapi dolog, mint az evés, egyébként is kevés akad itt. Megszokja az ember, hogy a hétköznapot, mint fogalmat, elfelejtse; nekem jórészt már sikerült is. Valóban, alig emlékszem már, hogy mivel is tölthettem régen szabad óráimat. S mindebből nem is hiányzik semmi, erre abból következtetek, hogy felidézni sem tudom már őket. Örömmel veszem tudomásul, hogy a haszontalan tevékenységek a habvárban rövid idő alatt, gyorsan lefoszlanak az emberről, s nem marad más, mint a tiszta, hasznos elfoglaltság, a közösségi, de elsősorban saját fejlődésünk szolgálata.

Belépve a szobába, mielőtt elfogyasztottam volna az elém rakott vacsorát, figyelmem megakadt egy új részleten, mely meglepett: a kis asztalon egy kisméretű televízió állt, alatta lejátszó, rajta fülhallgató. Az asztalon DVD–lemez. Biztos voltam benne, hogy nem szórakozás céljára készítették ide mindezt, így hát betettem gyorsan a lemezt a lejátszóba, s elindítottam. A tévé mellett egy cetlin ez a felirat állt: „Kérjük, használja a fülhallgatót!” Kíváncsiságból engedtem a kérésnek. Ezt sem kérhetik ok nélkül.

A film körülbelül másfél órás lehetett, s be kell vallanom, életem leghátborzongatóbb élményei közé tartozik. Gyors egymásutánban követték egymást a különböző képek és rövid videófelvételek, melyeknek témája a pénz hajhászása és ennek érdekében elkövetett bűnök, háborúk és éhezés és gyilkolás volt… S mindezt sokkolóan jelenítették meg és illusztrálták. Eddig fogalmam sem volt, milyen az, amikor a vizuális technika igazán hatni képes az emberre. Hát most megtudtam, s elszégyelltem magam is, hiszen én is ebből a világból érkeztem; céljaim is hasonlóak voltak, ha nem is teljesen ugyanolyan eszközökkel kívántam elérni azokat. S először csapott fel bennem magasra a gyűlölet lángja: a kiegyensúlyozott, másságot kirekesztő, normális társadalom, melyből áradnak az előítéletek. S tessék, itt láthattam az alkotásokat, melyek eme társadalom életét kísérték. Emberek élesen szidtak másokat bizonyos gaztettükért, majd hamarosan börtönbe kellett vonulniuk; a béke harcosainak álcázott hóhérok szónokoltak mosolyogva tömegek előtt, melyek tekinteteiről könnyedén leolvashattam a rajongást és az ámulatot. Hétköznapi emberek kivetkőztek magukból oly módon, ahogyan én sosem tapasztaltam, néha egészen nevetséges összegek vagy tárgyak miatt. Hiszen nem mindegy, hogy kié az a bizonyos tárgy vagy éppen személy, mert egy ember birtoklása sem ritkaság. A film mindeközben hangosan kántálta a tulajdonnal kapcsolatos fogalmakat. Bennem egyre csak halmozódott az indulat, meggyűlöltem ezeket a szavakat, az embereket, mindenki álszent és képmutató… Felfedték előttem akkor, abban a másfél órában az igazi arcukat… azok, odakinn. Pont. Pont, pont, vesszőcske; hiszen a történet még folytatódik, befejezése sosem lesz. A ma békekövetei a holnap háborús uszítói. Csöpög a színjáték, folyik, undorítóan folyik; sűrű, ragadós. Én pedig kezdtem tisztának érezni magam, mert végre elkerültem onnan, a szörnyű helyről, melyet világnak neveznek. A világ a mindenséget, a kozmoszt jelenti az embernek. Nekem, akkor és ott, a szobámban a habvár lett a világ, s én örültem, hogy ebbe a világba tartozom, nem holmi rosszul sikerült másolatába. Mennyire biztonságban éreztem magam, s érzem azóta. Csodálatos érzés volt. De még ezt sem élvezhettem, mert a többiek, a külvilágból állandóan emlékeztettek a kapzsiság szülte kegyetlenségre és gyűlöletre, egyetlen nyugodt pillanatot sem hagytak! Heteket, hónapokat meg lehetne tölteni efféle filmekkel.

Aztán elérkezett az utolsó jelenet. Öltönyös férfiak egymást zabálták. Elnézést a kifejezésért, jobbat nem találtam. Tényleg nem. Nemeslelkűek odakinn? Becsületesek, szerények? Kevesen vagytok, vigyázzatok magatokra. Ennyit mondok, többet nem. Nem érdekel. Én már itt vagyok. Én már benn vagyok. Én már biztonságban vagyok. Olyan biztonságban, melynek a kinti elferdült környezetben még csak az árnyéka sem lelhető meg. Tulajdon, hatalom. A hatalom a tulajdon, vagy éppen fordítva? Vagy én gondolkodom rosszul, s a habvár lenne az irreális környezet? Ez a szó itt teljesen érvényét veszti. Mert a habvár tökéletes. Ez az érv bőven elegendő.

A szörnyű képek álmomban is visszatértek. Ott is uszítottak a világ ellen. Még soha, semmi nem volt rám ekkora hatással. Lenyűgöző, ugyanakkor borzasztó. Az éjszaka folyamán többször is felriadtam, s rémülten tapasztaltam, hogy testem verejtékben úszik. Egy ízben ki is mentem a mosdóba, ahová egy felügyelő kísért ki. Ezek még éjjel is őrködtek. Bizonyára ennek is megvan a jó oka. Tehát kimentem, s felfrissítettem az arcom friss, hideg vízzel, igyekeztem elűzni az álom emlékképeit. Ám akármit tettem, ébrenlétemben is csak a szörnyűségeket láttam magam előtt, mert a filmet nem tudtam a gondolataimból kiűzni. Ennek célja kell, hogy legyen. Igen, rádöbbentették az itt lakókat arra, hogy védve vannak a káros külvilági befolyástól, s gyógyulásuknak ez a legmegfelelőbb hely. Hiszen ki várhat javulást egy erkölcsileg már–már teljesen lezüllött környezetben? Senki, én legalábbis így gondolom. Békés időszakok és aranyévek? Igen, két vérengzés közt. Az emberek ismétlik önmagukat, akár a történelem, elvégre a történelem az ember teremtménye. És viszont. Áthatják egymást, tüzelik egymást, és voltaképp semmiben sem különböznek. Szerintem. De én tudom, hogy igazam van. A habvár falain azonban mintha mindez nem jutna át, és visszapattanna. Ez csodálatos dolog. Az én házam az én váram, szó szerint.

Visszatértem a szobámba, s néhány percig élveztem azt a törékeny nyugalmat, melyet oly nehezen, gondolataim erőltetett elterelésével értem el. Eszembe jutott Csikk barátom, vajon ő hogy érezhet most? Meg voltam róla győződve, hogy hasonlóképpen, hiszen ő is, mint mi mindannyian, menekült a kinti világ elől. Erre pedig megvolt a jó oka. Ez a felvétel pedig biztosan nem csábítja vissza, épp ellenkezőleg. Meg kell hagyni, a habvár tanítói értik a dolgukat. Tudják, hogyan tartsák itt az embereket. Csodálom ezt az intelligenciát, elsősorban azért, mert nem ravasz módon, kerülők útján próbál átverni minket, hanem nyíltan, ésszerű megközelítéseket alkalmazva. És a lényeg: ez mind a mi javunkra szolgál.

Rémálmaim még sosem tértek vissza, bár olvastam erről valamit. Vannak olyanok, akik ettől szenvednek. Elég borzasztó lehet együtt élni ezzel. De sebaj. A pszichiáterek majd meggyógyítják őket. Vagy pszichológusok? Mindig összekeverem a kettőt… De ez végülis nem fontos. Néha olyasmikről írok, amelyek nem tartoznak az aktuális témához vagy történethez. Szerintem azonban nem árt néha egy kis kitekintés, mert szeretem a közvetlenséget; úgy vélem, hogy közvetlen és barátságos vagyok. Például azzal a fiatal lánnyal is nagyon kedves voltam, akit megerőszakoltam néhány éve. Nem szívesen gondolok vissza erre, de a pillanat furcsa játéka eredményeként felidéződött bennem egy emlék. Igen. Határozottan kedves voltam, de a lány meg sokat kérette magát, sokat pepecselt maga körül. Azt hitte, hogy az egész világ a lábai előtt hever. Nem mondom, valóban csinos volt, sőt, még szép is többé–kevésbé, az én mércém szerint. Én ugyanis eléggé válogatós vagyok. De ő tetszett, egyre jobban. Aztán, mikor megérezte, hogy a markában vagyok… Persze éreztem ezt én is! És mondhatom nem volt a legkellemesebb érzés, mert szeretek a magam ura lenni. De ő tudta, hogy ha nem is idegesít, azért feszélyez a dolog. És még hangoztatta is. Hogy így meg úgy, ő jól tudja mennyire ellenállhatatlan, és igazán örülhetek, hogy barátkozik velem, mert csak nagyon kevés emberrel hajlandó ezt megtenni. A kiválasztottakkal. Kiválasztottakkal? Neked elment az eszed, angyalom? – kérdeztem én. Ez a szó, és a felsőbbrendűséget sugárzó tekintet kihoztak a sodromból. Egyszerűen meg akartam neki mutatni, hogy hol a helye. És meg is tettem. Sírt, ordítozott, jajveszékelt, de csak annyit érte el vele, hogy egyre dühösebb lettem. Aztán mikor elvégeztem, amit kellett, s hazafelé készültem, odavágta a fejemhez, hogy aljas szemétláda vagyok, egy rohadt nőgyűlölő senkiházi, akinek az élete nem ér… – nem folytatom ezt a szidalmat, mert sokáig tartana felsorolni a szavakat, melyekkel sikerült újra felhergelnie. Különösen, mikor azt mondta, hogy az életem semmit nem ér.

Honnan tudja mégis, milyen életem van? Talán az arcomra van írva? Ezen sokszor elgondolkodtam már, de nem tudtam eldönteni. Az tény, hogy egyeseknek az arcára kiül a szenvedés és a kín. Hát az enyémen egyik sem volt, legfeljebb a bosszú élvezete, majd az újabb düh. Olykor elragadnak az indulataim, de hát ki az, akit nem? Mindenesetre a vége az lett a dolognak, hogy a hölgyet még jól meg is vertem, aztán távoztam. Soha többé nem láttam. Mégis, ez valahogy más volt, mint a többi. Bár ezt szégyenkezve írom le, de gondolom, nem mondok megdöbbentő információt azzal, hogy nem ő volt az első nő, akit megerőszakoltam. Voltak még jó néhányan. De ők mindvégig segítségért kiáltoztak, kapálóztak, vergődtek, és próbáltak elmenekülni. Éreztem a belőlük áradó félelmet. Ez a lány azonban mintha megadta volna magát és mégsem; nem láttam a szemeiben rettegést, csak belenyugvást. Egész végig egyetlen szót sem szólt; nem értettem, hogy miért nem, elvégre minden oka megvolt rá. Ez pedig kis idő múlva lelkiismeret–furdalást okozott, mely egyébként csak ritkán tört rám. Most azonban annál hevesebben mardosott a bűntudat, a végén már az önvádig fajult a dolog. Felmerült bennem a kérdés: valóban annyira szánalmas lenne az életem – s persze jómagam, de hát a kettő egy és ugyanaz –, hogy még feljelenteni sem akart? Vagy szándékosan tette, mert tudta, hogy utolér még az incidens emléke? Ha így gondolkodott, hát azt mondom, bár kétségtelenül nagyképű és gőgös, de azért nagyon okos, bár ezt most utólag mégsem hiszem. Sosem fogom már megtudni. Mindenesetre elég sokat szenvedtem tőle, többet, mint amit megszoktam és elviseltem életemben. Még kerestem is egy darabig, aztán nem találtam rá. Lelépett. Remélem, sikerült kihevernie mindezt, és folytatni tudta az életét lehetőleg a rendes kerékvágásban. Én akkor kissé kibillentem a mindennapokból. Nem sokat ittam addig, de akkor elkezdtem igazán vedelni, s nem sokon múlott, hogy nem vált belőlem is alkoholista, akinek reggelente már remeg a keze a piáért. S mindez azért, mert nem ment el a rendőrségre, és nem mondott semmit. Bizony, sokáig tartott, míg sikerült mindezt többé–kevésbé elfelejteni. Úgy éreztem magam, mint az a fura figura abban Dosztojevszkij–regényben. Raszkolnyikovnak hívták, ha jól emlékszem. Megölte azt a vénasszonyt, csak hogy ott volt a másik is, talán a húga lehetett. Nos, az én esetemben is ott volt az másik tényező: a nagyképű, sértegető nőcske megmutatta egy másik oldalát. Kétségkívül nemes cselekedet volt, ezt elismerem, és valamennyire önfeláldozó is, mert megtagadta magától a bosszú örömét. Én pedig mást sem műveltem vele, csak undorító dolgokat. Lehet, hogy nem ok nélkül volt ilyen gőgös. Jómaga, pedig vele összehasonlítva… bár mindezért megszenvedtem. Azt azért nem mondom, hogy depressziós lettem volna, de meglehetősen nyomasztott a dolog, hónapokig. Az ital valamennyire segített, de a végén már untam azt is. Csak akkor már több–kevésbé rászoktam. Nem is volt könnyű abbahagyni. Könnyű megoldás a piálás, és igazán nem szükséges hozzá mély depresszió vagy kedélybetegség. Annyi épp elég volt, ami bennem zajlott le. Hónapokig tartott, míg sikerült elfelejteni az egészet, és többé nem törődni vele.

És akkor ott ültem az ágyam szélén, s mégis eszembe jutott a történet. Nem szívesen gondoltam vissza rá, de egyre csak ostromoltak az újabb részletek rövid, és szerencsétlenül végződő kapcsolatom emlékéből. És éppen az emberek hatalomvágyát megjelenítő film és egy rémálom után. Több meglepetés már nem is érhetett volna néhány óra leforgása alatt. Úgy véltem, akaratlan gondolattársításról lehet szó, de szerencsére fáradt és álmos voltam ahhoz, hogy gondolataimat ismét elárassza a hölgy emléke. Így aztán hamarosan elszundítottam.

Nemrég azt mondtam, hogy nemkívánatos álmaim még sosem ismétlődtek meg. Ezen az éjszakán azonban valami különös dolog történt. Alvás közben újra megjelentek szinte ugyanazok a filmből vett képek. Már másodjára. Szerencsére hamarosan felriadtam, majd izzadt homlokomat törölgetve azon kaptam magam, hogy félek újra elaludni. Rémülten gondoltam arra, hogy a film minduntalan visszatér, talán másnap éjszaka is. Hirtelen a bal csuklómra siklott a tekintetem: kíváncsi voltam, mennyi az idő – sok van–e még hátra az éjszakából, vagy jobban teszem, ha ébresztésig (minden reggel a felügyelő kopogtatására keltem) kihúzom valahogy. Aztán, mikor csak a csupasz karomat szemléltem, rájöttem, hogy az órámat is levették, mint minden mást. Bizonyára megvolt rá a jó okuk. De emlékszem, akkor határozottan bosszantott, hogy azt sem tudom, mennyi az idő. Ó, hiszen majdnem elfelejtettem! Annyira megszoktam már ezt a környezetet, hogy fel sem tűnik… A habvárban nincs ablak, a külvilágot egyáltalán nem látjuk. Így aztán mesterséges fénynél egyebet nem is szívhatunk magunkba, s most visszaemlékezve magam is megdöbbentem, hogy mióta láttam utoljára napfényt, vagy akár a holdat és a csillagokat. Nem mintha hiányoznának. De akkor kínzott a fénytelenség, elnézést a furcsa megnevezésért, mert legalább egy ablakra rápillantva meg tudtam volna állapítani, hogy nappal van–e, vagy éjszaka.

De ezt sem tudtam megtenni. Ez a vágyam azonban hamar elapadt, nagyszerű párhuzamban a fény emlékének sorvadásával. Hiszen, ha jobban meggondolom, a világosság ugyanúgy a külvilág sajátja, mint minden más emberi cselekvés, vonzás és taszítás, ezek együttesen formálják a kinn élőket. Véleményem szerint az emberiség nem más, mint egy hatalmas opus, mely bizony nem veti meg a legszélsőségesebb drámai mozzanatokat sem. A színjáték folyik, ömlik, mint korábban már említettem, s most is tartom magamat ehhez. S ehhez a gigantikus, sokszor – hogy úgy mondjam – mágikus színjátékhoz éppen a nap biztosítja a helyszínt, vagy talán annak hiánya. S ekkor eszméltem rá, hogy voltaképpen, ha odakintről menekülök, akkor mindentől menekülök, hiszen saját magamon kívül nem egy–egy ember, vagy egy apró esemény juttatott ide, hanem éppen a világ maga. S ha a napfény ott kívánatos, itt a habvárban nem az. Nos, ez segített át azon a néhány héten, amikor szüntelenül a világosság értelmén gondolkodtam. S mióta rájöttem, hogy a habvár az én igazi világom, száműztem a fényt is. Az az odakinn élőké, s nem az enyém. Nekem itt sokkal jobb, napsugarak nélkül.

