Kutus Bence: A habvár – 34. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Nagy veszteség ért, tudom. Van, aki ilyenkor sírni szokott, én nem tettem, mert képtelen voltam rá, és képtelen vagyok most is. Hogy tehetném meg, mikor én voltam az, aki golyót röpített a fejébe? Nem szenvedett semmit, csak az az egy pillanat volt az, amikor rádöbbent, mit jelent a habvár kíméletlen büntetése. Aztán a sötétség. Aztán semmi.

Ismét a szobámban ülök, és tovább vezetem a feljegyzéseimet. Nehéz volt, de le kellett írnom annak a borzalmas napnak minden eseményét, hogy emlékezzek mindenre, és soha ne tudjam elfelejteni, mert ezt nem dobhatom el magamtól, mint a szemetet, és nem is tudom. Amikor a habvárra gondolok, eszembe jut ez is. Néhány nap telt el, amióta megöltük a lázadókat. Arra számítottam, hogy nem tudom majd elviselni a gyilkosság gondolatát, de nem így történt, azóta képes vagyok világosan gondolkodni, holott az utóbbi hónapban egyre jobban összezavarodtam. Sem a féreg, sem apám nem tért vissza a fejembe, nem győzködnek már engem semmiről, erre egyáltalán nincs is szükség. Apám azonban sokszor eszembe jut, és néha beszélgetek is vele, mostmár afféle vendég. Most is itt látom magam előtt, és ezt mondja:

– Fiam.

Mire én:

– Apám.

– Tudod már, mit miért mondtam.

– Igen, tudom.

– A lelked. Azt akartam megedzeni.

– Nem sikerült.

– Valóban nem. Neked nem. De a habvárnak igen.

– Beismerem, jól döntöttél, hogy idejöttél, mert most már elég tapasztalatot gyűjtöttél, tudsz mindent.

– Ezt nem állítom, de sok mindent tudok. Biztosan tudom, hogy mi az, amit most meg kell tennem.

– A habvár?

– Igen, a habvár. Döntő jelenséggel bír és kikerülhetetlen. Szerencsére sikerült idejutnom, és végül is megszűntek a kételyeim.

– Nem tudtad, hol a legjobb neked, de most már tudod.

– Te mégsem tudod felmérni a habvár jelentőségét, erre csak egyedül én vagyok képes kettőnk közül.

– Igazad van. De már tisztelem.

– Kijár neki a tisztelet. Engem mindenre megtanított, amit odakinn nem tudtam megszerezni. Ez a tudás nagyon értékes. Annak ellenére, hogy…

– Hogy megölted.

– De együtt tudok élni vele, érzem. A habvárnak köszönhetően sikerülni fog. De soha nem akarom, hogy az emlék elhalványuljon.

– Azt jól teszed. De lesznek még, akik a habvárba jönnek, és lesznek még kivégzések is…

– Igen. Rájöttem, hogy ez is a habvár része. Enélkül nincs habvár. Az utolsó szint ezért a legnehezebb.

– Igen, ehhez képest az én szónoklataim semmit sem érnek.

– Az utolsó szint… És én teljesítettem a feladatot, a mester büszke lehet rám. De a legfontosabb, hogy mostmár tudok mindent a habvárról, és azt is, hogy most mit akarok.

– Mit akarsz hát?

– Hamarosan meglátod. Egyelőre befejezem a feljegyzéseimet, mert erre kért a mester. Közben tudatta velem, hogy elolvasta a többit, és hogy egy kis úgynevezett beszélgetésre hív majd meg. Bár beszélni természetesen nem lehet, gondolom, erre nem vonatkozik a szabály. Mégiscsak a habvár egyik vezetőjéről van szó. Csakhogy én nem akarok részt venni ezen.

– Miért nem?

– Szerintem nem tetszik nekik ez az egész; úgy gondolják, velem van a baj, és ha az ő szemszögükből nézem a dolgot, akkor igazuk is van.

– Az ő szemszögükből? Ezt hogy érted?

– Ahogy mondom. Rájöttem, hogy mások vagyunk.

