Kutus Bence: A habvár – 31. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Az elmúlt napokban a mester tanítása szerint arra kell ügyelnünk, hogy itt, az utolsó szinten, még jobban meg kell erősítenünk magunkban a hitet, az elszántságot, és mindazt, amit már eddig az előző szinteken sikerült elérnünk, hogy a legnagyobb próbatétel során ne valljunk majd kudarcot. Kemény küzdelem lesz, azt mondta. Tehát önmagunkkal kell szembenéznünk, és végérvényesen elpusztítani magunkban mindazt, ami a habvár szerint nemkívánatos. A beteljesülés pillanata már közel van. Hogy ott megtegyük majd azt, amit a habvár kíván, le kell győznünk saját magunk ellenkező, visszakozó, azaz: gyenge, korcs részét, mert az meg fog minket akadályozni abban, hogy elérjük a célunkat. Ez nem kétséges, mert nekem is magam alá kell gyűrnöm azt az énemet, amely, talán nem is az én részem, de mégis bennem van, és hol apám, hol a féreg vagy bármi más formájában azt sugallja, hogy rossz helyen vagyok, és azonnal el kell innen mennem. Persze, az ostobák nem sejtik, hogy ha ezt megpróbálnám, mint lázadót hamarosan elfognának, és ezúttal nem úsznám meg néhány heggel a hátamon és vércseppekkel a padlón. Fel sem foghatják mit jelent ez: megbűnhődtem, ezáltal véremet ontottam a habvárért. Ha úgy tetszik, áldozatot hoztam mindkettőnkért, és most határozottan úgy érzem, hogy a kettőnk közti szövetség, mely az után a bűnös éjszaka után meglazult, most sokkal erősebb, mint valaha. Ezzel a tudattal bátran kiállok, és megküzdök bárkivel, aki veszélyezteti engem és a habvárat.

Egy különös emlék bukkant fel a múlt egyre sűrűsödő homályából. Arra emlékszem, hogy apámmal ültünk a nappaliban, egymással szemben. Ő a kedvenc hintaszékében, amely alatt már megkopott a parketta, én pedig a dohányzóasztalnak nevezett tákolmány mellett (apám készítette ezt az asztalkát, de nem sikerült túl jól, és csak rontotta a szoba többi bútora alkotta, egyébként kellemes összképet). Imádott szivarozni, most is rágyújtott egyre. Megesett, hogy én is kértem tőle, ha kedvem támadt hozzá, most is így tettem. Mindig ugyanolyat szívtunk; körülbelül tizenöt centis volt, és kellemes dohányillatot árasztott, és emellett éreztem rajta a város határán túli mezők illatából is valamit, ahol gyerekkoromban szívesen kóboroltam. Ezért szoktam rá valamelyest, nem pedig a szokás kedvéért, és nem is élveztem, ahogy a füst a szájüregembe tódul, hanem azt szerettem, mikor kifújtam a sűrű, fehér, ködszerű anyag illata betöltötte körülöttem a levegőt. Ekkor visszagondoltam arra, amikor a réteken kószáltam, és – ahogy apám mondaná – semmittevéssel töltöttem már akkor is az időt.

Apám rám nézett, és egy darabig nem szólt semmit. Akkor már jó ideje nem fordult elő, hogy kezet emelt volna rám, amiért egyáltalán nem voltam hálás neki, hozzászoktam, éppúgy, mint amikor mindennap megvert, mert léhűtőnek bizonyultam. De éreztem már, és szerintem ő is, hogy jócskán meggyengült felettem a hatalma, nem azért, mert többé nem ütlegelt, hanem mert mintha egyenrangúként kezelt volna, bár biztos vagyok benne, hogy ezt önmaga előtt mindig letagadta. Ennek legnyilvánvalóbb jele volt a közös szivarozás, ami körülbelül ki is töltötte azt az időt, amit együtt töltöttünk, az evést leszámítva. Én akkor úgy gondoltam, hogy ez is éppen elég volt belőle. És egy hónappal ezelőtt is így gondoltam volna, de most, valamiért nem tudom, mi is volt a valóság, az elfojtott harag alatt. Most jutott eszembe először ez a kép, amelyet, ha festő lennék, talán érdemesnek találnám arra, hogy vászonra vigyem és ezt a címet adjam neki: Apa és fia szivarozás közben. Vagy: A hanyatlás kezdete.

A második nekem jobban tetszik, de ezt csak én érteném, én tudnám pontosan, ez mire utal, másnak nem mondana semmit. Ahogy látom magunkat, amint ott pöfékelek, most, megtisztítva magam a habvár által, nyugalmat látok, és egyfajta békét, mely néhány percre beköszöntött a kettőnk közt folyó szüntelen háborúban. Talán ennek a háborúnak sosem volt győztese. Először azt hittem, mikor ő meghalt, hogy igen, most diadalmaskodtam felette, de nem hiszem, hogy nagy győzelemnek számít az, ha az ellenfél nem harcban esik el. Bár érezte az ellenállásomat, és hogy még annyit sem érnek a szónoklatai, mint eddig, de azért az utolsó percéig megpróbált hatni rám. Talán korábban azt írtam a habvári feljegyzéseimben, hogy igen, letepertem. De most talán meg kell változtatnom a véleményemet: figyelembe véve, hogy utána én is ágynak estem, és a depresszió fogságában vergődtem nap–nap után, úgy érzem, egymást tepertük le. Ebben a háborúban elbuktak a harcoló felek, és csak az üres csatatért maradt, amelyet aztán beragyogott a habvár. Szerencsém, hogy én fizikailag túléltem a küzdelmet, és engem meg tudott menteni. De a lelkem és a személyiségem ott maradt a saját vérébe fagyva, és igen, mintha mindketten előre tudtuk volna ez. Abban a pár percben azonban, míg egymás felé fújtuk a füstöt és közben szótlanul figyeltük a másikat, nem jutott eszünkbe, hogy mint végződik ez a küzdelem, és magát a küzdelmet is elfelejtettük egy rövid időre. Ezen a képzeletbeli festményen tehát nemcsak az apát és fiát festettem meg, nem csak kettejük kapcsolatát, hanem a békét is, amely szelíden hullámzik két szivarozó ember között, egy kis időre áthidalva a köztük tátongó, gyűlölettől izzó szakadékot.

 

Másnap reggel, miután mindannyian elfogyasztottuk a reggelit – és közben természetesen egyetlen szót sem lehetett hallani, mert ezt tiltotta a habvár –, a felügyelők közölték velünk, hogy mindenki sorakozzon fel, mert ismét elhagyjuk a habvárat. Ez a hír örömmel töltött el, mert emlékszem, amikor még hónapokkal ezelőtt kinn jártunk, és dolgoztunk, és ott, a szabad levegőn mindent egybevetve jól éreztem magam. Elképzeltem, hogy ismét dolgozni fogunk, és ez nagyszerű érzés volt, mert a munka által szolgálhattam a habvárat, és egy kissé ki is mozdulhattam szobám magányából. Persze, ha örökre ott kellett volna maradnom, azt sem bántam volna, mert a habvár lakójának elsősorban a magány a legfontosabb társa, mégis úgy éreztem, jót tesz, ha egy kis időt a habvár falain kívül is eltöltök. Hogy milyen feladat várt rám, azt nem tudtam, mert már nem avattak be, ami eszembe idézte a felügyelők büntetését és saját gyengeségemet. Ennek ellenére izgatottan vártam, mit hoz a mai nap. Megengedték, hogy feljegyzéseimet odakinn is folytattam, ez bizonyította a mesterek jóindulatát, és talán azt is, hogy mégsem veszítették el teljesen a belém vetett bizalmukat, s még hasznát tudják venni annak, amit papíron rögzíteni tudok.

Nemsokára ismét a napfényben találtuk magunkat, ami csakúgy, mint előző alkalommal, különösen hatott rám, a hosszú bezártság mesterséges fénye után, de hamar hozzászoktam. Mindenki kapott egy fehér kabátot is, mert hűvösre fordult az idő, és enyhe szél is volt, de az ég tiszta kékje saját felsőbbrendűsége tudatában vonta be a világot. Emlékszem, hogy utoljára rekkenő hőségben meneteltünk, és dolgoztunk, ebből arra következtettem, hogy most bizonyára ősz lehet. Azt viszont nem tudtam mindjárt eldönteni, hogy még ugyanabban az évben járunk, vagy a következőben. Végül arra jutottam, hogy eltelt már egy év, bár a habvárban lassan folyik az idő.

Hamarosan elindultunk, a tömött sorok pedig egy különös hadsereg látványát keltették. Mellettünk a felügyelők jöttek, diktálva a tempót. Emlékeztem még Gáborra, aki régebben könyvekkel látott el, de amióta megszegtem a habvár néhány szabályát, nem kaptam többé egyet sem. Eszembe jutott Bivaly is, az izomkolosszus, aki kemény kézzel bánt velünk. Arra számítottam, hogy itt lesznek most ők is, de nem ismerhettem fel őket, a fejfedő miatt. Az is lehet, hogy ott várnak majd minket, és kiadják az utasításokat. Sokáig a földet bámultam csak, mert egy idő után meguntam az egyhangú táj szemlélését, holott eddig, hosszú időn keresztül a fehér falakon kívül nem láttam semmit. Mikor újra körbenéztem, ismét megdöbbentett a menetelő habváriak látványában az, amit a fejünket fedő zsákok idéztek elő: az egység, amely mintha egyetlen lénnyé olvasztott volna össze mindnyájunkat, egyetlen hű szolgává, aki feltétel nélkül imádja a habvárat, és teljesíti annak minden parancsát. Boldog voltam, hogy én is része lehetek ennek a nagy, fehér testnek, melynek több száz tagja ugyanazért a tanításokért rajong, ugyanaz a célja és mind–mind jelképezi egy minden szellemi mozgalomnál magasabbrendű intézményt, melyben együtt lüktet az egység és a közösség, és minden dobbanásban a habvár fénye ragyog rájuk.

Órákon keresztül gyalogoltunk, talán tovább tartott egy fél napnál is, nem tudtam pontosan meghatározni az időt. Amikor végre megálltunk, akkor elfogyasztottuk egyszerű ételünket, és hamarosan csoportokba osztottak minket. Itt, ezen a helyen nem volt semmi, csak egy hatalmas, fekete talajú, földterület ritkás növényzettel. Sivárság áradt a tájból, ami lehangolttá tett, mert arra számítottam, hogy ismét valamilyen gyümölcsösbe, erdőbe megyünk, ami kellemesebb látvány. Erről viszont eszembe jutott a múltam, és ugyanaz a pusztaság, ami eluralkodott rajtam, mielőtt a habvár tagja lettem, ezért aztán nem volt meglepő, hogy elszomorított ez a félsivatagra emlékeztető terület.

Hamarosan szétváltak a csoportok, és ekkor vettem észre, hogy nagy halom ásó és lapát van felhalmozva mindenütt. Néhány perc pihenő után megkaptuk az utasítást: egymástól körülbelül három méternyire kezdjünk el egy–egy téglalap alakú gödröt ásni. Vigyen mindenki magával ásót, lapátot, és kezdjen hozzá a munkának: pontosan száznyolc veremnek kell elkészülnie. Hogy miért pont ennyit, és vajon mi célt szolgál ez az egész, arról fogalmam sem volt. A munkát mindenesetre azonnal el kellett kezdeni. Körülbelül kétméternyi mélységig kellett kilapátolni a földet, ami nem volt egyszerű, mert kemény volt, és jól össze volt tapadva. Bizonyára rég nem esett az eső. Eső… amióta a habvárba jöttem, nem is tudom, milyen érzés az esőben állni. Régen, emlékszem, ki nem állhattam, ha nem tudtam hová menekülni a zivatar, vagy csak gyenge, szemerkélő eső elől, és bőrig áztam. Legjobban a hűvös időt szerettem, és a kék eget. Azaz éppen olyat, mint amilyen most volt.

Munka közben hamar kimelegedtem, és bár alaposan megizzadtam, a gyenge szél hűsítően hatott rám. Így tulajdonképpen élveztem az egészet, bár fáradságos volt, mert alig haladtunk az ásással, mintha sziklába próbáltunk volna lyukat vájni. Szerencsére voltunk elegen ahhoz, hogy egymást váltsuk. Úgy négy órát dolgozhattunk, és hihetetlennek tűnt, de még mindig nem végeztünk egészen. Egyes csoportok jobban haladtak, mások kevésbé, de még nem értük el a kívánt mélységet. A föld jó darabon száraz volt a felszín alatt is. Ekkor azonban befejeztük a munkát, és ettünk valamit, amit a habvárban készítettek és magunkkal hoztuk. A várakozásommal ellentétben az ételnek alig volt íze, és elég híg is volt, de emiatt nem bánkódtam különösen, mert farkasétvággyal vetettem magam a tányéromra, és néhány perc alatt behabzsoltam mindent. Erre aztán megittam majdnem egy liter vizet, mert munka közben csak egyszer jutott eszembe, így amilyen éhes, legalább olyan szomjas is voltam. Éreztem, amint a hideg víz végigfolyik a torkomon keresztül, majd egyenesen a gyomromba. Nagyon jólesett, egészen felfrissültem. Láttam, hogy a többiek sem fáradtak el nagyon, vagy csak nem mutatták. A felügyelők végig figyeltek minket, és ha valaki sokáig lazsált, arra rászóltak. Most velünk ettek ők is, de mikor végeztek, csakhamar felszólították minket, hogy folytassuk a munkát. Még körülbelül két órára volt szükség, és készen állt a száznyolc darab, két méter mély, két méter hosszú és egy méter széles gödör. Ekkor ismét pihenő következett. Ami azt illeti, jobban örültem volna annak, ha beszélgethetünk egy kicsit, mert ez a síri csend, perceken, órákon át, egy idő után ijesztőnek tűnt, amit még fokozott vászon fejfedőink kinézete is, ami most – elnézést a kifejezésért – démoninak tűnt. Ez a hatás még jobban fokozódott bennem, mikor hamarosan besötétedett.

Mikor azonban tüzet gyújtottunk, ismét megnyugodtam, mert a vörös lángok barátságosabbá tették az egész helyzetet, talán főképp azért, mert eszembe juttatták a tavalyi nyarat, mikor szintén a szabadban ültünk, és közben mindenféléről beszélgettünk, és kérdezgettük a másikat, elmondtuk egymásnak tapasztalatainkat. Sajnáltam, hogy most erre nincs lehetőség. Miután elfogyasztottuk a vacsorát, hűvösebbre fordult az idő, és az eső is szemerkélni kezdett. Különös, de most, ennyi idő után nem bántam, hogy a vízcseppek apró patakokként lefolydogálnak a nyakamon, és átnedvesítik a pólómat. Közelebb húzódtam a tűzhöz, és hanyatt feküdtem. Gondoltam, majd fölszárad ez a nedvesség, itt, a forró lángok közelében, mert ahhoz nem volt elég erős az eső, hogy eloltsa azokat. Szerettem volna levenni ezt a maszkot a fejemről, hogy érezzem, amint a kis cseppek az arcomnak csapódnak, és lefolynak a fülem mellett. Kényelmetlen volt a fekvés, mert a csupasz földön voltunk kénytelenek aludni, de tudtam, hogy a fáradtság, amelyet nem éreztem ezen a napon, észrevétlenül előbb–utóbb rám tör, és akkor elnyom majd az álom. Megpróbáltam, mint tavaly, most is az éjszakai égboltot fürkészni, mert az mindig csodálattal töltött el. Ezúttal azonban, mivel sötét, nedvességgel terhes felhők tömörültek a fejem fölött, nem láttam egyetlen fénylő pontot sem. Időnként a hold bújt elő, de az csak inkább sejtetve magát, nem pedig tisztán és élesen. Pedig nagyon szerettem nézni azt a hatalmas, fénylő, fehér gömböt ott fenn, és közben elképzelni, vajon milyen lehet az a fele, amelyet éppen nem láthatok. Titkos és rejtélyes dolgok történhetnek ott ilyenkor, amelyet nem fed fel nekünk ez a különös égitest. Emlékszem, hogy egészen kiskoromban úgy képzeltem, hogy a bolygó rejtett fele egy másik földrészen napként világít, míg nálunk holdként látható. Sokáig hittem ezt, míg egy nap valaki elmagyarázta, már nem is tudom ki, hogy külön létezik a nap, és külön a hold. Tehát ez azt jelenti, hogy a Földön kívül még két másik hatalmas égitest is van. Az egyik a nappalt, a másik az éjszakát uralja.

Engem elbűvölt akkor ez a tény, különösen pedig az, hogyan tud átváltozni az égbolt világoskékről, vagy éppen szürkéről (ha rossz idő volt) sötétkékre, vagy koromfeketére, olykor pedig előfordult, hogy furcsa, világos, sárgás–barnás színben tündökölt. Hogy őszinte legyek, egész életemben jobban szerettem az éjszakát, bár tudom, a legtöbben nem kedvelik annyira. Nekem viszont csak ekkor volt nyugalmam, és ekkor maradhattam teljesen egyedül a gondolataimmal, anélkül, hogy apám hozzám intézett szónoklatait kellett volna hallgatnom, vagy elviselnem a verést, esetleg a műanyaggyár orrfacsaró bűzét szagolnom. Most e borús éjszaka felidézi bennem gyermekkorom sötét, mégis megnyugtató és – igen – biztonságos éjeit, amikor csak a sötétség volt az egyetlen, aki meghallgatott, és elmondhattam neki, miről mit gondolok. És ezt most is megtettem, és köszönetet mondtam a sötét égboltnak, annak ellenére, hogy eltakarta előlem a csillagokat. De nem baj, legalább megnyugodtam valamelyest az elmúlt időszak állandó feszültsége közepette. Amint sejtettem, gondolkodás közben egyszer elnehezült a szemhéjam, és hamarosan elaludtam, miközben az eső tovább szemerkélt.

VN:F [1.9.21_1169]
Rating: 8.5/10 (2 votes cast)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük