Kutus Bence: A habvár – 34. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Nagy veszteség ért, tudom. Van, aki ilyenkor sírni szokott, én nem tettem, mert képtelen voltam rá, és képtelen vagyok most is. Hogy tehetném meg, mikor én voltam az, aki golyót röpített a fejébe? Nem szenvedett semmit, csak az az egy pillanat volt az, amikor rádöbbent, mit jelent a habvár kíméletlen büntetése. Aztán a sötétség. Aztán semmi.

Ismét a szobámban ülök, és tovább vezetem a feljegyzéseimet. Nehéz volt, de le kellett írnom annak a borzalmas napnak minden eseményét, hogy emlékezzek mindenre, és soha ne tudjam elfelejteni, mert ezt nem dobhatom el magamtól, mint a szemetet, és nem is tudom. Amikor a habvárra gondolok, eszembe jut ez is. Néhány nap telt el, amióta megöltük a lázadókat. Arra számítottam, hogy nem tudom majd elviselni a gyilkosság gondolatát, de nem így történt, azóta képes vagyok világosan gondolkodni, holott az utóbbi hónapban egyre jobban összezavarodtam. Sem a féreg, sem apám nem tért vissza a fejembe, nem győzködnek már engem semmiről, erre egyáltalán nincs is szükség. Apám azonban sokszor eszembe jut, és néha beszélgetek is vele, mostmár afféle vendég. Most is itt látom magam előtt, és ezt mondja:

– Fiam.

Mire én:

– Apám.

– Tudod már, mit miért mondtam.

– Igen, tudom.

– A lelked. Azt akartam megedzeni.

– Nem sikerült.

– Valóban nem. Neked nem. De a habvárnak igen.

– Beismerem, jól döntöttél, hogy idejöttél, mert most már elég tapasztalatot gyűjtöttél, tudsz mindent.

– Ezt nem állítom, de sok mindent tudok. Biztosan tudom, hogy mi az, amit most meg kell tennem.

– A habvár?

– Igen, a habvár. Döntő jelenséggel bír és kikerülhetetlen. Szerencsére sikerült idejutnom, és végül is megszűntek a kételyeim.

– Nem tudtad, hol a legjobb neked, de most már tudod.

– Te mégsem tudod felmérni a habvár jelentőségét, erre csak egyedül én vagyok képes kettőnk közül.

– Igazad van. De már tisztelem.

– Kijár neki a tisztelet. Engem mindenre megtanított, amit odakinn nem tudtam megszerezni. Ez a tudás nagyon értékes. Annak ellenére, hogy…

– Hogy megölted.

– De együtt tudok élni vele, érzem. A habvárnak köszönhetően sikerülni fog. De soha nem akarom, hogy az emlék elhalványuljon.

– Azt jól teszed. De lesznek még, akik a habvárba jönnek, és lesznek még kivégzések is…

– Igen. Rájöttem, hogy ez is a habvár része. Enélkül nincs habvár. Az utolsó szint ezért a legnehezebb.

– Igen, ehhez képest az én szónoklataim semmit sem érnek.

– Az utolsó szint… És én teljesítettem a feladatot, a mester büszke lehet rám. De a legfontosabb, hogy mostmár tudok mindent a habvárról, és azt is, hogy most mit akarok.

– Mit akarsz hát?

– Hamarosan meglátod. Egyelőre befejezem a feljegyzéseimet, mert erre kért a mester. Közben tudatta velem, hogy elolvasta a többit, és hogy egy kis úgynevezett beszélgetésre hív majd meg. Bár beszélni természetesen nem lehet, gondolom, erre nem vonatkozik a szabály. Mégiscsak a habvár egyik vezetőjéről van szó. Csakhogy én nem akarok részt venni ezen.

– Miért nem?

– Szerintem nem tetszik nekik ez az egész; úgy gondolják, velem van a baj, és ha az ő szemszögükből nézem a dolgot, akkor igazuk is van.

– Az ő szemszögükből? Ezt hogy érted?

– Ahogy mondom. Rájöttem, hogy mások vagyunk.