 

Ilyen én ehhez hasonló képzeletbeli beszélgetéseket folytatok halott apámmal. Úgy gondolom, ha élne, akkor most egyetértene velem – sajnálom, hogy ezt nem érhette meg, de összegyűjtöttem annyi tapasztalatot, hogy ne váljak mostmár semmirekellővé, aminek ő tartott. Amellett itt van Csikk emléke is, amit örökké magamban fogok hordozni. Az ő és társai áldozata nem lehet hiábavaló, és ezért nekem kell tennem valamit, hogy miért, azt már pontosan tudom. Tudom, hogy a habvár és az emberek világa egymás ellentéte, de nem teljesen. Ez a kis hasonlóság volt az, ami felerősítette bennem a kételyt, és megingatott. De amikor elsütöttem a fegyvert, megszűnt a bizonytalanság, bár a gyilkosság nyomasztó tudata bennem maradt. A gondolataim viszont rendeződtek, és az a bizonyos pillanat teremtett rendet a fejemben uralkodó, végsőkig fokozott káoszban. A gyilkosság, ez, érdekes módon, nem ismeretlen az emberek körében sem, ha szabad így fogalmaznom. Mikor megtettem, amit a többiek is, és mindannyian, akkor mindjárt éreztem, hogy óriásit hibáztam, és ezt sosem bocsátom meg magamnak. Nem azt, hogy idejöttem, ezért hálás vagyok a habvárnak, hanem azt, hogy teljesítettem az utolsó feladatot, miközben Csikk a gödörbe zuhant a többi lázadóval együtt. Voltaképpen miféle lázadók is ők? Mi ellen lázadtak? Maga a habvár ellen? Vagy a bezártság, már–már elviselhetetlen egyhangúság, vagy az egyre sűrűbben tapasztalható élettelenség ellen? Ez bűnnek számít? Nos, itt a habvárban igen, és jómagam is annak tartottam egészen addig, míg én magam el nem követtem a valódi bűnt, azt hogy megöltem egy embert, és a halála árán akartam kiteljesedni. Akkor megtettem a habvárért azt, amire nem tartottam képesnek magamat arra. Cserébe átjuthattam a hatodik szinten, és immár a habvár teljes körű tagja vagyok, ha akarom, talán egyszer mester is lehetek. De mégsem, ezt tudom, és nálam jobban tudják a tanítók: a feljegyzéseim utolsó kétharmada alapján minden bizonnyal alkalmatlannak ítélnek majd arra, hogy valaha is vezető szerepet töltsek be itt, de még arra is, hogy a habvár buzgó híve legyek. Szörnyű kimondani ennyi idő után, de így van, mert az utolsó szint után tényleg megváltoztam, csak nem úgy, ahogyan ők, és ahogyan én gondoltam. Mások elérték a várva várt ürességet: én csak gondolkodásra képtelen bábokat látok most magam körül. Ilyeneket az emberek között is láthatok, igen, de úgy tűnik, a habvárban ez a feladat: ha a habvár tagja akarok lenni, akkor le kell mondanom emberi mivoltomról, és akkor nem érhet több szenvedés. Csakhogy én nem látom, hogy ez az a legjobb út, azok közül, melyeket választhatok. A sírjukban fekvő árulóktól nem sokban különböznek most habvári társaim: míg belőlük a gyilkosság kiszívta az életet, nekem visszaadta, legalább annyira, hogy alaposan végiggondoljak mindent. Hamarosan belőlem is potenciális árulót fog csinálni a habvár, amely most itt magasodik előttem fenyegetően. Akkor aztán én is osztozni fogom Csikk sorsán. Nem ő volt az áruló, hanem én magam, amikor nem figyeltem rá, és hagytam, hogy eltávolodjunk egymástól. Mit is tehettem volna? Akkor olyan volt a habvár, mint egy tünemény, és bizonyos szempontból most is az. De a ragyogás torz.

Hihetetlen, hogy egyetlen pillanat alatt összeomlott bennem az, amit olyan sok időbe tellett felépíteni, s amihez már csak egy kis darab hiányzott. Hiába, ha rossz volt az alap. Hamarosan befejezem ezt a feljegyzést, szeretném, ha a tanítók ezt is elolvasnák, hogy ők is pontosan és tisztán lássák azt, amit én; bár féle, ez nem lesz könnyű, de ez most nem is számít. Most, bármilyen önzően hangzik is, csak én számítok. Most valahogy úgy érzem, hogy nem vagyok idevaló. Kérdés, hogy akkor hová tartozom, és tartozom–e egyáltalán valahová. Remélem, hogy igen. amit biztosan tudok, és ezt nagyon nehéz most leírnom, hogy a habvár az a hely, ahová biztosan nem tartozom. Hogy miért? Mert most élesen látom, mi az, ami a habvár valódi célja, és ezt sosem fogom elfelejteni, mert mindig ez jut majd eszembe arról a képről, mikor mindannyian ott állunk, fehér maszkban, de a maszkon belül is üres tekintettel. Most leveszem magamról ezt a zsákot, és megtapintom az arcomat. Nem vagyok izgatott, a bőröm sima, és száraz. A végtagjaimban alig van élet, gyengének érzem magam, de még élek. Habvár! Te vagy az életem legfontosabb eseménye, fogalma, a központja, és legmélyebb kútja is, melybe könnyen belezuhanhatok, de melyből temérdek tudást és tapasztalatot merítettem, ezért pedig életem végéig hálás maradok és tisztelni foglak téged. Igen, az embernek tisztelnie kell a habvárat, a kísérletet arra, hogy megváltoztassuk a világunkat. Sajnos, véleményem szerint, a teljes elkülönülés nem sikerült tökéletesen, mert bár a tartalom más, a kontúrok megmaradtak. S a legerősebb ezek közül is a gyilkosság, az árulók megbüntetése. Ki tudja, hogy társaim milyen életet élnek majd ezután, s hogy mire fogják használni őket. Egy bizonyos: ellenkezni nem fognak, és haláluk napjáig becsülni is szeretni fogják a habvárat. Én most csak rabszolgákat látok. Abban hiszek, hogy az emberek világában nem erre törekednek, ha olykor mégis, akkor voltak és lesznek olyanok, akik ezt megpróbálják majd megakadályozni. Én most, hála a habvárnak, nem vagyok a pénz rabszolgája. Nem vagyok a hatalom rabszolgája. Nem vagyok a kapzsiság rabszolgája. Nem vagyok a szex rabszolgája, bár az ösztöneimet végül nem sikerült kiirtanom, ami, belátom, talán nem is lehetséges, és ez így jó. Nem lettem végül az agresszió rabszolgája. Nem vagyok a semmittevés rabszolgája – apám most mit mondana? Úgy érzem, nem vagyok a manipuláció rabszolgája sem. És végül, hála a társadalomnak: nem lettem a habvár rabszolgája. Ezért ha tehetem, tükörbe fogok nézni, beszélni fogok, és emlékezni fogok a saját és mások nevére. Ha kiirtok magamból mindent, akkor megölöm saját magamat is. A lázadók lemészárlásánál ez majdnem sikerült. Remélem, hogy egyszer majd a többiek is ráébrednek, hogy ha elpusztítják magukban az embert, akkor számukra már csak a halál marad.

Most nehéz feladat vár rám: miután köszönetet mondok a habvárnak most, ebben a feljegyzésben, teljesítenem kell a hetedik szintet. Ez lesz a legnehezebb, mert rájöttem, hogy a gyilkosságot könnyebb elkövetni, mint együtt élni vele, de én megpróbálom. Megpróbálom, hogy ezután ne váljak a gyilkosság rabszolgájává. Megpróbálom, hogy szembenézzek a habvárral, és ez nem lesz egyszerű, mert nagyon sokat köszönhetek neki, de egyvalamit: az életemet nem áldozhatom föl érte, mert nem mindenható, és nem úgy mutatkozott meg teljes valójában, ahogyan én azt elképzeltem. Elvégre a habvárat is emberek irányítják, akik maguk is tökéletlen teremtmények, a maguk hibáival, ezért kísérletezhetnek azzal, hogy tökéletes és eszményi világot hozzanak létre, de én nem hiszem, hogy valaha is sikerülhet nekik. Habvár! Még így is a legtökéletesebb alkotás vagy az életemben, és a tanításaidat őrizni fogom magamban, amíg csak élek. Mert bár a célod eltorzult, de tudom, hogy kezdetben valóban a tisztaság és a tökéletességet akartad elérni. Hogy ez nem sikerült, csak nekünk, embereknek köszönhető. D már tudom, hová tartozom, és ott meg kell próbálnom együtt élnem önmagammal.

Felkelek, megigazítom az ágyamat, és egy nagy levegőt veszek. Gyönyörű ez a fehérség, ez a tisztaság, bár kissé egyhangú. Hiányoznak belőle az élénk színek. De ez a habvár sajátja, igen, és itt minden egészen más, boldog vagyok, hogy megismerhettem. Most ki fogok menni a folyosóra, és sétálok egyet, ezt talán nem tiltják meg nekem; most hirtelen szűkössé vált ez a kis szobácska, nagyobb térre vágyom. Itt fogom hagyni ezeket a feljegyzéseket, vigyék csak el és tanulmányozzák; talán most is figyelik a kamerákon keresztül, hogy éppen mit csinálok. Szerencsére egyetlen helyre: a fejembe nem láthatnak bele, csak ha én a papíron keresztül megosztok velük egyet–mást. Ha belelátnának, akkor most tudnák, hogy mit szeretnék véghezvinni, és mire készülök. Kaptam egy esélyt, amikor megszülettem, egyet adott a habvár, talán kapok még egyet, és tudok szerezni még néhány strófát a tengeri csiga dalához, amely bánatosan, de soha meg nem szűnően búgja a történetemet.  Még egyszer le kell rónom hálámat a csodálatos habvárnak, mely a legnagyobb kincset barátom halálakor adta nekem. Ez pedig egy érzés, hogy számomra van még egy felsőbb, egy hetedik szint: az élet.