Kutus Bence: A habvár – 32. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] A habvár[/button]

Másnap arra keltem, hogy fáj a hátam, amit az egyenetlen kemény föld okozott. Úgy tűnik, az éjjel nem sok eső esett, mert nyoma sem látszott, a többit pedig az utolsó cseppig magába szívta a kiszikkadt, repedezett talaj. Körbenéztem: jó korán volt még, láttam, nemrégen kelt fel a nap, nyugatra még kékesszürkén derengett a horizont. A tábortüzekből gyenge füstcsíkok maradtak csupán, melyek esetlenül kígyóztak fölfelé, ahol csakhamar megszűntek létezni. Mellettem még aludtak, de a legtöbben már felkeltek, és hozzám hasonlóan a tájat szemlélték. Most, hajnalban, nem tűnt olyan sivárnak ez a hely, és a távolabbi részén még uralkodó kékes árnyék, valamint felette az ég eszembe juttatta a tegnap éjszakát, és jó volt rá gondolni.

Hamarosan ébredezni kezdtek a többiek, és egy félórán belül már mindannyian kíváncsian vártuk, mi fog történni. Bekaptunk valamit reggeli gyanánt, aztán ki a tűz hamvai köré telepedett le, ki felállt, és járkált egy darabon, vagy lábával a földet piszkálgatta. A felügyelők köztünk sétálgattak, de hozzánk hasonlóan, ők sem szóltak egy szót sem, és viselték a vászonzsákot. Csupán a szokásos lila karszalag jelezte, hogy kik ők. Tétlenül hallgattunk egy jó darabig, és nem tudtunk mit kezdeni magunkkal. Hamarosan meguntam a nézelődést, és a földet kezdtem bámulni; úgy tűnt, a fejem is teljesen kiürült.

Valamikor később olyan zajt hallottam, amiről először el sem akartam hinni, hogy létezik, gondoltam, talán képzelődöm. De nem: mikor felnéztem, gépkocsikat láttam, kisteherautókat, melyek hátulját szürke ponyva borította. Valahogy furcsa volt összeegyeztetni ezeket a habvárral, nem illettek össze, és nem is értettem, mit keresnek itt. Csakhamar megálltak a közelünkben, és először jó néhány felügyelőt láttunk leszállni, majd ezt követően még több embert, akiket a felügyelők azonnal közrefogtak, és oszlopokba rendeztek. Végül a mesterek szálltak le, ezúttal az ő arcukat sem lehetett látni. Őket hosszú köpenyükről ismertem fel. Ezután még több csomagot szedtek le a kocsikról, és halmokba rakták őket. Egyre inkább nem értettem semmit az egészből. De aztán láttam, hogy óriási hangfalakat szerelnek föl , valahová arra a területre, ahová a gödröket ástuk. Hogy honnan vesznek hozzá áramot, azt nem tudtam, nyilván ide is kivezették, de hogy mi célból, fogalmam sem volt. Ezen törtem egy darabig a fejem, majd hirtelen rájöttem a legkézenfekvőbb válaszra: itt most szónoklat készül, könnyen lehet, hogy a legutolsó nagy beszéd. Ugyanakkor furcsa környezetet választottak hozzá. Körös–körül egyhangú, kopár táj, s bár a habvár is egyszínű és egyforma volt mindenütt, mégis a termeknek, szobáknak és folyosóknak volt egyfajta tiszta bája, amit erről a helyről nem mondhattam el, természetesen az éjszakát leszámítva. Úgy egy óráig tartottak az előkészületek, és láttam, hogy egy nagyobb emelvényt is összeszereltek időközben, a tanítók és vezetők részére. Ezt követően az oszlopokba rendezett emberek ––nyilván a felügyelők utasítására ––elindultak, és lassan a gödrökhöz léptek. Ezután szétbontották a rendezett sorokat, és mindegyik embert az egyik gödör elé állították, szemben az emelvénnyel. Miután látszólag minden készen állt – bár még mindig nem tudtam, mihez –, akkor a mi felügyelőink felszólítottak, hogy vonuljunk oda, a gödrök mögé, úgy hogy az ott állók köztünk és az emelvény között legyenek. Úgy tűnt, ezúttal állva kell majd végighallgatni a beszédet. Hamarosan egyenes oszlopokban sorakoztunk, előttünk egy kis üres tér, ahol a gödrök álltak és éppen száznyolc ember, majd ezt követően ismét kis szünet, és a mesterek, akik helyet foglaltak az emelvényen elhelyezett székeken. A felügyelők is elhelyezkedtek: nagyjából körbevettek minket, a gödröknél is álltak jónéhányan, majd szónokainknál is felsorakoztak. Ekkor megszűnt a mozgolódás, és csend ereszkedett ránk és a tájra, ahhoz hasonlatos, mint amilyen odabent, a habvárban szokott uralkodni. Egyetlen madárhangot, egyetlen neszt, vagy moccanást nem lehetett hallani. Ha egy légy repült volna keresztül a sorainkon, nem maradt volna észrevétlen.