 

Ilyen én ehhez hasonló képzeletbeli beszélgetéseket folytatok halott apámmal. Úgy gondolom, ha élne, akkor most egyetértene velem – sajnálom, hogy ezt nem érhette meg, de összegyűjtöttem annyi tapasztalatot, hogy ne váljak mostmár semmirekellővé, aminek ő tartott. Amellett itt van Csikk emléke is, amit örökké magamban fogok hordozni. Az ő és társai áldozata nem lehet hiábavaló, és ezért nekem kell tennem valamit, hogy miért, azt már pontosan tudom. Tudom, hogy a habvár és az emberek világa egymás ellentéte, de nem teljesen. Ez a kis hasonlóság volt az, ami felerősítette bennem a kételyt, és megingatott. De amikor elsütöttem a fegyvert, megszűnt a bizonytalanság, bár a gyilkosság nyomasztó tudata bennem maradt. A gondolataim viszont rendeződtek, és az a bizonyos pillanat teremtett rendet a fejemben uralkodó, végsőkig fokozott káoszban. A gyilkosság, ez, érdekes módon, nem ismeretlen az emberek körében sem, ha szabad így fogalmaznom. Mikor megtettem, amit a többiek is, és mindannyian, akkor mindjárt éreztem, hogy óriásit hibáztam, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Nem azt, hogy idejöttem, ezért hálás vagyok a habvárnak, hanem azt, hogy teljesítettem az utolsó feladatot, miközben Csikk a gödörbe zuhant a többi lázadóval együtt. Voltaképpen miféle lázadók is ők? Mi ellen lázadtak? Maga a habvár ellen? Vagy a bezártság, már–már elviselhetetlen egyhangúság, vagy az egyre sűrűbben tapasztalható élettelenség ellen? Ez bűnnek számít? Nos, itt a habvárban igen, és jómagam is annak tartottam egészen addig, míg én magam el nem követtem a valódi bűnt, azt hogy megöltem egy embert, és a halála árán akartam kiteljesedni. Akkor megtettem a habvárért azt, amire nem tartottam képesnek magamat arra. Cserébe átjuthattam a hatodik szinten, és immár a habvár teljes körű tagja vagyok, ha akarom, talán egyszer mester is lehetek. De mégsem, ezt tudom, és nálam jobban tudják a tanítók: a feljegyzéseim utolsó kétharmada alapján minden bizonnyal alkalmatlannak ítélnek majd arra, hogy valaha is vezető szerepet töltsek be itt, de még arra is, hogy a habvár buzgó híve legyek. Szörnyű kimondani ennyi idő után, de így van, mert az utolsó szint után tényleg megváltoztam, csak nem úgy, ahogyan ők, és ahogyan én gondoltam. Mások elérték a várva várt ürességet: én csak gondolkodásra képtelen bábokat látok most magam körül. Ilyeneket az emberek között is láthatok, igen, de úgy tűnik, a habvárban ez a feladat: ha a habvár tagja akarok lenni, akkor le kell mondanom emberi mivoltomról, és akkor nem érhet több szenvedés. Csakhogy én nem látom, hogy ez az a legjobb út, azok közül, melyeket választhatok. A sírjukban fekvő árulóktól nem sokban különböznek most habvári társaim: míg belőlük a gyilkosság kiszívta az életet, nekem visszaadta, legalább annyira, hogy alaposan végiggondoljak mindent. Hamarosan belőlem is potenciális árulót fog csinálni a habvár, amely most itt magasodik előttem fenyegetően. Akkor aztán én is osztozni fogom Csikk sorsán. Nem ő volt az áruló, hanem én magam, amikor nem figyeltem rá, és hagytam, hogy eltávolodjunk egymástól. Mit is tehettem volna? Akkor olyan volt a habvár, mint egy tünemény, és bizonyos szempontból most is az. De a ragyogás torz.