Ezután ismét lefeküdtem, egy időre a filmről is megfeledkeztem. Most teljes nyugalomban alhattam néhány órát, s mikor reggel – talán nem is kellene már ezt a szót használnom – felébredtem, felfrissültnek éreztem magam. Ez az állapot azonban néhány percig tartott csupán. Hamarosan meggyőződtem róla, hogy bizonyos erőteljes emlékek és az általuk gerjesztett gondolatok miként képesek hatni a teljesen ellentétes fizikai állapotra. Agyam – ki tudja, milyen céllal – eszembe juttatta az előző nap vetített képsorokat, s mindjárt rossz kedvem lett, frissességem is hamar elúszott; fáradtnak, rosszkedvűnek éreztem magam. Persze ez érthető is, a körülményeket tekintve. Abban bíztam, másokra is hasonló hatást gyakorolt az összeállítás, máskülönben egyedül maradnék, s akkor az egésznek nem lenne semmi értelme. Úgy gondolom, ahhoz, hogy valaki igazán a habvárhoz tartozzon, hatalmas adag megvetésre s ezzel párosuló éleslátásra van szüksége a külvilággal szemben. Tanítóinknak éppen ez az egyik fő célja. Elidegenedés. Rossz lenne ez? Nem gondolom így, mert kapcsolataink a habvárba történő belépés pillanatában elsorvadtak, s csak magunk maradtunk. Itt pedig ki kell alakulnia annak a felsőbbrendű gondolkodásnak, melynek segítségével bűnös természetünket odakinn hagyhatjuk – a bűnösök közt. Nagyszerű! Határozottan éreztem, hogy bár nem épp a legkellemesebb módon, de végre elindultam utamon. Büszke voltam magamra, s büszke vagyok most is, mikor ezeket a sorokat írom. A legjobb irányban haladok, s ez a legnagyobb harmóniában van tanítóim óhajával.

Nemsokára elérkezett a reggeli étkezés ideje. Rendezett sorokban kivonultunk a nagy étterembe – éppúgy, mint máskor –, s mikor elém tették az ételt, rájöttem, hogy egy falat sem megy le a torkomon. Egyre a film járt az eszemben, s egyes jelenetei egyenesen hányingert keltettek bennem. Nem tudom miért, dühös lettem azokra, akik a kazettát odakészítették. Mire jó ez? Hiszen már vagy fél napja máson sem törtem a fejem, mint ezen a videón. Borzasztó. Aztán hirtelen feleszméltem, s kitörni készülő haragomat kisebb erőfeszítéssel sikerült idejében elfojtanom. Ezután jól megszidtam magam. Mit képzelek én? Mégis ki vagyok, hogy megkérdőjelezzem a habvár intézkedéseit, egy olyan szervezetét, melynek minden négyzetcentimétere a színtiszta logikát és értelmet sugározza? Én ezt meg sem közelítem, s ráadásul még saját gyógyulásomat gátolom azzal, hogy olyan primitív érzésnek adok helyet, mint a harag. Elszégyelltem magam, s ezután jó néhány napom szorongásban telt. Attól féltem, már a legelején kiderül, képtelen vagyok a habvárban élni, s mehetek vissza arra a helyre, mely számomra a poklot jelenti.

Egyedül az asztalnál. Gondolataim lecsendesültek, mikor láttam, hogy a szikár testalkatú Csikk közeledik felém, meglehetősen komor arccal. A tekintete meglepett. Ennyire borongós arckifejezést keveset láttam még életemben, s előző napi beszélgetésünk alapján nem is tudtam volna ilyesmit elképzelni.

Csikk leült, tálcáját pedig lecsapta az asztalra. A düh most őt fertőzte meg, mint valami szapora és igen agresszív vírus. Nyomban megszólítottam:

– Szevasz! – Kezet fogtam vele; erős marka volt.

– Szevasz. Milyen a kaja?

– Szerintem nem rossz – vonogattam a vállam.

– Aha. Tény, hogy lehetne sokkal jobb is.

Elnevettem magam, mert barátom rátapintott a lényegre. Nem igazán szoktam panaszkodni, de az aznapi híg lötty tényleg nem tartozott a legjobb ételek közé.

– Figyelj, látom az arcod. Mi a baj? – kérdeztem.

– Baj? Semmi különös… – Közelebb hajolt. – De nekem nem tetszik, hogy efféle ocsmányságokat kell az embernek végignéznie. Láttam én már elég sok undorító dolgot, nem kell ezt még tetézni is. Nem azért jöttem ide, hogy itt újra arra emlékeztessenek, hogy odakinn milyen. Eddig ott dekkoltam, s bőven elég volt.

– Pontosan értelek, hiszen végülis egy cipőben evezünk.

– Arra azért nem vennék mérget – mosolyodott el Csikk most először. – Figyeltelek téged tegnap haver, s szerintem te itt még többé–kevésbé rendes tagnak számítasz, ha érted, mire gondolok.

Bevallom, nem egészen értettem, mit akart mondani. Én addig jutottam a társaság jellemzését illetően, hogy itt mindenki rohadt, mocskos alak, éppen ezért van itt. Aki „rendes tag”, legfeljebb odakinn végzi a mi jócselekedeteinkhez hasonló tevékenységeit, mindössze olyan formában, hogy ne legyen túlságosan feltűnő. Kértem, mondja el, mit ért rendes tag alatt.

– Hagyjuk ezt most… – legyintett Csikk, de engem kíváncsivá tett.

– Mondd csak! Érdekel. Legalább addig is eltereled a gondolataimat erről a videóról, mert azóta egyfolytában ezen rágódom.

– Jól van. Nem szívesen mondom el, de talán jobban fogod majd érteni, mire akarok kilyukadni. Volt nekem egy ismerősöm, rendes gyerek. Keménykötésű, jólelkű… Én aztán tudom, hogy ki az, aki csak játssza a széplelkűt, közben meg egy szemétláda, előttem nem tudja megjátszani magát. Én mindig felismerem a magamfajtákat. De a lényegre visszatérve: ez a tag egy fűrésztelepen dolgozott, volt neki egy csinos, kedves felesége megy egy fia is, úgy négy–öt éves. Néha jártam a telepen, kellett a fa, vagy előfordult, hogy lefizettem az éjjeliőrt, hogy éjszaka elvigyünk egy csomó rönköt meg fűrészárut. Na mindegy. Az a lényeg, hogy párszor dumáltunk, aztán összehaverkodtunk, ahogy ez már lenni szokott. Persze neki fogalma sem volt róla, hogy több fát viszek innen ingyen, mint amennyit kifizetek. Aztán egyszer meghívott magához ebédre. Én meg elmentem. Hát mit ne mondjak, bájos kis felesége volt. És nagyon jól tudott főzni. Rajta kívül ennyire belevaló nővel nem is találkoztam még, pedig volt dolgom egypárral, elhiheted, haver. Még a gyereket is megmutatták. Pufók kis arca volt. Engem különösebben nem érdekel ez a család–dolog, de akkor megnyugodtam, ahogy néztem őket együtt. Talán mert a jókedvükből nekem is jutott valamennyi. Persze, nem sok pénzük volt. Az asszony persze nem dolgozott, a férje meg mit keresett a fűrészelgetéssel? Jóformán semmit. Ezért elhatároztam, hogy beveszem magam mellé, mert erős is, s esze is van. Bizony nagyon vonakodott, először nemet is mondott, de annyi pénzt ajánlottam neki, hogy nem utasíthatott el. Tudtam én, hogy nem állnak túl jól. Így aztán beszállt a boltba. Megkedveltem, jó szervező is volt, úgyhogy adtam neki valamennyit a haszonból is. Szépen ment minden. Egy baj volt vele: tényleg rendes tag volt. Párszor mondogatta is, hogy kissé feszült a munka miatt, meg hogy az asszony mit szólna hozzá, ha tudná ezt és így tovább. Én meg próbáltam mindig megnyugtatni… De hát nem vagyok én lelki segélyszolgálat, vagy mi a fene. A végén kénytelen voltam kiadni az útját. Ekkor azzal állt elő az az idióta, hogy elmegy és feljelent a rendőrségen. Azt akarta, hogy mi is becsületes munkát végezzünk. Mondtam neki, abból te ugyan semennyi pénzt nem fogsz összeszedni. Ő azért is elhatározta, hogy feldob minket. Nem aggódtam miatta, könnyen el tudtam volna simítani. Meg is mondtam neki. Erre a szerencsétlen fennhangon kijelentette, hogy akkor másokhoz fordul. Nem tudom, miért erőltette ennyire a dolgot, haver. Szinte kierőszakolta a dolgot. Mármint hogy kinyírták. Aznap már nem ért haza… Én valahogy nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, talán azért, mert ezen a tagon kívül én még becsületes emberrel sosem találkoztam. Azt sem tudta elviselni, hogy nem vesz részt az én üzleteimben, de tud róluk. Valahogyan nem bírta elviselni. Nem hagyhattam, érted. Az egyik emberem hátulról egyszerűen lelőtte. Talán tudta, hogy így lesz, bár a tekintete csak nyugodtságot árult el. Aztán elmentem a családjához, és elmondtam, mi a helyzet. Mondtam, hogy jobb, ha elmennek, egyáltalán nem akartam, hogy ezekkel a szerencsétlenekkel is gondom legyen. És mikor megláttam a feleséget, kezében a gyerekkel… Furcsa volt… Ilyen fiatal kölyök bizonyára nem tudta, hogy mi történt, mégis úgy nézett, mint aki tudja… Érted ezt?

Bólintottam, bár nem várt tőlem megerősítést, csak folytatta tovább.

– Az asszony arca pedig egészen gyötrelmes volt… Azelőtt én soha nem éreztem ilyet, de az a kép, ami kettejükről bennem maradt, meg amikor meghívtak magukhoz… Szörnyű. Olyan érzésem támadt, mintha én tettem volna tönkre mindent. Mert nagyjából így is van. Megmondom neked őszintén, haver, hogy ez az eset az egyik oka annak, hogy most itt vagyok. Szóval, én nem vagyok rendes tag. De rajtad látom, hogy valamennyire más vagy… nem tudom, értesz–e… Nem feltétlenül arról van szó, mennyire mocskos alak vagy, vagy mennyire törvénybe ütköző, amit tettél. Ez más. – Eltűnődött, s a fejét is lehajtotta néhány pillanatra. Mikor felnézett, a szemei határozottságot sugároztak felém. – Szerintem olyan ez, mikor már annyira züllött és elfajzott senkiházi vagy, hogy ha nincs semmi dolgod, akkor legfeljebb kitépkeded egy bogár lábait. Mert ez már hozzád tartozik, ez te vagy.

Ezen elgondolkodtam, és kissé megrázó volt, amit mondott, mi több, félelmet is keltett. Megállapítottam ugyanis, hogy az ilyen ember valóban a romlott társadalom legalján mozog, de nem tudtam eldönteni, én vajon ide tartozom–e vagy sem. Persze, könnyen mondhattam volna azt is, hogy igen, lévén elnyertem azt a kiváltságot, hogy a habvárba kerüljek, de ugyanilyen egyszerűséggel mondhattam volna a nemet is, mert emlékeim közt abban a percben nem találtam semmit. Hiszen ha lett volna ilyen, nem is kellett volna keresgélni, mert ami nyomaszt, mindig a felszín alatt lappang, várva a felemelkedésre. Most persze hozzátehetném mindehhez saját történetemet a szótlan lányról, s kiderülne, hogy én sem vagyok jobb; igaz, nem halt meg nekem köszönhetően. Nehéz kérdés ez. Mégis, Csikk olyan dologra világított rá, amelybe még sosem gondoltam bele komolyan. Elismeréssel állapítottam meg, hogy barátom züllöttsége – persze ezzel nem azt mondom, hogy mellette én makulátlan lennék – ellenére bizonyos pontokat meglepően jól lát, és jól meg tudja különböztetni azokat a finom különbségeket, amelyeket egy magát intelligensnek tartó tökkelütött nyilvánvalóan képtelen lenne észrevenni. Annyi bizonyos, hogy Csikk egyáltalán nem tompa agyú, és hasonlatára, melyet a bogárról mondott, örökre emlékezni fogok.

Úgy tűnik, valóban kellemetlen emlékeket ébresztett benne a történet, melyet elmesélt, mert utána egy szót sem szólt; s mikor a reggeli rövidesen véget ért, elköszöntem tőle, de erre sem válaszolt. Megpróbáltam kiüríteni a fejem, hogy nyugodtan pihenjek valamennyit, ha lehetséges, hiszen az éjjel nem sokat aludtam, s az a néhány óra, melyet sikerült „alvással” tölteni, csak a rémálmok melegágyává vált ezen a borzalmas éjszakán. Szobámba belépve meglepetten tapasztaltam, hogy tegnapi előadónk beszéde kifüggesztve állt a falon, méghozzá amennyire emlékszem, szó szerint. Ezért is tudom a legfontosabb beszédeket, illetve tanórákat – így is nevezhetjük ezeket – hűen tolmácsolni, itt–tartózkodásom kezdeti idején ugyanis nem juthattam hozzá sem papírhoz, sem bármiféle íróeszközhöz. Minden más, melyet elmondok, egyre kopottabb emlékezőtehetségemre támaszkodik.

Miután felébredtem zűrzavaros álmomból, megpróbáltam ismét aludni, de nem sikerült. Újra és újra visszatért a kitépett lábú bogár, a végén már saját életemben kerestem hozzá párhuzamokat, mi több, már saját magam váltam a rovargyilkos allegóriájává. A szerencsétlen rovar manifesztálódott is bennem, emlékezni véltem, hogy gyermekkoromban én is kínoztam az állatokat. Aztán föleszméltem, s mosolyogtam eszmefuttatásomon. A gondolkodás nem mindig célravezető, különösen az én esetemben nem; hajlamos vagyok olykor–olykor más tetteit a magam életébe is átvetíteni, amelynek az eredménye az, hogy egyet–mást én is elkövettem, s szégyenkezem is miatta, vagy rám tör a bűntudat. A valóságban persze semmi közöm azokhoz az emberekhez, és életvitelünk is merőben különbözik. De a pillanat hatalma a gondolaton sokszor erősebb mindenféle valós emléknél, annyira, hogy képes elhomályosítani, eltorzítani azokat.

Dühömben a makacsul vissza–visszatérő képek miatt, felkeltem, s figyelmesen elolvastam a beszédet. Bevallom, hogy még így, papíron, egyszerű nyomtatásban is szuggesztíven hatott, s ismét gondolkodásra késztetett. Megvetettem magam, amiért ezek a sorok rám is éppúgy vonatkoznak, mint társaimra itt, a habvárban. A kinn élőket azonban még jobban megvetettem, mert ők büszkén és elégedetten, de ha nem vagyok ennyire szigorú, hát tudatlanul fürdőztek saját mocsarukban, és fürdőznek most is. Elnézést ezért a feneketlen mélynek tetsző pesszimizmusért, de számomra a külvilágban az optimizmus nem létezik, ez egyedül csak a habvárban lehetséges. Bárki, aki valaha is ide kerül, tudni fogja, mire gondolok. Az ember hajlamos paradoxonokban vergődni: dicsőíteni valamit, majd éppúgy imádni az ellentétét. Miközben természetvédő, állatokat csonkít. Aki így él, arra véleményem szerint egyszer elkerülhetetlenül rátámad az a pillanat, mikor mindezt felismeri. Én igyekszem ezt elkerülni, ezért is vagyok itt.

Ebéd után nem mentünk vissza szobáinkba, hanem mindnyájan a csarnokba vonultunk. Itt ismét megtekinthettünk egy újabb, nem épp kellemes képsort, mely gyakran visszataszítóbb volt annál, melyet nekünk kellett megnézni rideg magányunkban. Kíváncsi voltam, vajon a saját filmjét megnézte–e mindenki. Elvégre, egyesek úgy gondolhatták, ennek semmi értelme, vagy a gyengébb idegzetűek mindjárt az elején kikapcsolták a filmet. Úgy gondolom, számoltak ezzel, mert most senki sem vonhatta ki magát eme – fogalmazzunk így – kötelesség alól. Egyvalamire azonban nem számítottam: ez a film legalább három órán keresztül tartott. A hangok hol erősödtek, hol gyengültek, s a felvétel is hol színes volt, hol fekete–fehér. S bizonyára mindkét megjelenítési módnak igaza van. Hiszen az emberek által előidézett sötét tragédiák kétségkívül végletesek, ugyanakkor sokszínűségben – elnézést a kifejezésért – felülmúlhatatlanok. Micsoda tárháza van azoknak a válogatott és nemegyszer körülményes gonddal kitervelt gazságoknak, melyek nagyra tartott, intelligens elménkben megfogannak, és hatalmunk, testi erőnk által tetté alakulnak. Gondolatok, és tettek. Meglehet, hogy semmi baj sem lenne velünk, ha e két fogalom között egyáltalán nem lennénk képesek kapcsolatot teremteni. Ám ez nem így van. A kapcsolatteremtés művészei vagyunk; azt kell, hogy mondjam: valódi géniuszok. S a háborúkhoz, mészárlásokhoz, pénzügyi csalásokhoz, betegségekhez és egyebekhez hajlamosak vagyunk mindig a pusztulást, illetve pusztítást csatolni; holott talán mindez, ha kellően mélyre ásunk, átfordul saját ellentététébe, és teremtéssé alakul. Hiszen az iszonyatot, félelmet és gyilkosságot is létre kell hozni, meg kell alkotni, hát nem így van? S mi, emberek, virtuózai vagyunk ennek a tudománynak. Talán az egyik olyan tudománynak, melyet nem a természettől kaptunk ajándékba.

Észrevettem társaim arcán, hogy egyre idegesebbek lesznek, s ugyanígy én is egyre feszültebbé váltam. Kezdtem dühös lenni, elvégre három óra túl sok egy ilyen borzalmas filmből, melyet most nem részleteznék, hiszen részleteiben a külvilágiak is láthatják ezt a tévé előtt ülve, vagy az internetet böngészve. Feltéve, ha hajlandóak rá. Vagy ha egyáltalán megrázza őket. Ó, tudom én, hogy nem. Hiszen engem sem érdekeltek régebben az efféle hírek, katasztrófákról szóló tudósítások, sebesültekről készült felvételek, és így tovább. És nem azért, mert én nem a sűrűjében voltam. Ó nem. A századok szívós, kemény munkával, de hatásosan kinevelték bennünk a passzivitást eme dolgok iránt, s sikerült sokaknál az érdeklődést a jellegtelen dolgok felé terelni. Persze, nem valószínű, hogy az lenne a legcélravezetőbb, ha az embereket minduntalan önmagukkal szembesítenék. Csak nagyobb lenne a káosz, melyet én elég jól ismerek. S a magamfajta emberek csoportja is gazdagodna még jó néhány taggal, akiknek már nincs visszatérés. Valóban nem a legjobb ötlet, de úgy gondolom, ez a sziklaszilárd passzivitás sokkal veszélyesebb, és talán több áldozatot szed, mint maga a pusztítási vágy.

Csikk ismét mellettem ült, s észrevettem, hogy meglehetősen nyugtalan. Ezért megpróbáltam a lehető legbarátságosabb hangnemben megszólítani.

– Mit szólsz ehhez a filmhez? – Sejtettem, mit fog mondani.

– Elegem van belőle. Egyszer végignéztem azt a mocskot, amit a szobánkba tettek. Most meg idejönnek ezzel a másikkal, ráadásul nem is tudom, mióta tart, de már elég régóta, az biztos. Ha még egy óráig ez megy, mindenki be fog kattanni. Nézz körül. Az emberek feszültek, idegesek. Nem is csodálom. Hiszen részben magukat látják. Mint ahogy én is, meg talán te is. Magunkat látjuk, csakhogy akkora nagyításban, amekkora már nekünk is elviselhetetlen. De én mondom neked, haver, a nagyfőnökök, akik ezt kieszelték, előre tudták, hogy így lesz. Bizony. Belátom, sok vér folyt már a tulajdonszerzés érdekében, ezt tudja is mindenki. De úgy látom, ezek nem állnak meg ott, hogy megvessük a pénzt. Te mit gondolsz?

Most először kérdezett vissza, meg is lepődtem. Eddig jobbára mindig ő beszélt, én pedig a figyelmes hallgató voltam. De hát ez a szokás kettőnk közt már kialakult, s úgy tűnt, így is marad, mert Csikk vélhetőleg csak úgy odadobta ezt a kérdést, s nem várt rá választ. Mindjárt folytatta is a beszédet.

– Addig üldöznek minket ezekkel a filmekkel, míg megcsömörlünk tőlük. Meglehet, a végén mindent utálni fogunk: a gépeket, a fegyvereket, még a filmbeli szerencsétlen áldozatokat is, s az egész emberiséget, mert ilyesmire képes. Sokan már most gyűlöljük az egészet, s vele együtt tulajdonképpen saját magunkat is, mert mi sem vagyunk jobbak. Olyan, mint egy kínzás, haver. De itt a fejedet veszik célba, ha érted, mire gondolok.

– Ennyire azért nem rossz a helyzet, szerintem – vetettem közbe szándékosan, hogy én is mondjak valamit, s válaszolni akartam arra a véletlenszerűen jött kérdésre, mintha valóban nekem szólt volna.

– Azért megkínozni nem akarnak minket, ez nem a középkor.

Csikk keserűen felnevetett, de halkan, bizonyára nem akarta magára vonni a körülöttünk ülők figyelmét.

– Ó, persze, mert a mai korban nincsenek ilyesmik, igaz? Vagy manipuláció? Elmondom neked, haver, hogy a mostani kor nagy észlényei sokkal jobban értenek az ilyesmihez, mint gondolnád. Talán úgy megkínoznak, s kiszednek belőled mindent, hogy észre sem veszed. Bizony. Ezt nevezem én intelligenciának. Odakinn lépten–nyomon ebbe botlik az ember: hazugságba, átverésbe, irányításba. Mert valaki meg akar szerezni valakit vagy valamit. S ha megszerezte, kell neki egy másik valaki és valami. És így tovább. Sosem lesz vége. Teljesen mindegy lesz, hogy mit szerez meg az, akinek hatalom van a kezében. A lényeg maga a szerzés, a birtoklás. A megkaparintott dolognak pedig éppen addig van jelentősége, míg a polcra nem kerül. Hiszen mindegy gyönyörű vagy nagy értékű szerzemény körül először micsoda örömtáncot képesek járni – mármint a talpnyalók és balekok, akik ott járják a kánkánt, ahonnan pénzt remélnek. De előbb–utóbb minden nagy ujjongás elhalkul, elcsendesedik. Az emberek érdeklődése hamar kialszik, s befogják a szájukat, hogy a következő percben újra kinyithassák. Általában így van ez a nőkkel is – velem legalábbis így volt. Ha valamelyikük nagyon megtetszett, addig nem koptam le róla, míg meg nem kaptam – néha durvább módszereket is be kellett vetnem a siker érdekében, vagy csak óvatosan körüljártam, mennyi pénzem van. A legtöbb esetben ez hatott is.

– Értem, mire gondolsz, nekem is van némi tapasztalatom ezen a téren. De megmondom neked őszintén, bennem semmi más nem maradt, mint csalódás. Undorító alaknak tartom magam, az is vagyok; de a nőkkel mindig próbáltam rendesen viselkedni. Sajnos sosem sikerült, talán elvétve, ha akadt egy–kettő, de az is idő előtt elment. Ugyanis mindig bepöccentem, legjobban azon a fajtán, amelyik megjátszotta, hogy az okosabb nők közé tartozik. Vagyis nem tudod egy kedveskedő bájcsevej után mindjárt lefektetni. De nálam mind kudarcot vallott… Éppen a pénz miatt, mert azt mindegyik szerette. Akiről meg azt gondoltam, több fantázia van benne, hát nem sok időbe telt, visszavedlett olyanná, mint amilyentől mindig is külön érezte magát. Én mondom neked, amelyik azt mondja, hogy nem a pénz számít, akkor az hazudik, és csak akkor hiszed el, ha egy nagy balek vagy.

– Na látod– mosolyodott el Csikk. – És mit csináltál a hölgyekkel?

– Furcsa… tudod, kellő tapasztalattal könnyen fel lehet ismerni, kinek kell a pénz vagy kinek nem. Hát nálam mindegyiknek kellett, én pedig nyilván úgy éltem a fejükben, mint a pénz gazdája. Mondom, erre bepöccentem. – Ezzel a lehető legfinomabban fogalmaztam meg, hogy mit tettem velük, ezt azonban nem mondtam el barátomnak.

– Ugyan, nem is értelek. Mit törődsz ezzel? Elhívod a nőt, elintézitek a dolgot, fizetsz neki, és megy mindenki a maga dolgára. Érzelgősségre meg játszogatásra felesleges időt fecsérelni. Van az embernek éppen elég dolga.

– Ha te mondod… – Hangom bizonytalanságról árulkodott, melyet én is éreztem, de csak a fejemet vakartam. Nem tudtam mit mondani. – Talán beszéljünk erről máskor.

Csikk megvonta a vállát.

– Ahogy gondolod. De nem fontos beszélni erről. Nem túl érdekes téma.

Ezzel nem értettem egyet, de a véleményemet magamban tartottam. Mikor felnéztem a kivetítőre, mely most a mozi szürreális, torz mását testesítette meg, s mi voltunk a hasonlóképpen torz, de ugyanakkor nagyon is valóságos közönség. A közönség, melynek nem tetszett az előadás, mégis úgy éreztem, hogy a feszültség felőrölte emberek még egy hónap múlva is itt ülnének, ha a habvár így akarná. Igen, egy hónap múlva is itt ülnénk, halotti csendben, és néznénk ezt a rohadt filmet. Aztán eszembe jutott, hogy egy másik, abban a helyzetben fennálló lehetőség, hogy valaki nem bírja tovább, és kínjában elkezd üvöltözni. Meglehet, hogy a belső idegesség már eszelősséggé vedlett át, s akkor vagy mindnyájan ki akarunk törni innen, vagy pedig egyszerűen lemészároljuk egymást, vagy leöljük, mint ahogy a disznókat szokás. Nem tudjuk, hogy miért tesszük, pedig már éppen elég bűnt elkövettünk, öltünk már eleget (tulajdonképpen mindegy, hogy valóban meggyilkoltunk–e valakit, vagy annyira tönkretettünk, hogy kiszállt belőle minden életerő és élni akarás), s nem ezért vagyunk itt, de ezt tesszük, mert a tömeg is ezt teszi. Abban a pillanatban értettem meg, micsoda ereje lehet a tömegnek, ha látszólag minden szabály és rendszer nélkül, odakinn az utcákon hömpölygő áradata az egyik pillanatban valaki által rendezetté válik, és saját tudatára ébred. Mint a kacsák a feltételes reflex esetén: akit születésükkor először meglátnak, azt vélik anyjuknak. Aki először hozza felszínre a tömeg egyéneinek elsüllyedt vágyait, s ötvözi azt saját céljaival, az határozza meg az emberek alkotta massza arculatát, gondolatait és vágyait. S ekkor úgy gondoltam, illetve reméltem, hogy tanítónk itt, a habvárban is talán ennek az embernek a szerepét tölti be. Szerintem a dolog mindig azon dől el, hogy kinek jut a szerep, ki kapja a hatalmat, mely egy pillanat előtt még nem is létezett ebben a meghatározott formában, de darabkáiban ott lapult minden egyes járókelőben. Csupán valaki összerakta, magához láncolta, s alkalomadtán továbbadta – vagy elvették. Olyan ez, mint az energia megmaradása: hatalom nem vész el, a semmiből nem is keletkezik, csak egyik formából a másik formába átalakul. Igen. Úgy hiszem, hogy tanítóink olyan hatalmat képviselnek általunk, melynek célja éppen saját vágyunk: megszabadulni önmagunktól. S ekkor kívánatos, hogy ők vezessenek minket. Csupán abban bízhattam, hogy erre a felismerésre, ha nem is ennyire tudatosan, de legalább az impulzusok, sejtések szintjén még sokan rájöttek, s így fenntarthatóvá és szilárddá fog válni az a gépezet, melynek működését szeretnénk elsajátítani. Addig csak lézengünk itt, anélkül, hogy bármi érdemleges történne velünk. Úgy véltem, a bizonyos időközönként elhangzó beszédekre kevesen ügyelnek, hiszen a bennlakók többsége – ha eltekintünk romlottságuktól – a dolgok kerékvágásában éppolyan hétköznapi emberek, mint „tiszta” társaik. Mi a tettekben, a parancsokban vagyunk képesek igazán formát ölteni – a cél e bevésődött énünk eltörlése lenne, mert mi, akik sokan irányításhoz szoktunk, nem nagyon tűrjük senkinek sem a feljebbvalóságát, főként nem holmi szónoklat által.

Mikor gondolataimban ehhez a ponthoz értem, feleszméltem, s észrevettem, hogy a film véget ért. Ennek őszintén örültem, mivel végre sikerült valóban elszakítani elmémet a vetítővásznon folyó borzadálytól. Szónoklathoz kapcsolódó konzekvenciám pedig testet is öltött abban az értelemben, hogy megpróbált ismét ostromolni minket, a bűn tengerét. Tanítónkat másodjára láthattuk, aki ha lehet, most még méltóságteljesebben lépett fel az emelvényre, s karjaival enyhén arra a fatákolmányra támaszkodott, mely hasonlít a szószékre a templomokban. Ugyanakkor, aki beszélt, nem volt sem pap, sem prédikátor. Hanem a mi mesterünk, az én mesterem. Mint később bebizonyosodott, társaival együtt a bűn kiirtásának általam ismert legnagyobb mesterei. Mert… ó, nem, a halál az csak eltörli a bűnöst, de a bűnt nem semmisíti meg. A bosszú nem az igazságszolgáltatás, hanem a bűn eszköze. A gonosz kiirtásának egyetlen hathatós eszköze a habvár és tanítói.