Az uralkodó csendet végül a középen ülő mester törte meg: felállt, majd lassan az odakészített mikrofonhoz lépett.

– Testvéreim! A habvár hű szolgái!

Nem értettem, mire utal a szolga kifejezés; talán arra gondolnak, hogy bármit megtennénk a habvárért, hogy az fennmaradjon, és továbbra is működjön. Ez igaz is volt, legalábbis ami engem illet, de társaim felől sem lehetett kétségem, ezen a szinten már nem.

A tanító hangját meglepően jól hallottam, mert, amint láttam, a tömeg szélénél és a közepén is – ahol én álltam – voltak hangfalak. Különös akusztikája lett az egész helynek; úgy tűnt, mintha most is a nagyteremben ülnék. Azt akarták velünk tudatni, méginkább éreztetni, hogy egyetlen pillanatra sem hagytuk el a habvárat.

– Sokan, nagyon sokan itt vagytok most. Ez azt bizonyítja, hogy a legtöbben mindvégig kiálltatok a habvár mellett, és sikerült a legnagyobb ellenségeteket – saját magatokat – legyőznötök, kiirtanotok magatokból az emberi társadalom hibáit, berögződéseit. Nehéz munka volt, de úgy látom, és most más ti is tudjátok, hogy sikerült. Teljesen mások lettetek. Nincs több szenvedés, nincs több kín. Csak nyugalom.

Hangos éljenzés követte e szavakat, és én sem tudtam visszafogni magamat, annak ellenére, hogy tudtam, tilos a beszéd. Ez a mester figyelmét sem kerülte el, aki nyomban figyelmeztetett bennünket erre, és hozzátette, mivel most különleges alkalom van, ő szólhat még hozzánk néhány szót.