Hihetetlen, hogy egyetlen pillanat alatt összeomlott bennem az, amit olyan sok időbe tellett felépíteni, s amihez már csak egy kis darab hiányzott. Hiába, ha rossz volt az alap. Hamarosan befejezem ezt a feljegyzést, szeretném, ha a tanítók ezt is elolvasnák, hogy ők is pontosan és tisztán lássák azt, amit én; bár féle, ez nem lesz könnyű, de ez most nem is számít. Most, bármilyen önzően hangzik is, csak én számítok. Most valahogy úgy érzem, hogy nem vagyok idevaló. Kérdés, hogy akkor hová tartozom, és tartozom–e egyáltalán valahová. Remélem, hogy igen. amit biztosan tudok, és ezt nagyon nehéz most leírnom, hogy a habvár az a hely, ahová biztosan nem tartozom. Hogy miért? Mert most élesen látom, mi az, ami a habvár valódi célja, és ezt sosem fogom elfelejteni, mert mindig ez jut majd eszembe arról a képről, mikor mindannyian ott állunk, fehér maszkban, de a maszkon belül is üres tekintettel. Most leveszem magamról ezt a zsákot, és megtapintom az arcomat. Nem vagyok izgatott, a bőröm sima, és száraz. A végtagjaimban alig van élet, gyengének érzem magam, de még élek. Habvár! Te vagy az életem legfontosabb eseménye, fogalma, a központja, és legmélyebb kútja is, melybe könnyen belezuhanhatok, de melyből temérdek tudást és tapasztalatot merítettem, ezért pedig életem végéig hálás maradok és tisztelni foglak téged. Igen, az embernek tisztelnie kell a habvárat, a kísérletet arra, hogy megváltoztassuk a világunkat. Sajnos, véleményem szerint, a teljes elkülönülés nem sikerült tökéletesen, mert bár a tartalom más, a kontúrok megmaradtak. S a legerősebb ezek közül is a gyilkosság, az árulók megbüntetése. Ki tudja, hogy társaim milyen életet élnek majd ezután, s hogy mire fogják használni őket. Egy bizonyos: ellenkezni nem fognak, és haláluk napjáig becsülni is szeretni fogják a habvárat. Én most csak rabszolgákat látok. Abban hiszek, hogy az emberek világában nem erre törekednek, ha olykor mégis, akkor voltak és lesznek olyanok, akik ezt megpróbálják majd megakadályozni. Én most, hála a habvárnak, nem vagyok a pénz rabszolgája. Nem vagyok a hatalom rabszolgája. Nem vagyok a kapzsiság rabszolgája. Nem vagyok a szex rabszolgája, bár az ösztöneimet végül nem sikerült kiirtanom, ami, belátom, talán nem is lehetséges, és ez így jó. Nem lettem végül az agresszió rabszolgája. Nem vagyok a semmittevés rabszolgája – apám most mit mondana? Úgy érzem, nem vagyok a manipuláció rabszolgája sem. És végül, hála a társadalomnak: nem lettem a habvár rabszolgája. Ezért ha tehetem, tükörbe fogok nézni, beszélni fogok, és emlékezni fogok a saját és mások nevére. Ha kiirtok magamból mindent, akkor megölöm saját magamat is. A lázadók lemészárlásánál ez majdnem sikerült. Remélem, hogy egyszer majd a többiek is ráébrednek, hogy ha elpusztítják magukban az embert, akkor számukra már csak a halál marad.

Most nehéz feladat vár rám: miután köszönetet mondok a habvárnak most, ebben a feljegyzésben, teljesítenem kell a hetedik szintet. Ez lesz a legnehezebb, mert rájöttem, hogy a gyilkosságot könnyebb elkövetni, mint együtt élni vele, de én megpróbálom. Megpróbálom, hogy ezután ne váljak a gyilkosság rabszolgájává. Megpróbálom, hogy szembenézzek a habvárral, és ez nem lesz egyszerű, mert nagyon sokat köszönhetek neki, de egyvalamit: az életemet nem áldozhatom föl érte, mert nem mindenható, és nem úgy mutatkozott meg teljes valójában, ahogyan én azt elképzeltem. Elvégre a habvárat is emberek irányítják, akik maguk is tökéletlen teremtmények, a maguk hibáival, ezért kísérletezhetnek azzal, hogy tökéletes és eszményi világot hozzanak létre, de én nem hiszem, hogy valaha is sikerülhet nekik. Habvár! Még így is a legtökéletesebb alkotás vagy az életemben, és a tanításaidat őrizni fogom magamban, amíg csak élek. Mert bár a célod eltorzult, de tudom, hogy kezdetben valóban a tisztaság és a tökéletességet akartad elérni. Hogy ez nem sikerült, csak nekünk, embereknek köszönhető. D már tudom, hová tartozom, és ott meg kell próbálnom együtt élnem önmagammal.

Felkelek, megigazítom az ágyamat, és egy nagy levegőt veszek. Gyönyörű ez a fehérség, ez a tisztaság, bár kissé egyhangú. Hiányoznak belőle az élénk színek. De ez a habvár sajátja, igen, és itt minden egészen más, boldog vagyok, hogy megismerhettem. Most ki fogok menni a folyosóra, és sétálok egyet, ezt talán nem tiltják meg nekem; most hirtelen szűkössé vált ez a kis szobácska, nagyobb térre vágyom. Itt fogom hagyni ezeket a feljegyzéseket, vigyék csak el és tanulmányozzák; talán most is figyelik a kamerákon keresztül, hogy éppen mit csinálok. Szerencsére egyetlen helyre: a fejembe nem láthatnak bele, csak ha én a papíron keresztül megosztok velük egyet–mást. Ha belelátnának, akkor most tudnák, hogy mit szeretnék véghezvinni, és mire készülök. Kaptam egy esélyt, amikor megszülettem, egyet adott a habvár, talán kapok még egyet, és tudok szerezni még néhány strófát a tengeri csiga dalához, amely bánatosan, de soha meg nem szűnően búgja a történetemet.  Még egyszer le kell rónom hálámat a csodálatos habvárnak, mely a legnagyobb kincset barátom halálakor adta nekem. Ez pedig egy érzés, hogy számomra van még egy felsőbb, egy hetedik szint: az élet.

 

 

 

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 9.0/10 (1 vote cast)
5 hozzászólás Szólj hozzá
  1. „…Ez pedig egy érzés, hogy számomra van még egy felsőbb, egy hetedik szint: az élet.”
    A záró mondat és néhány előtte lévő, homályos a számomra egy kicsit. Amikor azt olvastam: „Remélem, hogy egyszer majd a többiek is ráébrednek, hogy ha elpusztítják magukban az embert, akkor számukra már csak a halál marad.” azt hittem, megtaláltam a kulcsmondatot, de a vége zavarba hozott. Az élet és a Habvár nemcsak számomra, de a mesélő számára is összeegyeztethetetlen, legfeljebb erőszakkal sikerül. Akkor a cél nem lehetne – szerintem – egyéb, mint lerombolni a létesítményt. A kezdetben jól indult utópisztikus vállalkozás megbicsaklott, és tömeggyilkossá lett, tehát kiérdemelte a lerombolást.
    Azt hiszem, hogy a megíráskor Bence nem tisztázta magában eléggé a gondolatot, amelyet közölni akart, és ezért felemásra sikerült a véleménye. A regényt függetlenül stiláris gyengeségeitől, nagyon érdekesnek találtam, és sok gondolatot ébresztett bennem, ami mindenképpen erénye. Azt hiszem, az ötlet megérdemli az alapos átjavítást, az itt-ott fellelhető nyelvtani zavarok és szóismétlések elhárítását. Ezen a megírása óta eltelt idő és néhány átolvasás segíthet. Azt kívánom Bencének, sikerüljön markánsan megfogalmazni az elképzelését, és ne csak a kérdést tegye fel, mert a kérdezés is hozhat homályt vagy tisztánlátást. A helyesen megfogalmazott kérdésre lehet jó vagy rossz választ adni, de ha a kérdés nem teljesen pontos, akkor a válaszok is szétfolynak.
    Köszönöm a lehetőséget a szerzőnek és a szerkesztőnek, hogy elolvashattam ezt a regényt! Minden problémájával együtt érdekes, tanulságos volt. Érdeklődéssel várom Bea szakszerű kritikáját, a szerkesztett változatot és mások remélhetőleg megjelenő véleményét.
    Bence! Sok sikert kívánok a további munkádhoz! Remélem, még sokat beszélgetünk egymással itt az interneten.
    Üdvözlettel
    Attila

  2. Azt kifelejtettem, hogy objektivitás megköveteli: Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.

  3. Nagyon érdekes regény ez. Sok jó gondolat van benne, de nem jut át teljesen az olvasóhoz. Majd jön a részletes elemzés, és akkor bővebben kifejtem, mire gondolok.
    Aki még nem olvasta a regényt, sürgősen pótolja, és akkor együtt cseveghetünk róla. 🙂

  4. Kedves Attila, Bea, Zsuzsa (és a többiek)!
    Összegzésként szeretném elmondani, én mit gondolok erről a regényről. Úgy érzékelem, hogy néhányan (talán jó néhányan) a regény vége felé egyre inkább elvesztették érdeklődésüket. Eszembe jutott Attila gondolata ezzel kapcsolatban, miszerint a mai rohanó világban (hogy közhellyel éljek), az olvasó számára készen kaphatók a különféle receptek szerint készült ponyvák, ki mire vágyik azt kapja. Természetesen ezek meg vannak fűszerezve jó adag cselekménnyel, eseménnyel, ezzel-azzal-amazzal, a legtöbbször háttérbe szorítva a gondolatokat. Természetesen nem az ilyesfajta olvasói kultúrát bírálom, csupán én nem tartozom ebbe a (mondhatni, a többséget képviselő) csoportba. Így aztán magamból indultam ki, mikor a történet megírásához hozzáfogtam. De az esetek nagy részében azt tapasztaltam, hogy valóban, ez a stílus, a gondolati regény vagy nevezzük bárminek is nem számít, nem számíthat széles rétegre. Hiszen aki máshoz szokott, adott esetben nehezen emészt meg másvalamit. Így aztán kialakul valamiféle nyomás az olvasói réteg részéről, hogy mire van igény. Valódi irodalmi értéket képviselő mű megírására szerintem ez káros hatással van. Tulajdonképpen ez a „nem olvasom el, mert unalmas” problémája. Egyébként lehet, hogy valóban így van, a baj az, hogy ez alapvető szempont egy mű megítélésénél (nemcsak ennél, hanem objektíve más, rég megjelent és világszerte ismert alkotások esetén is). A ponyva esetén más a helyzet, de ez most nem tartozik ide. Talán ma a mű formájának kell igazodnia az eladhatósághoz. Talán ez egyszer változik.

    Egy másik, sokkal fontosabb szempont a szerkesztésé. Valahol már említettem, hogy ez az írás javítás nélkül került be erre a pályázatra, mert a kiíráskor már nem volt idő átnézésre. Pedig érdemes lett volna ezt-azt javítani rajta, és visszatartani a nyers változatot. Úgy látom, a történet magja, az ötlet általában pozitív fogadtatásra lelt, csak a történetvezetés kapott többnyire negatív véleményt. Éppen emiatt mégsem bánom, hogy elküldtem A habvárat. Így képet kaptam arról, hogy mi az, amin érdemes vagy nem érdemes változtatni. Ebben nyilván szerepet játszanak a hozzászólások jogos felvetései, kérdései, észrevételei. Előbb-utóbb alaposan átírom majd. A habvár – szerintem – nem maradhat hamvába holt ötlet.

    Harmadik probléma maga a regényen végigvonuló fejlődéstörténet. Vagy mondanivaló, lényegében, legalábbis ebben az esetben, a kettő egy és ugyanaz, csak más oldalról közelítik meg azt, amit mondani szerettem volna. Ha jobban meggondolom, a fejlődés nem más, mint visszafejlődés, ami helyénvaló, mert a regényt az antiutópiához érzem legközelebb. A főhős úgy véli, hogy saját felemelkedése egy olyan intézetben fog megvalósulni, ahol egyértelmű cél, hogy megszüntessék az emberben mindazt, ami emberi – ez a leghatásosabb módja annak, hogy a rossz tulajdonságokat, ösztönöket, beidegződéseket és gondolatokat eltöröljék. Mindennek természetszerű hozzájárulása hogy a jó dolgok is kitörlődnek, mivel a kettő nem létezhet egymás nélkül. Így az üresség, a nagy semmi marad az egyetlen kényelmes megoldás. A végén, és rejtve (sajnos csak rejtve) jelenik meg a lehetőség, hogy az ilyen lényt bármire fel lehet használni. A visszafejlődés gyorsan és nagymértékben erősödik. A szereplő belső konfliktusa amiatt bontakozik ki (holott minden jó lehetne), mert fejlődésnek érzi. Emiatt bármi is történik időközben a habvárban, az szükségszerű szenvedés, melyet a magasabb rendű kiteljesedés érdekében el kell viselni. Ezek után nem egyszerű dolog számot viselni a lehetőséggel, hogy tévedtünk, főként azzal, hogy a habvár téved, és a világ, amit gyűlölünk, mégiscsak jobb hely, mint gondoltuk. A második egység témája így az egyén problémáira koncentrál, még inkább, mint eddig (az első három fejezet témái társadalmi jellegűek). A hit és a kényszer olyan erős, hogy a főszereplő saját egyre erőszakosabban feltűnő furcsa gondolataival, melyek a habvárat elítélik (és végeredményben a lelkiismerettel állnak kapcsolatban), szembeszáll, bár ez egyre nehezebb. A végén mégis megteszi az utolsó követelést, és kivégzi a barátját (tulajdonképpen vele együtt a többieket is). Természetesen világgyűlöletében nagy segítsége van a habvár mindenhatóságának tudata mellett apja emléke is, ami valamiképpen összekapcsolódik a hátrahagyott, céltalan és romlásnak indult élettel is. A kivégzés mégis megváltja Tamást attól a téveszmétől, mely fogva tartja. Itt bontakozik ki a tényleges fejlődés, melyet a habvár erős hatása mindvégig háttérbe szorított. Egy olyan törekvésnek, mely az embert azáltal próbálja megszabadítani romlott lényétől, hogy kiirtja belőle az embert, nincs helye, és előbb-utóbb kudarcot kell vallania. Ha pedig a gyengébb akaratúakat befolyása alá vonja, törekedni kell az elpusztítására. Bármilyen rossz is a civilizációval megpecsételt világ, nincs más élhető hely, itt kell megvalósítani magunkat, nem pedig csigaházba menekülve hirdetni az elburjánzó bűnöket és az emberiség pusztulását. Ezzel nem lehet segíteni másokon, legfeljebb megnyugtatni magunkat, hogy jó helyen vagyunk. De egyedül vagyunk.

    Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel kísérte a történetet!

  5. Kedves Bence!
    Örülök neki, hogy a lényegi mondanivaló átjött felém, mert pontosan ugyanazt szűrtem le a regényedből, mint amit megfejtésként te is elmondtál. Ezek szerint a sorok közötti üzenet működött, ha nem is döccenők nélkül.
    Amit az unalmasnem unalmas kérdéskörben feszegetsz, az nehéz dolog. Kinek, mi unalmas. Zenei példával élek: A múltkor számítógépet javítottam egy idősebb házaspárnál, és a tévét nézték, amíg dolgoztunk, Találtak valami rettenetes lagzi csatornát Fásy Ádámmal meg a többi gagyi sztárral. A kollégámmal váltottam két halk és udvarias fintort, az ügyfél megvédte a csodálatos előadót, dúdolni kezdte azt, amit a készülékből hallott. – Jó zene! – mondta. feltételezem, hogy neki a Fából faragott királyfi bevezető futamai lennének unalmasak, míg én az ő által kedvelt borzalomtól szenvedtem.
    Ha képes lennék első villantásra olyat írni, mint amit te írtál, nem félnék tőle, hogy lesz, aki unalmasnak találja, de ha többre lennék képes, akkor úgy írnám meg, hogy a gondolatok benne maradjanak, de mellette piszokul izgalmas is legyen. Ha sikerül, irodalom órán emlegetnék a szerző nevét.
    Szóval nehéz a feladat, sokat kell rajta rágódni, hogy ugyanezt a történetet egy cselekményesebb formába öntve el lehessen adni.
    Azt hiszem, hogy fogunk még itt erről beszélgetni, amikor Bea elmondja a saját gondolatait.
    Addig is azt kívánom, legyen sikered ezzel a könyvvel, mert az eredeti ötlet, ami mellett bonyolítod a gondolataidat nagyszerű, tényleg megéri azt, hogy közkinccsé legyen.
    Sok sikert hozzá, és jó munkát!
    Üdv!
    Attila

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük