Kutus Bence: A habvár – 24. rész

[button link=”http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/regenyek/a-habvar” newwindow=”yes”] Korábbi részek[/button]

 

 

Úgy érzem, hogy akadálytalanul folynak a gondolataim, a következtetéseim világosak és makulátlanok, egyúttal megkérdőjelezhetetlenek, hiszen a habvár tanaiból erednek, amelyek a legszentebb célt szolgálják, ami önmagában is megkérdőjelezhetetlen. Csak ez a kellemetlen élősködő, aki most apám arcát vette fel, ellenkezik velem egyfolytában. Bosszant, hogy még most sem hagy békén, a síron túl is megpróbál meggyőzni arról a sok szemétről, amiben életében hitt, halála után pedig az örökkévalóság tudatában ragaszkodik hozzá, ami megsokszorozza azt a hitet, ami még most is megpróbál behálózni, de érzem, hogy egyre sikertelenebbül. Már életemben is szembeszálltam vele, még azt sem engedtem meg, hogy rám erőltesse saját tévképzeteit, attól pedig fényévekre járt, hogy magamévá tegyem a gondolatait. Meglehet, hogy – bár soha nem mondta ki – legbelül forradalmárnak képzelte magát, aki egyszer majd fellép, és a becsületes, élethosszig tartó munka oltárán fog szónokolni, ha kell feláldozni az életét, hogy eltüntesse a föld színéről azt a sok „semmirekellőt”. Beszélt néha másokról is, de csak nagyon kevesen voltak, akikre nem mondta, hogy semmirekellő. Nála ez egyet jelentett a legmagasabb fokú megvetéssel. És az ilyen emberre én magam voltam a legfőbb példa, és, mivel kénytelen volt velem együtt élni, tisztességbe vetett hite pedig nem engedte meg, hogy egyszerűen kihajítsa ezt a „szarházit, aki egész nap nem csinál semmit, arra sem méltó, amit megzabál”, ezért jobb megoldás híján megpróbálta rám erőszakolni ostoba filozófiáját, amiben az ismerősei közt csak ő hitt egyedül ilyen szilárdan. Példamutatás és tevékenység az emberiségben – ez lehetett volna egyik filozófiai munkájának címe, és a kezdete természetesen kiterjedt volna a korábbi évszázadokra is, hiszen korra való tekintet nélkül megvetett minden léhűtőt, amely csoportba természetesen a művészek is beletartoztak. Soha nem értette, mi értelme mindenféle „művészetre” fecsérelni az időt, mikor semmi sem származik belőle, legfeljebb kielégítik más naplopók szenvedélyeit. És egyre csak szaporodnak. Egyre többen lesznek. Így aztán sosem fejtette ki papíron filozófiai gondolatrendszerét, mert az írást is a művészek sajátságának tartotta, tehát számára elfogadhatatlannak. Ennek ellenére azonban szóban mindig pótolta azt, amit nem írt le, és én vagyok a mai napi az egyetlen szerencsés, aki birtokában van tanításai teljes ismeretének, amelyeknek azonban számomra semmi értelmük.

 

Mikor felébredtem, és körülnéztem, azonnal észrevettem egy újabb kiragasztott papírt – mivel a többinek a helyét jól ismertem, illetve szinte kívülről tudtam a tartalmukat –, melyen az állt, hogy ismét mindenkit kivezényelnek munkára. Hogy miféle munka lesz, azt nem írták le. Engem rendkívül érdekelt, vajon mit kell majd elvégezni, és főként, hogy milyen célból. Annak idején, amikor a munka szentségére tanítottak minket, akkor teljesen ésszerű volt, hogy kivittek minket dolgozni. Most azonban nem tudtam, miért kell mennünk. Bár meglehet, hogy úgy gondolják nagyszerű mestereink, hogy időnként nem árt emlékeztetni minket a habvár alapelveire, elvégre minél jobban megismerkedünk velük akár így, gyakorlatban is, annál jobban belénk ivódnak a szent tanítások, és ennél üdvösebb nem is történhet velünk. Valóban, az lenne a legnagyszerűbb, ha egy nap arra ébrednénk, hogy átjár minket a habvár, ez a semmihez sem hasonlítható hely, egység, fogalom, eszme, illetve mindez egyszerre, mi pedig nem úgy élünk itt nap mint nap, mint akik megpróbálják elfogadni és megérteni a világ legnagyszerűbb tanait, hanem azokat természetesnek veszik, magukénak érzik, a részüknek érzik, és azon  dolgoznak, hogy továbbadják őket olyasvalakiknek, akik mi is voltunk, olyasvalakiknek, akik a külvilág poklából érkeztek ide, hogy végre megtisztuljanak. Olyasvalakiknek, akik számára még létezik a jó és a rossz, az öröm és a harag, az építés és a pusztítás. Véleményem szerint mi itt nem építünk fel semmit, a habvárat voltaképpen sosem kellett megépíteni, a léte már benne volt az emberekben a kezdetektől fogva, csak el kellett telnie bizonyos időnek, hogy a felszínre törjön abból a mocsárból, amelybe addig kényszerítette a végtelen mértékű fejlődésre képesnek tartott civilizáció. Úgy hiszem azonban, hogy saját alapjait égette el, zúzta és rothasztotta szét – elnézést a kifejezésért –, azokat, amelyek a mocsár felett tartották. Miközben a mocsár is maga a társadalom volt, ám miután az elmerült, a fejlődésébe vetett hite és javíthatónak vélt látszata még imbolygó, düledező épületként tartotta magát az évszázadok során. Most azonban elérkezett az idő, hogy elsüllyedjen az, aminek el kell süllyednie, és a felszínre törjön az, aminek minden értelem legtetején van a régtől fogva kijelölt helye.

Aznap éjjel mélyen aludtam, de felvert Köpcös barátom, aki azzal állt elő, hogy sikerült újabb információkat szerezni a titokban – legalábbis akik benne vannak, úgy hiszik, titokban – folyó szervezkedésről a habvár ellen.

– Körülbelül harmincan lehetnek.

Döbbenten néztem a ragyás arcba, de természetesen nem az ábrázata döbbentett meg.

– Mennyi? Ez elképesztő! – mondtam, kissé talán túl hangosan is, mire barátom figyelmeztetett. így lehalkítottam a hangom. – Ha figyelembe vesszük, hogy összesen mennyien vagyunk…

– Így van – sóhajtott Köpcös, majd a földet bámulta. Egy ideig mindketten némán gondolkodtunk el ezen a számon. – A vezetőket is mélyen megdöbbentette, hogy ennyien nem értenek egyet a habvár tanításaival.

– Ugyan miért nem?

– Ez jó kérdés, de pillanatnyilag lehetetlen rá választ adni. Ha csak megpróbálnának emlékezni arra szemétgödörre, ahonnan jöttek, majd másképp gondolnák a dolgot.

– Könnyen lehet, hogy ez már eszükbe is jutott, és összehasonlították a kettőt – mondtam. – Ez pedig azt jelenti, hogy mindegy, hova jutnak, csak innen el tudjanak tűnni.

– Felfoghatatlan.

– Akik nem tértek le a helyes útról, azok szintén nem értenék, hogy ezek páran mit is akarnak tulajdonképpen. Ők maguk nyilván azt hiszik, hogy az a legjobb, ha megszabadulnak tőlünk.

– De ezt megfejelik azzal, hogy másokat is lázadásra buzdítanak. Több kamerafelvétel bizonyítja, hogy bekopogtattak éjszakánként egyik–másik szobába, és elbeszélgettek az illetővel. Feltehetően suttogtak, mert egy szavukat sem lehetett kivenni. Alattomos férgek. Csótányok, amiket úgy kell kiirtani, mint a kártevőket.

– Ez természetes. Mivel ők nem mások, mint kártevők – helyeseltem, mire Köpcös sűrűn bólogatott, majd közelebb hajolt, és így folytatta:

– És az a legrosszabb, hogy néhányan éppen ennek az agymosásnak köszönhetően álltak át.

– Akkor őket valószínűleg soha nem érdekelte a habvár, azt hitték, eljönnek ide, ellesznek egy darabig, aztán hazamennek. Pedig ehhez kell a legnagyobb felelősség és akaraterő. Ezek azt hiszik, hogy a habvár a kinti életük újabb része, egy újabb epizódja, ha szabad így mondanom.

– Dögöljenek meg. Büdös árulók.

– Küldjük vissza őket, ahonnan jöttek, és ne rontsák itt a levegőt.

– Hm – csóválta barátom a fejét –, ez nem a legjobb ötlet. Ennél hatásosabb módszer kell.

– Azaz? – kérdeztem kíváncsian, mert a legkézenfekvőbb válasz nem jutott eszembe.

– Kivégzés.

– Micsoda? – kérdeztem még az előbbinél is nagyobb döbbenettel?

– Amikor az előbb a kártevők kiirtásáról beszéltem, azt én szó szerint értettem, barátom. Ha a csótányokat átvisszük egy másik szobába, attól még nem döglenek meg, hanem csak eltüntetjük őket a szemünk elől, és kis idő után visszajönnek, hogy tovább szaporodjanak. Aztán egyre többen lesznek, míg a végén már nem tudunk elbánni velük.

– Ennyire azért nem súlyos a helyzet – próbálkoztam, de hiába.

– Nem súlyos? Nem súlyos? – sziszegte dühösen a fogai közt barátom. – Ez, hogy már most ennyien vannak, is éppen elég gondot jelent, nem kell tetézni.

– Rendben van, azért mondom, hogy egyszerűen zárjuk őket.

– Nem. El kell tiporni őket. Te is így gondolod, vagy nem? – Köpcös fürkészőn figyelte az arcom, és úgy leste a válaszomat, mint áldozatát az imádkozó sáska, hogy a legalkalmasabb pillanatban lecsaphasson.

– Én eltiprás alatt megaláztatást értek, hogy tegyük ki őket a közmegvetésnek, és érezzék át, mekkorát vétettek. Így talán maguktól is visszatérnek a helyes útra.

– Nem hiszem. Aki ilyen hosszú idő múltán a menekülését – hogy gondolhat valaki olyasmit, hogy innen menekülnie kell! – tervezgeti, annak egyszerűen nincs remény.

– Miért ne lenne? Mindenki számára kell, hogy legyen, esetleg sokkal több idő kell hozzá. A habvár mindenki ellenállását képes legyőzni.

– De nem azon az áron, hogy közben összeomoljon és megsemmisüljön az, amit idáig elértünk és megvalósítottunk, haver.

– Azért nem valószínű, hogy előbb–utóbb mindenkit a habvár ellen tudnának hangolni, ennek még a gondolata is nevetséges. A habvárnak végtelen ereje van. Ezt nem győzheti le semmilyen pitiáner, hülye kis szervezkedés vagy mozgalom.

– Valóban nem, de nem lehet kockáztatni.

– Ez most úgy hangzott, mintha nem bíznál eléggé a habvárban.

– Hogy mersz ilyet állítani?

– Nem állítottam semmit, csak felvetettem valaminek a lehetőségét.

– Ilyen többször ne forduljon elő, érted? – Úgy tűnik, sikerült kihoznom barátomat a sodrából, pedig nem ez volt a szándékom. – Egyébként is nem azért vagy itt, hogy tanácsokat osztogass, vagy a saját elképzeléseidről vitatkozzunk. Azért vagy itt, hogy meghallgasd, amit mondtam, és készülj arra a pillanatra, amikor szükség lesz rád, hogy leleplezzük az egész bandát, egytől egyig, hogy aztán megkapják a büntetésüket.

– Mármint hogy kivégezzük őket? A habvár nem végez ki embereket. Én úgy tudom, hogy itt nem ölnek embereket, ellentétben a külvilággal. Ide mindenki a saját jószántából érkezik, de ha el akar menni – amit egyszerűen nem értek –, akkor azért még nem kell megölni.

– Igen ám, de ezeknek nem elég, hogy megpróbálják itt benn tönkretenni a habvárat, hanem odakinn is terjeszteni fogják, hogy miféle intézmény, és könyvnyi interjúkat fognak arról megjelentetni, hogy milyen voltaképpen a habvár. Ezekben az interjúkban vagy beszámolókban pedig éppen olyannak fogják beállítani a habvárat, mint amilyen éppen az ő társadalmuk. Mi itt megpróbáljuk kiölni az emberekből azt a sok káros tulajdonságot, ami odakintről hoztak… De ezután majd mindezt ránk ragasztják, úgy veszik, hogy mindez tőlünk ered, tehát aki ide bekerül, abból válik majd igazi bűnöző, agresszív gyilkos vagy pszichopata. Mi nemhogy gyógyítjuk az embereket, hanem még mélyebbre küldjük őket, ahonnan már tényleg nincs visszaút. És majd azt hiszik, az a szent, az áldott hely, ahol ők élnek, abban a társadalomban, ami ha nem is legjobb, de mindenesetre jobb, mint a habvár, ahol tény – mert addigra tényként könyvelik majd el –, hogy kínozzák az embereket.

– De hát ez hazugság!

– Persze, hogy az. Nyilván nekünk van igazunk, de ők vannak többen. A többség pedig mindig győz. S hagynunk kéne, hogy legyőzzenek minket, csak azért, hogy még jobban higgyenek azokban a hazugságokban, amiket mi itt éppen el akarunk pusztítani?

Bevallom, ez az eszmefuttatás, különösen pedig ez a kérdés mélyen megrendített, úgyhogy ezen a barátom által felvázolt jövőn komolyan el kellett gondolkodnom. Valóban elképzelhető, hogy azok a hálátlanok, akik képtelenek voltak felmérni a habvár szent mivoltát és emiatt ellene fordulnak, még odakinn is támadják, úgy állítva be, mint valami szörnyű helyet, ahol embereket kínoznak, dolgoztatnak – és kit tudja, milyen indokokkal állnának elő, melyek mindegyike természetesen hazugság… És ehhez képest dicsőítenék a saját világukat, azt a világot, ahonnan megnyomorodva és majdnem minden remény nélkül léptek be ide, erre a szent helyre, hogy megnyugvást találjanak. Nem hiszem el, hogy akadna olyasvalaki itt, aki ugyanúgy, kiút nélkül merülne továbbra is alá a sötétség poklába (ha szabad így fogalmaznom), ahol magasztosabb érzéseknek nincs helye és az egyetlen kívánatos dolog a halál, az is a lehető leggyorsabban. Mert elvégre azt mondják, a halál megszabadít minket szenvedéseinktől, de mi végre van, ha még az is gyötrelmesen hosszú órákig, napokig, akár hetekig is elhúzódik? Úgy hiszem, nincs is annál nagyobb büntetés, mint amikor valakinek még a halál sem kegyelmez, még ő is összetöri néhányszor, hogy aztán – akárcsak a többieket – magával vigye.

Úgy érzem, most kissé eltértem a lényegtől, ezért elnézést kérek. Tehát úgy vélem, mégiscsak számolni kell azzal, hogy ezek a bűnös emberek, akik ellenérzéssel viseltetnek intézményünk iránt, még rá is tesznek egy lapáttal saját, úgy tűnik, kiirthatatlan szennyükre, és amennyire csak tudják, befeketítik a habvárat. A tömeg pedig, többsége fölényes és gőgös tudatában, majd bezáratja a habvárat, ha pedig szép szóval nem megy, esetleg megrohamozzák és elfoglalják. Előbb–utóbb biztosan beveszik, mivel – ahogy az imént említettem – sokan vannak, és nem számít, mennyi áldozat lesz, lényeg az, hogy a habvárat, ezt a káros és fekélyes sebhelyet eltüntessék a föld színéről. Igen. Úgy akarnak majd elbánni vele, mint a mocsokkal, mint a nem kívánt hulladékkal… Azt hiszem, ezt fejezte ki barátom mondanivalója, csak szebben fogalmazott. És igaza van abban, amit mondott; ezek az emberek valóban bűnösek: bűnösek, mert vissza akarnak térni, és bűnösek, mert el akarják pusztítani a habvárat. Nehéz eldönteni, ezért milyen büntetés jár nekik. Ha elengedjük őket, akkor nagyon valószínű, hogy ellenünk fognak szövetkezni kinn élő társaikkal… ezt pedig nem hagyhatjuk. Olyan büntetést kell kitalálni, ami után senkinek sem fog majd eszébe jutni olyasmi, hogy lázadás, vagy a szent intézmény bemocskolása. Ez olyan, mintha valaki megpróbálná megölni azt, aki épp az imént segített rajta. Hátbatámadás, arcul köpés. Ezt érdemli a habvár? Szerintük igen.

Bólintottam, majd így szóltam barátomhoz, aki közben csendben figyelt, mivel tudta, hogy most nem beszélhet, ki kell várnia, amíg gondolataim végére érek:

– Meg kell tenni. Nincs más választás. Be nem zárhatjuk őket, de ki sem engedhetjük.

Köpcös elmosolyodott, és szemeiből elégedettség sugárzott.

– Pontosan. Ha pedig idebenn élve maradnak, tovább folytatják a tevékenységüket, mert azt gondolják, a habvárban nem eshet bajuk.

Erre összeráncoltam a homlokom, mert ez most úgy hangzott, mintha akár nekem is félnivalóm lenne; barátom azonban észrevette aggodalmamat, ezért igyekezett megnyugtatni:

– Természetesen nem arról van szó, hogy mindenkit gyanúsítunk, és úgy kezeljük, mint aki veszélyt jelenthet. A legtöbben gyanún felül állnak, te pedig különösen. Egyike vagy azoknak, akik a legjobban lelkesednek és rajonganak a habvárért, illetve akik teljesen képesek magukba szívni a tanításokat és megérteni azokat. Persze akik küzdenek, azoknak előbb–utóbb sikerül, de nálad ez szinte azonnal megtörtént.

– Ezt meg honnan tudod? – kérdeztem megjátszott kíváncsisággal, miközben belül tudtam, hogy ez igaz, és örültem, hogy ezt ő is észrevette.

– Látni lehet az arcodon. Ennyire egyszerű – hangzott a tömör válasz.

– Talán annyira jó megfigyelő vagy, hogy az arc alapján meg tudod mondani bárkiről, hogy mit gondol és milyen kapcsolatban áll a habvárral?

– Nem én, hanem a mesterek. Érted, haver: ők észreveszik az ilyesmit, és rajtad észrevették.

Ezt nagyon jó volt hallani, akár csak egyik tanítóm nyilvános dicséretét, mikor győzedelmeskedtem a káoszt teremtő szexualitás felett; mégis próbáltam visszafogni az elégedettségemet és büszkeségemet, nehogy önhittségbe csapjanak át.

– Szóval – folytatta Köpcös –, a lényeg, hogyha ezek a tetves lázadók tudják, hogy nem lesz semmilyen következménye a tetteiknek, csak az, hogy szabadon kisétálhatnak innen, akkor hatalmasra nőtt önbizalommal és fölényességgel feketítenek be minket olyanok előtt, akik még náluk is rosszabbak, és az egészről nem tudnak semmit.

– Ezt pedig nem engedjük.

– A habvár érdekében.

– Fel kell áldozni őket, különben nekünk lesz végünk.

– Ez a beszéd, haver. Majd még beszélünk, addig is tartsd jól nyitva a szemed. Minden információ hasznos lehet – mondta, és már ott sem volt, így ért véget egyik újabb éjszakai megbeszélésünk.