– Bizony, el kell mondanom, hogy időközben, a hosszú út különböző állomásain sokatokkal előfordult, hogy nem tartottatok be egy–egy rendeletet. Nem is rendeletet: törvényt. Itt, a habvárban szigorú törvények vannak, melyeket maradéktalanul be kell tartani, hiszen tudjátok. Aki ezt nem teszi, azt kénytelenek vagyunk megbüntetni, de ne higgyétek, hogy mi ezt szórakozásból tesszük, vagy mert unatkozunk: ez is a ti javatokat szolgálja. Biztos vagyok benne, hogy ha valakit megfegyelmezünk, utána sokkal komolyabban veszi majd a habvár szabályait, ennek köszönhetően egyre inkább a habvár részévé válik, s így megkönnyíti a hátralévő út megtételét. Ne feledjétek: a habvár értetek van, minthogy ti a habvárért. Ti őt szolgáljátok, ő pedig titeket. Ezt mindig tartsátok szem előtt, életetek végéig, merthogy immár örökké bennetek fog élni a habvár. Ti is más emberek lettetek, reméljük ez így is fog maradni. Ne bánkódjatok, ha az arcotokat nem láthatjátok többé; ne bánkódjatok, ha nem beszélhettek többé: ezen, a civilizációban fontos szerepet betöltő nyelv és mimika itt teljesen felesleges, mert ez egy más világ. Ne gondoljátok, hogy odakinn nincsenek törvények. Ha élni akartok, minél több pénzt kell felhalmoznotok, míg végül, ha sikeresek vagytok ebben, akkor egy idő után már a sok is kevés lesz, és magatokkal ragad az őrület. Ugyanígy járhattok, ha a pénzből túl kevés van. Ha élni akartok, sokszor át kell gázolnotok másokon, figyelmen kívül hagyva, hogy ők mit akarnak, csak a ti akaratotok és a ti vágyatok számít, semmi más. Ha élni akartok, akkor előfordulhat, hogy messzire kerültök az otthonotoktól, hogy idegen emberek kedvéért, akiket nem is ismertek, harcoljatok, öljetek meg százszámra olyanokat, akiket szintén nem ismertek, és nem ártottak nektek. Ha élni akartok, meglehet, hogy hagynotok kell magatokat rábeszélni olyan dolgokra, melyeket ép ésszel sosem tennétek meg, vagy pedig egy nap rájönnétek, hogy manipulálnak titeket, miközben azt hittétek, ti manipuláltok másokat. Nem láttok már át az érdekek szövevényén. S ha nincs más, akkor az élvezetben kerestek menekülést: azt hiszitek, ha minél jobban átengeditek magatokat a kéjnek, akkor majd jobban lesztek, de ez az öröm csak látszólagos, mert a testet kielégíti, de a lelket nem, és egyre újabb és több élvezetet kívántok majd, míg a végén kiszipolyozva, és megtörten merültök az ingoványba. Igen, így forog ez a világ. Túlságosan sötét színekkel festettem le? Meglehet, pedig csak az igazat mondtam. Kétségtelen, hogy mindennapi örömök ott is vannak. De éppen ezért, a boldogság ellentéte is minduntalan felbukkan. Egyik nincs a másik nélkül. Vagy ti talán hallottatok már örök békéről? Vagy örökké tartó szeretetről? Nos, az emberek úgy vélik, hogy ezek azok, melyeknek elérésére mindenkinek törekednie kell. De jól tudják, hogy ez sosem sikerülhet! Vagyis csak ámítják önmagukat. Ti is csak ámítottátok önmagatokat, amikor abban reménykedtetek, hogy előbb–utóbb majd jobban lesztek, és minden jóra fordult. Így történt? Nem. Idejöttetek, és jól tettétek. Itt megismertétek, hogy mindaz, amiben eddig hittetek, és amit eddig gondoltatok, az helytelen, rossz, és félrevezető. Itt ki próbált titeket bárki is félrevezetni? Megmondtuk, hogy nagyon nehéz lesz idáig eljutni. Tisztában vagyunk vele, hogy a civilizáció zaja, hangjai, arcai, képei, illatai után mennyire kemény és embert próbáló feladat kibírni itt, egy szobában töltve jóformán az egész napot, ahol minden csupa fehér, egyhangú. Nincsen egyetlen hang, egyetlen kép sem. Csak a gondolataitok. De éppen, mert a habvárból hiányzik minden szín, szag, hang, ami befolyásolja és eltorzítja az elméteket, itt, minden hatástól mentesen, hogy úgy mondjam: az egyformaság tisztaságában, itt van egyedül lehetőség arra, hogy tisztán lássatok mindent, és tisztán tudjatok gondolkodni. Mindezek után egyvalamit biztosan állíthatok: a habvár útja járható és teljesíthető, hiszen itt vagytok most, mindannyian, és visszatekintve érzitek, hogy jól tettétek, amikor idejöttetek, hátrahagyva egy olyan életet, amitől kaptatok jót és rosszat is, a végén mégis a kétségbeesés és apátia szélére sodródtatok. Mert az emberek szétválasztják a világukat jóra és rosszra, de ez ostoba módszer, mindenben keresni, vajon hová tartozik. Itt, a habvárban egy magasabb szint elérését célozzák a tanítások: itt nincs ilyen, vagy olyan, itt megszüntetjük az intenzív érzéseket, és igen, hiszem, hogy megtaláljuk a középutat. S akkor ti is az ürességben lebegtek majd, mert csak az üresség lehet az, amely magában egyesít mindent, és feloldja az ellentéteket, melyek küzdelme titeket is felőrölt volna előbb–utóbb. Ezt nyújtja nektek a habvár.

Itt egy kis szünetet tartott a mester. Szinte letaglóztak a szavai, pontosan kifejezte azt, amit én érzek. Éreztem, hogy a habvár egyre erősebben ragyog bennem, és a féreg és apám hatalma is gyengül. Hamarosan teljesen kiűzöm őket a fejemből, és akkor végre igazi habvárinak mondhatom magamat. Akkor teljesül életem legnagyobb – és feltehetőleg legutolsó vágya is. És ez hamarosan bekövetkezik, akárcsak társaim esetében is. Ismét elfogott az érzés, hogy együtt lüktetünk, együtt fordulunk a habvár fénye felé, és egyszerre adjuk át magunkat az ürességnek, hogy aztán ne maradjon bennünk semmi, ami csak fájdalmat okozott nekünk. Igen, igazat kell adnom a tanítónak: ha az öröm mellett szükségképpen léteznie kell a bánatnak, akkor szükségképpen a képességet, mely eredendően megvan bennünk mindkettő befogadására, el kell törölni, ki kell irtani. Arról nem is beszélve, hogy ha magamra gondolok, eszembe jut, hogy miközben egy nőt megerőszakoltam, kimondhatatlan örömöt és elégedettséget éreztem, de cserébe csak kegyetlenséget és megalázottságot adtam. Bár Dóra esetében már nem bukkant fel torz hajlamom, akkor az öröm kölcsönös volt, mégis életem egyik legnagyobb megrázkódtatása követte, mikor rájöttem: vétettem a habvár ellen. Helyesebb ezért mindent, ami emberi, kisöpörni magamból. Az embert nyomon követi a jó és a rossz, nevetés, sírás, öröm, bánat, siker, kétségbeesés, és ezekkel kövezi ki élete útját. Miután látom, hogy egy teljesen más út is járható, lemondok arról, amit szándékosan, kétségbeeséstől hajtva otthagytam. De egy homályos sejtésem támadt: valamit még meg kell tennem, illetve meg kell tennünk, hogy bebizonyítsuk, végleg hajlandók vagyunk megválni emberi mivoltunktól. Mert egy próbatételnek még lennie kell, és ma ki is derül, méghozzá hamarosan, mi is az.

– Tehát a habvár egy új életet kínál nektek, melyben teljesen megtisztulhattok, és ezután elkerül titeket minden szenvedés – folytatta szónokunk. – Mégis, vannak néhányan, sajnos nem is túl kevesen, akik nem értenek egyet a habvár tanításaival, megvetik azokat, és azok ellenére, hogy teljes lelki válságban, az őrület határán a habvár segítséget nyújtott nekik, hogy meggyógyuljanak, visszakívánkoznak az emberek társadalmába. Felháborító! Elfogadhatatlan, hogy ezek után lázadást szítanak közöttetek, és arra buzdítanak benneteket, pusztítsátok el a habvárat, és szökjetek meg. Vajon mit ártott nektek a habvár? – kérdezte; én úgy láttam, most egyenesen a gödröknél állókra tekint. Tehát ők a lázadók. Hatvannyolcan! Nem gondoltam volna, hogy ilyen soka képesek szembeszegülni a habvárral.

– Nos, szerencsére kiderítettük, mi folyik itt, és gondosan elzártuk ezeket a személyeket tőletek, főleg azoktól, akiknek még nem volt elég erős hitük a habvárban ahhoz, hogy ne tudják megfertőzni a gondolataikat. Két választása van a habvárnak, és nekünk. Elengedjük őket, vagy itt tartjuk, és itt mérjük rájuk a megérdemelt büntetést. Tudnotok kell, testvéreim, hogy ha futni hagyjuk ezeket a lázadókat, akkor nem fognak megelégedni azzal, hogy faképnél hagyják a habvárat, az egyetlen helyet, amely segített rajtuk, hanem visszatérve vágyott világukba, az emberek közé, hazugságokat fognak terjeszteni a habvárról, és a végén talán el fogják érni, hogy a hozzájuk hasonló ostobák tömegének segítségével bezárják és lerombolják azt, amit mi felépítettünk. Kitalált történetekkel fogják majd elborzasztani az odakinn élőket, elmondják majd, hogy itt hogyan kínozták meg őket hónapokon keresztül, csak azért, hogy rájuk erőszakoljanak néhány szabályt, ennek tetejében pedig még éheztették is őket, úgy bántak velük, mint az állatokkal. Óhatatlanul elterjed majd, hogy a habvár nem más, mint egy rabszolgatábor, ahol ti vagytok a rabszolgák, és életetek végéig csak dolgoznotok kell. Higgyetek nekem, ezt a lázadók maguk mondták. Ez a tervük: elpusztítani a habvárat. Kérdezem én: hogy lehetnek képesek ilyesmire? Minden emberi alkotás közül a habvár az egyetlen, melyet tökéletesnek nevezhetünk, az egyetlen, amelyről létrehozása után kiderült, hogy nem képes a civilizáció berögződött szabályai és céljai mellett létezni, ezért mindjárt, a kezdetek kezdetén elhatárolódott az emberektől, hogy olyanok templomává és lakhelyévé váljon, akik többé maguk sem akarnak embertársaik közé tartozni. Igen, és ti most itt vagytok, és tudjátok, hogy igazat beszélek, érzitek mostmár, hogy nem lehetséges a visszatérés, és nem is akartok, csupán itt akartok maradni, csendben és békében, életetek végéig, kölcsönösen szolgálva egymást, amint azt az előbb már említettem. És elérkeztetek a legfontosabb feladathoz, melyet a habvár ad nektek: az utolsó lépés, hogy végleg elszakadjatok az emberektől, a hozzájuk fűződő kapcsolataitoktól, gondolataitoktól és emlékeitektől, úgy, hogy megbüntetitek ezeket a hazugokat, akik a habvár és a ti ellenségeitek, és ezzel szimbolikusan megbüntetitek az emberiséget is bűneiért, vágyaiért, eszközeiért és céljaiért, agresszivitásáért, egész életéért, melyet átitat a hazugság és a mellébeszélés.

– Le kell sújtanunk hát a bűnösökre: ez lesz utolsó próbatételetek, és remélem, hogy mindenki meg fogja tenni, amit kell. Hadd hangsúlyozzam még egyszer: most nem csupán az árulókat büntetitek meg, hanem az egész emberiséget, és egyúttal saját életeteket is, melyet idehoztatok, és ami tele volt kétségbeeséssel, reménytelenséggel és szomorúsággal. Most egy csapásra rázúdíthatjátok haragotokat mindenre és mindenkire, akik azt megérdemlik, ezután nem fog bennetek maradni semmi. Most, utoljára, a habvár parancsára engedjetek szabad utat a dühnek, ami még bennetek maradt, és mutassátok meg, hogy aki a habvár ellen vét, az ellenetek vét. Aki most meghátrál, az nem lehet teljesen része a habvárnak, mert benne még maradni fog egy kis kétely, de ez nem más, mint a világ csábítása, amit végérvényesen le kell küzdenetek. Ha visszatértek oda, ugyanaz fogad, mint azelőtt, semmivel sem lesz jobb egy év, de egy évszázad alatt sem a társadalom, ezt értsétek meg. És amit itt felépítettetek, pillanatok alatt leomlik abban a fojtogató bűzben. És néhányan közületek tudták ezt, mégis a habvárral szembehelyezkedve vissza akarnak térni, és sárba tiporni titeket. Ezt nem engedhetitek, nem engedhetjük. Mutassátok meg, hogy mi jár az árulóknak.

Fogalmam sem volt, hogy mi fog történni, de éreztem, hogy a lázadók szemben táplált haragom, mely az utóbbi időben egyre csak nőtt, lassan ismét feltámad bennem; a saját bűnöm keltette levertség egy ideig ugyanis elnyomta és a felszín alatt tartotta. Ismét éreztem azt, hogy nekem itt a helyem, és nem kegyelmezhetek annak, aki a habvár pusztulását kívánja, mert ezzel elpusztít engem; mert én nem élhetek ismét az emberek között egy percig sem, ahol apám szelleme tárt karokkal fogadna, és ott, százszorosan megerősödve átvenné a hatalmat fölöttem, érzem, gyenge lennék, hogy ismét szembeszálljak vele. A habvárnál nincs jobb hely, és nekem itt kell maradnom, életem végéig.